Nehéz igazán helyénvaló bevezetőt írni ehhez a beszélgetéshez (amit a magam részéről az egykoron Budapesten pulzálva létező Last Exit hanglemezbolt, majd idővel szellemi bázis alapítóinak - Sütő Judit és Sütő Gábor - ajánlok a legmélyebb tisztelettel), de talán szükségtelen is, hiszen az interjú alanya mindent elmond, amit érdemes közölni a neofolkon innen és túl. A múlt, a jelen és a jövő egybeolvad.

- Üdv, Michael! Mielőtt belevágunk, szeretném megköszönni, hogy eleget teszel a kérésemnek, nagy megtiszteltetés, hogy lefolytathatjuk ezt a beszélgetést.

 - Számomra öröm, köszönöm az érdeklődést.

-  A tavaly megjelent kiadványok közül szerintem a The Snow Abides Completely az egyik legjobb, leginkább figyelemre méltó, csodálatos harmóniáival és fantasztikus zeneiségével. Kérlek, mondj róla néhány szót!

 - Köszönöm! Tavaly december 13-án végre először teljes egészében megjelentek a The Snow Abides felvételek dupla LP-n. Az eredetileg kiadott The Snow Abides EP minden dala itt van Anohni (Antony and the Johnsons) szereplésével, valamint öt, korábban kiadatlan felvétel is, amiken David Tibet énekel, és amiknek a szövegeit én írtam. Az instrumentális nyitódalhoz, a "My Eyes Open"-hez Bill Fay írt egy dalszövegverziót. 

A zeneszerzéskor, illetve a szövegek írásakor depresszióban szenvedtem. Nagyon szégyenlős voltam, és olyannyira nem volt önbizalmam, hogy a saját szavaim keltettek bennem szégyenérzetet, nem is bírtam kiadni az anyagot. Csak most, jó tíz év elteltével tudtam megjelentetni a teljes felvételt, miután az isteni szeretet és pozitivitás segítségével át tudtam alakítani a személyiségemet, és le tudtam győzni korábbi gátlásaimat.

- Munkásságod talán legfőbb jellemzője, hogy a szövegek és a zene teljes egységben, tökéletes szimbiózisban léteznek. Külön-külön hogyan látod és tapasztalod meg őket?

- David Tibettel dolgoztam életemben a legtöbbet. Mélyen intuitív, esztétikai szinten nagyon erős kifejezésmódunk van, amit tulajdonképpen nem is tudunk néven nevezni. A törékenységet, a sérülékenységet a melankóliát és a reményt egyszerre tudjuk megjeleníteni. Ez a kombináció sok embernél működik hasonlóképpen, hiszen magának az életnek a tovatűnő, átmeneti természetét mutatja meg.

Amikor alkotunk, általában az a célom, hogy David szövegei alapján olyan zenét komponáljak, ami kiegészíti és emeli szavainak szépségét. David írta azoknak a daloknak a szövegét is, amiket Anohni énekel - munkásságom legjelentősebb alkotásai közül valók ezek, amik önzetlen hozzájárulása nélkül nem jöhettek volna létre.

Nagyfokú empátia kell ahhoz, hogy egy másik ember vízióját igazán megértsük, magasabb szintre emeljük, hogy az még jobban kiteljesedhessen, és megteljen tartalommal, ami megérint másokat. Az énekesekkel kapcsolatban így közelítem meg az alkotást. És akkor is, ha magam dolgozok - ilyenkor saját jobbik énemmel keresem a kapcsolatot. Felsőbb énem szintén bennem él és a zene nyelvén kommunikálok vele. Egészen misztikus néha, mert olyan, mintha nem új dalt írnék, hanem valami meglévőt hoznék napvilágra.

Ezekben a pillanatokban a hangjegyek ujjlenyomatokká, az akkordok és a harmóniák DNS-szálakká válnak a megkomponált zene által. Ez a személyes kézjegyem - hanghullámok, amik a gondolataim, az emlékeim és teljes lényem csillagképeiként kelnek életre. Ezek a darabok tökéletesen pontosak és teljesek, hibátlan dokumentumok,  kifogástalanok, egyéniek és mélyen személyesek.

- A zenéd egyetlen változatlan tulajdonsága az állandó változás, ami mindig fantasztikus utakra visz. Mi motivál manapság?

