Sven Bussler jelentősnek mondható életművén végigtekintve egyértelműen kijelenthetem, a WAPPENBUND munkássága megkerülhetetlen és feltétlenül tiszteletet parancsoló! Számos kiadványa közül a számomra legkedvesebb Preussen kerül bemutatásra az alábbiakban.

A lemez koncepcióját a porosz hagyományokra építve olyan nyers erőt és ellentmondást hírből sem ismerő akaratot tapasztalunk, hogy a felmerülő kérdések ellenére nem tehetünk mást, fejet hajtunk, és elismeréssel illetejük a WAPPENBUND ezen mérföldkövét. Az album számos verziója (öt különböző kiadásról tudok) közül én a bakelit lemez + CD-R változatot birtoklom, amihez több tartozék is mellékelve lett, többek között az egykori Porosz Királyság térképe, III. Frigyes Vilmos hangzatos felhívása, egy inzert némi információval a lemezről és így tovább. Az egész egy nagyobb, sötét színű fadobozba van csomagolva, rajta egy kis fém lapra nyomtatva az album címe. A kiadvány (294 példányra limitálva) rendkívül impozáns, kivételesen szép összképet mutat, egyszerűen hihetetlen érzés kézbe venni. A csodálatra méltó megjelenés mellé itt a megfelelő zenei tartalom is párosul, nevezetesen a Preussen album és a korai SCHLACHT: The Final Chapter anyaga, kissé átszerkesztve és válogatva. Az albumot nyitó Dead March (In Gedenken) Händel ismert szerzeményére felépítve tökéletes felvezetésként szolgál. Az ezt követő Fremde Fahnen Pt. II által pedig menthetetlenül beindul az egyfajta noise elemekkel felvértezett dübörgő, feszes industrial. Sven hangja végig erősen betorzítva szól, dühösen vagy éppen kimérten és higgadtan, ahogy a helyzet megkívánja, de bőséggel kapunk különböző bejátszott hangmintákat, beszédeket is. A dalok szerkezete többnyire nincs túlbonyolítva, általában egy vezértémára fűznek fel apróbb díszítéseket, mindeközben megfelelő érzékkel váltakoznak a lágyabb, dallamosabb (néhol egyértelműen neoclassical elemek) a durvább, már-már powernoise-ba hajló agresszióval, örvénylő, fortyogó zajmasszaként egyesülve. A CD-R-en (fekete pont) található hat szerzemény egyfajta kivonat a debütáns Schlacht albumból, kiegészítve néhány frisebb szerzeménnyel (itt feltétlenül ki kell emelnem a Schlachtgesängét, hihetetlenül markáns, lendületes darab) és új elképzeléssel, tulajdonképpen bónuszként funkcionál, mindezek mellett szintén nagyon fontos részét képezi a teljes életműnek. Sven mellett Maria Isabell munkáját dicsérhetjük még a lemezen, érezhetően jól összeszokott párost alkotnak, gondolom kell is néha a kontroll, Herr Bussler azért olykor hajlamos elvetni a sulykot. A zenekar kiadványai többnyire rendkívül alacsony példányszámban kerültek forgalomba, habár akadnak újrakiadások is, így az egyéb projektek (SIGRUN HEID, WIENER AKTIVISTEN stb.) mellett a WAPPENBUND anyagait sem reménytelen keresni a terjesztőknél.

Röviden összegezve, kötelező anyag, kimagasló zenei élmény, és esztétikai szempontból is rendkívül figyelemre méltó alkotás.

A '80-as évek második felében útjára indított HIDEG RONCS zenekar egyértelműen a magyar ambient-noise vonulat gigásza, jelentőségük, hatásuk tagadhatatlan és megkérdőjelezhetetlen mind a mai napig, annak ellenére, hogy működésüket sok évvel ezelőtt beszüntették. Két hivatalos kazetta (A hang, illetve A kép) mellett  kiadtak egy albumot (HYRO - Sizen Sineido CD) Hortobágyi Lászlóval közösen, illetve temérdek válogatáson szerepeltek szerte a világon és - jelen kritika tárgyaként - a MAEROR TRI zenekar főnöke, Stefan Knappe által irányított, német Drone Records kiadásában egy 7"-es kislemez is forgalomba került, a rengeteg házi, illetve koncertfelvétel mellett.

