A spanyol Sangre de Muerdago aktuális európai turnéjának első részében Közép-Kelet-Európát veszi célba, melynek keretében Magyarországra is elérnek, augusztus 18-án Budapesten, a Gólyában, 19-én Szegeden, a Jazz Kocsmában lépnek fel.
A zenekar ügyesen egyensúlyoz a pogány folk, az ethereal és a neofolk/darkfolk határán, mindegyikből a legjobb részeket magába olvasztva, mindezt szűkebb szülőföldjük, Galícia népzenéjével fűszerezve. A koncerteken tisztán akusztikusan játszanak (akusztikus gitárok, fúvósok, vonósok, egyéb hangszerek), gyakran hangosítás nélkül, ami tökéletesen illik dalaik meghitt hangulatához. Legújabb lemezük, az O Camiño das Mans Valeiras anyagát mutatják be, de valószínűleg/remélhetőleg játszanak dalokat a Novemtree-vel közös nagyszerű splitlemezről, a Braided Pathsról is.

A dán Thomas Bojden irányítása alatt álló DIE WEISSE ROSE a martial industrial egyik leginkább ellentmondásos csoportja számomra, ha szigorúan a zenére összpontosítunk. Más a helyzet, ha Thomas személyiségét vesszük górcső alá, de ez jelen esetben sokad angú szempont, lépjünk is túl rajta. Jelen voltam Koppenhágában a - Thomas szerint lényegében bemutatkozó attrakcióként is felfogható - kezdeti lépésként funkcionáló, kérdőjelek sokaságát felhalmozó egyik első megmérettetésnél és azóta is több-kevesebb lelkesedéssel követem kiadványaikat, melyek azért - valljuk be férfiasan - igen eklektikus képet és hullámzó minőséget közvetítenek az érdeklődők felé. A csoport műfaj iránti elkötelezettsége kétség kívül megkérdőjelezhetetlen (a zenekar kis túlzással egy neofolk "all star" átjáróházként is funkcionál koncerteken), elszántságuk és kitartásuk nyilvánvaló, ellenben a kreativitás nem ritkán hiány ebben a felemás kelléktárban. A rövid kritikám tárgyát képező Kyrie Eleison kislemez esetében sincs ez másként, sajnálatos módon.

Az "A" oldalon található címadó kompozíció a címe alapján már ismerős volt számomra a szintén nem túl meggyőző Treue Um Treue korongról. A hosszában kissé terjengősnek tűnő szerzemény nagyrészt archív felvételekre, hangmintákra, diszkrét vonósokra és a dal közepétől berobbanó harcias dobolásra épül, továbbá természetesen Thomas magabiztosnak szánt szövegmondására, de ez alkalommal valahogy (ismét) nem sikerült megragadni a lényeget. Nem rossz a dal, csak nekem egy kissé túl terjengős és nem megfelelően szűrt. Tematikáját tekintve a (Black) Birds Of Passage is ezt az utat követi, csak itt a vonósok több teret követelnek maguknak és a már az első pillanattól jelen lévő dobolás szellősebb egy kicsit. Thomas hangja a felvételeknél már megszokott szenvetlen narráció, élőben sokkal hatásosabban adja elő mindezt. Ez a dal igen hirtelen és váratlanul ér véget, de ez nem annyira zavaró, éppen elég is belőle ez a közel 5 perc.

A kislemez 3 különböző verzióban jelent meg (25 példány a zöld-fehér-bronz, 75 példány a zöld, és 100 példány a bronz korongokból), egy igen stílusos Yukio Mishima idézettel illusztrálva.

Röviden összefoglalva a lényeget, a kiadvány exkluzivitása illetve impozáns megjelenése szerintem messze nem áll arányban a barázdákba préselt zenével, sajnos.

Fotógalériánk befejező részében a vasárnapi fellépők következnek a Schauspielhaus színházterméből.

Keresem a méltató jelzőket, de azt hiszem, alapvetően felesleges... Ismét egy legendás formáció a dp-motiv oldalán, ezúttal hazai terepről, igazi sokat próbált zenei kalandorokkal a HIDEG RONCS fegyverzetében. A történelem ezúttal is megelevenedik...