- A zeném folyamatosan fejlődik, mert én magam is folyamatosan fejlődök. Személyiségem átalakításával azt szeretném elérni, hogy az igazi potencialitásomat meg tudjam közelíteni, és ez természetszerűleg megmutatkozik mindenben, amit létrehozok, legyen az zene, szöveg, vagy bármi más ezeken túl. Vég nélkül inspirál annak a Misztériumnak a felfoghatatlan csodája, amit együtt élünk át - ennek a természete, maga a természet és az univerzum. Az inspiráció és a motiváció egyébként két külön dolog.

Az az igazság, hogy nem mindenki szereti, ha egy zenész változik. Legtöbbször az a jó, ha mindig ugyanazt a lemezt adja ki egyfajta statikus ismétlésként, ami végső soron már-már paródia. Egy ROLLING STONES- rajongónak nem kell szimfónia, egy Iggy Pop-rajongónak nem kell techno Iggy. Ami engem illet, már nem játszok akusztikus gitáron - el is vesztettem közönségem nagy részét. Ez persze részben érthető, viszont megnehezíti a kiadók dolgát, hiszen azt kockáztatják, hogy amit kiadnak, az nem lesz kelendő.

Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy nagyjából 13 kész lemezem van, ami lehet, hogy sosem látja meg a napvilágot. Ennek ellenére folytatom a munkát - mert ha nem, akkor magamhoz lennék hűtlen. És ezen a ponton jutunk el a motivációhoz, amire a kérdésed vonatkozott. Be kell vallanom, van olyan, hogy hihetetlenül nagy erőfeszítésbe kerül a legapróbb részletekig kidolgozni és befejezni úgy egy albumot, hogy talán soha senki nem fogja hallani. De mit tehetnék? Tulajdonképpen az eddig megjelent zenéim miatt is nagyon szerencsés és végtelenül hálás vagyok.

- A legtöbb kiadványodnak van egy természetes módon megjelenő drámai hangulata a zene koncepciójával és az általánosságban vehető művészi hozzáállással kapcsolatban. Fontos, hogy egy-egy lemez kifejezzen valamit, legyen üzenete a zenén túl is?

- A zene legbensőbb lényege maga a kommunikáció - olyan univerzális nyelvről beszélünk, ami túl van a szavak általi kifejezhetőségen, amit mindenki megért kultúrától, anyanyelvtől függetlenül. Mindenkihez szól, mindenki hozzá tudja tenni a személyes értelmezését, ami saját perspektívájából és ízléséből fakad.

Úgy gondolom, hogy a hanghullámokban benne rejlő erő végtelen lehetőségekkel bír, hogy különféle jelentéseket közvetítsen - időnként szándékosan, máskor azáltal, hogy önkéntelenül elér olyan ősi mélyrétegeket, ahonnan a szavakkal közölhető üzenet már túlságosan nehézkes lenne. A zene ezért ennyire szép és rejtélyes: lehetővé teszi, hogy létrehozzuk tudatunk szakrális térképét a legösszetettebb, ugyanakkor teljesen egyedi formában.

Vannak üzenetek, amik túlmennek intellektuális megértésünk határain - olyanok, amik nálunk hatalmasabbak - ezért olyan erőteljes, kreatív és misztikus eszköz a zene. 

- Ha nem bánod, utazzunk kicsit vissza a múltba. 1994-ben számomra az év lemeze volt a Beauty Reaps The Blood Of Solitude. Szépséges, csodálatos harmóniái vannak, egy igazi mestermű, zenei kvintesszencia. Kérlek, meséld el, hogyan készítettétek, és mi minden történt a megjelenését követő években?

- 18 éves korom körül fura függőhelyzetben találtam magam. A küszöbön álltam. Nem voltam sem itt, sem ott, nem voltam még kialakulva, de az Ismeretlen már elhívott, hogy kövessek valamiféle Belső Iránytűt, Mágneses Pulzálást, ami a Láthatatlan felé vonzott.

A környezetem őrültnek tartott, és habár ezzel bántani szerettek volna, az őrült szó kivirágzott bennem, és bóknak vettem. Szótárukban az őrült kívülállót jelentett. Valamin túl levőt. Kontrollálhatatlant. Az, hogy észrevettek, igaz, félreértett módon, azt is visszaigazolta számomra, hogy létezem. Láthatóvá váltam, mint egy programhiba, ami nekem a Szentség volt.

