A német SONNE HAGAL formáció hosszú idő óta rendkívül stabil pillére a neofolk világának. Minden különösebb felhajtás, "szenzáció" és felesleges körítés nélkül dolgoznak, megbízható és meghatározó pozíciót töltve be ezáltal kedvenc zenei világunkban. Reményeim szerint az alábbi interjú is segíteni fogja, hogy hazánkban is egyre többen kövessék figyelemmel tevékenységüket!

- Üdvözöllek, Oliver, vágjunk bele a sűrűjébe! Mi inspirálta a döntést, hogy megalkosd a SONNE HAGAL-t? Mesélj kérlek a kezdeti időkről!

- Szia! A SONNE HAGAL által tudom érvényre juttatni a legtökéletesebb módon az ötleteimet, az elképzeléseimet és a vágyaimat. Amikor a kilencvenes években elkezdtem komolyabb formába önteni a SONNE HAGAL dalait, rögtön éreztem, hogy valami nagyszerű van születőben. Tudtam, hogy ez az, amire szükségem van, és innentől a dolgok már haladtak a maguk útján. Természetesen nem akartam kizárólag a múltbéli eredményekre koncentrálni, inkább lépésről-lépésre haladtam előre, így fejlődött ki egy igazán különleges zenei világ bennem és körülöttem. 

- Mára a zenekar lényegében egybeforrt a te neveddel. Mi lett a többiekkel?

- Erről talán őket kellene megkérdezni. Megjegyzem, bármibe fogtam, mindig akadtak segítőtársak.

- Milyen szempontok alapján történt a zenekar névválasztása?

- Ez a név különböző paradigmák egyesülése. Többek között arra utal, hogyan váltak a rúnák és az északi misztériumok a zene és a mindennapi élet fontos részévé. Másrészt az ellentmondások, a küzdelem a két erő, a Nap és Hagal között, pont, mint a létünk ezen a világon. A természet esszenciája a mi spirituális világunk, elragad, felemel és megpecsételi a sorsunkat. Mindennek két oldala van. Élet és halál, fény és árnyék és még sorolhatnám. Mindezt próbáltam megfelelően érzékeltetni a csoport nevének megalkotásakor. 

Szlovákiában élő magyar fiatalok zenekara a hangzatos nevű CATHARSI. Mivel a srácok megleptek minket egy, az eddigi munkásságukat demonstrálni hivatott promóciós kiadvánnyal, azt hiszem, az a legkevesebb, hogy lehetőséget biztosítunk nekik egy rövidebb bemutatkozásra. Következzen tehát az általuk megfogalmazott életrajzi írás. 

Az olasz IANVA zenekar eddig talán nem kapott az érdemeinek megfelelő figyelmet Magyarországon (habár nálunk már volt részük némi méltatásban), így az alábbi interjúval igyekszünk kozmetikázni ezen az áldatlan állapoton. Az interjú létrejöttét hatékonyan segítette a zenekar ügyeit intéző Massimo, illetve a Last Exit csapatának egyik alappillére, Sütő Judit, az olykor magas hőfokon izzó, latin temperamentummal bőven nyakon öntött válaszokat pedig a formáció énekese, Mercy adta. 

- Hogyan értékeled a IANVA-ban eltöltött időt? Kérlek mesélj a kezdetekről!