Gyűjteményem egyik féltve őrzött darabja ez a lemez, nem hiszem, hogy túl sok van belőle az országban, és a Drone egyébként is híres volt az erősen limitált kiadványairól. Ha jól tudom, ez a korong 200 példányban lett megjelentetve. A Rácz Mihály (basszusgitár, hangszalagok, vokál) és Broder Ferenc (basszusgitár, effektek) felállású zenekar semmit sem bízott a véletlenre, így a tökéletes hangkép létrehozásához itt segítségül hívták Palotai Zsoltot, hogy a zeneileg egészen más közegben otthonos trükkmester némi pluszt adjon a szerzeményekhez. A végeredmény több mint zseniális lett! Azt gondolom, a HIDEG RONCS esetében felesleges külön számonként elemezni az adott kiadványt. Olyan, mintha mindig egy szerzeményt hallgatnánk, több részre bontva, hosszan elnyújtva, mindig az újabb lehetőségeket keresve. Mélyre hangolt basszusgitárok ezerrel effektezve, dübörgés, morajlás, egymásba csúszó monoton karcos zörejek hihetetlen és meglepő kakofóniában olvadnak össze, érnek egymásba, hogy a hétköznapi értelemben vett zenétől a lehető legtávolabbra rugaszkodva egy teljesen új spektrumot hozzanak létre. Olykor nehezen emészthető, megkockáztatom, néha idegesítő zajmassza csupán, de ha megfelelően közelítünk hozzá, akkor érdekes, sőt értékes pillanatokat közvetíthet. A korongon 4 szerzemény hallható (Ritual XI, XV, XVII, XVIII), melyeket az X4U, illetve a Tilos Rádió stúdiójában rögzítettek. A zene jellegéből és felépítéséből adódóan a korong akár több fordulatszámon is lejátszható, érdekes eredményt kapunk ezáltal, megjegyzem, ez szinte bármelyik ambient-noise zenekar bakelitlemezének hallgatása közben lehetséges opció, még ha némely előadó tiltakozik is ellene, viszont a már említett Stefan Knappe többször is kiállt a lehetőség mellett. Összegzésképpen elmondható, hogy kell egy bizonyos hangulat, illetve egyfajta rákészülés a HIDEG RONCS befogadásához, nem is az a "mindennap kétszer meghallgatom"-típusú zene, de én bátran ajánlom mindenkinek, legalább egy próbát feltétlenül megérdemel.

Az érdeklődőknek ajánlom a tavaly megjelent duplalemezes kiadványt, ami egy gigantikus összeállítás a zenekarról, fotókkal, zenével, információkkal.

Az 1992-ben még zajos, de dallamos punk zenekarként induló olasz ARGINE zenekar négy album és több egyéb kiadvány után, egy 6 éves szünetet maga mögött hagyva idén új lemezzel jelentkezett a honfitárs Ark Records jóvoltából. A csaknem tíz éve megjelent Luctamina In Rebus után kis túlzással a fél világ a lábaik előtt hevert (megjegyzem, nem ok nélkül), hiszen valóban kivételes, zseniális lemezt készített a fiatal, mégis rutinosnak mondható társaság, az ezt követő 2004-es Le Luci Di Hessdalen azonban jelentősnek mondható változásokat mutatott a zenét illetően és a további remélt zajos siker szép lassan el is apadt. A zenekar felállása időközben jelentős mértékben megváltozott, de a két - igazi őskövületnek számító - alappillér, Alfredo Notarloberti és Corrado Videtta töretlenül építik a zenekar életművét.

