Az egyértelmű, hogy Európában (és egyúttal persze a világon is) Németországban van a legnagyobb, legerősebb neofolk színtér. Ott van a legnagyobb létszámú közönség, a legtöbb, legjelentősebb esemény. De Németországon belül sem egyenletesen oszlik ez el, a legtöbb rendezvény a keleti országrészben van, északon, nyugaton és délen lényegesen kevesebb. Ezen a helyzeten próbált kicsit változtatni a Looney Runes webzine csapata, amikor leszervezték a Twa Corbies és a Sieben fellépését Münchenbe.
Magyar szemmel nézve München annyiból is jobb, mint például Lipcse, hogy könnyebb, gyorsabb oda eljutni, mind vasúton (mondjuk nem a jelenlegi "nemzetközi helyzetben"), mind közúton (végig autópálya van, és nem olyan minőségben, mint a cseh szakaszon Lipcse felé).
A helyszín a Nerodom, München közkedvelt "fekete klubja", melynek nem túl nagy méretű nézőterét kellemesen megtöltötte az összességében nem túl nagy létszámú, de annál lelkesebb közönség ezen a csütörtök estén.
Szinte "last minute"-ként került a programba a magyar Cawatana. A nézőként a koncertre tartó két tagot megkérdezték a szervezők, ha már úgyis ott lesznek, nem lenne-e kedvük pár dalt előadni. Természetesen volt. Így egy speciális, félakusztikus duó műsort láthatott-hallhatott a közönség, akusztikus gitárral, tangóharmonikával, melodikával, gépi alapokkal. A Struggle for Wisdom című lemezükről játszottak néhány szerzeményt, mert véleményük szerint azok a számok passzolnak a legjobban ehhez a felálláshoz.
Sokszor elmondtam (és leírtam) már: nem nagyon hallgatom a Sieben lemezeit, felvételről hallgatva nem nagyon kötnek le (bár nem rosszak egyáltalán), de ez mindenképpen az a zene, amit látni is kell, nem csak hallani. Ahogy felépíti a dalokat, ahogy egymásra rétegzi a hegedűsávokat, dobot, gitárt, basszusgitárt helyettesít (imitál) velük, ahogy él a színpadon, egyedül belakja az egész teret - tényleg egy csoda, öröm nézni (és hallani). Ezúttal nem játszott túl hosszan, túl sokat, talán ha 5-6 számot 35-40 percben (plusz ráadás), de minden perce élvezetes volt, végig leköti az embert, bele lehet feledkezni, sodródni a zenével, egészen a legutolsó hangig.
Azt is említettem már korábban, hogy a Twa Corbies kezdetben egy akusztikus Sol Invictus tribute zenekar volt, két gitárra és énekre, csak Sol Invictus-dalokat játszottak (később bejött a Death in June meg a Crisis is - Tony szerzeményei, természetesen). Aztán elkezdtek saját dalokat is írni, megjelent a The Clamouring című (nagyszerű) nagylemez, így most már élőben is van mit játszani a Sol Invictus helyett/mellett. Koncertenként változó, hogy milyen arányban kap helyet a kettő. A Runes+Menen például főleg a saját számokat helyezték előtérbe, de az egy rövidebb, kb. 40 perces fellépés volt, ott kevesebb fért bele. Itt viszont (főzenekarként) több mindenre volt idő, szélesebb merítésből válogathattak. És válogattak is, előkerültek régi Sol Invictus-slágerek, új szerzemények, és természetesen a nagylemezről is felcsendült pár szerzemény. A pillanat hevében nagyon élveztem a koncertet, csupa olyan szám volt, amit szeretek, amiket örömmel hallottam élőben. Csak utólag belegondolva jöttem rá, hogy a lemez dalait eléggé hanyagolták, csak néhányat játszottak róla, pedig ha úgy vesszük, főleg azért mentem. És amit szintén vártam: ha már Tony Wakeford és Matt Howden is itt volt, és játszottak olyan dalt, ami a közös korszakukban született (The Hill of Crosses), azt gondoltam, hogy esetleg Matt majd beszáll hegedűjével ebbe a dalba, de nem, itt is Gernot dúdolta a hegedűdallamot, ahogy a Runes+Menen is. De mindezen kisebb hiányosságok (amelyek tulajdonképpen csak számomra, az előzetes várakozásaim fényében voltak azok) ellenére összességében így is nagyszerű élmény volt az egész este.
További képek az estről (Riesenberger Mónika felvételei):