- A HIDEG RONCS 17 év után 2014 áprilisában lépett ismét a nyilvánosság elé egy koncert formájában. Mi történt a 97-es Orczy kert-beli előadás óta a csoporttal és személy szerint veletek?

- Misi: A zenekar pihent, valószínűleg azt hittük, hogy vége, a múltunk része – és ha mégoly jelentős része is, de már nem tudunk hozzányúlni. Mint az ábra is mutatja, ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Sok éve egyszer már felmerült bennünk Brocival, hogy újra elő kellene venni, de igazán 2013-ban jött elő. Broci megkeresett, hogy vannak elektronikus ötletei, alapjai, olyan vázak, amikre jó lenne valami organikusat építeni, és ha van ötletem, nézzük meg. A többit tudod, ezt meséltem neked a Blixa-koncert előtt, és te meg is vetted a produkciót a 2014-es tavaszi fesztiválodra. Ezt ezúton is köszönjük! A felkészülési hónapok, az új dalok és a koncert megadta azt a lökést, ami tényleg életet lehelt öreg csontjainkba. Én személy szerint 1997 után a családdal foglalkoztam elsősorban, melóilag pedig maradtam még egészen olyan 2011-ig a zeneiparban mint kiadói munkatárs, gyártásvezető, kereskedelmi akármi és szervező, és volt pár zenekarom is, azóta pedig szociális munkás vagyok egy nappali melegedőben.

- Broci: Én még megfordultam a TROTTEL zenekarban, ennek 97-ben lett vége. Aztán lehúztam a rolót. Egzisztenciálisan hoztam pár olyan döntést, aminek a vége komoly padlófogás lett. Mikor belekóstoltam a hajléktalanságba, esett le a tantusz, hogy vagy elkezdem komolyan venni az életet, vagy itt a vége. Megkerestem a dolgok végét. Nem kellett volna. Munkahelyek, vállalkozások, személyes sikerek és még pár hullámvölgy. Megismerkedtem a későbbi feleségemmel. Ő tanító, vele nagyon fontos kapocs a zene. A diplomamunkáját Bartókról írta, régebben kórista volt. Mellette a zenehallgatási szokásaim teljesen visszarendeződtek az underground előtti időszakra (leszámítva pop-rock kocsirádió vonalat). Klasszikus és XX. sz.-i kortárs zene, jazz, kis népzene (inkább a karcosabb, terepen gyűjtött fajtából), és mindenféle kísérleti, besorolhatatlan crossover dolog. Pl. a kommersz techno, szórakoztató elektronikusok, az etno teljesen elkerült. Szóval: két gyönyörű jó fej gyerkőc, a fiam és a lányom a legjobb dolog, ami történhetett velem. 15 évig csak a fejemben „szóltak a hangok“. Aztán a visszatérés is kalandos lett. Azt hiszem, 2012-ben kezdett újra foglalkoztatni, hogy kéne hangszer a kezembe. A gyerekek nőttek, lazult az élet, a pénz sem kenyérre kellett már, úgy éreztem, kiereszthetem a kis hangokat a fejemből, kicsit szaladgálni. Karácsonyra megleptem magam egy erősítővel és egy gitárral. Erre szilveszterkor elmentünk barátommal mászni a Pilisbe és eltörtem az ujjam. Nehezen gyógyult, azóta is fáj néha és csálé. „Nnna“, mondom a gipszes kezemmel, „itt az eleje és vége a zenélgetésnek“. Azután ránéztem a számítógépre az asztalon. Hát így kezdtem először elektronikus cuccokat írni. Majd jöttek a szintik, vasak. Ebből lett Juhász Palival (aka PaxTibi), aki rengeteget segített az indulásban és azóta is, a Live Animal TRANSPORT nevű live act duó. Közben összefutottam Misivel, aki akkor a MÖRÖN-t nyomta, és mutogattam a dolgaimat. Majd jött a felkérés tőled, amiért örök hála. Igazán egy kikötésem volt, hogy új számokat írjunk. Egy teljesen mai programot akartam, amiben mindkettőnk elmúlt évei is beleszűrődnek. Nagyon jó érzés, hogy az új anyag élő lett, próbáról próbára, koncertről koncertre csiszolódik, mozog.