Kezdésként a Dentro rögtön megalapozza azt a megszokott, bensőséges hangulatot, amit mindig nagyra értékeltem a zenekar munkásságában és ami sajnos annyira hiányzott nekem az előző albumról. Lágy, instrumentális, gitáros darab, tökéletes felvezetés. A folytatásban a Luctamina-album legszebb, legjobb pillanatait kapjuk, csodálatos dallamok, sok-sok akusztikus gitár, meglepő tempóváltások, magabiztos és profi hangszerkezelés, igazi mediterrán kavalkád. A Risveglio középtempós, picit visszafogottabb szerzemény, egyszerű, de nagyszerű zongorabetétekkel. A Lontano halk eleganciával indít, itt már a hegedű is kiemelt szerepet kap, igazi "libabőr" hangulatot eredményezve. A Pioggia a lemez talán legharsányabb szerzeménye, az előzményekhez képest szinte átgázol a hallgatón, mindezt persze a megfelelő mértékkel és érzéssel teszi. Az ezt követő Distesa perceiben ismét a halk, finom elegancia pillanatait élhetjük át. Fantasztikus dal, akár egy CURRENT 93-szerzemény is lehetne, szerintem David is büszkén vállalná. Az Umori D'Autunno engem erősen emlékeztet az Ostara The Reckoning című szerzeményére, de plágiumról szó sem lehet, mindössze hangulatukban és felépítésükben van hasonlóság. Itt a hegedű is szabadjára lett engedve, virgoncul húzza a talpalávalót, gyanítom, nagy sláger lesz belőle. Az Insofferenza finom üveghangokkal, gerjedésekkel kibélelve, a tradicionális Ad Una Finestra rövid átvezetésként tökéletes harmóniát biztosítva készíti elő az album végső harmadát, amelyben ugyan akad gyengébb pillanat is (Dicembre), de még ez sem képes elhomályosítani az összességében nagyszerűen teljesítő olasz zenekar produkcióját. Az ARGINE méltó módon tért vissza, egy színvonalas, nagyszerű albummal, így talán bátran remélhetem, hogy nem kell újabb hat évet várni a folytatásra.

A CD beszerzését természetesen mindenkinek erősen ajánlom, szép és elegáns csomagolással ellátott kiadvány, szinte az összes nagyobb európai terjesztőnél kapható.

2003-ban a LUFTWAFFE Ascension Of Indignation kislemeze az év egyik legnagyobb robbanása volt, legalábbis nálam. Ehhez képest egy évvel később a Trephanus Uhr minimum egy vulkánkitörés erejével taglózott le, végérvényesen és megingathatatlanul maguk mellé állítottak, ámbár 2006-ban az Event Nihility számomra egyértelmű megtorpanás és egy nagy kérdőjel. Idén viszont végre forgalomba került a friss album és újra reng a föld, szól a megtestesült, durván kimunkált, szépséges káosz.

A tengeren túlra tekintve a műfajon belül viszonylag ritka az ennyire harcos, karcos kiállással, megszólalással  rendelkező formáció, a zenekar semmit nem bíz a véletlenre, minden precízen a helyén. Az intróként funkcionáló Cultural Hell hagyományosan egy jól eltalált, effektekkel nyakon öntött szerzemény, tökéletes nyitány, némi bájos (baljós?) malacröfögéssel kiegészítve. A folytatásban a Death By Division, majd a címadó Ere I Perish harsog kíméletlenül, mindkét darab lendületes, zajos, tipikus LW-kompozíció. A továbbiakban sincs kímélet, a Seven Rays dörömbölő kavalkádja, a Bloodline kissé talán (esetleg szándékosan) túlvezérelt dobja, egy rendkívül szép dallamra úsztatva, markáns, karakán szövegmondással, a Feraland tempós hullámzása, sok-sok gitárral, kivétel nélkül, kifogástalan precizitással dübörgő szerzemény. Az egész album egy lüktető zajmassza, tébolyító dallamokkal fűszerezve, néhol egyértelműen neofolk-közeli gitártémák, harciasan zakatoló, dübörgő dobolások, képtelenség közömbösen hallgatni, garantáltan felkavaró élmény, egyenként kiemelhetném az összes dalt! A zenekar gerincét alkotó, trükkös nevű B9 Invid és J1 Statik mellett ezúttal is számos vendég segítette a lemez elkészítését, többek között a (számomra) megingathatatlan legendaként funkcionáló, szövegmondó Richard Leviathan, a híres-hírhedt Sabrina Steiner nagybőgőn, illetve Erin Powel (AWEN) vokál és ütőshangszerek, a többiek (Sasha Feline, Katrin X, N2 Itiniti) számomra ismeretlenül csengő nevek. Röviden, az új lemez a Trephanus Uhr ikertestvére is lehetne, fantasztikus album, csak ajánlani tudom!

Az ezúttal Old Europa Cafe kiadásában megjelent albumot ősszel Csehországban és Hollandiában is bemutatta a zenekar, természetesen elsöprő sikerrel, így egyértelműen kijelenthetem, a LUFTWAFFE továbbra is megingathatatlanul menetel tovább, zenéjében kiteljesedve.

A SONNE HAGAL évek óta az egyik legstabilabb, legmegbízhatóbb pontja a neofolk színtérnek. Nincs különösebb felhajtás körülöttük, "mindössze" teszik a dolgukat, zenélnek, kiadványokat jelentetnek meg és néha színpadra is állnak. A most tárgyalt kiadványuk egy 2009-ben kiadott kislemez, igazi remekmű!

