Nagyjából tavaly ilyenkor azt írtam, hogy az év általam legjobban várt budapesti koncertje King Dude fellépése az A38-on. Ez így is volt, és nem is (nagyon) keltett csalódást, a körülményekhez képest kimondottan jó koncert volt. Alig telt el egy év, és az aktuális európai turnéja során ismét fellép King Dude Budapesten. És azt kell mondjam, nem érzek túl nagy lelkesedést iránta. Valahogy eljárt felette az idő számomra. Az új lemez sem egy remekmű (vannak jó pillanatok rajta, de kevésbé izgalmas, kevésbé átütő, mint az előző kettő volt), és valahogy tényleg elveszett az egész mögül az izgalom, az újdonság varázsa, vagy nem is tudom, mi. Vannak örökké tartó dolgok, meg vannak hirtelen fellángolások. Látszólag ez az utóbbihoz tartozik. Ettől függetlenül azért mindenképp ott leszek a koncerten, kíváncsi vagyok rá, és persze nem adom fel a reményt, hátha meg tud lepni valamivel.

Három év után új anyaggal jelentkezett Richard Leviathan mostanra tényleg teljesen egyszemélyessé vált zenekara, az Ostara. Az új kiadványon azt az irányt viszi tovább, amit már a két előző lemezen is képviselt (mióta visszatért a torzított gitáros, rockzenekaros zsákutcából): egyszerű, akusztikus gitáros neofolk dalok, egy kis szintetizátor és dobgép a háttérben, mindezeken pedig a rá jellemző dallamos ének. Kicsit talán kevesebb lett a billentyű, most nincs annyi finom kis zongoradallam, a szintiszőnyeget is háttérvokálokkal ("dúdolással") pótolja. Ellenben a dobgép kicsit változatosabb lett, új hangzások (elektronikusabb hangszínek) is megjelentek, de ezeken túl nagy változás nincs az eddigiekhez képest. Akinek tetszett az előző két lemez is, az nagy valószínűséggel ezt is szeretni fogja, akit meg már korábban elvesztett, azt nem most fogja visszaszerezni. Én mindenképp az első csoportba tartozom, szeretem ezt a lemezt, jó dalok vannak rajta (a lendületesebb, slágeresebb tételektől a csendesebb, melankolikusabb pillanatokig minden szokásos elem megtalálható), jól is szól, és igazodva az új (számomra mindenképp pozitív) trendekhez (meg persze a formátumhoz), nem is túl hosszú, szóval igazán nekem való (mondjuk én az eddigi összes lemezüket szerettem, ha nem is teljesen egyformán, de mindegyikben megtaláltam a nekem tetsző dolgokat).

Az album először csak vinilen (és online letöltésként) jelent meg (szintén a korszellemnek megfelelően), de hallgatva a közönség szavára, hamarosan jön a cd-verzió is (ebben a közegben még sokan vesznek cd-ket, ami szintén pozitív számomra).

A Runes & Men után egy héttel a stílus rajongóinak kemény magja Nürnberg felé vette az irányt, hogy a nagy sikerű téli fesztivál után ismét megtapasztalják, mit tartogat számukra a bajor ősz és a Noise Conspiracy csapata. Az ezúttal is telt házzal futó rendezvény összes fellépőjének műsorába betekintést kaphatunk fotógalériánkban, a képek most is Riesenberger Mónika keze munkáját dicsérik.

Október közepén lezajlott a Runes & Men fesztivál utolsó felvonása, két napon keresztül a közeg legnagyobb neveit láthatta és hallhatta a közönség a lipcsei Eventpalastban. A monumentális eseményt monumentális fotógalériában mutatjuk meg, elsősorban a második nap fellépőivel (az első napról csak a Larrnakh szerepel most itt). A képeket Riesenberger Mónika készítette.

