A múltkori müncheni Sieben/Twa Corbies-koncert után ismét Bajorország adott otthont egy ígéretesen hangzó neofolk eseménynek, ezúttal Nürnbergbe látogathattak a stílus szerelmesei, hogy megnézzék a színtér pár emblematikus zenekarát. A müncheni kis klub után ez egy jóval nagyobb helyszín volt, amit meg is töltöttek az érdeklődők, minden jegy elkelt a koncertre.

Az első fellépő a német League of Youth volt. Ők ketten vannak a színpadon, és klasszikus neofolkot játszanak akusztikus gitárral és dobokkal (a szokásos állótam+cinek leosztásban). Ilyen felállásnál sok változatosságot nem lehet elvárni a műsortól, az számít, hogy milyenek maguk a dalok. És nem rosszak. Nagyrészt angolul énekelnek (egy szám németül szólt), a zene persze hasonlít már korábban másoktól (a "nagyoktól") hallottakra, de mégis megfogja az embert, hiány van az egyszerű, dallamos, slágeres neofolkból. Ez tipikusan olyan helyzet, hogy ha ismeri az ember a dalokat, akkor jól együtt lehet énekelni (pl. a tábortűz körül, hogy egy régi közhellyel éljek), de ismeretlenül sem válik hamar unalmassá, főleg úgy, hogy ezen az első fellépésükön bemutatkozásként csak 5 dalt játszottak (közte a 13 Years of Carrion sajátos, flangeres gitárhangzásra épülő feldolgozását). Ez a rövid fellépés arra volt jó, hogy az ember megismerje a zenekart, és kíváncsian várja, hogy merre visz az útjuk. Nyomtalanul eltűnnek, mint jó pár hasonló próbálkozás, vagy feltörnek, mint néhány szerencsés (és persze tehetséges) formáció. A lehetőség mindenesetre megvan bennük. Ennek egyik biztató jele a magabiztos előadásmód, főleg a gitáros-énekes részéről, a dobos inkább csak színez, mint oly gyakran a hasonló zenekarokban, pedig ügyesen megkomponált dobokkal sokkal többet ki lehetne hozni ebből a zenéből, sokkal nagyobb hatást lehetne elérni.

A nagy sikerű Blood of the Grove után megjelent az ausztrál Lakes új nagylemeze (vagy a régi terminológiák szerint mondjuk inkább minialbum, 8 szám található az anyagon, 25 perc terjedelemben - bár a vinilkorszakban nem volt ritka ez a hossz egy nagylemeznek sem), ezúttal a svéd Beläten (a trepaneringsritualenes Thomas Ekelund saját kiadója) gondozásában. A zenekar ott folytatja, ahol az előző lemezzel abbahagyta (ez már az előzetes kislemez, a Carved Remains fényében is sejthető volt), a post punk és a neofolk legjobb hagyományai keverednek: akusztikus(abb) gitárakkordok, darkos gitárdallamok, erőteljes, főleg tamokra épülő dobok, gyomorba vágó basszusgitár, kántálós ének. A dalok talán nem annyira fogósak, nem annyira "slágeresek", mint az előző anyagon (vagy csak több hallgatás kell nekik - ez végül is a Blood of the Grove esetében is így volt, nem elsőre hatnak a számok, fokozatosan érnek be, persze ez nem baj), de akinek tetszett a Lakes eddigi munkássága, az ebben a lemezben sem fog csalódni, egyértelműen azt az irányvonalat viszi tovább, amit a korábbi kiadványaival lefektetett. "Újdonságként" talán azt lehet megemlíteni, hogy a Dragon Current című dalban női ének is hallható - minden mást a zenekart vezető Sean Bailey vett fel egyedül. Ahogy az előző lemeznél is, itt még inkább mondhatjuk, hogy már csak a hossz miatt sem válik unalmassá az anyag, gyorsan elrepül ez a 25 perc, végig izgalmasan, üresjárat nélkül.