Az "A" oldalon felcsendülő Grotesque 1: Barbara Allen, egy tőlük megszokott módon csendes, lágy, érzéssel megszólaltatott kompozíció, különös hangsúlyt fektetve a vokálra. A gitár szépséges alapot biztosít, a hegedű kicsit a háttérben szól, minimális effekttel megcsavarva, de tökéletesen igazodik a dal egészéhez. Ebben a dalban maga Matt Howden sietett a német fiatalok segítségére hegedűjátékával, amely - mint mindig - itt is rendkívül karakteres és megbízható. A "B" oldalon található Grotesque 2: Beginning And End egy erőteljesebben megszólaló, tempójában azonban az első számhoz hasonlóan rendkívül kimért, leírhatatlanul gyönyörű szerzemény. Ebben a két dalban minden benne van, amiért a SONNE HAGAL-t szeretni lehet. Hihetetlenül kifinomult muzsika, bámulatos eleganciával és mindezek mellett megfelelő erőt sugározva uralkodik el a hallgatón.

A kiadvány 500 példányra limitálva jelent meg, a rajongóknak egyértelműen kötelező vétel!

Soha nem voltam elkötelezett Cold Meat-fanatikus (ismerek olyan embert, aki zenekartól, színvonaltól, mindentől függetlenül megvette az összes CMI címkés kiadványt), de azért bőven akad értékelhető, szerethető produkció a svéd kult-kiadó repertoárjában. Ilyen többek között a linköpingi, Johan Levin irányítása alatt álló DESIDERII MARGINIS.

A most tárgyalt CD ugyan az orosz Eternal Pride kiadványa, de a zenekar eddigi életműve nagyrészt a svédekhez köthető. A szóban forgó korong egy korai számokat tartalmazó válogatás, nevezetesen a Consecrare, a Via Peregrinus és a Hortus Conclusus/Triptych kazettákat foglalja össze. A szerzeményeken nagyon érezhető az útkeresés, Johan itt még nem volt olyan egyértelmű és karakteres, mint az új évezred kiadványain, ettől függetlenül, bőven az értékelhető, szerethető kategóriába tartozik, nálam legalábbis feltétlenül. Érdekesen indul a lemez, rögtön egy meglepő témával (Initium), nem vártam ennyire "régisulis" kísérleti-elektro alapokra épülő szerzeményt a zenekartól. Akár egy kissé morbid, nagyon korai KRAFTWERK-THROBBING GRISTLE keverék is lehetne, megjegyzem, a Consecrare anyaga végig ezen a vonalon haladva nyújt betekintést Johan kezdeti elképzeléseibe. Az ezt követő Via Peregrinus kazetta anyaga egy picit letisztultabban, közérthetőbben szól, több szerzemény innen máig rendszeres vendége európai rádióműsoroknak, illetve partyknak. Én magam Rotterdamban hallottam tavaly ilyenkor az Inter Caro Et Cinist egy jól sikerült este záróakkordjaként, a Dwaalspoor fesztiválon. Az Untitled II. az igazi kakukktojás a lemezen, hiszen ez egy eddig kiadatlan felvétel, hangulatos, kellemes darab. A lemez lezárásaként a hét számos Hortus Conclusus/Triptych anyagát hallgathatjuk meg, megfelelő módon keretbe foglalva ezt a rövid, de alapos időutazást. Érdekes módon itt némi megtorpanást, illetve hátraarcot vélek felfedezni Johan elképzeléseiben, műfajában ugyanis inkább a bemutatkozó anyag vonalát viszi tovább, habár különös kettősséget sugallva a későbbiekben megjelentetett albumok egyik fogódzkodójának is betudhatjuk. A színvonal végig egyenletesnek tekinthető, és sokat elárul a lemezről, hogy két kedvenc DESIDERII-számom is itt hangzik el, nevezetesen az Untitled II. és a The Laying On Of Hands, utóbbi egy csipetnyi John Carpenter-ízű filmzenei beütéssel.

A végén még feltétlenül említést érdemel az Eternal Pride Productions, hiszen korábban nagyrészt a KARNA zenekar kapcsán ismertté vált kiadó több nagy skalpot begyűjtve (elsősorban újrakiadások által) egyre tekintélyesebb szeletet követel magának a zenei piacon, talán nem is érdemtelenül.

