Öt év hallgatás után februárban új albummal jelentkezett a lengyel ARTEFACTUM, Foxgloves & Bluebells címmel. A korong az olasz Old Europa Cafe és a lengyel UR Muzik közös kiadványaként látott napvilágot CD-n, 300 példányban, 6 paneles digipak csomagolással, valamint egy erősen limitált példányszámos extra verzióban, jelvénnyel és az album borítójával díszített vászontáskával. A formációtól korábban már megszokott meseszép, de egyszersmind megrázó dark ambient zene, industrial elemekkel megspékelve kalauzolja a hallgatót egy álomszerű világba. A lemezen vendégszerepel a SOIL BLEEDS BLACK, Andrew King és a DAWN & DUSK ENTWIND-ból ismert David Sabre.

www.myspace.com/artefactum

www.urmuzik.pl

Amikor a szavak már nem elegendőek!

Korábban már hírül adtuk, hogy készülőben egy friss album a svéd formációtól, ami most anyaggá lényegült, hiszen Herr Nordvargr nem csökkenti a tempót, máris itt az új FOLKSTORM-lemez! A közelmúltban a dp-motiv által is kivesézett, 2009-es Ortodox album után hamarosan kapható lesz a svéd zaj-misszionárius legfrissebb alkotása Folksongs címmel, két különböző verzióban. A hagyományos CD 11 dallal lesz piacra dobva, a megszokott jewel-boxban, míg az extra kiadás, amiből megrendelőnként mindössze egy példányt értékesít a kiadó, When Words Are Not Enough alcímmel, 2 oldalas inzerttel, zenekari kitűzővel, bónusz 3"-es CD-R (khmm!) társaságában díszdobozban lesz kapható, amihez egy rendkívül speciális meglepetés is tartozik (erről bővebben a kiadó honlapján). Bakelites megjelenésről is szól a fáma, de ezzel kapcsolatban az Old Europa Cafe kiadó még nem közölt érdemi információkat.

www.nordvargr.com

www.oldeuropacafe.com

A többé-kevésbé Magyarországon is ismert és népszerű amerikai CHANGES zenekar új albuma nem hordoz magában túl sok újdonságot és meglepetést, de a formációt magukhoz közel érző rajongók nem is a forradalmi változások miatt szeretik elsősorban őket. Lerágott csont már, de akkor is meg kell említenem, hogy a Robert N. Taylor és Nicholas Tesluk (megjegyzem, unokatestvérek) alkotta duó egy viszonylag szűk ösvényen haladva, végtelen alázattal és türelemmel járja a maga útját. A múlt század hatvanas éveinek második felében alakultak, de sokáig csak otthoni felvételeket készítettek, koncerteztek Amerika-szerte kávéházakban, könyvtárakban, egyetemi klubokban, erre-arra, ahol éppen tudtak. Volt egy hosszabb leállásuk is, de a kilencvenes években felfigyelt rájuk a BLOOD AXIS-főnök Michael Moynihan és innen (illetve pontosabban a 96-os megjelenésű Fire Of Life kislemeztől, majd később albumtól) számíthatjuk a CHANGES lényegi történetét. A duó szinte berobbant a neofolk/apocalyptic folk világába, miközben nyugdíjas éveiket taposva a zenekart alkotó úriemberek sztoikus nyugalommal szemlélték az őket övező kései rajongást. Albin Julius is mögéjük állt kiadójával, így végképp megnyílt előttük az út, és ők meg is hálálták a feléjük áradó bizalmat, hiszen az elmúlt 15 évben rendszeresen megleptek minket különböző kiadványokkal.

A sorban legfrissebb korong Lament címmel került forgalomba tavaly, és már az első hallgatásnál egyértelművé vált számomra, a CHANGES semmit sem változott, a két amerikai zenész továbbra is megbízható színvonalon szállítja egyszerű, de nagyszerű muzsikáját. Minden dal alcímmel ellátva szerepel az albumon, vendégzenészek ezúttal is akadnak (Axel Frank és baráti köre), mindeközben csak úgy árad az anyagból a hamisítatlan CHANGES-hangulat. A nyitó Sorrow (Instrumental) egy megkapó zongorás darab, csodaszép dal, értékeiben a CURRENT 93 Soft Black Stars albumával rokon. Az ezt követő Lament/Flying... (Requiem) ízig-vérig Tesluk-Taylor szerzemény, feszes gitár és érzelemgazdag, férfias vokál tökéletes elegye, a már megszokott stílusban és színvonalon. A Sweet Eve... (Eve) egy ősrégi, korábbról már ismerős, nyugodtabban csordogáló kompozíció Jane Elizabeth vokális közreműködésével. Az egyetlen komolyabb meglepetést a Mountains Of Sorrow (Remix)... (In You) okozza, ez a dal ugyanis simán lehetne egy újkori DER BLUTHARSCH-szerzemény is, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, hiszen a "drabális őrmestert" leszámítva a komplett osztrák brigád vendégszerepel a dalban. Az Emily... (Last Embrace) által a duó visszakanyarodik a megszokott ösvényre és a lemez végéig már nem is tér le onnan. Feltétlenül említésre méltó darab még a David E. Williams közreműködésével készült Memorabilia... (Postmortem), valamint a záró The End Of The Road... (Finale) kivételes dinamikájával. ahol a lemez lezárásaként a Sorrow szívfacsaró zongoratémája is felbukkan ismét. Röviden összefoglalva, a CHANGES most sem produkált semmi különösebb dolgot, "csak" megalkotott egy egyszerűségéből fakadóan nagyszerű korongot, az érdeklődők legnagyobb megelégedésére. Kiemelten ajánlott albumról van szó!