Mindez a korai '80-as években történt. Ekkor a Valóság még a létezett a Végeken, a Digitális Fátyol csak később takarta be végleg a világot. A NATURE AND ORGANISATION nevet használtam ebben a korszakban, Természet és Szervezet, két, látszólag ellentétes erő, melyek bennem egyek voltak. Mindkettő a Szent Spirál, a Nagy Minta manifesztációja. Akkor még nem tudtam, de ez tulajdonképpen tudományos munka volt - nem az egyenletek vagy a fehér köpenyek, hanem a Rezonancia, a Szimbólumok, a Vibráció és a Forma mélytudományának értelmében. Munkám az alkimistákét idézte, akik Szent Hegyek Titkos Könyvtáraiban tevékenykedtek.

Néhány évvel ezelőtt a Beauty Reaps The Blood of Solitude albumból írta valaki a szakdolgozatát. Elég sokat beszéltük a lemezről, ebből idéznék most:

Nehéz már visszaidézni, hogy hogyan írtam a Beauty Reapset, mert több mint 30 éve történt, a memóriám meg nem túl jó. Az akkori érzéseimet írtam meg, hiszen a zene számomra terápia, és ezeket a bizonyos érzelmeket jobban a felszínre tudtam hozni így, hogy a lehető legjobban kifejezzem majd elengedjem őket, valamiféle kreatív módon...

Nagyjából egy hónapon keresztül úgy töltöttem a napokat, hogy csak leültem és komponáltam, mindenféle előzetes elgondolás nélkül. Egyszerűen kiírtam magamból azt, amit éppen akkor éreztem zenei hangjegyek és dallamok formájában. Zongorán szeretek a legjobban zenét írni, mert nem tudok játszani rajta. Az ujjaim csak elpihennek a billentyűkön mindaddig, amíg meg nem találom a hangulatomat kifejező következő hangot. Egy többsávos felvevővel dolgoztam, mert kottát nem tudok írni. Manapság Cubase-t használok, de akkoriban csak egy olcsó szintetizátorom és egy akusztikus gitárom volt egy mikrofonnal és egy négysávos magnóval. Előfordul, hogy az érzéseimből csak valami rövid, felszínes részt tudok megragadni, amiből legfeljebb elnagyolt zenei vázlatok jönnek ki, máskor meg minden ömlik teljes kiforrottságban úgy, hogy alig tudok mindent rögzíteni. A Beauty Reaps esetében vonósnégyes részeket rögzítettem szintetizátorral, néha készítettem akusztikus gitár sávokat a hangulatomtól függően, illetve dallamokat csak úgy a szintetizátoron egyszerű zongorás beállítással. Életemben a viszonzatlan szerelem meghatározó, ebből inspirálódok a leginkább. A szerelemből, a szépségből és a szomorúságból. De mindez 30 éve volt, és azóta teljesen máshogy írok zenét, más a motivációm és más a célom.

A Beauty Reaps megírása után nagyjából 30 dalom volt - minden napra egy. Kicsit később visszahallgattam mindent, hiszen úgysem emlékeztem már rájuk pillanatnyi benyomás-jellegük miatt. Amit vonósnégyesre írtam, azt végül is improvizatív módon papírra vetettem. Soronként leírtam az ütemeket, utána hangjegyeket társítottam hozzájuk, "A"-t például, vagy utána "E"-t, ami fölé nyilat rajzoltam, ha magasabb hang volt, mint az "A". Nagy szerencse, hogy a vonósnégyes tagjai tudtak játszani ebből a hevenyészett kottából!

Szöveget akkoriban nem írtam, soha nem voltam énekes, úgyhogy ezen a vonalon David Tibettel, Douglas P.-vel és Rose McDowallal dolgoztam. David és Douglas írta a szövegeket a zenéimhez, Rose-nak pedig a The Wicker Man című film egyik dalát dolgoztam fel. Ez a film borzalmas minőségben volt meg VHS-en, és arra gondoltam, milyen jó lenne normális, jó minőségben hallani ezt a betétdalt, ami Rose-hoz is annyira illik, hiszen ő skót.