Az APOPTOSE-ra a DER BLUTHARSCH Fire Danger Season című gyűjteményes anyagán figyeltem fel első ízben (ahol természetesen egy Albin Julius-szerzeményt gyúrtak át), majd következett a 2000-ben Tesco címkével megjelent Nordland album, amit én sajnos csak több éves késéssel ismertem meg (a többi kiadványukhoz eddig még nem volt szerencsém). Idén új album jelent meg a csoporttól (szintén a Tesconál) Bannwald címmel.

Sejtelmesen búgó hangképek, lágyan csilingelő dallamok uralják az album nagy részét, olykor egy kis finom, női vokállal (Hexenring), vagy éppen női-férfi duettel (Berkanas Traum) kiegészítve, (megkockáztatom) megkoronázva, hiszen a dark ambient műfajában viszonylag ritka, hogy ilyen szépen és tisztán csengő dallamokat hallhatunk ének formájában. A dobok visszafogottan, érzéssel szólnak, mindig csak ott, ahol valóban szükség van rájuk, hiszen itt egyértelműen inkább a lágy hangfüggönyként dúsan szétterülő szintetizátorörvényeké a főszerep, habár azért az Ein Jahr Und Ein Tag és az Im Bannwald során a Fanfarenzug Leipzig (érdemes rájuk keresni a világhálón, garantált a meglepetés) által az ütős hangszerek sincsenek teljes mértékben a háttérbe szorítva. Ha kicsit ismertebb lenne Magyarországon, feltétlenül szorgalmaznék egy APOPTOSE- koncertet, a jelenlegi hazai viszonyokat figyelembe véve azonban szinte garantált anyagi bukást jelentene, sajnos.

Egy szó, mint száz, nálam eddig az idei év egyik kellemes meglepetése az új APOPTOSE-album.

Az egykori botrányhős és első számú (egyik a sok közül) közellenség, időközben édesapává és megfontolt nebulóvá érett Michael Moynihan és zenekara, a BLOOD AXIS idén - rendkívül hosszú idő után - végre friss anyaggal jelentkezett. Kis időbeli eltéréssel egy 7" EP és egy album is a "boltok polcaira" került, ezek közül én most az Andrew Kinggel közös kislemezt mutatom be.

A BLOOD AXIS oldalán a zenekar eddigi termésének egyik legmegkapóbb, tökéletesre csiszolt harmóniákkal tűzdelt szerzeménye található, nevezetesen a The Dream. Valóban álomszerű ez a dal, ringató, mindeközben fennkölt, feszes és magával ragadó, ami azért a szövegében (Walther von der Vogelweide) továbbra is büszkeséget, eltökéltséget és magabiztosságot sugároz, némi dacossággal nyakon öntve, különösen Michael tolmácsolásában. Annabel Lee természetesen itt is a zenekar egyik erősségeként domborít, Robert Ferbrache pedig gondoskodott arról, hogy minden a helyére kerüljön, mind a hangszerelés, mind a rögzítés tekintetében. A zenekar már sok éve maga mögött hagyta a korábban szinte védjegyként használt komolyzenei loopokat és militáns attitűdöt, helyükre különböző népzenei hatások léptek, de a magabiztos kiállás soha fikarcnyit sem kopott.

Andrew King szerzeményéről inkább csak tájékoztató jelleggel néhány szót, soha nem rajongtam különösebben a zenei tevékenységéért, így talán kevésbé lenne méltányos kritizálnom őt. Egyetlen dallamra épül az itt hallható szám (Fröleichen So Well Wir, Alternate mix) gerince Andrew King és Hunter Barr megfogalmazásában, kicsit monoton és furcsán hangszerelt. John Murphy itt is felbukkan (megszámlálhatatlanul sok helyen hallhattuk a játékát az elmúlt közel 30 évben), egy rendkívül egyszerű dobtémával egészíti ki a dalt. A szöveg itt Oswald von Wolkensteintől származik, aminek előadásába Anne Schliephake is besegített. Érdekes szerzemény, aki teheti, tegyen vele egy próbát, vagy veselkedjen neki a Deus Ignotus albumnak, ez a dal ugyanis az eredeti formájában onnan származik.

A korong 500 példányra limitálva jelent meg és már viszonylag kevés helyen kapható, de azért nem reménytelen próbálkozni a beszerzéséve. 