Tudomásom szerint a bakelit verzió még várat magára, de a 16 oldalas booklettel ellátott CD is kiváló, garantáltan megtérülő befektetés.

www.myspace.com/changesfolknoir

www.hauruck.org

A svéd Henrik Nordvargr Björkk igazi örökmozgó kultuszfigura. Saját bevallása szerint munkája és szenvedélye is egyben hangstúdiókban barkácsolni, lemezeket készíteni, mindeközben nemritkán a hallgatóság tűrőképességét ostorozni. Megszámlálhatatlan kiadvány őrzi munkásságának lenyomatát, lemezeinek kiadási jogaiért pedig szinte tülekednek a kiadók. Csak néhány név a teljesség igénye nélkül, ahol belefuthatunk az úriember túlburjánzó agyszüleményeibe: MZ. 412, FOLKSTORM, TOROIDH, NORDVARGR, VARGR, GOATVARGR, ALL HAIL THE TRANSCENDING GHOST és sorolhatnám még a végtelenségig, hiszen saját formációi mellett rendszeresen kollaborál különböző előadókkal, illetve hangmérnökként, producerként is jelentős statisztikai adatokat képes felvonultatni.

Az albumot indító, introként funkcionáló Guldkorn Frán 2009 rövid szösszenetként segíti a hallgatót a felkészülésben, majd némi betorzított, harsány emberi hangon előadott ordibálás után kezdetét veszi a zabolázatlan zaj-mészárlás, ahol nincs helye a hétköznapi értelemben vett, általános zenei megnyilvánulásoknak. Hangfoszlányok szétfacsarva, betorzítva, egymásra pakolva, inkább egyfajta kotyvaszt alkotva igyekeznek egy irányba haladni, ami sajnos ezúttal kevésbé sikerül a csoportnak. Akadnak ugyan erősebb pillanatok, de ezek lényegét sajnos egyszer sem sikerül igazán megragadni, ezáltal a kívánt hatást sem érik el, az utolsó pillanatban mindig darabokra hullik a technikailag sokrétű próbálkozás. Nordvargr úr esetében itt hatványozottan igaz sajnos a zenei bohóckodás archetípusa, szigorú álarcba burkolva, helyén kezelve tehát, egy pillanatig sem szabad a megérdemeltnél komolyabban venni az albumot. Akadnak ugyan érdekesebb pillanatok ebben a sajátságos hangkavalkádban (Utkff, Hela Havet Stormar, Ortodox Svensk Industri - unplugged), különösen ahol az ANENZEPHALIA/GENOCIDE ORGAN duó hatása igazán egyértelművé válik, de struktúrájában egy kissé széttördelt, zavaros albumról van szó, a jól felépített egységnek, a mellkasrengető hatásnak ezúttal sajnos nyoma sincs. Elfogult (talán elvakult) rajongóknak javasolnám tehát elsősorban az Ortodoxot, akik bármit megvesznek a svéd mágustól, ismerkedésre, vagy gyakoribb hallgatásra inkább a korábbi albumokat ajánlanám (Victory Or Death, Sweden, Folkmusik) kiemelten.

Az album csomagolása szimpla, de tetszetős jewel-box, beszerzése pedig nem ütközhet nehézségekbe, mivel az olasz kiadón kívül számos terjesztőnél kapható szerte a nagyvilágban.

www.oldeuropacafe.com

A 2004-ben alakult svéd SUB LUNA formáció talán nem tartozik a legfelkapottabb zenekarok közé a műfajon belül, kicsit talán érdemtelenül mellőzöttek, ez azonban az aktuális kiadványuk, illetve a megfelelő kiadói támogatás által most változhat, hiszen az Awake nagyszerűen sikerült, a figyelemre feltétlenül érdemes album.