Képgalériánk második részében a szombati nap fellépői láthatók az Altes Landratsamtból.

Mindenféle külön kommentár nélkül jöjjenek a 2015-ös lipcsei Wave Gotik Treffen első napjának képei, a Volkspalast két terméből. Riesenberger Mónika felvételei.

Túl sok jóval nem tud szolgálni nekünk a WGT az újonnan bejelentett nevek tekintetében, de azért akad egy-két számunkra is érdekes fellépő. Itt lesz pl. Peter Bjärgö újra aktív martial industrial projektje, a Sophia, mely a készülő új lemezéről is mutat be számokat, természetesen régi kedvencek kíséretében. Egy újabb amerikai neofolk zenekart is a fellépők között köszönthetünk az In Ruin személyében. Az olasz Kirlian Camera kétszer is fellép, ebből az egyik műsort a korai műveknek szentelik, amely talán megmutatja majd, miért tekintik ehhez a színtérhez is tartozónak a zenekart. Világpremierként tiszteletét teszi a keresztény industrial alapvetése, a Blackhouse is. Az említetteken kívül egy-két helyen bele lehet futni olyan stílusú zenekarokba, amelyek számunkra is érdekesek lehetnek (pl. neoclassical, dark ambient), de idén ezek száma nem túl jelentős (szemben mondjuk a tavalyi évvel), meg úgy összességében is kevesebb fellépővel kell beérnünk az elmúlt évekhez viszonyítva. De remélhetőleg amit kapunk, az kárpótol majd minőségével, enyhít a mennyiségi hiányon. (A Death in Rome paródiazenekarról pedig szándékosan nem írtunk. Aztán ki tudja, lehet, hogy ők okozzák a legkellemesebb meglepetést. Mindenképp beszámolunk róla majd.)

A 2010-es Bannwald albummal kedveltem meg igazán az APOPTOSE csoportot, hiszen az a korong rendkívül tetszetősnek és hatásosnak bizonyult számomra, azóta is örömmel veszem le a polcról, hogy néhanapján meghallgassam. Nem kezelem kiemelt kedvencként a zenekart, egyszerűen csak kellemes néha elővenni a kiadványaikat, és korábban rendre képesek voltak megújulni és izgalmas megoldásokkal előrukkolni a dark ambient ösvényén maradva.

Ami már a korong első meghallgatása után nyilvánvalóvá válik az az, hogy az eddigi ritual-dark ambient elemek mellé felsorakoztak különböző popzenei megoldások és hangulati elemek is, köszönhetően elsősorban a minden eddiginél "hallgatóbarátabb" megoldásoknak. Már a kezdésnél (Meer Der Ruhe) érezni lehet, hogy ezúttal egyértelműen "slágerek" születtek, és az erre való görcsös igyekezet vagy törekvés véleményem szerint az Ana Liil legnagyobb hibája is egyben. Az Ich Verbrenne ütemes, lágyan lebegő dal, szárnyalóan angyali női énekkel, számomra a korong egyik csúcspontja ez. A címadó Ana Liil akár egy jobban (értsd, kevésbé kommerszre) sikerült ENIGMA dal is lehetne, könnyen megjegyezhető vezértémával. A Fernsehen már vegytiszta elektro popzene a 90-es évek szellemiségében, de a megvalósítás, a hangzás egyértelműen a jelen kornak felel meg. Az Adrenalin számomra azt a benyomást kelti, mintha az IN THE NURSERY próbálna popzenét kreálni, mérsékelt sikerrel, érdekesen hat azonban a dal közepén felbukkanó kórus. Az I Say Seven egy könnyen felejthető dark (pop) industrial dal, enyhe szigorral az abszolút töltelék kategóriába sorolható. A Hidingben visszatér a kellemesen búgó női ének, némi suttogósra vett férfi vokállal kiegészítve, érdekes, habár némileg stílusidegen, mégis tetszetős dobprogramokkal megfejelve. A Forget Your Face éteri zenéje már olyan mértékben kommersz, hogy az több mint meglepő és sajnálatos módon enyhén felesleges, unalmas is. A lemezt záró, három részre bontott Schnee bő 23 perce pedig gyakorlatilag kimeríti a felesleges időhúzás fogalmát. Értelmetlenül bő lére eresztett darab, habár a főtéma némiképp emlékeztet egy Twin Peaks betétdalra, de ez még kevés ahhoz, hogy kellően érdekes legyen. A már hihetetlenül elcsépelt ósdi trükk (a lemez végén önálló darabként elhelyezett percekig tartó csend), pedig már a szánalmasba hajlik egyértelműen és sajnálatos módon.