Birmingham egyik stúdiójában rögzítettem az albumot, mert ekkortájt közeli szülővárosomban, Walsallban éltem. Mivel "civilben" napi nyolc órában dolgoztam, nagyjából két év alatt lett kész a lemez esti és hétvégi munkarendben. Douglas és David Londonban vette fel a saját részeit, Rose pedig egy napra lejött Cambridge-ből, hogy vele is felvegyünk mindent. 2"-es orsós analóg szalagon volt a felvétel, és most is emlékszem, mennyit cipekedtem a három tekerccsel a londoni vonaton. Steve Stapletonnal csináltuk a Beauty Reaps keverését az Arc stúdióban Londonban három nap alatt. Az idő végig nagyon kellemesen telt, annyira jó volt csak lazítani és játszani a felvételekkel. Minden készen volt már, csak a keverés volt hátra. Kezdettől fogva egyetlen darabnak képzeltem el a lemezt, így is kevertük...

30 év elteltével nagyon furcsa azt hallani emberektől, hogy ez a kedvenc lemezük, de persze nagyon nagy elismerés is...

- Nemrég a Soft Black Stars album kapcsán osztottál meg emlékeket az interneten. Ez az album is csodálatos, az egyik kedvencem a CURRENT 93-től. Kérlek, mesélj róla kicsit.

- 1997-ben járunk, azt hiszem, olyan időszakban, amikor már túl voltunk jó pár akusztikus gitáros albumon. Úgy éreztem, váltanunk kell, méghozzá a zongorára, mint fő hangszerre, és ebbe David is beleegyezett. Éppen a NATURE AND ORGANISATION "Death In A Snow Leopard Winter" albumán dolgoztam, ahonnan pár részt egyszerűen átraktunk a Soft Black Starsra. Egy négysávos magnóval rögzítettem nagyon nagy mennyiségű zenét, illetve David is küldött dolgokat, amiket kért, hogy tegyek hozzá a felvételekhez. Nem vagyok képzett zenész, úgyhogy szerencse, hogy Steven Stapletonnak volt egy zongorista szomszédja, Maja Elliot, akinek el tudtuk küldeni a demókat, és akihez Daviddel át is repültünk Írországba, hogy elkészítsük a stúdiófelvételeket.

Maja egy kifejezetten elszigetelt házban élt. Ahogy megérkeztünk, egyből zongorázni kezdett, én meg egyből hallottam, hogy a zongora nincs behangolva rendesen. Mit tegyünk? Ha bármit is mondok, akkor keríteni kell egy zongorahangolót, ami a távolságokat figyelembe véve sokórás veszteséget jelentett volna nekünk, úgyhogy azt mondtam, ennyiben maradunk. Maja hivatásos koncertzongorista volt, ha ő nem vett észre semmit, akkor más sem fog.

Eltelt jó pár év időközben, és nem hiszem, hogy sokan észrevették, hogy a Soft Black Stars zongorahangjai nincsenek teljesen a helyükön. Ez adja egyébként az album sérülékenységét, ami tulajdonképpen az előnyére is vált.

Azok a CURRENT 93 albumok, amiket David Tibettel csináltam, a közös Esztétikai Víziónk kifejeződései voltak, amikkel a neofolk stílust szerettük volna elhagyni. Azt a stílust, amit más zenekarokkal létrehoztunk...

 - A The Thunder Perfect Mind számos művész és zenész fantasztikus kollaborációja, egy csodálatos kavalkád. Ezzel szemben a kiváló Of Ruin Or Some Blazing Starre albumot jóformán egyedül csináltad, a Te munkád gyümölcse. Teljesen más a két album háttere, ugyanakkor egyformán kimagaslóak és gyönyörűek. Hogyan élted meg ezt a korszakot?

- A CURRENT 93-vel először december 15-én léptem fel Franciaországban, Amiens-ben. Fogalmam nem volt róla, mennyire sikeresek egészen addig, míg színpadra nem léptünk. Ekkor ugyanis annyi fényképezőgép tűnt fel, mintha paparazzik üldöznének. Szürreális volt, de az emberek tényleg úgy kezeltek, mint egy rocksztárt. Én meg végig azt hittem, hogy a CURRENT 93 teljesen underground.