A nyitó When We Did Rejoice egy rövid, gyönyörű gitáros tétel, kicsit meglepő, hogy ilyen darabbal indítják a srácok a lemezt, de persze semmi gond, kiváló szerzeményről van szó. A folytatásban az A Wakening hallható, gazdagabb hangszereléssel. A dob egyszerű, de hatásos alapot biztosít, a gitár éppen csak annyit nyújt, amennyit a dal hangulata megkövetel, itt inkább a harmonikáé a főszerep, amely igazán szívbemarkoló dallamot hoz. Hasonló úton jár az ezt követő Fading With Time is, ahol a  BEVIS FROND zenekarból (meg persze a CURRENT 93-ből) ismert Nick Salomant idéző "nyúlós és kifacsart" gitárszóló is megjelenik. Az A Distance Between talán a legkommerszebb dal a lemezen, gitárpop a jobbik fajtából, ha felkapnák a nagyobb rádiók, simán sláger lehetne, de persze nem lesz és ez így van jól, meg egyébként is van benne egy váratlan hangszeres betét, ami talán meg is lepheti a felkészületlen hallgatókat és nem felelne meg a "rádióbarát elveknek". Az A Song For My Lady Before The Snow westernes kezdése is kellemesen hat, a dal maga pedig egy visszafogottan induló, majd kissé lendületesebbé váló ballada, gitárral, dobbal, csörgővel, már csak a síp meg a nádi hegedű hiányzik belőle. A Silence Broken női vokállal megtámogatott eleganciája is igazán megkapó, kimondottan kellemes darab. A záró Paralysie Générale-Nightfall-On Fallen Stars triónál érzek némi üresjáratot és lendületvesztést, de ez lehet, hogy csak az erős kezdés miatt tűnik így. Összességében egy nagyon kellemes, harmonikus folk-pop-rock lemezt készített a Mikael Lindblom-Fredrik Sööberg páros ismét, amit (bármennyire furcsán hangzik) kimondottan autós utazáshoz, vagy munka közben háttérzajnak ajánlok elsősorban, a NEBELKORONA, a NOVALIS DEUX és a TENHI zenekarok vonalán mozgó érdeklődőknek (itt egy pillanatra elképzeltem az említett trió hazai rajongótáborát).

A Cyclic Law kiadónak pedig feltétlenül jár a dicséret, hiszen a tőlük megszokott dark ambient, industrial jellegű zenék közé bevállalni egy ilyen albumot feltétlenül merészségre vall.

www.myspace.com/subluna

www.cycliclaw.com

Aki a Rome-ot a lehető legközelebbről szeretné látni, annak most itt a kihagyhatatlan alkalom. A zenekar jövőre egy olyan turnét szeretne összehozni, ahol a rajongók nappalijában játszanának. Ha páran összeállnak és összedobják a zenekar fellépti díját és a szállodai szobájuk árát, akkor a lakásukban játszanak egy csendes-ülős akusztikus koncertet - ha elegendő lelkes (és fizetőképes) érdeklődőt sikerül találni, hogy össze lehessen hozni ezt a turnét. Minden más költséget a zenekar áll, és ők hozzák az összes felszerelést, a szervezőknek csak a megfelelő helyszínt kell biztosítani. További információ itt.

Idén huszadik felvonásához érkezik Lipcsében a Wave Gotik Treffen, ezúttal egy kissé a nyárba nyúló időpontban (június 9-13.). A jubileum alkalmából a szervezők igazi kuriózummal szolgálnak és kedveskednek az érdeklődők számára, nevezetesen az egykori, a sorozatot nyitó fesztiválon színpadra állt zenekarok ismételt szerepeltetésével indítják útjára az össznépi mulatságot egy nappal a hivatalos kezdés előtt, csütörtökön. Így tehát a rendezvényen biztosan találkozhatunk velük: AGE OF HEAVEN, SWEET WILLIAM, THE ETERNAL AFFLICT, DAS ICH, HENKE GOETHES ERBEN-t játszik, de természetesen folyamatosan bővül a kínálat. A profilunkba vágó "neofolk és társai"-vonal ugyan eddig nem túl acélos, de bízzunk a jobb folytatásban, és amennyiben valaki zenekart szeretne javasolni, azt is megteheti a rendezvény honlapján.

Még néhány név ízelítőként az állandóan frissülő kínálatból: BACKWORLD, BLACK TAPE FOR A BLUE GIRL, EMPYRIUM, FIELDS OF THE NEPHILIM, FRONT 242, Andrew King, LOVE LIKE BLOOD (exkluzív búcsúkoncert), LUSTMORD, MEPHISTO WALZ, NEUN WELTEN, NITZER EBB, ORCHIS, RED LORRY YELLOW LORRY, SPIRITUAL FRONT, TIAMAT, VLAD IN TEARS stb.

Bővebb információ: www.wave-gotik-treffen.de

(A későbbiekben természetesen még visszatérünk a témához egy részletesebb cikkel, a profilunkba vágó zenekarokra kihegyezve.)

A 2005-ben megjelent debütáló IANVA-hanganyag, a La Ballata Dell'Ardito vitathatatlanul nagyot robbant a hallgatóság, illetve a "szakma" köreiben is. Leplezetlenül az AIN SOPH mára klasszikussá érett Aurora című albumának nyomdokain haladva, szinte tökéletes hangszerkezeléssel, bohókásan drámai vokálokkal, önmaguk számára is rendkívül magasra helyezve azt a bizonyos lécet. Az évek során érthetetlen módon valamiért szem elől tévesztve őket, tavaly vettem birtokba aktuális sorlemezüket, készen egy jófajta mediterrán neofolk-rock parádéra. Nem is kellett komolyabban csalódnom, hiszen a borgőzös mélabú és a táncra ingerlő muzsika most is ritka kellemes élményben részesített.