Hivatalosan október első hetében jelenik meg a hazai LARRNAKH csoport harmadik nagylemeze, amelynek a színpadi premierje a lipcsei Runes + Men fesztivál alkalmával kerül lebonyolításra a hónap közepén, a műfaj csaknem teljes élvonalának társaságában. A friss korongon 45 perc zene hallható, a már megszokott neofolk dominancia jegyében, kísérleti  és zajos industrial elemekkel tarkítva. Érdekesség, hogy a  4 paneles digipak CD mellett kiadásra kerül egy erősen limitált, 38 példányos díszdobozos verzió, melyhez egy bónusz korong is tartozik a sorlemezen túl, 20 percben egy eddig publikálatlan, csak ezen a kiadványon szerepeltetett dallal, illetve három korábbi szerzemény eltérő verziójával. A Necrofolk - Like The Silken Shrouds Of Death album megrendelhető közvetlenül a zenekartól, vagy a lengyel kiadótól, de számos terjesztő listáján is várható a felbukkanása. 

Hónapok óta rendkívül nehezen szánom rá magam, hogy posztot (lemezismertetőt) közöljek, több okból is. Valamennyi okra kitérnem felesleges lenne, illetve bizonyos esetekben nem is érezném igazán helyénvalónak, legyen elég annyi, hogy az aktuális és friss felhozatal többségében kevésbé dobogtatja meg a szívem, ezért az ihlet is erősen elkerül, így azonban kézenfekvő az alkalom egy legendás korong felemlegetésére és bemutatására, klasszikusokat tárgyaló alrovatunk tehát most újabb fejezettel bővül. 

1991-et mutat a kalendárium, amikor a David Tibet köré CURRENT 93 név alatt csoportosuló zenészek és művészek útjára bocsátják a legendás Durtro kiadón keresztül azt az igazán mágikus erővel bíró korongot, melynek címe nemes egyszerűséggel Island. A csoport kapcsán ekkor már egyértelművé váló zenei eklektikusság (David bevallottan teljes mértékben dilettáns mindennemű standard megközelítés szerinti hangszerkezelés terén) ezúttal is erőteljesen tetten érhető, hiszen a korábbiakban jellemző absztrakt, egyszersmind rituális indusztriális megoldások, a nyersen kopogó akusztikus gitárok háttérbe szorulásával és az izlandi komponista Hilmar Örm Hilmarsson erőteljes elektronikai kísérleteivel a dalok többségében egy álomszép ívet formáló, megkapó egységgé állnak össze, nemritkán igazán szívbemarkoló és könnyfacsaró módon, vendégzenészek seregével zárva be a kört, olyannyira magával ragadó módon, hogy a korong kétharmadánál felbukkanó disztingvált szalon jazz és repetitív elektro elemek sem hatnak bántóan, inkább szépen simulnak ebbe az álomszép utazásba. A zene alapvetően egy végtelenül sodró lendülettel bíró transzcendens utazás (hangulati síkon számomra Stephan Micus bizonyos munkáival mutat párhuzamot, a formát tekintve azonban igen éles az eltérés) a lélek legszebb tájain, ahol az út hagyománytisztelettel, méltósággal és büszkeséggel van kikövezve. Kísérletet tehetnék a dalok részletes elemzésére, illetve bemutatására, de a kudarc egyértelműen garantált, ezt a zenei mágiát személyesen kell megélni, önjelölt kritikusként a legtöbb, amit tehetek, hogy kellő tisztelettel és alázattal próbálom újra és újra átélni (valamint ajánlani azoknak, akiknek eddig még nem volt szerencséjük hozzá) ezt a csodát, és ebben egy fikarcnyi túlzás sincs. Itt meg kell jegyeznem, hogy a zenével szellemiségét tekintve kéz a kézben járó Fridrik Pór Fridriksson rendező és forgatókönyvíró által jegyzett film (Börn náttúrunnar) hasonlóan mágikus élményt nyújt, jó szívvel ajánlom tehát a megtekintését mindenkinek, aki még nem látta.

Zárszóként azt feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy többé-kevésbé széles skálán mozog a zenei ízlésem, de ha egyetlen lemezt, "A LEMEZT" kellene megneveznem, egyértelműen az Islandra esne a választásom. Keresem a megfelelő méltató szavakat, de alapvetően ezt hallgatni és hallani kell, a továbbiakban felesleges minden szó. 