- A IANVA 2003-ban született azután, hogy találkozott néhány genovai zenész, akiknek meglehetősen különbözött az önmagában is elég szélsőséges zenei háttere (kezdve a 70-es évek sötét hangzásaitól a black metalig, a progresszív rocktól a klasszikus zenéig, a sanzonokon át a dark ambientig), és akik azt tűzték ki célul, hogy kialakítanak egy bizonyos hangzást és azt működésbe hozzák. Ugyanebben az évben egy belső kör (Argento, Francesco és én) olyan kísérleti dalokat kezdett írni, amik kizárólagosan az olasz mainstreamből vett hangmintákra és a 60-as, 70-es évek olasz filmzenéire épülnek. Hamar rájöttünk, hogy mély, nagyon erőteljes végeredményre lehet jutni, ha loopokba szervezzük és rendezzük mindezt. Lírai, szenvedélyes, feltűnően sokszínű, ugyanakkor fenyegető volt a zenénk (nagyon meleg és egyáltalán nem "német", éppen ellenkezőleg, nagyon mediterrán). Arra jutottunk, hogy egy ilyen hangzás megérdemli, hogy teljes egészében kikutassuk és átültessük rendes hangszerekre. Szintén ekkor találkoztam Stefaniával, ami életem szerencsés fordulatának bizonyult. A tökéletes női hangot találtam meg, ráadásul nagyon jó hátteret és kiváló ízlést mondhat magáénak. Stefaniát követően Fabio Gremo csatlakozott hozzánk, aki klasszikus képzettségű és ért a hangszereléshez. Fabio megkérdezte néhány barátját, hogy beszállnának-e a zenekarba. Beszálltak, így Giuseppe és Davide is IANVA-tag lett. Argento 2006-ban kivált a csapatból, mert az egyetemi tanulmányaira akart összpontosítani, a helyén Fabio Carfagna játszik. A történet további része jól ismert.

A DOWN IN JUNE tagjai gondoltak egy merészet és "törjük át a neofolk okozta korlátokat" felkiáltással megalkották  LOVAC névre keresztelt zenekarukat, írtak egy csokorra való dalt, megtámadták vele a Soleilmoont és az album megjelenése óta karba tett kézzel várják, hogy a nagybetűs karrier bekopogtasson az ajtajukon. Persze vastagon esélyes, hogy valami egészen más volt az indíték, majd a történet, de én ezt is simán el tudom képzelni.

Az albumot hallgatva első körben egyértelművé teszik, hogy ezúttal bizony úgy kell kommersz zenét elképzelni, amire példát ugyan láthattunk már, az eredmény mégis finoman és elegánsan szokatlan, kihívó, ellenben az ilyesmire fogékony közönség számára eladható. Kísérleti pop-folk-rock a játék neve, csipetnyi elektronikus sziruppal, nemritkán rádióbarát megoldásokkal. A nyitó Crkveno Zvono introként funkcionál, semmi különös, egy kis szintetizátor búgás, a célnak megfelelően. Az ezt követő Murder egy kellemes, gitáros darab, Michael Moynihant idéző ütős kísérettel, többszólamú, néhol bizony kissé sántító, mégis kellemes vokálokkal. A March Of Pride a hetvenes, nyolcvanas éveket idéző szinti-pop alapjaival, minimál dobgépkíséretével David Bowie-t idézi, csak itt mélyebb tónusú az ének. Kellemes darab, trombita befújásokkal, kísértetiesen suttogó, vagy éppen sikító kísérőénekkel. Hasonló vizeken evez tovább a Fiend is, annyi különbséggel, hogy itt már némileg modernizált hangszerelést produkált a csoport, de a visszafogott, merengős hangulat egyértelműen itt is uralkodik. A lemez talán legnagyobb slágere a Filth Of A Paradise kommersz mivolta ellenére sem rossz szerzemény, sőt nekem kimondottan tetszik, érdekes megtorpanásaival, szokatlan effektjeivel. A Welcome egy rövid átvezetés mindössze, az ezt követő, címadó Apes Of A Cold God viszont tovább viszi a hallgatót azon a terjengősen kellemes képzeletbeli utazáson, amire bárki jegyet válthat az album meghallgatásával. Itt érezni azonban először, hogy kicsit talán határozottabban is kukázhatnának a srácok dalszerzés közben, vagy szétbonthatták volna az anyagot egy nagylemezre és EP-re, mert jók a dalok, csak hosszabb távon kicsit unalmassá válhatnak, szerintem. Persze nincs komolyabb baj, csupán a kezdeti varázslat így hajlamos kopottabb fényben pislákolni egy idő után. Tetszetősebb darab még a Pull The Trigger és a City And Solitude, valamint a kimért, lomha tempóban ellenállhatatlanul hömpölygő, érzelemgazdag női vokálra felépített I Spell B, amely időközben nálam egyértelmű favorittá lépett elő, kissé váratlan és elvarratlan lezárásával együtt. Ebben a dalban érzem a legerősebben a legendás SWANS zenekar befolyását, ami persze egy cseppet sem negatívum, hiszen érzéssel és kellő tisztelettel érkeznek az emlékezetes dallamok. Röviden összefoglalva, kellemes, a gyenge pontok ellenére is érdekes, szűk egy órás albumot készített a LOVAC, feltétlenül érdemes egy próbát tenni vele.