Enrico Silvestrin hangjával, a Prologo képében indul a lemez, kellemesen, visszafogottan kíséri a zongora, amire halkan némi vonós úszik, dobbal kiegészítve. A folytatásban azonban rögvest a tetőfokára hág a hangulat és egy hamisítatlan itáliai karnevál forgatagába nyerhetünk betekintést. Táncra ingerlő dallamok, olasz temperamentum, maximális hőfok, mindennemű felesleges sallang kerülésével. A dobos, Davide La Rosa, mintha egy párnál több kézzel rendelkezne, néhol olyan sűrű és pergő ritmusokat üt, hamisíthatatlan szenvedéllyel és lendülettel. A Negli Occhi D'Un Ribelle parázslóan szentimentális dallamaival, a Luisa Ferida szépségesen komor főtémájával, míg a Pasionaria szívbe markolóan fájdalmas harmóniákkal veszi le a lábáról a hallgatót, hogy végül mindezt feledtetve feleljen meg a "sírva vigadás" alapvető feltételeinek.  Akad ugyan néhány üresjáratnak minősíthető pillanat, de ezek alkalmával csupán megpihen a hallgató, hogy el ne vesszen a nagy forgatagban. A csellista-nagybőgős Stefania, illetve a gitáros-énekes Fabio Gremo mellett a trombitát megszólaltató Roby Nappi Calcagnót kell feltétlenül megemlítenem, ők hárman valami hihetetlen érzéssel kezelik hangszereiket, az ALL MY FAITH LOST-ból is ismert Fabio Polo pedig szenvedélyes hegedűjátékával tűnik ki ebből a szépséges hangóceánból.

A csoport gerincét alkotó trió (Mercy, Stefania T. D'Alterio és Fabio Carfagna) igazán nem panaszkodhat, tökéletes asszisztban részesülnek. Szemtelenül professzionális hangszeres, illetve vokális munka, erőteljes, néhol egy kissé kellemesen "koszos" hangzás jellemzi ezt a korongot, igazán büszkék lehetnek rá a zenekar tagjai. Felkavaró, nagyszerű album!

Ismét új albummal jelentkezik David Tibet és csapata. Március 24-re, az athéni koncertre jelenik meg a HoneySuckle Æons címet viselő lemez, mely aztán a turné további állomásain is kapható lesz természetesen, valamint a Coptic Cat webshopjából is meg lehet majd rendelni (ahol többek között Thunder Perfect Mind-satyor is kapható).

A turné állomásai:

2011. március 24. Athén, Görögország
2011. március 25. Bologna, Olaszország
2011. március 26. Hamburg, Németország
2011. március 27. Aarhus, Dánia
2011. március 28. Berlin, Németország
2011. március 29. Köln, Németország

További információk a Coptic Cat honlapján.

Néhány éve a WAPPENBUND leállt, megszüntette tevékenységét, mivel Sven Bussler szerint elfogyott a muníció, a mondanivaló és a lendület, azonban különböző hatások eredményeként 2009-ben ismét beindultak a fogaskerekek. Új magánkiadó, új kiadvány, de a zene a régi úton jár, a rajongók legnagyobb örömére.

Szinte keresztül vágtat a hallgatón a legfrissebb anyag, a rendkívüli erővel bíró zenei kifejezési eszközökben ezúttal sincs hiány. Dörömbölő dobok, kórusok, indusztriális zenei panelek, klasszikus WAPPENBUND-megoldások, egyértelműen a Zeitenwende és a Kinder Des Lichtes albumok csapásvonalán egyensúlyozva, magabiztosan, ellenállhatatlanul, szűk 15 percben. A Caelum némi zajos felütés után rögtön át is csap egy viszonylag könnyebben emészthető, a "követelményeknek" tökéletesen megfelelő, dinamikus martial himnuszba, biztosítva ezáltal a kifogástalan alapokat a korong további egészéhez. A folytatásban a Der Sieg Des Lichtes (nem tudok róla, hogy lenne bármi köze a hasonló című DER BLUTHARSCH-klasszikushoz) az egyik leghatásosabb WAPPENBUND-szerzeményként feszíti tovább a hallójáratokat, kezdetben kimért, lomha tembóban, a végén azonban elszabadulnak az indulatok és maximumon tombol a jó értelemben vett zenei őrület. Kisebb negatívum, hogy a fúvós hangszín sajnos rendkívül műanyagra sikerült, ráadásul ez nem is annyira kirívó hiba Sven életművében. Zárásként a Weisse Asche szól, itt érezni leginkább a Preussen világát. Zajos hangfüggönyök, ködös zenei átúszások, sejtelmesen fátyolos női vokál a háttérben, váratlan lezárással.