Néhány hete jelent meg az argentin Twilight Records gondozásában a David Sabre által irányított francia DAWN AND DUSK ENTWINED legfrissebb kiadványa. A lemezen egy korábban már megjelent, mára azonban nehezen beszerezhető ritkaság, illetve exkluzív, újragondolt felvételek találhatóak. Sorrendben, az eredetileg CD-R formátumban az Aube Et Crépuscule kiadásában, rendkívül alacsony példányszámban piacra dobott hatszámos Vanitas Vanitatum EP, valamint három átdolgozott szerzemény a német Eternal Soul kiadásában, két féle verzióban (fekete és fehér bakelit) megjelent The Hikimori Songs EP-ről. A CD szinte az összes nagyobb európai terjesztőnél megtalálható, így az érdeklődőknek nem jelenthet komolyabb nehézséget a beszerzése.

Dallista: Glory Of Nothing, Au Bûcher Des Vanités, Habio Ego Sum, The Fleeting Stream Of Time, Homo Homini Lupus, For You Shall All Return To Dust, Confinement (Hikimori Song Revisited), Trinity (Revisited), The Middle Children Of History (Revisited)

A Reinhard Hopfe vezette német STAHLWERK 9 a kilencvenes évek közepe óta stabil, megbízható pontja a második generációs noise/industrial vonalnak. Terjedelmes, néhol a szokásosnál kicsit nehezebben követhető diszkográfiával, több, kezdetben erősen limitált, vagy hivatalosan nem is publikált kiadvánnyal rendelkezik. Ugyan Reinhard egy ideje már inkább új zenekarára, az INDIGO LARVAE-ra koncentrál, mégis jelennek meg tőle anyagok, ezek közül most a 2009-es RetroMekanik gyűjteményes lemez ismertetője következik.

Az anyag két verzióban látott napvilágot (illetve létezik egy harmadik is, de az csak egy csomagolásában leegyszerűsített promo-kiadvány), én itt most a dupla lemezes változatról fogok pár szót ejteni. Az első korongon különböző koncertfelvételek, ritkaságok és eltérő verziók szerepelnek, sajnos mindenféle időrendiséget nélkülözve. Talán érdekesebb lett volna kronológiai sorrendben elhelyezni a dalokat, így "látványosabb" görbét adhatna ki a formáció fejlődése, alakulása, de sebaj. A nyitó dal rögtön az egyik személyes kedvencem, az ...Als Ich Starb 2007-ben, a lengyelországi Miedzyborz-ban rögzített (a borítón elhullajtott információ-morzsák tanúsága szerint az esemény ritka vidám hangulatban zajlott, ennek másik tanúbizonysága a szintén itt hallható Radio Budapest szövegében, koncepciójában kevésbé örömteli felvétele) karcos, power-noise-os előadása, a minősége bőven elfogadható, Reinhard a DTNDAZ lemezen megismert effekttel mondja a szöveget. A teljesség igénye nélkül a Vengeance (Oradour IV)-t emelném még ki (hipnotikus, rendkívül szuggesztív darab), illetve a szintén megdöbbentő erővel bíró Dien Bien Phut, valamint a William Blake előtt tisztelgő Jerusalemet. A bónusz lemezen (amely sajnos CD-R, ezért nálam fekete pont jár) válogatás albumokon megjelentetett számokat találunk, ami igazából azoknak lehet kiemelten praktikus, akik szeretik a zenekart, de nem kívánnak minden megjelent dalra egyesével vadászni. Feltétlenül meg kell említenem a Your Job In Germanyt (Gloria Victis Vae Victis válogatás), a Blood Soilt (Zyklus 1 és még egyéb kiadványok), a De Profundist (Zyklus 2), mint kiemelkedő szerzeményeket, de igazából úgy jó az egész lemez, ahogy van, kiemelten érdemes beszerezni minden effajta zenék iránt érdeklődőnek, minimum a szimpla verziót.

A dupla lemez 200 példányban jelent meg, a szimpla kiadásról nincs pontos információm.