A korong beszerzése a jól megszervezett európai terjesztésnek hála, nem ütközhet különösebb nehézségekbe.

www.soleilmoon.com

www.myspace.com/lovacmusic

Herr Nordvargr dörgedelmes átkainak feltartóztathatatlan tumultusából ezúttal az ALL HAIL THE TRANSCENDING GHOST bemutatkozó albuma kerül terítékre.

Henrik mellé ezen a lemezen a hagyományos zenéhez némileg közelebb álló svéd SWITCHBLADE (merengősen radikális doom-rock zenekar) egyik tagja, Tim Bertilsson sorakozott fel, hogy elképzeléseiket szabadjára engedve, újabb fejezetet nyithassanak a zaj nagykönyvében. Az extremitás a svéd zajmágus előéletét figyelembe véve itt kissé ugyan háttérbe szorult (nem ritkák a higgadtabb dark ambient megoldások, a  csendesebb pillanatok), de egy átlag zenehallgatónak valószínűleg így is komoly tortúrát jelentene az anyag meghallgatása. A lemezen hallható 7 szerzemény közül csupán a felvezetést (Intornator) és a lezárást (We Break The Seals Of Scattered Hopes) látták el címmel, a többi Untitledként (BV kedvenc számcíme) tüntették fel. Kimérten, komótosan hömpölyög a zajfolyam, kapkodásnak nyoma sincs, mindössze diszkrét gerjedések és néhol Markus Pessonent idéző suttogások, mormogások törik meg ezt a magából kivetkőzött idillt. Tim visszafogott pengetései, húrsikálásai okoznak csupán olykor kisebb felbolydulást, de ezek a pillanatok is sebtében tűnnek tova, hogy a lemez egészét uraló fortyogó hangtengerbe olvadjanak. Röviden összefoglalva, meglepően visszafogott, hangulatában kimondottan kellemes anyagot takar a formáció debütáló anyaga. 

A korong még számos terjesztőnél, illetve a Cold Spring kiadónál is beszerezhető, kimondottan ajánlott anyag, Nordvargr terjedelmes életművéből feltétlenül a jobbak közé tartozik.

www.coldspring.co.uk

www.nordvargr.com

A profilunkba vágó zenei műfajok világában a CD-R számomra egy szükséges rossz. Kezdő, vagy esetleg frissen életre hívott formációk bemutatkozásakor, esetleg promóciós anyagok terítésekor elfogadhatónak találom (a boldog-boldogtalant felkaroló, fércmunkák tömkelegének otthont adó CD-R- meg mp3-kiadók nem tartoznak ide), nincs is ellene különösebb kifogásom, viszont amikor egy már több éve létező csapat albumot jelentet meg ehhez a formátumhoz nyúlva, már előtör belőlem némi ellenérzés. Különösen furcsa ez, amennyiben spórolásra hivatkozva teszik ezt, de ezzel párhuzamosan a kiadványt speciális csomagolással ruházzák fel, megdöbbentő és haszontalan extrákkal felvértezve. Konkrét példát direkt nem említek, de ugye mindenki találkozott már a díszdoboz, poszter, jelvény (és egyéb kevésbé értékelhető kiegészítők), valamint a CD-R társításával? Talán nemesebb, a zenét becsületének megfelelően kezelő megoldás lenne gyárilag sokszorosított, hivatalos korongon megjelentetni, a spórolást pedig meg lehetne oldani a néha teljesen feleslegesnek tűnő kacatok mellőzésével, mérséklésével, illetve, ha egy díszdobozos CD-R sokszor 15-20 euró (láttam már ennél jóval drágább kiadványt is), akkor legyen már egy picit drágább, de megfelelő módon legyártva.