Összességében erős csalódásként kell sajnos értékelnem az APOPTOSE tavalyi korongját, engem legalábbis nagyon nem érintett meg, sőt többszöri hallgatás után is idegenkedve tekintek rá, valahogy nem érzem és nem kapom el a fonalat vele kapcsolatban. Megjelent három különböző verzióban (CD, LP + CD, valamint 250 példányos zöld bakelit + CD), az érdeklődők azért feltétlenül tegyenek vele egy próbát.

A Twa Corbies Tony Wakeford (talán) legújabb zenekara (lemezmegjelenés szempontjából mindenképp), a német Gernot Musch-sal (Pilori, :golgatha:) hozta létre pár évvel ezelőtt, elsősorban élő fellépésekre. Nem volt nagy világmegváltó cél mögötte - két ember, két gitár, két ének, semmi túlbonyolítás, csak egyszerűen leülnek és (főleg) Sol Invictus számokat játszanak (becsúszik néha más is a hosszú életműből, pl. Death in June), a maguk (és persze a közönség) szórakoztatására és örömére, többnyire a Sol Invictus korai korszakaiból, azokat lehet a legjobban eljátszani egy (két) szál gitárral, így a Twa Corbies jól kiegészíti a mostanában kicsit más utakon járó Sol Invictust. De aztán (ahogy ez lenni szokott) mégis úgy érezték, hogy ennél azért több van ebben a formációban, többet is ki lehet belőle hozni, vagy legalábbis ők többet szeretnének, ezért elkezdtek saját számokat írni, és idén meg is jelent az első lemezük, a The Clamouring, a Bollebouz Tonträger első kiadványaként. Az alapfelállás itt is ugyanaz, mint koncerteken (két ember, két gitár, két ének), helyenként billentyűvel és dobbal színesítve. Míg élőben minden számban mindketten együtt énekelnek, itt jobban szétválik, hogy melyik dalban ki énekel (többet, hangsúlyosabban), gondolom annak függvényében, hogy ki szerezte a dalt. De annak ellenére, hogy két szerző van, két énekes, két különböző karakter, a számok mégis egységek. Tony Wakeford jellegzetes gitárjátéka végigkíséri a lemezt, ahogy a jellegzetes éneke is, természetesen. Ének szempontjából Gernot Musch kellemes mély hangja a kiadvány egyik üde színfoltja, a változatos énekhang mindenképp előnyére válik az anyagnak, nem válik egysíkúvá az egész. A kicsit több mint 40 perces felvétel minden tétele jó és érdekes, a nyitó Is There a Heaven? jellegzetes Tony Wakeford-szerzemény, egyből felismerhető, akárcsak a See-Saw, a Gernot Musch által énekelt dalok közül pedig a Tower of Babylondon és a Dresden Heather Song egyből megragad az emberben, de a többi dal is ugyanúgy megállja  a helyét, pl. a Hand of God, ahol négy percen keresztül ugyanazt a mondatot ismétlik angolul és németül, mégsem válik unalmassá a dal, vagy a loopolt énekre épülő A Fool in April, és akkor már említsük meg a maradék két kompozíciót, a Dark and Drublie Dayst és a She Descendset, mindkettő tetszetős és megragadó szerzemény. Kilencedik tételnek egy instrumentális levezetés/átvezetés hallható, a Leaving Macclesfield, ez zárja a Twa Corbies új szerzeményeit, elkülöníti és felvezeti a két "bónusz" dalt, melyek Tony Wakeford pályafutásának kezdetére nyúlnak vissza. Ez pedig a legendás angol punkzenekar, a Crisis volt, melynek két dala található a lemez végén, akusztikus verzióban. A No Bosses az első Crisis-kislemez címadó/nyitó szerzeményének, a No Town Hallnak az átdolgozása az eredeti szöveggel, amit végül nem használtak és amellyel eddig még soha nem volt hallható, a másik pedig a Laughing a Hymns of Faith minialbumról, lendületes, slágeres szerzemények (ahogy az punkdaloktól elvárható), tökéletes lezárása a lemeznek.
Az elején, amikor érkeztek az első hírek, hogy megjelenik ez a lemez, elgondolkodott rajta az ember, hogy mennyi értelme van ennek, a Twa Corbies lényegét az adta/adja, hogy Sol Invictus-dalokat játszanak élőben, de az albumot végighallgatva egyértelműen kijelenthetjük, hogy megérte megcsinálni és kiadni, mert remek anyag keletkezett belőle, és kellenek új számok, nem lehet csak a múltból élni. Amúgy is hiány van mostanában jó, "egyszerű, de slágeres" neofolk lemezekből.