Nem történt semmi különös tehát, mindössze egy rövid pihenő után ismét új dalok a Bussler-Isabell házaspártól. Az anyag nyúlfaroknyi hossza ugyan némi hiányérzettel tölt el (még úgy is, hogy picit korábban érkezett már egy kis előzetes a Licht Ist Leben képében, ami egy 48 példányra limitált díszdobozos kazetta, vagyis a "pofátlanság teteje"), de ne legyünk telhetetlenek, inkább örüljünk annak, ami van. A Heaven két verzióban látott napvilágot, A5-ös, viaszpecséttel lezárt (ami olyan szép, hogy nincs is szívem feltörni),  vászontokos, erősen a középiskolai ballagások tarisznyájára emlékeztetve, valamint 144 példányra limitálva A4-es, fémből készült tokban (pólóval), de a zenében teljesen egyező tartalommal.

www.whiteashes.de

Miközben az elvileg hamarosan megjelenő új SOL INVICTUS-albumra várunk kitartó türelemmel, szakítsunk egy kis időt a visszatekintésre és merengjünk el a többségében dicső múlton. Azt hiszem nyugodt lelkiismerettel vallhatjuk be, a Tony Wakeford irányította csoport nem is olyan elenyésző hibáival karöltve is az egyik alappillére, meghatározó támpontja a neofolk fellegvárának (ha létezik ilyesmi egyáltalán...). A most tárgyalt The Blade album mellett számomra még négy igazán jelentős korongot produkált a formáció (Killing Tide, King And Queen, In The Rain, In A Garden Green), ahol a szöveges mondanivaló mellé a megfelelő zenei tartalom és formába öntés is közel tökéletesen párosult. Akadtak még jelentősebb megnyilvánulások a zenekar életművében (Against The Modern World, Trees In Winter, The Death Of The West, és még sok más), azonban a "nagy ötös" magasságába egyik sem volt képes felkapaszkodni, különböző okokból. Természetesen, ahogy repült az idő, a világ (és körülötte, benne minden más) folyamatosan változott, így én, illetve úgy általában a Legyőzhetetlen Nap rajongói is, magával Tony Wakeforddal együtt, de az elismerés az említett albumok irányába mit sem kopott, sőt, talán inkább nemesedett, fokozódott. Az első alkalommal 1997-ben CD-n (2002-ben érkezett, hosszas csúszás után a bakelit verzió) megjelent album érdekes módon erősen megosztotta az érdeklődőket, hiszen a többség imádta ugyan, de találkoztam negatív véleményekkel is, amelyekben önismétléssel, ötlettelenséggel vádolták a korongot és Wakefordot magát. Talán az említett elégedetlenkedés hatására is, de az biztos, hogy a csoport ezek után készített még egy "tipikus" albumot (In A Garden Green), illetve egy speciális kiadványt (In Europa) majd rövid idővel később (nagyjából a Hill Of Crosses albummal) el is indult egyfajta újabb úton, egyértelműen a zenei vérátömlesztést tűzve ki célul, de ez majd egy későbbi írásom tárgya lesz, most maradok a Blade méltatásánál.

A szokásos keretet alkotó kezdő és befejező dal (The Blade) rögtön egy tipikus SOL INVICTUS-szerzemény, kellemes, első hallásra felismerhető jellegzetességekkel. A befejező tétel természetesen dúsabb hangszereléssel, vokállal, erőteljesebb vonósokkal szólal meg, a nyitó dal itt is instrumentális, ahogy azt már többször tapasztalhattuk a zenekartól. Az ezt követő In Heaven erősen megosztott felépítésével (lendületes, szinte agresszív verze, dallamosabb, finom refrén) is kiemelkedően teljesít, igazi remekmű. Megjegyzem, ez a fajta kettősség a későbbiekben is felbukkan még az albumon, a mérleg nyelvét egyértelműen a pozitív irányba billentve. A Time Fliesban a szinte már védjegyként alkalmazott torzított basszusgitár is megjelenik, a dalszöveg pedig soha nem volt még ennyire merengősen szentimentális ("Time flies and life passes, Already I seem to hear, The last trumpet saying"), mint itt, ezeket a sorokat állítólag Tony Wakeford a mai napig iránymutatónak, követendőnek tartja és rendkívüli módon közel érzi magához. Csak halkan említem, ez a fajta eltökéltség és elkötelezettség nem volt mindig így, de sebaj. A The House Above The World-Laws And Crowns duó a legegyértelműbb kisiklás, mellényúlás, vagy megingás az albumon. Tony hangja ezekben a percekben túl gyakran cseng hamisan, amit az egyébként közel tökéletesen kivitelezett, ám néha kissé unalmas hangszerelés sem ment meg igazán. Az Once Upon A Time azután visszabillenti a helyes ösvényre a kicsit bizonytalankodó, megtorpanó anyagot és innen már egyértelműen kellemes percek várnak a hallgatóra, külön kiemelve az utolsó harmad egyik kiválóságát, a Nothing Here-t. Ez a dal mindent tud és magában hordoz, amit egy "jó SOL INVICTUS-dalnak" tudnia kell. Az életmű egyik csúcspontja számomra (a Sawney Bean, a Michael, a Lonely Crawls The Night, az An English Garden és még egyebek mellett). A kísérőzenészek (név szerint Karl Blake, Matt Howden, Eric Roger, Nathalie Van Keymeulen, Celine Marleix-Bardeau, Sally Doherty, Clive Giblin, Stephen Catchick, Heimgest) ezen az albumon is kitesznek magukért (Tony Wakeford több helyen is elismeréssel illeti társai munkáját, jogosan), a tökéletes hangszerkezelés mellett rengeteg érzést, eleganciát visznek játékukba, hangsúlyozva a zene ebben az estben (is) megnyilvánuló határtalan erejét. A többnyire a vörös és a szürke színek árnyalataiban pompázó lemezborító pedig Enrico Chiarparin munkáját dicséri.