A fenti sorok egyik ékes bizonyítéka a 2003-ban alapított, majd a közelmúltban elcsendesedett, többször is kiválóan helytálló, Robert Marciniak vezette lengyel RUKKANOR Almetodhe című kiadványa, ahol ugyan az említett kacatok jórészt mellőzve lettek, de akkor is döbbenet, hogy egy ilyen aprólékos munkával, hihetetlen igénnyel megalkotott (kézzel készített, egyedi fadobozok) csomagolás CD-R korongot rejt magában.

Zeneileg a csoporttól már megszokott felkavaró, hullámzóan viharos érzelmeket tükröző, meglepő megoldásokat magában foglaló martial industrialt kapunk, kicsit talán a korai éveket idéző komor hangulatot előtérbe helyezve, dark ambient befolyással nyakon öntve. Archív felvételek manipulálva, hangminták egymásra játszása, szikár industrial ütemek, minimál dallamok jellemzik leginkább az albumot, ahol a mozgalmasabb (ezzel együtt a hagyományos értelemben vett zenei) elemek kicsit háttérbe lettek szorítva. Méltóságteljes hömpölygéssel, ellenállhatatlanul gyűri maga alá a perceket a zene, Robert ezen a téren ezúttal is maradandó, említésre méltó munkát végzett.

A kiadvány 40 példányban lett megjelentetve és persze rögtön el is kapkodták, manapság csak elvétve lehet belebotlani különböző aukciós oldalakon, horribilis összegekért. Legutóbb 120 euró ellenében volt beszerezhető a lemez egy magánszemélytől, amit eredetileg a zenekar maga és a kiadó is "die hard fanoknak" ajánlott elsősorban. 

Mit Fester Hand - Allerseelenlieder címmel hamarosan kapható lesz egy válogatáslemez, melyen Gerhard P. (mostanában Hallstatt) barátai dolgoznak fel Allerseelen-számokat. A kiadvány eredetileg a zenekar 20. születésnapjára jelent volna meg, mintegy születésnapi ajándékként, de különböző problémák miatt sajnos ez meghiúsult, így csak pár év késéssel, most sikerült összehozni. A lemezen 20 dal feldolgozása hallható, 88 percben. A zenekarok elsősorban persze a Steinklang/Ahnstern kiadók holdudvarából kerültek ki (Sturmpercht, Svarrogh, Klammheim, Fräkmündt, Árnica stb.), de képviseltetik magukat régebbi (Blood Axis, Ernte) és újabb (O Paradis, Die Weisse Rose, Sangre Cavallum) barátok, együttműködő partnerek is. Magyar részről a Scivias, a Larrnakh és a Cawatana szerepel a 6-paneles digipak formátumban megjelent cd-n, amely már megrendelhető a kiadó oldalán, ahol az összes zenekar neve megtekinthető, valamint nemsokára bele is lehet majd hallgatni pár dalba, és részletesebb leírást is kapunk az anyagról.