Wilhelm Herich és általa a GENOCIDE ORGAN vitán felül a jelenkori industrial zenei paletta egyik legelszántabb, legradikálisabb, legkonokabb, leg-leg előadója és zenekara. A csoport egyik sajátossága a kezdetektől az elvakult fanatizmus, mind a zenében, mind az abba foglalt mondanivalót tekintve. Csupán kevesen tartanak ki ennyire sziklaszilárd elszántsággal az eredetileg elképzelt, a kezdetekben megfogalmazott koncepció mellett, különösen, ha az minden vonatkozásában rendkívül provokatív és döbbenetesen radikálisnak mondható. A csoport szövegi ideológiájának vagy a jelképrendszerének boncolgatását nem érzem feladatomnak, ellenben hosszú évek óta csodálattal figyelem zenében megnyilvánuló aktivitásukat, így a szóban forgó korong megjelenését is örömmel nyugtáztam, nem is lehet tehát kérdés az oldalunkon történő méltatása.

Az Archive IV a csoportot bemutató sorozat legfrissebb tagja (a felvételek kevéssel a Save Our Slaves album utáni időkből származnak és eddig publikálatlanok voltak), nem meglepő módon természetesen archív darabok által és amennyiben a kedves olvasó előtt ismert már a GENOCIDE ORGAN, úgy nagy meglepetés ez alkalommal sem fogja érni, de erre a zenekarra mindig is jellemző volt egyfajta homogén alapállás. 6 tételre bontva 23 percben ostromolja a lemez a hallójáratokat és borzolja a kedélyeket, a szokásoknak megfelelő módon kíméletet még hírből sem ismerve, ellenben szokatlanul sok szaggatott témával felfegyverezve, kásásra effektezett, acsarkodós "énekkel", vagy inkább dühödt üvöltözéssel, fröcsögéssel. Én egy vakmerő ötlettől vezérelve fejhallgatóval is nekiveselkedtem, komolyan, elég kemény kiképzés, ahogy mondani szokták, utána szinte fájdalmas a csend. Az absztarkt zaj ellenállhatatlan és vegytiszta összefonódása a legszikárabb ipari zenével, szigorúan analóg oldalról megközelítve.

A vinil 300 példányos limitációban jelent meg, de a kiadónál azonnal elkapkodták, ellenben aukciós oldalakon most is kapható egy-két darab, egészen elképesztő, horror árakon.