Fotógalériánk második részében a 25. WGT vasárnapi koncertjei elevenednek meg az Altes Landratsamtból.

Spanyolország egyik roppant erőteljes színfoltja a dark folk, a dark ambient és a martial industrial színterén, a már nem is annyira fiatal La Esencia kiadó számos kiváló kiadvánnyal büszkélkedhet, Magyarországon ennek ellenére viszonylag csekély az ismertsége. Ezen az áldatlan állapoton kíván változtatni az alábbiakban olvasható, a beszélgető partnerek kölcsönös lustaságának okán egy kicsit megkésett interjú.

- Helló David! Mindenek előtt kérlek mesélj egy kicsit magadról, mit kell tudnunk rólad, hogyan kerültél kapcsolatba a zenével? 

A tengerentúli neofolk egyik legjelentősebb alappilléreként is értékelhető ET NIHIL életre hívója és vezére, b9 InViD adott interjút a dp-motiv részére. Ezt nevezem én megtiszteltetésnek. 

- Miben érzitek a különbséget egy európai, illetve egy egyesült államokbeli koncert között elsősorban? 

- Az a tapasztalatom, hogy Európában sokkal könnyebb koncertet szervezni, mint Amerikában. Európában sokkal többen vállalnak hosszabb utazásokat egy-egy koncert miatt, mert anyagilag ott nem annyira megterhelő. Ugyanakkor egyre több európai zenekar jön az USA-ba, ami úttörő vállalkozás, különösen ha a középnyugati részt is érinti a turné. Az is érdekes, hogy Amerikában inkább a nyár számít főszezonnak, míg Európában június közepétől szeptemberig nemigen mennek koncertre.

A 2016-os, jubileumi, 25. Wave Gotik Treffen eseményei közül képgalériánk első részében a pénteki nap történéseibe nyújtunk rövid betekintést, a Volkspalast kupolacsarnokának és kantinjának fellépői közül válogatva. A képeket (szokás szerint) Riesenberger Mónika készítette.

A military pop vezérhajója, a francia Dernière Volonté az utóbbi években egyre jobban eltolódott a stílusmegnevezés második tagja, azon belül is a szinti pop felé. A legutóbbi nagylemeznél, a Mon Meilleur Enneminél már tényleg nehéz helyzetbe hozta a hallgatót, ha az a kérdés, hogy mi a különbség a Dernière Volonté és a mellette párhuzamosan futó, kimondottan szinti pop projekt, a Position Parallèle között. Jó, persze minimális különbség mindig volt, elsősorban a dobok terén, de a végén már tényleg kezdett összemosódni a kettő. Valószínűleg ezt Geoffroy is észrevette, ezért az új lemezzel kissé visszakanyarodott a korábbi hangzásvilághoz. Na, túl sokat azért nem lépett vissza, a popos hangzás továbbra is megmaradt, nagyjából a Devant Le Miroir stílusában (ami egyébként is egyfajta csúcslemezének tekinthető). Tamok, nagydob, arpeggiók, orgona, csőharangok, egyszerű, de hatásos dallamok, slágeres ének - minden együtt van, ami a Dernière Volontét naggyá tette az évek során, és az új lemezzel is őrzi a pozícióját. Nem mondom, hogy remekmű született, de ismét egy több mint korrekt, sőt mi több, kimondottan szórakoztató album, bátran odatehető az életmű többi (egyébként nagyszerű*) darabja mellé.

Az amerikai Brave Mysteries kiadó szokása, hogy az Amerikában turnézó európai neofolk zenekaroktól kiad egy kazettát a turnéhoz kapcsolódóan, régi számokkal, átdolgozásokkal, érdekességekkel. Így volt ez tavaly a Darkwoodnál, idén pedig az Operation Equinox fedőnéven futó turné kapcsán az Of the Wand and the Moon esetében is. Ez a kazetta 100 példányban jelent meg, természetesen el is fogyott mind, így Kim Larsen megjelentett belőle egy európai verziót is saját, Heidrunar Myrkrunar nevű kiadójánál, 300 példányban, kicsit más dallistával, mint az amerikai verzió esetében (konkrétan két szám különbözik), kicsit más címmel (egy szó a különbség).