Mivel a két formáció mindennemű különösebb teketória nélkül, rögvest a közepébe vágva veselkedik neki a zaj egy újabb megnyilvánulásának, így rendhagyó módon én is mellőzöm az általában szokásos bevezetőt, illetve a lezárást. A Masami Akita vezette japán MERZBOW és az amerikai Stefan Joel Weisser irányította Z'EV egyesíti erejét ezen a korongon, a hallgatóság tűréshatárának korlátait erőteljesen és megingathatatlanul feszegetve. Itt nincs különösebb pihenő, vagy tétovázás, tépelődés. Ellenállhatatlan monstrumként olyan dózisban árad felénk a káosz, hogy jobb esetben csak kapkodhatjuk a fejünket. Rosszabb esetben kivesszük a korongot a lejátszóból és a HIS DIVINE GRACE után szabadon minimum egy ütvefúróval esünk neki és kezdünk hozzá az elpusztításához. Zenéről itt még véletlenül sem beszélhetünk, inkább a végletekig eltorzított, kifacsart, kibelezett hangok egymásra rétegződéséről van szó, ahol minden módszer megengedett, sőt kötelező, amivel a zenétől való totális elrugaszkodást elő lehet segíteni. Itt hatványozottan igaz a korábban már unalomig ismételt sablon, miszerint az anyag meghallgatásához feltétlenül szükséges némi ráhangolódás, felkészülés. A MERZBOW áttekinthetetlenül sűrű és kusza életművét figyelembe véve ez annyira nem is meglepő, ellenben a Z'EV azért alkotott már ennél egy hangyabokányival élvezhetőbb produkciót is, aminek távolról ugyan, de talán még a zenéhez is volt némi köze. Két tételre bontva, 50 percben kapjuk a kiképzést, amiért őszinte hálát kell éreznünk a két formáció, illetve az angol Cold Spring kiadó irányába, persze csak mértékkel... Érdekességnek (esetleg elrettentésnek) jó ez a lemez, de akadnak nála sokkal értékelhetőbb próbálkozások is a harsh noise műfaján belül.

Ellentmondásokkal és kérdőjelekkel sűrűn tűzdelt az a pálya, amin hosszú évek óta halad rendíthetetlenül Henrik Nordvargr Björkk, miközben töretlen elszántsággal igyekszik áthatolni a sötét hangulatú zajzene világán (vagy még mélyebbre merülni benne). Az alábbi interjú talán választ adhat néhány felmerülő dilemmára (miközben persze újabb kérdések sorát nyitja meg), annak ellenére is, hogy Henrik ezúttal sem volt túl bőbeszédű.

- Mi volt az ok, amiért elkezdtél zenélni? Melyik volt az első zenekar, amiben szerepeltél?

- Ez csak úgy jött belőlem. Természetesnek találtam, hogy ezzel kell foglalkoznom. Mindig élveztem a hangok előállítását minden formában, a legmeglepőbb megoldásokkal és ez valójában nem is zene, csak hang. Eleinte csak hangszalagokat manipuláltam és másoltam össze, majd idővel megszületett a POUPPÉE FABRIKK nevű formáció, amely jelenleg is létezik.

Az előző, ONANI című lemezével zsákutcába került Ordo Rosarius Equilibrio új anyagát félelemmel vegyes kíváncsisággal vártam. A zenekar az utóbbi években egyfajta sztárstátuszt vívott ki magának (ez persze elsősorban a "körön belül" értendő), amire azért már a "körön kívül" is felfigyeltek, így az új albumukat (15 év Cold Meat Industry után) most a viszonylag nagyobb névnek számító német electro (ebm, industrial) kiadó, az Out of Line jelentette meg. Az előzetes kislemez, a Do Angels Never Cry, And Heaven Never Fall? nem igazán oszlatta el a félelmeimet, érzésre nagyjából azt a vonalat vitte tovább, ami az ONANI-t is jellemezte: egy-két jó pillanat, de összességében nem túl megkapó dalok, nem túl erős hangulatok, jellegtelenség, kifáradás. Első hallgatásra az új lemez is ilyennek tűnt (hozzátéve, hogy nem a legideálisabb körülmények között történt a hallgatás). Másodjára már kezdtek előtűnni az erősségek, melyek a harmadik-negyedik hallgatás után elsöpörtek minden kételyt: igazán jó lemez született.