Komoly ellentmondást ébresztett bennem a REMETE várva várt debütáló, hivatalos albuma, a 2013 és 2015 között született darabokból álló Odabenn. A mérleg egyik serpenyőjébe Madura János személye, az általa életre hívott zenekarok és az általuk közvetített magas színvonalú kompozíciók sokasága (János tipikusan az a figura, aki bármilyen zenéhez nyúl, abból feltétlenül arany válik, legyen az neoclassical, industrial vagy bármi más) került, míg a másik oldalon a dark ambient műfajjal szemben viseltetett előítéleteim kerültek. Sokszor elmondtam (leírtam) már, a dark ambient számomra egyfajta zenei gettó, ahol ugyan akadnak szép számmal kimagasló előadók (éljen sokáig a LUSTMORD és a TROUM!) és alkotások, mégis a sok kacat és hulladék egyfajta posványt eredményez, szerintem. Mindez hogy jön ide? Úgy, hogy az Odabenn az eddigi legdarkabb ambient Madura-alkotás. Ennek okán mielőtt még mélyebbre merülnék a témában, máris kijelenthetem: az Odabenn számomra a 2015-ös esztendő legjobb magyar zenéje, mégis némileg csalódást keltett bennem. 

A lemezt indító Hajnali hant gátlástalanul irigységre fakasztaná a műfajban tébláboló csoportok 99 százalékát, és a legnagyobbaknak is vastagon a becsületére válna. Ez a fajta zenei sodrás és delejesen örvénylő káprázat jelenthet talán kiutat a műfajon egyre inkább eluralkodó céltalanságból és ötlettelenségből. Az Ahol csend honol is ezt az utat járja tovább, miközben egyre mélyebbre hatol, de lényegében felesleges is tételekre bontani a korongot, hiszen egyben érdemes hallgatni és tárgyalni is. Azt azért még feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy a Metanoia egy erősen RAISON D'ETRE hangulatú szerzemény, de plágiumról vagy másolásról szó sincs, csupán az ösvény közös, amin a két csoport halad (habár a REMETE esetében az igazán mély frekvenciás hangok kevésbé kerültek előtérbe, itt inkább a karcosabb megszólalásé a főszerep), ennek ellenére szinte a komplett nemzetközi mezőny kapaszkodhat a potméterekbe, ha tartani akarja a lépést a kérges bőrű természetlakóval. Ütemek (vagy inkább robajlások) elvétve akadnak ugyan, de a dobok mégis eltűntek János aktuális eszköztárából, ellenben Varga Betty személyében egy olyan érzéki finomsággal bíró énekesnőt tudhat soraiban a REMETE, akinek varázslatos hangjától képtelenség nem szerelembe esni. 

A CD-borító színvilága számomra hangyányit meglepő és eklektikus, de Bodrossy Márk ezúttal is kifogástalan ízléssel dolgozott és ruházta fel ezt az érzelemgazdag kiadványt. Aki egy picit is vonzódik a kísérleti dark ambient zenék iránt, az feltétlenül fektessen be ebbe a produkcióba egy lemez megvásárlásával, én mindössze annyit fűznék még hozzá zárásként, hogy a következő albumra egy kicsit több dobot és férfi vokált igényelnék. Előre is köszönöm! 

A magyar Far From... Records második kiadványaként látott napvilágot az amerikai Et Nihil és a magyar Larrnakh zenekarok közös (megosztott) kislemeze.

Az A oldalon az Et Nihil On the Brae című felvétele található. Igazi klasszikus neofolk, a legjobb hagyományok szerint. Egyszerű hangszerelés (akusztikus gitár, basszusgitár, dob, trombita), fülbemászó, rögtön megragadó dallam, lendületes előadásmód - minden együtt van, ami egy neofolk slágerhez kell.

A B oldal a Larrnakhé, ők a Behind the Sun című kompozíciójukat adták be a közösbe. Ez a dal mondhatni ellentéte az előzőnek, legalábbis olyan értelemben, hogy egy nyugodt, lassan építkező, neoklasszikus/ambient darabot hallhatunk, elsősorban billentyűs hangszerekre alapozva (hegedű- és basszusgitáreffektekkel kiegészítve). Hosszabb felvezető után, a csúcsponton, amikor belép az ének meg a dob, hirtelen vége is szakad, pedig az ember még szívesen hallgatná, kíváncsi lenne rá, hová alakul, mivé fejlődik a dal. Jó, persze ez a formátum (7") jellegéből is adódik, ennyi fér rá egy kislemezre. Hátha a jövőben hallhatjuk ennek a szerzeménynek a kibővített, jobban kibontakozó verzióját is valahol, én mindenképp vevő lennék rá.