A koncert után pár nappal visszatértem a normál munkámhoz. Nagyjából ekkor kezdődtek a Thunder Perfect Mind felvételei is. Birminghamben éltem, és a hétvégén elutaztam Londonba David Tibethez. Mutatott pár szöveget, mutattam pár zenét, a kettőt összeraktuk. Az album alapjait néhány napon belül fel tudtuk venni. Nagyon könnyen összejött ez az anyag - ugyanazok az érzések voltak bennünk, nem volt mit magyarázni.

30 év elteltével nagyon sokan tartják a CURRENT 93 egyik legjobb albumának a Thunder Perfect Mindot. Akkoriban azonban csak egy hétvége alatt összerakott lemez volt, amiről sohasem gondoltam volna, hogy ilyen meghatározó hatása lesz az emberekre.

Maga a koncertezés is csak kínlódás volt számomra. Annyira szégyenlős voltam - sosem tudtam, hova nézzek, és azt is utáltam, ha engem néznek. Iszonyú kényelmetlen volt, de valamiért mégis csináltam. Persze barátnőm sem volt a szégyenlősségem miatt, ami tovább rontott az önértékelésemen. Depressziós lettem, amivel évekig küzdöttem. Idővel azonban átalakítottam önmagam - az Isteni Szeretet, Pozitivitás és Hála segítségével. Végül ki tudtam szabadulni a kiegyensúlyozatlan tudatosság börtönéből, amit saját magamnak "köszönhettem".

Manapság a kézzelfogható tudatosság minden pillanatát ünneplem, mint egy újszülött - szabadon, vadul és kíváncsian, mert pontosan ilyennek születünk. Szabadon a korlátoktól és a társadalmi manipulációktól.

A Thunder Perfect Mind tiszta intuícióból született. A dalok legtöbbjét a stúdióba vonulás előtti este véglegesítettük,  míg a felvételek, ha jól emlékszem, a Topic Stúdióban zajlottak Londonban.

Az Of Ruine or Some Blazing Starre című CURRENT 93 albumon pár dalban vannak fütyülést idéző hangok, amiket Steven Stapleton kreált mikrofonjelekből, amiket átengedett egy Hidden Weapon nevű effekt pedálon, ami teljesen földönkívüli módon volt bekötve. Ahogy működésbe léptek a mikrofonok, megváltoztattuk a szoba akusztikáját, például kinyitottunk vagy becsuktunk egy ajtót, ami utána a jelet is megváltoztatta. Ha közelebb mentünk a Hidden Weaponhöz, az is megváltoztatta a hangokat, kicsit mintha thereminen játszottunk volna.

Emlékszem, hogy izgultam, hogy a lehető legfinomabban zárjam az ajtót, aztán meg figyeltem, hogyan változik meg nagyon lágyan a hang. Mintha szent lett volna az eszköz - és igazság szerint az is volt. A folyamat teljesen random volt, de tökéletesen működött. A Hidden Weapon máig megvan, Michael Lawrence az aktuális tulajdonosa.

30 évvel később emberek életük lemezének tartják az Of Ruine or Some Blazing Starre-t - nagyon fura ez számomra, de egyben szép és megható elismerés. Stevennek, Davidnek és nekem.

- Milyen most a kapcsolatod David Tibettel?

- Daviddel mindig nagyon mély volt a kapcsolatunk - ideológiai, gondolati, érzelmi és vizionárius síkon egyaránt. Évek óta nem találkoztunk már, de nem is ez a lényeg. Időtlen köztünk a kötelék. Kiteljesedünk - öregszünk - együtt, és teljesen tudatában vagyunk a közös személyes haladásunknak. Elképesztően szerencsés vagyok, és büszke, hogy az egyik legjobb barátomnak mondhatom.

Elmesélem, hogyan találkoztunk...

Az egyik legkorábbi projektemet, a NATURE AND ORGANISATION-t 1983-ban indítottam el, habár ezt megelőzően már éveket töltöttem zenei kísérletezéssel. Kiadtam mindenféle fura dalokat kazetta-válogatásokon, benne voltam a mail art mozgalomban, és a super 8mm-es film világában is. Valami eredményt elérhettem, mert a német Cthulhu Records 1986-ban felkért, hogy készítsek egy 7"-es kiadványt. Küldtem egy levelet és egy kazettát Davidnek, hogy működjön együtt velem. Ez volt az első kontaktunk.