Már rögtön az első tételnél meglepetés éri a gyanútlan hallgatót: egy kemény dobokra épülő, szavalással kísért lendületes industrial darab nyitja a sort, mely akár a Make Love and War lemezeken is simán elfért volna. A második, az A World Not So Beautiful című dalnál aztán már előjönnek a későbbieket is jól jellemző vonások: könnyed, lágy, orkesztrális elemeket (vonósok, üstdobok) sem nélkülöző zenei alapok, dallamos ének, könnyen megragadó refrének (a korábban meghatározó markáns akusztikus gitárok már az ONANI-n eltűntek, és most sem térnek vissza). A továbbiakban ezek az elemek variálódnak, kombinálódnak, van, amikor kevésbé bombasztikus, vontatottabb formában (pl. In My Little Black Dress, In Heaven Only Abstinence Remains, 4 1 4 1), de ez a vontatottság egyáltalán nem negatívum, megvan a maga varázsa, bár nem mindegyik dalnál. Vannak az A World Not So Beautifulhoz hasonlóan (vagy még annál is inkább) slágeres, poposabb darabok (a nagyzenekari betétek azért ezekben is meghatározóan jelen vannak), mint pl. a Lucifer in Love, a Serpent - Dagger - Lion - Man, az I M B E C I L E, My Idiot Lover, az If Christ is the Answer... Valamint vannak erőteljesebb, bombasztikusabb, kevésbé popos (de ugyancsak slágeres refrénekkel rendelkező) dalok, mint a kislemezről már ismert Do Angels Never Cry.., a Kim Larsen (Of the Wand and the Moon) közreműködésével készült With Unspoken Pleasure (My Guardian Demon), vagy a címadó A Song 4 Hate & Devotion.

Kicsit kilóg a sorból a hangulatában, hangszerelésében számomra a Velvet Undergroundot (és a 60-as évek zenéit) idéző Long Knives and Little Men (itt látszik, hogy nem volt véletlen a Venus in Furs feldolgozása az Apocalipsen), melyben a "régi harcostárs", Simone Salvatori (Spiritual Front) működik közre.

Lényeges, bár nem túl feltűnő különbség a korábbiakhoz képest, hogy míg régen az ORE Tomas Petterson egyszemélyes zenekara volt, egyedül ő csinálta a zenét (szinte kizárólag gépekkel), addig az új lemezen már vendégzenészek is szerepelnek különböző hangszereken (gitár, basszusgitár, dob).

Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy a zenekar túl van a csúcskorszakán (mely a Make Love lemezekkel kezdődött, a Spiritual Fronttal közös Satyrisisszal teljesedett ki igazán, és az Apocalipsszel tetőzött), de az előző anyaghoz képest (és önmagában is) abszolút szerethető album született, mely számomra (egy másik poplemez, a Spiritual Front Rotten Roma Casinója mellett) a tavalyi év legtöbbet hallgatott, leginkább kedvelt lemeze volt.

Az első kiadáshoz tartozik bónuszként egy EP is, melyen négy dal található, Frederik Bergström (No Festival of Light, egyes koncerteken és ezen az albumon az ORE dobosa) remixei az új lemez három számához, valamint zárásként egy régebbi tétel átdolgozása, a C.C.C.P. lemezről ismert In High Heels (melyhez - határozottan állíthatóan - a Scivias Die Before Dyingjának gitártémáját használták fel annak idején). A remixek leginkább talán az (alternatív) electropophoz állnak a legközelebb, sokat nem tesznek hozzá az eredetihez, de nem is zavaróak egyáltalán, néha meg lehet őket hallgatni, ha az ember olyan hangulatban van.

Korábban már volt egy minden lényeges információra kiterjedő beharangozó itt nálunk az új OF THE WAND AND THE MOON-kislemezről, így most csupán néhány mondatban méltatom a korongon hallható két dalt. 