Nem a legfontosabb SOL INVICTUS-album, de szerintem feltétlenül az élvonalban elhelyezkedő korong tehát a The Blade, ha valaki esetleg nem ismeri a zenekart, a kezdeti lépésekhez tökéletes, és talán nem merészség kijelenteni, szinte garantált a folytatás.

Nem vagyok elvakult industrial, power-noise rajongó, de néha kimondottan jól esik egy kis betonszaggató, ütvefúró zenét hallgatni. Ezen a vonalon (többek között) a Daniel Simon vezette német FLUTWACHT áll rendkívül közel hozzám, habár jelenlegi kritikám tárgya pont egy kevésbé karcos anyag ismertetője.

A 2008-ban, két különböző kiadásban (volt egy ritka hitvány DVD-R verzió is a CD mellett) napvilágot látott anyag egy küllemében és zenei megvalósításában is rendkívül egyszerű, puritán anyag. A korong 8 dalt tartalmaz, címek nélkül, mindössze számokkal jelölve, durván 65 perc játékidővel, DVD tokba bújtatva. Lassan hömpölyögnek a dalok, minden különösebb izgalom nélkül, egyszerűen csak körbevesz a mélyen búgó hangörvény, a zaklatottabb, mellbevágóan harsány megoldások itt csaknem teljes mértékben pihentetve lettek. Nagyon szűk réteghez szól ez a fajta zene, ezt jól mutatja az általában igen csekély példányszám is lemezenként (habár ez a korong ebben is kivétel, ugyanis az 500 darab annyira nem is kevés), viszont Daniel igazán termékeny és népszerű ebben a közegben, hiszen nem egészen egy évtizedes karrierje során hatvannál is több kiadvány jelent meg (azért el kell ismernem, változó szinvonalon) a FLUTWACHT-tól. A temérdek nagylemez (sajnos nem ritkán CD-R), EP és válogatás között elég sok a hulladék, de a Breath egyértelműen a jobbak közé tartozik, ezen kívül a Komareise és a Heroinloops albumok lógnak még ki a sorból pozitív irányba, ezekről a későbbiekben ismertető is várható itt nálunk.

A kiadványt elsősorban a noise zenékre specializálódott terjesztőknél (például Steinklang) érdemes keresni, több helyen is árulják még.

www.flutwacht.de
www.maskoftheslave.tk
www.tourettetape.de

A tervek szerint idén áprilisban új albummal jelentkezik a honi industrial egyik jelentős képviselője, a KRIEGSFALL-U csoport. A korong a cseh Epidemie kiadó gondozásában lát napvilágot, a formációtól megszokott karcos, az "átlag fül" számára nehezebben emészthető zenével, sajátságos szövegvilággal. Az album standard (8 oldalas booklet, átlátszó digipak) kiadása mellett lesz egy elsősorban gyűjtőknek szánt limitált verzió is, fadobozos kiszerelésben, bónuszlemezzel, poszterrel és hasonló extrákkal.

www.myspace.com/kriegsfallu
www.epidemie.cz

A katalán ELDAR kezdeti szárnycsapásaira 2008-ban figyeltem fel. Abban az időben szinte képtelenség volt elkerülni őket, az ember szinte belebotlott több kiadványukba is, hála ezért elsősorban a rendkívül ellenszenves (túlzás nélkül kártékonynak minősíthető) SkullLine "kiadónak". A csoport futószalagon érkező kiadványai hamar megismertették a duó zenei törekvéseit a nagyérdeművel és több lemezcég is felfigyelt rájuk, így a további megjelenésekben természetesen nem volt hiány.

Legfrissebb kiadványuk (a legendás Scontrum sorozat kilencedik része mellett) az Amesha Spentas album, a svéd Cold Meat Industry címkéjével. A kritikusok, illetve a kiadók által elsősorban TRIARII-, STAHLWERK 9- és TOROIDH-rajongóknak ajánlott zenekar a rendkívüli munkatempó dacára (nem egészen 3 év alatt 9 különböző kiadvány, a válogatásokat figyelmen kívül hagyva) az ELDAR képes egyfajta stabil (habár olykor határozottan megkérdőjelezhető) színvonalon egyensúlyozni, amit ugyan távolról sem tartok kiemelkedőnek, de azért említésre bőven érdemes, mindeközben egyértelmű számomra, hogy kissé drasztikusabban kellene gyomlálniuk, túl sok a kacat a szerzeményeik (és a kiadványaik) között. Az új album legmerészebb húzása, hogy minden eddiginél nyersebb, zajosabb és a harcias dobolás is egyértelműbb szerepet kap az ezt megelőző anyagokon megszokotthoz képest. A korábban említett zenekarokon túl én még az ARDITI munkásságát érzem erőteljesen, különösen a The Insurgents Shot című dalban, de a Died The Truth is a svédek hatását viseli magán, a diszkrét, némileg háttérbe húzódó női vokál ellenére is. Jobban sikerült darab még a nyitó Strange Madness, a kissé elmerengően melankólikus The Courtyard Of Fools és a nyersebb, harsányabb Asmodea, de az album igazából egy nagy tömör masszát képez, ami ugyan szürke és fátyolos többnyire, viszont egyszeri hallgatásra mindenképpen ajánlott.