Ahogy az egész lemez is ajánlható mindazoknak, akik érdeklődnek a színvonalas neofolk/neoclassical kiadványok iránt. A kivitelezés is nagyon szépen sikerült, mind a (fekete-fehér) külső borító, mind a (szintén fekete-fehér) belső "kísérőlap" minőségi munka, méltó párja a remek zenének.

Az idei esztendő búcsúztatása a Far From... Records jóvoltából egy valódi zenei csemegével szolgál. A tengerentúli neofolk egyik alappilléreként is számon tartott, Chicagoban székelő ET NIHIL zenekar és a magyar LARRNAKH csoport egyesítette erejét egy 7"-es vinil korong által. A közös kiadvány 1-1 rövidebb, ám rendkívül erőteljes, lendületes, illetve mélyre ható kompozíciót foglal magában, természetesen exkluzív köntösbe csomagolva. A 150 példányra limitált fekete lemez beszerezhető közvetlenül a zenekaroktól, illetve a kiadótól is. 

Ahogy már a Runes+Men koncertbeszámolóban is említettem, az idei év legnagyobb felfedezése a Black Light Ascension volt számomra. Egészen addig elkerült engem a produkciójuk, valamiért azt gondoltam, hogy nem az én zeném, valami elvont experimental industrial noise projektnek sejtettem. Aztán rájöttem, hogy nem is tévedhettem ennél nagyobbat. Jó, az industrial végül is stimmel valamilyen szinten, és van benne egy kis experimental meg noise is, de messze nem ez a fő csapás.
A KnifeLadder szünetelése idején Andrew Trail úgy gondolta, hogy csinál valamit szólóban, elektronikus zenét, kizárólag "igazi" hangszerekkel, semmi számítógép. Ez volt a bemutatkozó Ashes lemez 2011-ben, amit Albin Julius HauRuck! kiadója adott ki. Három év után pedig eljött az idő a második nagylemezre, ez lett a Post Future Recordings, mely szintén a HauRuck!-nál jelent meg 2014 végén.
Ahogy már említettem, elektronikus zenéről van itt szó, new wave/cold wave/szinti popos alapokkal, néha new wave/post punkos basszusgitárfutamokkal, helyenként (electro)industrial/EBM-es hangzásokkal. Az alap összetevők a 80-as évek zenéjében gyökereznek, összességében mégis nagyon mai, haddnemondjam modern a végeredmény. És ami az egészet igazán különlegessé, kiemelkedővé teszi, az az ének. Andrew hangja, énekdallamai számomra Ian Curtist juttatják az eszembe, tökéletesen illeszkednek a dallamos, ritmikus zenébe. Nem akarok egy dalt sem kiemelni, mert mindegyik nagyszerű, mindegyik másért jó, a kezdő hangoktól az utolsó pillanatig végig fent tartja a figyelmet, sőt, fokozza is (az átlagban 6 perces számhossz ellenére is, amit ritkán szoktam szeretni, általában a rövidebb, fogósabb dalokat kedvelem, de ezek a szerzemények hosszan is magával ragadóak). Már a nyitó szám is tökéletes, azt gondolná az ember, hogy ez a csúcs, aztán a következő dal még jobb, és sorra ugyanez az érzés egészen az utolsó tételig. Aki szereti a 80-as éveket, meg a mai ("alternatív") elektronikus zenét, mindenképp tegyen vele egy próbát, rejtett kincset fedezhet fel (mint egyre többen és többen).

Az egyértelmű, hogy Európában (és egyúttal persze a világon is) Németországban van a legnagyobb, legerősebb neofolk színtér. Ott van a legnagyobb létszámú közönség, a legtöbb, legjelentősebb esemény. De Németországon belül sem egyenletesen oszlik ez el, a legtöbb rendezvény a keleti országrészben van, északon, nyugaton és délen lényegesen kevesebb. Ezen a helyzeten próbált kicsit változtatni a Looney Runes webzine csapata, amikor leszervezték a Twa Corbies és a Sieben fellépését Münchenbe.