Ezen a kazettán korábbi dalok akusztikus verziói találhatók, ami persze kissé furcsán hangzik egy eleve nagyrészt akusztikus zenénél, mondjunk inkább lecsupaszított verziókat. Úgy, ahogy azt a nürnbergi koncerten is hallhattuk, akusztikus gitár mellett melodika és tangóharmonika szerepel (nem egyszerre, felváltva, de inkább a melodika dominál), valamint itt a stúdiófelvételen még egy kis csőharang is fel-felbukkan színesítésnek.

Ahogy a fellépéseken is, itt is minden eddig megjelent lemezről hallhatunk dalokat, persze azért a legutóbbi album számai vannak túlsúlyban, és ez pont így van jól, mert főleg ezeknél a tételeknél van értelme akusztikusabb verziókat csinálni a nagylemez zenekari hangszereléséhez képest.

A számok között bejátszások (régi zenék, beszédek, filmrészletek, zajok-zörejek, hangképek) töltik ki a játékidőt, elsősorban tényleg csak kitöltésnek, túl sok funkciójuk nincsen, talán csak annyi, hogy ne csak 10 nagyon hasonló hangszerelésű dal zakatoljon végig a felvételen, legyenek benne más hangulatok is. Egyébként aki szereti a zenekar zenéjét, szereti ezeket a dalokat, az ezzel az anyaggal sem csalódhat, szépen előadott, jól felvett, kimondottan hangulatos darabokat hallhat a kicsit több mint 40 percben.

Egyedüli kritika talán a borítót érheti, csak egy paneles-egy oldalas, lehetett volna vagy még egy plusz panel az információknak, vagy nyomtathatták volna a belső oldalra, mert ez így nagyon üres. Egyébként szépen kivitelezett kiadvány, kb. 15 év óta ez az első új kazettám, pedig mindig is szerettem ezt a formátumot, sokáig ellenálltam a cd-nek, már rég mindenki cd-zett, én meg még mindig kazettákat vettem (és arra másoltam át a zenéket a cd-ről, ha már nem jelent meg hivatalosan kazettán is). De persze ezek az idők már elmúltak, de azért szívesen veszem, ha néha-néha ilyen formában visszatérnek.

Ízelítőnek a 25. Wave Gotik Treffen elé, nézzük át nagyvonalakban, mi történt 2015-ben a 24. WGT-n.
 
Pénteken a kezdés a svéd Morthoundra hárult a Volkspalastban. Benny Nielsen a 90-es évek elején kiadott pár lemezt a Cold Meat Industrynál, majd 20 évre eltűnt. 2014-ben először egy gyűjteményes lemezzel hallatott újra magáról, végül 2015-ben jelent meg új lemeze a német Raubbaunál. "Élőben" tipikus dark ambient "koncert". Egy ember egy laptoppal, de itt ráadásul vetítés vagy egyéb látványelem sincs, és állva kell nézni, bele sem lehet így igazán merülni. Tényleg csak a megszállott rajongóknak való, és mivel én nem vagyok az, az elmúlt két év tapasztalatai alapján meg is fogadtam, hogy amennyire lehet, a jövőben kerülöm a "sima" dark ambient koncerteket, ilyen körülmények között tényleg nem nyújt semmi élményt, hiányzik az a plusz, ami érdekessé tehetné az ilyen fellépéseket (pl. egy speciális helyszín).