Az A oldalra felvésett We Are Dust (No Yule This Year, My Love) egy lendületes, csilingelő szerzemény, dús vokállal, amiből természetesen azért érezhetően ki lett emelve Kim Larsen általában mélyen mormogó, itt azonban a témához igazodóan lágyabb hangja. Nem rossz dal, de egy kicsit alibi-íze van, lepereg gyorsan a játékideje, anélkül, hogy mélyebb nyomokat hagyna a hallgatóban. A B oldalt magáénak tudó Dirtnap Stories egy puritán, szellősebben hangszerelt darab, a cselló és a gitár viszi a prímet elsősorban, némi tamburinnal és énekkel fűszerezve. Karakteres, emlékezetes dal és a cselló rendkívüli érzelmi pluszt ad az egyébként is figyelemre méltó produkcióhoz.

Lényegében a hamarosan megjelenő új album előfutárának is tekinthető ez a kislemez, ami azért önállóan is megállja a helyét, mindeközben egyfajta kifacsart karácsonyi ajándék is egyben. Távolról sem kötelező vétel, de azért bőven elfér a gyűjtők polcán.

www.ofthewandandthemoon.dk

Általában kevésbé érdekelnek a koncertlemezek, de időről-időre felbukkan egy-egy újabb gyöngyszem, ami csodálattal tölt el és elvarázsol. Ilyen kivételes kiadvány a német zenekar aktuális produktuma is, amely tartalmát és csomagolását tekintve is feltétlenül említésre méltó. 

Ez az album szinte tökéletes lenyomata a jó értelemben visszafogott, méltóságteljes neofolk hangulatnak, ezen túl természetesen kellően hangsúlyos és megfelelő a hangszerkezelés, miközben itt sorakoznak a legismertebb SONNE HAGAL-slágerek, néhány kevésbé "frekventált" szerzeménnyel kiegészítve. A dalok között diszkréten, de rendkívül lelkesen nyilvánít tetszést a közönség, Oliver pedig hol az anyanyelvén, hol pedig oroszul mond köszönetet ezért. A kiadvány A, B és C oldalán egy 2008 októberében, az oroszországi Szentpétervár városában lezajlott koncert anyaga hallható kifejezetten jó minőségben (a Memory, Hither Come szinte vastagabban szól, mint a stúdiólemezen, pedig ott is kifogástalanul teljesít), míg a D oldalon különböző helyszíneken rögzített felvételek sorakoznak. A hangszerelés, illetve a dalok maguk szinte lépésről lépésre követik a stúdiós verziókat, nincsenek nagyobb meglepetések, de ebben az esetben így is van ez rendjén, hiszen kiugróan erőteljes megoldásokkal találkozhatunk itt, elég meghallgatni rögtön az elején az Odhinn című kompozíciót, hihetetlen atmoszférával rendelkezik. Ami viszont talán soha nem domborodott ki ennyire a SONNE HAGAL esetében, a puritánabb pillanatokban rendkívüli hasonlatosság mutatkozik a legendás DEATH IN JUNE bizonyos szerzeményeivel (ilyen például a Ragnaroek, vagy a Zagreb-Agram, a Song Of Experience, illetve a "kis kece lányom" itteni verziója), de ez persze számos neofolk zenekarról elmondható. A kiadvány rendkívül korlátozott mennyiségben, három különböző verzióban látott napvilágot (fekete vinyl, homokszínű papíron sötétbarna nyomással 125 példányban, zöld vinyl, az előzőhöz hasonló csomagolással 100 példányban, illetve fadobozos verzió 25 példányban, a már említett barnás árnyalattal), a csekély darabszám miatt azonban szinte már csak magánszemélyektől vásárolható meg különböző aukciós oldalakon.