Magyar szemmel nézve München annyiból is jobb, mint például Lipcse, hogy könnyebb, gyorsabb oda eljutni, mind vasúton (mondjuk nem a jelenlegi "nemzetközi helyzetben"), mind közúton (végig autópálya van, és nem olyan minőségben, mint a cseh szakaszon Lipcse felé).

A helyszín a Nerodom, München közkedvelt "fekete klubja", melynek nem túl nagy méretű nézőterét kellemesen megtöltötte az összességében nem túl nagy létszámú, de annál lelkesebb közönség ezen a csütörtök estén.

Az idei esztendőben - immáron negyedik alkalommal -  is lebonyolításra került (október 9-10.) Németország (és talán globálisan is) második számú neofolk (és társai) örömünnepe Lipcsében. Csak halkan jegyzem meg, a R+M olykor már túl is szárnyalja a WGT ezen irányú kínálatát. Nem kívánok a részletekbe bonyolódni, inkább csak egyfajta összegzés lesz ez az esemény kapcsán, a teljesség igénye nélkül.

Azzal kezdem, hogy a többség szerint sajnálatos módon az előre meghirdetett helyszín a várakozás célegyeneséhez közeledve módosítva lett, így a Hellraiser klubot kellett felkeresnie annak, aki ennek ellenére is kíváncsi volt erre a roppant erős (habár ezúttal a klasszikus neofolk sztárzenekarokat – és a DIE WEISSE ROSE csoportot - nélkülöző) felhozatalra.

Az önmagát műfaját tekintve apocalyptic ambient zenekarként definiáló spanyol DER BLAUE REITER - gyakorlatilag az ARCANA némileg gyengébb verziójaként is felfogható, ez hatványozottan igaz rájuk, amióta Cecilia Bjärgö került az egyébként alapító- és ex-tag Lady Nott helyére - soha nem volt a szívem csücske, soha nem éreztem bennük valódi elszántságot és potenciált, akár a lemezeiket vagy színpadi produkciójukat és összességében a komplett egészt tekintve, bármely vonatkozásban is vizsgáljuk azt. Rendkívül hallgatható, az érdeklődő közönséget könnyen elérő és a kirakatba bátran kiállítható, az undergroundon belüli csiribiri tucatprodukció, véleményem szerint. Ellenben meglepően népszerűek, sokan szeretik őket, szóval ez erősen szubjektív, de sebaj. Négy teljes hosszúságú album után az idei lipcsei Runes+Men fesztiválra megjelentetett viniles debütálásukra valahogy mégis kíváncsi voltam és összességében kellemes meglepetésként szolgált. 

Az "A" oldalt elfoglaló Dans L´obscurantisme De La Guerre kimondottan kellemes hangulatú darab, a műfajon belül már számtalanszor bemutatott panelekből építkező szerzemény, de ha nem vesszük túl komolyan, akár még többé-kevésbé magával ragadó perceket is szerezhet. A zenekart életre hívó és azt vezető Sathorys Elenorth a korong koncepciójául a spanyol polgárháború során bekövetkezett barcelonai bombázás áldozatainak való tisztelgést jelölte meg, de ennek tükrében a zene néhol sajnos súlytalanná válik. A "B" (Dies De Cendra, Temps De Silenci) oldal zeneileg hasonló tematikát követ, ha lehet még érzelmesebb húrokat pengetve, kb. a korai DER BLUTHARSCH letisztultabb pillanatai keverednek az ARCANA bizonyos törekvéseivel. Egyértelműen kellemes hallgatnivaló, de véleményem szerint egy kislemez bőven elég is belőle egy alkalommal, hiszen hosszabb távon sajnos határozottan zavaróvá válik és könnyen felütheti fejét a zavartalan plagizálás gyanúja, valamint az unalom. 

A korongot két verzióban dobta piacra a honfitárs kiadó, hagyományos fekete korong szimpla tokban, illetve 6 paneles kihajtható tokban, bordó alapon fekete mintás lemez, két képeslappal, bandcampes letöltő kóddal, és egy felhívásos cetlivel, amivel egy sajnálatos nyomdai hibát igyekeznek korrigálni. 

Összességében talán túl nyers és negatív kritika született ezen kiadvány kapcsán, mégis azt kell mondanom, aki kedveli a könnyebben emészthető (slágeres?) neoclassical-military industrial zenéket, az bátran tegyen egy próbát vele. 