A zenekar érezhetően lendületben van, temperamentumos, törekvő magatartásuk feltétlenül dicséretet érdemel, azonban felmerül a mennyiség romboló hatása is, így talán a kéziféket kicsit behúzva, jobban kiérlelt kiadványokkal messzebbre juthatnának.

Talán nem árt, ha azzal kezdem, hogy a Geoffroy D. vezette francia DERNIERE VOLONTE maradéktalanul soha nem volt képes meggyőzni. A kilencvenes évek közepe óta aktív zenekar számomra hullámzó teljesítményt nyújtva, a military/martial és a könnyen megjegyezhető, vagy akár dúdolható popzene keveredését próbálja újabb és újabb szintre emelni, az erre fogékony, szakértő közönség folyamatos (habár néha bizony csitulni látszó) ovációjával kísérve. Kezdetben egyértelműen a zajosabb, nyersebb, a múltba tekintő, historizáló koncepciót szem előtt tartva, második világháborús utalásokkal, korabeli bevágásokkal bőségesen fűszerezve, színtiszta, menetelős industrialt létrehozva születtek a zenekar szerzeményei, inkább hangulati elemekre, mintsem a ritmikára, illetve konkrét dallamokra építkezve, instrumentális dalok formájában. A debütáns anyag (Obeir Et Mourir, amely egyfajta összegzés volt inkább a kezdeti időkből, Geoffrey nem ezt tekinti az első DV-albumnak és eredetileg csak kazettán jelent meg) drámaisága az idők során semmit sem kopott, inkább kristályosodott és igazi remekművé érett, nem meglepő, hogy újrakiadásra került 2002-ben, illetve 2005-ben is. Az ezt követő Le Feu Sacré lett tehát hivatalosan az első album (közben azért megjelent az En Avant! 7"EP is), ahol már érezhető volt egyfajta zenei letisztulás és a szépen csengő, rendkívül karakteres vokál is egyre inkább előtérbe került. Itt indult be igazán a szekér és a formáció több kislemezt is produkált rövid időn belül, illetve különböző válogatásokon, valamint kisebb klubok színpadain is felbukkantak ezidőtájt. Ezután következett a (számomra) leggyengébb láncszem a 2003-as Les Blessures De L'Ombre album, amely hiányosságai ellenére is igazi "elsővonalas" státuszt eredményezett a csoportnak a szcénán belül. A korong kiemelkedő sikereket elérve, rengeteg új rajongót csábított a zenekar mellé és igazi sikertörténetet kovácsolt a kiadó számára is, mindenki döntse el maga, hogy mennyire volt ez jogos. 2006-ban érkezett a folytatás (habár volt 2004-ben egy kislemezeket és válogatásokon megjelentetett dalokat egybegyűjtő dupla CD is, Commémoration címmel) a Devant Le Miroir képében, amely véleményem szerint az eddigi legkönnyebben emészthető, túlzás nélkül slágerorientált albuma a francia csoportnak, csurig megpakolva jól táncolható, emlékezetes darabokkal, illetve kiemelkedő megoldásokkal (az egyetlen gyenge láncszemtől eltekintve, a "bűnrossz" Douce Hirondelle-től, ami egy bugyuta rajzfilmzene-kategória, szerintem). Volt még közben néhány újabb kislemez (Le Cheval De Troie, Toujours, illetve a La Nuit Revient 10"-es), majd kisebb késedelem után 2010-ben megjelent kritikám tárgya is, az Immortel album CD és limitált példányszámú (888 darab), bónuszokkal megpakolt bakelit korong formájában.

Az introként funkcionáló Ici Bas rendkívül hatásos felvezetés, azonnal magával ragad, de sajnos mindjárt enged is szorításából, hiszen az ezt követő Corps Languissant mindössze átlagosan, picit érdektelenül teljesít. Egészen diszkréten és álmosítóan szól a vezérdallam és meglepő módon a korábban rendszerint perfekt vokálmunka is sántít ezúttal egy picit. Szerencsére azonban nincs igazán idő a búslakodásra, hiszen innentől nagyobb fordulatszámra kapcsol az anyag és a Mon Orage-Rien A Aimer-Le Plus Secret trió képében rögvest pozitívba billen a mérleg nyelve, még úgy is, hogy azért közben sajnos még a gyengécske (C-64-es játékok zenéjét idéző) Impossible-t is el kell viselnünk. Erőtlenebb darab még a Maintenant (a harsányan dübörgő dobok ellenére is), valamint az egészen feleslegesnek is minősíthető (hatásában Douce Hirondelle-rokon) Trop Tard. A végére azonban még tartogat egy erősebb lezárást az album a Peut-Etre, a Le Mai Que Tu Me Fais (lassan építkező, álomszép dallamai különösen erős pillérei az albumnak) és az outronak tekinthető Au Loin formájában. Az előző albumhoz képest ott érzem a legszembetűnőbb hiányosságot, hogy kommersz mivolta ellenére (vagy talán pont ezért) az Immortel nem volt képes elsőre magával ragadni, legalább 4-5 hallgatás kellett hozzá míg többé-kevésbé beérett nálam, és még így is túl sok benne a hibapont, szerintem. Nincs vele komolyabb probléma, de számomra nem elég összeszedett, hiába dolgozott rajta Geoffrey hosszabb időn keresztül, nem érzem kellően kiérleltnek a dalokat és meglepően sok a töltelék. Egyébként meg nálam továbbra is a korai anyagok (Obeir Et Mourir, Le Feu Sacre és az ide köthető kislemezek) viszik a prímet elsősorban.