Douglas Pearce és a DEATH IN JUNE a neofolk zene egyik emblematikus és hírhedt alakjaként él a köztudatban hosszú évek óta, talán nincs is olyan a színtéren, aki ne ismerné valamelyik lemezét, vagy legalább ne hallott volna róla. Ellentmondásos karrier, ellentmondásos megítélés jellemzi a teljes életutat, korszakalkotó kiadványok egész sorával felvértezve. Azt gondolom, felesleges minden hosszabb felvezetés, beszéljen inkább maga az érintett.

- Tavaly decemberben az immáron hagyományosnak mondható európai turné keretében ismét Budapesten koncertezett a DEATH IN JUNE. Milyen emlékeid vannak erről az előadásról?  

- Nos, mindenek előtt, olyan nem létezik, hogy szokványos DEATH IN JUNE turné, bárhol is van. De ezen kívül ritkán emlékszem a tényleges koncertekre, csak töredékekre. Igyekszem több mindenre emlékezni a helyszínről vagy a városról, és határozottan emlékszem, hogy többször elmentünk egymás mellett a hosszú, kietlen folyosón, ami a színpadtól vezetett az öltözőkig. Mindketten mélyen koncentráltunk és elvesztünk a saját gondolatainkban az előttünk álló estéről. Emlékszem a nagyszerű vegetáriánus ételre, amit a szervezők biztosítottak a számunkra, és a Death in June-tortára, amit szintén kaptunk. Ami azt illeti, a helyszín maga emlékezetes volt a maga összetett történetével: zárdából kommunista egyetem, majd egy Death in June-koncert helyszíne. Jó volt ott lenni. Budapest, így vagy úgy, mindig kedves és emlékezetes volt a Death in June számára az évek során, amikor felléptünk ebben a gyönyörűen történelmi, lenyűgöző és impozáns városban. Nagyon sok nagyszerű emlékem gyűlt össze Budapestről az évtizedek során.

A már bejelentett Sol Invictus mellett lesz még sok (számunkra) érdekes fellépő az idei lipcsei Wave Gotik Treffenen. Rögtön itt van például Tony Wakeford másik formációja, az olasz zenészekkel alkotott melankolikus-elektronikus OWLS. Az egyre erősebb amerikai neofolk szintérről három zenekar is jelen lesz, a Blood And Sun, az Unto Ashes, és Johnny Cash démoni reinkarnációja, King Dude. Olaszországot két érdekes (értsd: furcsa) zenekar, a Mushroom's Patience és a Roma Amor képviseli. Fellép az orosz Majdanek Waltz neofolk zenekar, a 80-as évekből eredeztethető angol While Angels Watch, valamint a szintén angol, korábban Matt Howdennel és a Naevusszal (meg sok mindenki mással) is együttműködő Jo Quail. A dark ambient közegből itt lesz az egykor a Death in June-nal is kollaboráló horvát Tehom (még ha ez a Tehom nem is teljesen ugyanaz a Tehom).

És ezek persze csak az eddig ismertté vált fellépők - több mint egy hónap van még a fesztiválig, addig még jó pár új név bejelentése várható, melyekről természetesen szintén beszámolunk majd a későbbiekben.