Ian Curtis halálának 30., és Misima Jukio halálának 40. évfordulójára emlékestet szervez a Memento Mori Egyesület a Gyár klubban. Fellép a kísérleti zenét játszó Entrópia Architektúra, erre az este, Misima emlékére összeállított speciális műsorral, a Mørk Skog, egy rövid, Ian Curtisre emlékező, szintén speciális műsorral, melyben klasszikus Joy Division-számok témáinak szimfonikus, neoclassical jellegű feldolgozása is hallható lesz, valamint Gingko Biloba / j.d. motiv néven a magyarországi neofolk/martial industrial közeg ismert tagjai tisztelegnek a fellépésük első részében Misima Jukio, második részében pedig Ian Curtis előtt. Ezenkívül filmvetítés és fotókiállítás teszi teljessé az emlékezést.

A 2006-os Black Ships Ate The Sky album óta már kevésbé szorosan követem David és a CURRENT 93 munkásságát, ettől függetlenül mindig esemény- és élményszámba megy, ha friss anyag megjelenéséről szerzek tudomást. Az elmúlt években sok minden változott a csoport körül (némely események csaknem végzetesnek bizonyultak), de eddig mindig sikerült felülkerekedni és felülemelkedni, így tovább csodálhatjuk a - túlzás nélkül - kivételesnek minősíthető életmű terebélyesedését.

Már az első meghallgatás során éreztem, itt újabb varázslat születik. A zenészek kifogástalanul teljesítenek (ez ugye nem volt mindig így), a feladathoz, illetve a szerepükhöz méltó módon, David hangja pedig kissé talán letisztultan, ám a régi szenvedéllyel szól, mennydörög, vagy éppen simogat, a helyzetnek megfelelően. James Blackshaw és Andrew Liles gitártémái egytől-egyig élményszámba mennek, akárcsak Baby Dee játéka a billentyűs hangszereken (neki még a Hammondot is hajlandó vagyok elnézni), de bátran méltathatom az egész társaságot, nagyon meg is érdemlik. Két számot feltétlenül ki kell emelnem, nevezetesen a csodaszép Passenger Aleph In Name, illetve The Nudes Lift Shields For War párost. Itt egyértelműen a '90-es éveket idéző magaslatokban jár a zenekar, mintha egy-egy álom szólna zene formájában. Csodálatos, fantasztikus, képtelenség betelni velük. Hihetetlen (és egyszersmind minősíthetem akár árulásnak is), de itt először érzem azt, hogy Michael Cashmore már nem hiányzik a CURRENT 93-ből. A szelleme ott van a dalokban, ezt a két számot simán írhatta volna ő is, szavakkal képtelenség leírni ezt az élményt. A többi darabra sem lehet panasz. A Tanks Of Flies nyugodt higgadtsága, a Night! Death! Storm! Omega! szilajsága (ahol a dobok is kicsit komolyabb szerepet kaptak), az I Dance Narcoleptic '80-as éveket idéző zabolátlan csapongása (Megaphone ponies...) - mind a szöveget, mind a zenét tekintve - egy-egy ékkő ezen a tökéletesen kimunkált alkotáson.

Az a minimum, hogy a lemezen közreműködőket név szerint említem, ezzel is kifejezve elismerésemet: David Michael Bunting Tibet (Frater Pavo 93 és "társai" egy ideje ugye már teljes mértékben mellőzve), Eliot Bates, James Blackshaw, John Contreras, Baby Dee, Andrew és Melon Liles, Alex Neilson, Bea és Isabel Taylor.

Peaceful Snow címmel jelent meg a neofolk/apocalyptic folk legismertebb, legnagyobb hatású zenekarának, a Death in June-nak az új lemeze, többféle formátumban: dupla 10" picture disc, 1000 példányra limitálva, színes vinilek (700 fehér és 300 kék), és van belőle 1 GB-os pendrive kivitel is, mely tartalmazza az összes számot mp3 és FLAC formátumban, valamint fényképeket, videókat, szövegeket. A cd-verzió első 3000 példányához jár egy bónuszlemez is Lounge Corps címmel, melyen 17 klasszikus Death in June-dal instrumentális zongoraátirata hallható. A dalok a kezdetektől (Heaven Street, 1981) napjainkig (The Rule of the Thirds, 2008) felölelik a zenekar teljes életművét, minden korszakból válogatva. A nagylemezen pedig 13 új dal hallható, az előzetes kislemezen (Peaceful Snow/The Maverick Chamber) már megismert stílusban: a szlovák Miro Snejdr zongorajátéka és Douglas P. megszokott éneke alkotja a dalok gerincét, a Death in June-ra jellemző bevágásokkal, effektekkel kísérve.
 