Ismét jubileumi évhez érkezett a lipcsei Wave Gotik Treffen: immáron 25. alkalommal kerül megrendezésre a sötét zenék legnagyobb seregszemléje. A remekül sikerült huszadik évforduló után lássuk, mit tartogatnak nekünk a szervezők az újabb ünnepi évben.
Az eddig bejelentett fellépők között jó pár örömteli név is található, nagy visszatérők, kíváncsian várt debütálások, jubileumi koncertek. Az akusztikus gitáros neofolk mezőnyéből 5 év után újra fellép Lipcsében az amerikai Backworld, valamint első WGT-s koncertjét adja a nemrégiben nagyszerű bemutatkozó nagylemezével feltűnt spanyol Har Belex. A jobb híján talán klasszikus gitáros neofolknak, vagy álmodozós folknak nevezhető vonalból itt lesz a múlt évben Magyarországon is fellépett spanyol Sangre De Muerdago és a szintén első WGT-s koncertjét adó orosz Sunset Wing. A military pop/martial industrial nagyágyúi közül talán a két legnépszerűbb, az új lemezével a korábbi hangzásvilágához visszatérő Derniere Volonte és a több éves csend után újra felbukkanó (mellesleg a WGT-n eddig még sosem fellépő) Triarii teszi tiszteletét a fesztiválon, de itt mutatkozik be Geoffroy D. "táncosabb" formációja, a Position Parallele is. Az északi industrialt Nordvargr, a Deutsch Nepal és a Protagonist reprezentálja. Az éteri neoklasszikus/folk zenekarok közül a nemrég Budapesten is fellépett bolgár Irfan és az Arcana (egykori) énekesnője, Ann-Mari Thim által fémjelzett svéd Angelic Foe tarthat számot nagyobb érdeklődésre. Érdemes még megemlíteni a spanyol ritual folk zenekart, az Árnicát, a Treha Sektori francia dark ambient projektet, a 25. születésnapját ünneplő német Thorofont, valamint a neoclassical/martial industrial egyik előfutárának is tekintethető, 35 éves jubileumi koncertet adó angol In the Nurseryt, mely szintén öt év után tér vissza a WGT-re.
A fent említett, már hivatalosan bejelentett fellépők mellett még számíthatunk pár érdekes névre, melyek az elkövetkező napokban-hetekben lesznek közzétéve.

Az egyre erősebb amerikai neofolk színtér egyik legnépszerűbb reprezentánsa, a King Dude néven alkotó TJ Cowgill zeneileg ugyan már kissé ellépett a kezdeti neofolk hangzásvilágtól, az akusztikus gitár mellett erősen dominál már az elektromos is, a folk mellett a rock, a blues, a country is egyre nagyobb szerepet kap dalaiban, de továbbra is nagyszerű szerzeményeivel bizonyítja, hogy nem véletlen a népszerűsége. Tavaly Berlinben élőben is láttam, akkor szólóban, egy szál gitárral lépett fel (a végén pár számban egy szál zongorával), de egyedül is nagyon hatásos, meggyőző koncertet adott, ennek hatására szerettem meg igazán zenéjét. A korai lemezek borzasztó hangzásával addig nem tudtam mit kezdeni (és azóta sem, pedig a dalok maguk jók lennének), a 2014-es Fear viszont már nagyon jól szól (nem véletlen, producer: Bill Rieflin [Ministry, Pigface, KMFDM, Swans stb.]) és nagyon jó számok vannak rajta, azóta is azt tartom a csúcslemezének, mindent összevetve azt hallgattam a legtöbbet 2015-ben. A tavaly megjelent Songs of Flesh & Blood - In the Key of Light kicsit nehezebben emészthető anyag borongósabb hangulatával, több hallgatást igényel, és bár messze nem éri el a Fear zsenialitását, ezen is jó pár kiváló szerzemény található. Az idei európai turnén ezt a lemezt mutatják be, ezúttal már zenekari felállásban, egy dobos és egy billentyűs kíséretében, és örömteli módon Budapestet is érintve, ahol az A38-on lépnek fel március 2-án. Számomra mindenképp az idei év (eddig) legjobban várt budapesti koncertje (persze még nagyon az év elején vagyunk, ki tudja,mit tartogat még a későbbiekben ez az esztendő, de most ennek örülök a leginkább).