A svéd IN SLAUGHTER NATIVES minden kétséget kizáróan a dark- ritual-symphonic-industrial műfaj (ha van ilyen egyáltalán) egyik úttörője és élharcosa, immáron több mint 25 éve. Jouni Havukainen egy személyben maga a mágus, habár időről időre minimális szinten azért akadnak segítőtársak a misszióban, mégis ő maga egy személyben mindaz, amit ez a klasszis lemezek sorát felvonultató formáció nyújt hosszú idő óta az érdeklődőknek. Durva elektronika, vészjósló kórusok, olykor militáns ütősök, bombasztikus hangzás, szigorú, ámde gyakran a háttérben fortyogó ének (kántálás, mormogás, hörgés) jellemzi a kompozíciókat a kezdetektől fogva, úgy, hogy gyakorlatilag egy ösvényen jár, nincsenek eltévelyedések, stílusát tekintve konokul egy irányba tekintő ez a produkció (a kezdeti időkben bizonyos véleményezők a honi ACTUS csoporttal vetették össze zenei síkon - véleményem szerint mérsékelten megalapozottan, de nem teljesen indokolatlanul), az unalom (esetleg önismétlés) mégsem üti fel a fejét túl gyakran a diszkográfiát áttekintve. Csak csendben jegyzem meg, ehhez azért az is kell, hogy (különösen az eddigi életmű második felét figyelembe véve) a csoportra soha nem volt jellemző a túlzott aktivitás, a felesleges kapkodás, nincs évente lemez, sőt, nem ritka, hogy szokatlanul hosszú idő telik el nélkülözéssel a rajongók számára (az ezt megelőző Resurrection óta például kereken 10 esztendő). Tavaly azonban ismét "friss" kiadvánnyal jelentkezett Joni (habár ez nem egy sorlemez, csupán a Chérie Roi számára készült audio támogatás - az új nagylemez elvileg tavaly év végén jelent volna meg, de azóta sincs hír róla) és annyit máris elárulhatok, aki eddig kedvelte a munkáit, most is elégedetten csettinthet.

A kezdés (Plague Walk My Earth) valami elképesztően eltalált, komótosan kibontakozó, a végére hihetetlen monstrummá fejlődő, középtempós, maga alá temető zenei vihar. Komolyan, az életművet tekintve is szerintem az egyik legjobb Havukainen-szerzemény, ritkán tapasztalható erő és dac feszíti, ezt mindenkinek hallania kell! A folytatásban a Definition Of Being Alive erőszakosan és hidegen örvénylő dark industrial a legszebb hagyományok szerint. Jouni itt sem szaggatja szét a hangszálait, inkább a rá jellemző módon fenyegetően mormog, hörög, természetesen rongyosra effektezett hanggal. Az albumhoz köthető egyetlen negatívum azonban innen jelentkezik (Silent Cold Body), sajnálatos módon ugyanis az erős kezdés után némileg elszürkül az anyag. Jók a dalok, kifogástalanul erősen szólnak, valami plusz mégis hiányzik belőlük. Ha nagyon szigorúan szeretnék fogalmazni, azt is írhatom, hogy tisztes iparos munkává szelídül a Cannula Coma Legio. Többek között a Venereal Comatose: Closed My Eyes például egy lassan, komótosan kibontott dark industrial szerzemény, experimental-ambient felhangokkal. Összességében sem jellemző az albumra a kapkodás, az eltúlzott tempó és az eszeveszett kaszabolás, de az említett szerzemény iskolapéldája a kimért hűvös industrial eleganciának, távolságtartásnak. A korong végéhez közeledve az Ignis Et Scalpello: Angel Meat című szerzeményt kell még kiemelni, ez a darab akár a felülmúlhatatlan Sacrosancts Bleed albumon is megállta volna a helyét, még a forma is hasonlatos az említett műhöz. Fenyegető kórusok, szaggatott ütemek, igazi vészjósló Havukainen-szerzemény. A lemezt záró Three Three Three zajba torkolló gigászi hangzavarként persze messze nem csillapítja az anyag meghallgatásával kiváltott érzelmi vihart, mégis megfelelő lezárás, gyakorlatilag megkönnyebbülésként is felfogható.

Összegezve, a néhány igazán kiemelkedő megoldáson túl a Cannula Coma Legio "csupán" az eddig megszokott magas színvonalat hozzá, meglepetés tehát nincs, de a csalódást még hírből sem ismeri, mindent elsöprő és maga alá temető album, ahogy azt már az IN SLAUGHTER NATIVES esetében megszokhattuk. Az anyag első körben 1000 példányra limitálva jelent meg 6 paneles borítóval.