Válaszlevélben elküldte a telefonszámát, és kérte, hogy hívjam fel. Nagyon szégyenlős voltam, de felhívtam, és megkérdeztem, hogy érdekelné-e a közös munka? Igent mondott. Annyira izgatott lettem, hogy felugrottam a helyemről, egyenesen az alacsonyra engedett csillárba. A fejbőröm széthasadt, vér öntöttel el az arcom, de kit érdekelt?! Valami szentséges kezdődött el.

Az akkor összehozott számot csak jó néhány évvel később adtuk ki a CURRENT 93 Emblems válogatásán. Ez a dal a Hooves.

1990-ben találkoztunk végül személyesen is. A CURRENT 93 Franciaországban, Amiens-ben lépett fel, Douglas P. pedig nem tudott menni. David engem kért meg a helyettesítésére, ami eléggé kockázatosnak tűnt, figyelembe véve, hogy személyesen még nem találkoztunk. A koncert előtt Londonba utaztam. A Euston Pályaudvaron David várt Joolie Wooddal és James Mannoxszal. Elsőre az ütött meg, hogy David pontosan úgy beszélt, mint a CURRENT 93 albumokon. Hátborzongató volt.

Davidhez mentünk metróval, próbáltunk kicsit. Konkrétan rövidebb volt a próba, mint a koncert. Joolie és James elment, Daviddel még beszélgettünk egy kicsit elalvás előtt.

Másnap korán indultunk - volt egy sofőrünk, aki elvitt minket Amiens-be egy kisbusszal. A SOL INVICTUS volt az előzenekarunk, most találkoztam először Tony Wakeforddal és Karl Blake-kel is. Az odaúton David csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy Karl nagyon aranyos ember, azt leszámítva, hogy valakit meg akar ölni. Nem esett le, hogy viccel, úgyhogy egészen addig rettegtem Karltól, amíg végül találkoztunk, és láttam, hogy mennyire arany szíve van.

Calais-ba komppal mentünk. Mivel éhes voltam, még indulás előtt óriásit ettem, csak azért, hogy majdnem végig a tengeri betegség miatt aggódjak. Hál' Istennek nem lett bajom. Éjszaka visszaszálltunk a kisbuszba, hogy megtegyük az út utolsó szakaszát is Amiens-be. Hatalmas viharba kerültünk, félálomban konstatáltam, hogy a busz állandóan felúszik a vízen. Komolyan azt hittem, itt a vég. Rettegve, de biztonságban végül csak megérkeztünk.

A szervezők vacsorával vártak, ami jól is indult. Később aztán beengedtek néhány rajongót, számunkra vadidegen embereket, akik álltak és nézték, hogy eszünk. Tényleg mintha állatkertben lettünk volna a kifutón, úgy néztek meg vizsgálgattak minket. Utána átmentünk a szállásra. A szervezők béreltek nekünk egy házat.

A következő napot reggelivel indítottuk, utána próbálni mentünk. A koncertterem bensőséges hangulatú volt, bár maga a színpad hatalmas, és a hozzá tartozó függöny is. Amikor végre felgördült, és színpadra léptünk, akkor vakuk tömege villant. Mintha paparazzik követtek volna. Szinte lefagytam. Mindig azt hittem, hogy a CURRENT 93 teljesen underground.

Koncert után, pakolás közben folyton odajöttek az emberek autogramért. Úgy kezeltek, mint egy rocksztárt. Nagyon furcsa és szürreális volt.

Néhány nap múlva úgy mentem dolgozni, mintha mi sem történt volna. Majdnem olyan érzés volt, mintha a koncertet csak álmodtam volna.

- Mi a különbség a NATURE AND ORGANISATION-kiadványok és a saját neved alatt kiadott zenék között?

- A NATURE AND ORGANISATION-t még tinédzserkoromban alapítottam. Az akkori korszakomat fejezte ki: életemben abban a szakaszában ez voltam - ezek voltak a gondolataim, az érzéseim, a világnézetem ekkor formálódott. Ahogy telt az idő, nőttem, változtam, és nagyon más perspektívából kezdtem szemlélni az életet. Ilyen a növekedés természete - le kell vedleni a régi bőrt, a korábbi identitásainkat meg kell haladni.

Végül elérkezett az a pont, ahol a NATURE AND ORGANISATION név már nem azt tükrözte azt, aki én vagyok. Saját magam ifjabb verziójához tartozott, és úgy éreztem, tovább kell lépnem. Innentől kezdve a saját nevem alatt jelennek meg az anyagaim - ez a gesztus őszinte volt, önmagam elfogadása, és teljes kiállás saját magamért, aki most vagyok.