A rendkívül "ötletes" és még véletlenül sem tréfás elnevezésű HILTER zenekar bemutatkozó albuma ugyan elég régi, de azt hiszem, Magyarországon kevesen ismerik, így érdemes néhány szóban bemutatni. Az eredetileg kazettán (A Juin Juillet Records) publikált anyag CD-s újrakiadásáról teszek említést az alábbiakban.

 A kevés információ birtokában - mind a lemez, mind a zenekar kapcsán - feltételezésem szerint alkalmi projektről van szó, ezt látszik alátámasztani a közvetlenül Maurotól (ABM) kapott nyúlfarknyi ajánlás is. Egyfajta avantgard örömzenélésről van szó, ahol gátlástalanul keveredik ritual-industrial, noise, ambient, és persze a lemez címéből már előre sejthetően némi felnőtt mozis hangparádé. Ebből a szempontból feltétlenül említést érdemel a beszédes című Analdildo, ami tulajdonképpen egy jól manipulált effekt, egy löket zaj és némi narráció jól eltalált vegyítése. Amilyen bizarrul hangzik, annyira jól működik ez a gyakorlatban. A Sushi Slut Sisters egy visszafogottabb dark-industrial tétel, a Magma Wet Party már egy karcosabban lüktető darab, a She's Dry pedig szépen lezárja a lemezt. Gyakorlatban a Dyanne Thorne az utolsó "dal", de ez igazából csak egy pár másodperces szörtyögés-mormogás. 11 szerzemény, 53 perc, ennyi számokban az album. Egyszer feltétlenül érdemes meghallgatni! 2006-ban megjelent a második album is Prepared címmel, de sajnos eddig még nem volt hozzá szerencsém, meg egyébként is mindössze CD-R kiadvány, így azonnal jár a fekete pont.

Amennyiben bárkit is érdekel, a  Sexfilms, illetve még számos ABM-es kiadvány közvetlenül tőlem is megrendelhető.

A legendás Scontrum válogatás kilencedik megnyilvánulása dobta be a köztudatba első ízben a francia LIYR zenekart, talán nem túlzás kijelenteni, a többség megelégedésére.

A kezdetben Sven Mann által egy személyben alkotott formáció (későbbiekben Alexandra Nordrac kisasszonnyal kiegészülve) a lengyel válogatáson található három figyelemre méltó darabjával rögtön felkeltette a rajongók érdeklődését, távolról sem ok nélkül. Masszív, menetelős ipari zenéjük több irányból táplálkozva épül fel, hogy végül egy kliséktől ugyan nem teljesen mentes, mégis eredetinek, érdekesnek mondható monstrummá lényegüljön. A debütáló album - a Rage In Edennek hála - nem is váratott sokáig magára. A csoport saját bevallása szerint, az elektronikus zenék széles köréből merítve ötleteket, egy rendkívül érdekes kirándulásra kalauzolja a hallgatót. Fenyegető morajlások, feszes, gépi ütemek, nagyzenekari loopok uralják az album egészét, miközben finoman adagolva, rendkívül baljóslatú hangulat uralkodik el visszavonhatatlanul az egész produkción. A L'ame Enchainée egy óvatos felvezetés után kíméletlenül vág a dolgok közepébe, a De Profundis sejtelmesen hátborzongató, míg a Despair (nem tudok róla, hogy feldolgozás lenne, gondolom csak címében egyezik Douglas P és Albin Julius szerzeményével) halványan ugyan, de a klasszikus martial industrial jegyeit viseli magán. Nagyon kíváncsi vagyok rá, vajon élőben mire lehet képes a zenekar, persze ha vállalnak egyáltalán koncerteket. Saját bevallásuk szerint megrögzött módon rajonganak olyan zenekarokért, mint a SKINNY PUPPY, a LUSTMORD, az ARDITI, az IN SLAUGHTER NATIVES, a DEATH IN JUNE, valamint az SPK, és ennek alig titkoltan engednek utat a saját kompozíciók megalkotása során is. Maradéktalanul eredetinek ugyan távolról sem nevezném a szerzeményeiket (létezik egyáltalán ilyesmi manapság?) , de ez esetben nem is találom ezt akkora hibának, bőven az értékelhető, figyelemre méltó kategóriában tanyáznak, és remélem ott is maradnak, esetleg meg is haladják azt.

A Rage In Eden ismét jó érzékkel karolt fel egy reményteljes produkciót, habár a lemez csomagolása ezúttal erősen kifogásolható, ki tudja, kinek a hibájából.