www.cycliclaw.com

A 2001-es Those Who Do Not Remember The Past Are Condemned To Repeat It címmel felvértezett debütáló korong óta többé-kevésbé megérdemelt módon a martial industrial szcéna egyik kiemelt reprezentánsa a Henryk Nordvargr Björkk által irányított svéd TOROIDH. Számos kiadvánnyal a tarsolyukban (Kamrad Nordvargr a most tárgyalt formáción túl is szinte ontja magából a megjelenéseket, sajnálatos módon roppantul hullámzó színvonalon, az értékelhetetlenül feleslegestől az egészen kiemelkedőig téve teljessé a kínálatot), jelentősebb ismertségre, elismertségre téve szert. A TOROIDH a Nordvargr-projekteket vizsgálva feltétlenül az egyik "leginkább zenei" megoldás és ez az esetek többségében feltétlenül pozitív irányba lendíti a mérleg nyelvét. A militáns ütemek és archív bejátszások, az itt-ott felbukkanó akusztikus gitár, a karcosan élénk zajok érdekes és értékes elegyet eredményeznek többnyire, sajnos azonban akad ellenpélda is a diszkográfiában. A TOROIDH esetében bevallottan kiemelt inspiráció a múltba tekintés, különösen igaz ez az első és második világháborúra, illetve az ezekhez köthető szimbólumokra, melyeket az alkotó kíméletlenül fel is használ a zenébe ágyazva, illetve a kiadványok illusztrálása által. Kézzel fogható megjelenéssel 2009-ben jelentkezett legutóbb a csoport, így az érdeklődők felfokozott izgalmak közepette vehették kézbe tavaly ezt a (kissé talán túlságosan) rövidre sikerült korongot.

A címadó Alliance Proditorum egy minden ízében régi vágású harci dal, a már megszokott fegyverzettel felvértezve. Egyszerű, minimalista dallammal megáldott orgona, puritán, de kérlelhetetlenül dörömbölő dob, effektek, szalagbejátszások, minden, ami kell. Nem rossz, de messze nem is kiemelkedő. A LES JOYAUX DE LA PRINCESSE vagy a (korai) DER BLUTHARSCH produkált ehhez hasonlatos kompozíciókat. A "B" oldalra került Adjö ellenben az arcpirító ostobaság klasszikus példája. Egy beloopolt vonós hangminta (ha nagyon jóindulatú akarok lenni, akkor dallam) szól közel 3 percen keresztül, bakelitsercegéssel bőségesen nyakon öntve. Az ismertebb előadók közül többek között Albin Julius próbálkozott effajta alibi megoldásokkal korábban, megjegyzem, számomra hihetetlen, hogy ezt bárki is képes önálló, saját címkével felruházni.

Summázva a tapasztalataimat meg kell jegyeznem, hogy 5 év tetszhalott állapot után el sem tudom képzelni, mi volt az elsődleges inspiráció eme kiadvány kapcsán (aki az anyagi javakra tippel, az szerintem téved, a rendkívül alacsony példányszám okán), valamint ha már új kiadványra szánta el magát, esetleg vehette volna a fáradtságot a svéd mágus, hogy valami igazán értékelhető és izgalmas produkcióval rukkoljon elő. Az esetleges fricska lehetőségét a jelenlegi zenei kínálat, illetve az elszánt rajongók felé (miszerint manapság bármilyen vackot le lehet nyomni a süketek és idióták torkán) ez esetben határozottan próbálom mellőzni. 99 példányos fekete regular és 20 példányos zöld "mailorder exclusive edition" verzió került forgalomba, de már csak aukciós oldalakon szerezhető be.

Ismét eltelt egy WGT. Ismét sok zenekart láttunk, sok jót, sok kevésbé érdekeset is. A korábbiaktól eltérően most úgy döntöttem, hogy nem számolok be kronologikusan minden eseményről, minden egyes koncertről, csak amiről éppen eszembe jut valami, amiről van mit mondanom. Aztán lehet, hogy a beszámolónak lesz még folytatása, ha eszembe jut valami a most kimaradtakról, de ezt nem ígérhetem biztosra. Az alábbiakban szó esik a pénteki nap néhány fellépőjéről a Volkspalast kupolaterméből és kantinjából, pár szombati koncertről a Altes Landratsamtból, valamint a hétfői napról, megint csak a Volkspalastból.