A végére még annyit, hogy Geoffrey saját bevallása szerint egy igazi zenei mindenevő, aminek tökéletes lenyomata a DERNIERE VOLONTE, illetve számos egyéb zenei megnyilvánulása, jelesül a POSITION PARALLELE, a BLASTERKORPS, az EISENKRONE és így tovább. Én ezt azért annyival kiegészíteném, hogy az említett formációk számos esetben sajnos feltűnően közel állnak egymáshoz műfajukat tekintve, így egy kicsit elaprózottnak, (megkockáztatom) feleslegesnek tűnik a rengeteg szálon futtatott próbálkozás (annak ellenére is, hogy a DV mellett mindegyik takaréklángon üzemel, vagy éppen inaktív jelenleg), de gondolom a plusz bevétel mindig jól jön, szóval ne sajnáljuk tőle (sem) a lehetőséget.

www.hauruck.org

Egy ideje már kapható, és azt gondolom, remek nyitánya a 2011-es esztendőnek a DEATH IN JUNE aktuális sorlemezének bemutatása itt az oldalunkon is. Douglas Pearce szerencsére ismét a zenével foglalkozik (Miro Snejdr hathatós támogatásával), és lássuk be, mindenkinek jobb is így. A szárazabb tényekkel már foglalkoztunk korábban, így arra nem térek ki részletesen, mindössze annyival egészíteném ki, hogy a különböző bakelitek impozáns megjelenése ellenére, nálam a dupla lemezes CD lett a befutó, a tekintélyes mennyiségű zenei bónusz miatt elsősorban.

A nyitó Murder Made History mindjárt egy rendkívül lendületes dal finom és kiemelten hatásos megbicsaklásokkal, soha rosszabb kezdést. A Fire Feast vastagon effektezett vokális témáival szintén remek darab, elegánsan, de határozottan vezeti tovább a hallgatót az ezt követő címadó és a felvezető 7"-es bakelitnek köszönhetően kellemes ismerősként üdvözölt Peaceful Snow felé. Megkapó és rendkívül hatásos szerzemény, nem véletlenül lett címadó kompozíció, valódi ékköve az új albumnak. A Life Under Siege a hangszerelés ellenére is erősen a klasszikus albumok vonalára emlékeztet, ha létezne gitáron előadott verzió, az számomra egyértelműen a Rose/Symbols albumok világát idézné. A Nausea zaklatott zongorajátéka, a Wolf Rose határozottsága, a My Company Of Corpses szöveges utalásai kivétel nélkül emlékezetes pillanatok, de igazából az egész album rendkívül kellemes hallgatnivaló, engem már az első hallgatás során meggyőzött. A felvezető 3000 példányhoz tartozó Lounge Corps pedig igazi kuriózum és valódi gyönygyszemeket foglal magába. Hihetetlen, borzongató érzés a klasszikusok újraértelmezett, zongorás verzióit hallgatni, a szlovák úriember itt is fantasztikusan teljesít, bámulatos eleganciával jönnek az ismert dallamok. Nincs pontos információm arról, hogy Miro Snejdr mennyire kapott szabad kezet a komponálás során, de itt valódi átdolgozásokról, az eddig rejtett értékek felszínre emeléséről van szó. Az eredeti formájukban is kiemelkedően teljesítő kompozíciók itt szinte szárnyalnak, messze felülmúlják az előzetes várakozásaimat. Meg kell jegyeznem, az örök kedvenc Luther's Army itt is döbbenetes hatással bír! A már jól ismert dalok könnyed eleganciával, mindeközben a csoportra olyannyira jellemző dacos büszkeséggel gordülnek végig a hallgatón, csodálatos zenei élményt biztosítva. Kicsit talán továbbra is a klasszikus albumok árnyékában maradva, de a DEATH IN JUNE ismét fantasztikus anyagot alkotott, nálam vitán felül a tavalyi év legjobbja.

Jelenleg még az összes verzió beszerezhető a terjesztőknél, így az érdeklődőknek nem lesz nehéz dolga. Én egyértelműen a dupla CD mellé teszem a szavazatom, de az elszántabb gyűjtők a bakelitekkel is bátran próbálkozzanak, posztert és egyéb extrákat vehetnek birtokba ezáltal.