A közönség érezhetően nehezen "engedte útjára" a zenekart és a lemez is egyértelműen újabb és újabb meghallgatásra csábít. Kiemelten ajánlott kiadványról van tehát szó, érdemes kutatni utána.

www.sonnehagal.de

www.myspace.com/sonnehagal

www.myspace.com/frontenordico 

Február közepén a szlovák Aliens Production gondozásában megjelent a cseh TABOR RADOSTI Agartta című albuma. A CD 12 dalt tartalmaz, műfaját tekintve a kimunkált industrial és a felkavaró darkambient keveréke, finom hangképekkel,  mélyből feltörő morajlásokkal. Az album megrendelhető közvetlenül a kiadótól, de számos európai terjesztő kínálatában is megtalálható. 

www.label.aliens.sk

www.myspace.com/wwwtaborradosticom

Michael Page vitathatatlanul ambiciózus, egyszersmind azonban kimondottan furcsa figura. A SKY BURIAL és az IRUKANDJI formációkból is ismert fiatalember nyüzsög, próbálkozik, zenél, zajt csap, megbotránkoztat, elragadtat és valljuk be, néha untat, mindezt tetszőleges sorrendben, illetve kombinációkban. Zenekarai, kiadványai többségében a hétköznapi értelemben vett zenétől maximálisan elrugaszkodva feszegetik a hallgatók tűrőképességét, hogy egy érdekes csavarral általában mégis pozitív képet alkothasson tekintélyes életműve aktuális darabkájáról. Kiváló példa erre, többek között, a 2004-ben életre hívott FIRE IN THE HEAD formáció legfrissebb produktuma is.

A tavaly megjelent power-electronics kiáltvány, a Confessions Of A Narcissist album elkészítésében a hasonló muzikális kvalitásokkal rendelkező James S. Randall (a nemzetközi noise/harsh industrial egyik kortárs képviselője), valamint az effajta környezetben meglepően "piacképes" punk harcos, Nick Blinko volt Michael segítségére. Gyakorlatilag elég meghallgatni a lemez nyitódalát (Gag Order) ahhoz, hogy eldönthessük, vállaljuk-e a fennmaradó, bő egy órás zaj-kiképzést, avagy meghátrálunk és hanyatt-homlok menekülünk. Sistergő zaj (néhol erősen a kultikus HOLLAND/SKIN/TUNNEL brigádját idézve), túlvezérelt gerjesztések, a végletekig szétzilált gitárnyúzás, industrial effektek szólnak dübörögve, ének gyanánt pedig többnyire egykedvű narrációt, illetve a fába szorult féreg artikulátlan hangjához hasonlatos nyüszítést, visítást, bömbölést kapunk, természetesen rongyosra torzítva. Azt, hogy mennyi ebből a művészet, esetleg a tudatosan megszerkesztett és felépített precíziós atrocitás a fül ellen, nem tudom. Bizonyos azonban, hogy az album meghallgatása (esetleg megfejtése) komoly energiákat szabadíthat fel a hallgatóban (destruktív ösztönök kiengesztelése, majd háttérbe szorítása), és véleményem szerint néha kimondottan jót tesz "ráfeküdni" egy effajta hangorkánra és csak sodródni, sodródni, sodródni... Az album lezárásaként visszatérő Gag Order (Chocked Again) pedig pontot tesz a történet végére, így egyértelmű a következtetés: alkalmanként kimondottan célszerű és remek hallgatnivaló az új FIRE IN THE HEAD album.

Az angol Cold Spring kiadó tehát ismét egy érdekes/értékes lemezt dobott piacra, amely közvetlenül tőlük, illetve a jelentősebb európai terjesztőktől is megrendelhető.

www.myspace.com/23fith

www.coldspring.co.uk

Március 21-én jelenik meg a Rare Noise Records gondozásában az OWLS zenekar/projekt bemutatkozó lemeze, The Night Stays címmel. A csoportot Tony Wakeford (Sol Invictus), Eraldo Bernocchi (Sigillum S) és Lorenzo Esposito Fornasari alkotja. Könnyed elektronikus alapok, akusztikus és elektromos gitár, Tony Wakeford jól ismert énekhangja - ezek a főbb összetevők. A tagok a 2010-es Wave Gotik Treffenen találkoztak, onnan eredeztethető az együttműködés, így adja magát, hogy a bemutatkozó koncertjük az idei, 20. WGT-n legyen.

Itt meg lehet hallgatni két dalt a hamarosan megjelenő lemezről.