A rövid idő alatt is minimum kultuszstátuszt kivívó LUFTWAFFE - bátran kimondhatom - lényegi örököseként is aposztrofálható amerikai ET NIHIL a tengerentúli neofolk egyik legjelentősebb csoportja már most, viszonylag csekély diszkográfiája és nyúlfarknyi múltja ellenére is.  Az alábbi kritikában tárgyalt kislemez tökéletes demonstrációja ennek a - véleményem szerint - korántsem eltúlzott kijelentésnek.

A Thieves Lose Hands indítja a korongot, egy dobolós, elsöprően feszes és harcias darab képében, Spencer Adm hisztérikus üvöltéseivel. Az ezt követő Cross Weight a jó értelemben vett tipikus ET NIHIL (vagy inkább B9 InVID) szerzemény akusztikus gitárral, sűrű, tempós dobokkal, váratlan végkifejlettel. Ezt a vonalat viszi tovább a "B" oldalt indító Malign is, némileg szellősebb formában, Katrin X meseszép, mégis karakán vokáljával kiegészítve. Az And Then hozza el a néhol káoszba hajló, eksztázis-közeli lezárást, és bár a gitár itt némileg kissé a háttérből szól, alapvetően és összességében egy roppant erőteljes szűk 10 perc élményével gazdagodhat, aki nem sajnálja a rá fordított időt.

Az egyszerűségében is nagyszerű, informatív és fotókkal illusztrált borító a dalszövegeket is tartalmazza egy inzert formájában. A korong rendkívül alacsony példányszámban jelent meg (25 példányos box, illetve 75 példány a hagyományos verzióból), így a beszerzése némi nehézségbe ütközhet, de aukciós oldalakon azért érdemes vadászni rá, nálam feltétlenül az idei esztendő egyik dobogós kiadványa.

A harsh noise-industrial kevesek által, de annál kiemelkedőbb módon preferált világába robbant be váratlanul és egészen elsöprő módon a felvidéki TOTRAUM csoport egy önerőből megjelentetett 10"MLP-vel. A korong puritán csomagolása sokat sejtető, itt bizony valóban nincs semmi felesleges felhajtás, a zene önmagáért beszél, sőt ordít, mi több, komoran fortyogó lávaként temet maga alá. 

A 2013 tavaszán rögzített anyagot indító Awakening egy klasszikus noise darab az ANENZEPHALIA és a GENOCIDE ORGAN által termékennyé varázsolt rideg masszából táplálkozva. Zaklatott, mégis kimért, elképzelni sem lehet ennél jobb kezdést. Lassan, de ellenállhatatlanul tör a felszínre, ütemek itt nincsenek, ellenben a torzított emberi üvöltések oly' mértékben teszik karcossá, dacossá az összképet, hogy a klasszikus mondás szerint, szinte fáj a csend, amikor leperegnek az utolsó hangok. A felvételek során kizárólag analóg szintetizátorokat és saját zajokat használtak az alkotók, ezzel is egyfajta elkötelezettséget helyezve előtérbe. A negyedikként elhangzó Infernal Dawn (a The Seed Of Hatred és a Die Vernichting ékelődik be elegánsan a nyitány és a lecsengés közé, így téve teljessé az élményt) egy kínzóan fájdalmas lezárása a lemeznek, vészjósló hírnökként, kíméletlen zenei panelekkel felvértezve. 

A korábban már említett noise legendák híveinek ugyan meglepetést nem, ellenben rendkívül izgalmas pillanatokat tartogat az extra limitált példányban (41 számozott korong) megjelentetett, a RAISON D'ETRE-főnök Peter Andersson által maszterelt fekete vinil, nem kizárt, hogy közvetlenül a csoporttól is beszerezhető még, de például az Old Europa Cafe listáján is felbukkant a minap (akikkel erősen esélyes, hogy további együttműködés is várható, illetve a német Tesco Organisation neve is felmerült időközben). 

Legendás csoportok (többségében) ropogósan friss megjelenéseivel jelentkezik és kápráztat el hamarosan a német Tesco Organisation.