- A saját munkáid közül szerinted melyik a három legfontosabb, illetve más zenék közül mi a három szintén legfontosabb az életedben?

- Nagyjából 40 év alatt sikerült meggyőznöm magam, hogy jó filmzenéket komponálok. Munkáscsaládba születtem, ilyen háttérrel nem azt várják tőled az emberek, hogy zenét írj. Ez olyannyira megváltozott, hogy most már ezt szeretném csinálni életem végéig: a filmművészethez szeretnék hozzátenni a zenei tevékenységemen keresztül. Nem az anyagi rész érdekel, hanem az, hogy valami igazán maradandót alkossak ebben az életben.

Miután a '80-as évek elején csatlakoztam a The Temple ov Psychic Youth-hoz, az önfegyelem megszállottja lettem. Egy japán mesternél karatézni tanultam több mint tíz évig, a fekete övem is meglett. Sajnos azonban a depresszió miatt abbahagytam. Visszatértem a zenéhez, és többé nem is váltottam. 1990-ben csatlakoztam a CURRENT 93-hez, miután a '80-as évek közepétől már együtt dolgoztam David Tibettel - elsőként a Hooves című NATURE AND ORGANISATION-dalon. Csináltunk együtt megszámlálhatatlanul sok albumot, majd szólókarrierbe kezdtem a Sleep England megjelentetésével.

Azóta olyan projekteken dolgozok, amik az Isteni Szeretet általi belső átalakulásomat dokumentálják. Megalapítottam a The Hidden Throne-t, és ahogy fejlődtem, a zeném is úgy fejlődött. Az akusztikus gitár helyett zongorát és elektromos hangszereket használok, ami miatt a rajongóim nagy része el is pártolt tőlem. Komponáltam többek között négy szimfóniát, amiket lehet, hogy sosem fogok tudni megjelentetni - ezeket legfontosabb műveim között tartom számon.

A megjelent darabok közül az ugyanilyen című szólóalbumról a “The Night Has Rushed In” című dalt mondanám, emellett a “Whilst the Night Rejoices Profound and Still”-t a Soft Black Stars című CURRENT 93 albumról. Harmadiknak, szintén a The Night Has Rushed In albumról a “The Sun Rises from the Deepest Oceans" dalt nevezném meg. Mikor ezzel a szerzeménnyel kész lettem, olyan tiszta, emelkedett állapotba kerültem, hogy fizikai kifejezést is kellett hozzá találnom - a fürdőbe mentem, és borotvával nagyjából ötvenszer megvágtam magam. Életem egyik legintenzívebb, legkatartikusabb pillanata volt ez - ez a furcsa, szent áradása az örömnek és a vérnek.

Ami mások munkáit illeti, három fontos művet megnevezni olyan, mint az univerzum atomjainak számát háromra csökkenteni. Ez egy örök változó, ami ebben pillanatban így néz ki:

- A THE PRODIGY "Firestarter"-je óriási lázadó és átalakító energiát ad.

- David Bowie-tól a "Rock ’n’ Roll Suicide" mindig nagyon mélyen megérint.

- És a THE ADVERTS "Gary Gilmore’s Eyes" című számát mondom még, mert ez egy időgép: ismét érzelmekkel túláradó 13 éves vagyok. 

- Látsz rá esélyt, hogy egy nap Budapestre látogass?

- Biztosan várnak páran Budapesten, de nem hinném, hogy valaha is lesz ott fellépésem. A többség nem fogadta el, hogy változtattam a zenémen, hogy magam is megváltoztam. De magamhoz maradtam hű, nem ahhoz, amit elvárnak tőlem. Az évek során rengeteg rajongót veszítettem, emiatt szinte semmi esély nincs rá, hogy fellépjek Budapesten. 

- Köszönöm a válaszokat!

- Köszönöm a kérdéseket - ezek megerősítenek abban, hogy vizsgáljam és reflektáljak a fizikai tudatosságom aktuális állapotára. Ilyen értelemben igazi ajándékok. Sok-sok szeretetet mindenkinek, hálás köszönetem, hogy elolvassátok mindezt. 

A The Hidden Throne 434 nevében: Michael Cashmore