A GENOCIDE ORGAN ma is az, mint a kezdetekkor, lassan előre törő, durván agresszív zenei hadjárat. Az Obituary Of The Americas címre keresztelt új korong CD és LP formában már előrendelhető a kiadó honlapján. A zenei anyag a két kiadvány esetében nem különbözik, ellenben két eltérő borítóval lesz felvértezve, és csak annyi LP készül, amennyi rendelés 2015. november 15-ig beérkezik.

A klasszikus power noise, az industrial és a dark ambient jó ízléssel vegyített esszenciája az angol SATORI The Hanging című új albumán, 10 tételben megfogalmazva. Az album első körben egy speciális CD box alakjában jelenik meg, a további verziók még tárgyalás alatt.

Az Ian Read vezette brit FIRE + ICE zenekar (szerintem) legjobban sikerült überklasszis Birdking című albuma is előrendelhető már (CD és két különböző vinil - 250 fekete és 250 sárga) a rajongók legnagyobb örömére. A valódi neofolk sztárparádét jelentő albumot (Douglas P., Michael Cashmore, Alice Karlsdóttir, Richard Leviathan, Joseph Budenholzer és a BLOOD AXIS tagjai) feltétlenül csak ajánlani tudom mindazoknak, akik még nem szerezték be a műfaj egyik legnagyobb klasszikusát.

www.tesco-germany.com

Hosszas várakozás után a napokban végre megjelent a svéd ARDITI Imposing Elitism című albuma CD és vinil formájában is. A tavalyi kazettás megjelenés (erről írtunk már korábban) után most digipak CD és fekete, illetve aranyszínű vinil korongokon (mindkét változatból 250 példány készült, amelyek által minden vásárló letöltési kód birtokába is jut) kapható ez az igazán impozáns kiadvány. 

Ezen kívül megújult és erőteljesen kibővült a csoport honlapja is, jelentős mértékben informatívabbá vált, illetve a különböző merch-termékek is sokkal könnyebben és gyorsabban lesznek beszerezhetőek, közvetlenül a zenekartól, egy online shop segítségével. 

A május folyamán piacra dobott jubileumi LARRNAKH 7"EP után a Far From... Records ezúttal az amerikai ET NIHIL zenekar erősen korlátozott példányszámos, minimál dizájnos "sigil" mintás pólójával jelentkezik. Az 50 darabra limitált póló hivatalosan az októberi, Lipcsében megrendezésre kerülő Runes+Men fesztiválra fog megjelenni, de az előrendelések már most leadhatóak, méret megjelöléssel - M, L és XL - a kiadó címén. 

Ha a svéd ARDITI friss kiadvánnyal jelentkezik, az nálam feltétel nélkül a pénztárca után való kapkodást jelenti, ám ezúttal nem várt akadályokba ütköztem, erről azonban majd egy kicsit bővebben a konklúziónál. 

A korong "A" oldalán hallható címadó March For The Gods egy sztenderdnek mondható ARDITI szerzemény, feszes dobokra felépülő dal, kicsit az Imposing Elitism (vajon meddig kell még várni a kazettán túli megjelenésekre?) árnyékában. Semmi meglepetés, egyszerűen csak a megszokott, stabil színvonal. A "B" oldalon a Natural Principles sem tartogat semmilyen váratlan megoldást, a svéd duó kislemezeire jellemző módon ezúttal is egy szokásosnak mondható töltelék dalt hallgathatunk meg, archív felvételekkel, katona zenével, ezúttal formailag egy kissé árnyaltabban ugyan, mindeközben némileg feszesebb és komorabb hatást váltva ki, mint például a Reinforce esetében. 

A felvételek 2011 és 2014 között készültek és a vokálok terén a LEIDUNGR formációból ismert P. Stahl segítette ki hőseinket. A korong három különböző, egységesen szemet gyönyörködtető, elképesztően igényes verzióban látta meg a csataterek véres poklát (75 példány átlátszó korong, 25 példány átlátszó korong áttetszően szürkés mintázattal, illetve 100 szürke példány), de az alacsony példányszám ellenére még mindig viszonylag egyszerűen beszerezhető, itt azonban muszáj egy kisebb kitérőt tennem. A kiadó, nevezetesen a Neuropa abszolút passzivitása a megrendelőkkel szemben döbbenetes, én például konkrétan a német Tesco Organisation listájáról vettem meg, mivel a belga cég egyszerűen nem reagált a megkeresésemre, de mástól is hallottam erre panaszt.