A két évvel ezelőtti, nagy sikerű jubileumi Cold Meat-fesztivál után a Death Disco és a Cold Meat Industry csapata tovább emeli a tétet és egy még nagyobb szabású eseménnyel állnak elő. Annyiban mindenképp, hogy egy 40 órás, tengerjáró hajón tartott fesztivál még nem nagyon volt ebben a közegben. És ennek megfelelő felállást hoztak össze rá, a legnagyobb (egykori) Cold Meat-nevek mellett a neofolk (jelenleg létező) legjelentősebb zenekarait is megnyerték eme nemes esemény számára. A fellépők listája valóban impozáns: CMI-vonalról itt lesz az Ordo Rosarius Equilibrio, az In Slaughter Natives, a főnök zenekara, a Brighter Death Now, a Sephiroth, a Protagonist, valamint az arcanás/sophiás Peter Bjärgö, a részben szintén Cold Meat-es kiadású TriORE, és akkor már persze a Triarii is fellép. A neofolk vonalról érkezők közül a Spiritual Frontnak is volt Cold Meat-es kiadványa (az ORE-val közös Satyriasis), valamint itt lesz még az újkori akusztikus gitáros neofolk két legnépszerűbbnek mondható zenekara, az Of the Wand and the Moon és a Darkwood. A Rome a Flowers from the Exile című nagylemezét adja elő teljes egészében (ami mellesleg azért vicces kicsit, mert pont az volt az első nem Cold Meat-es lemezük), és végül a CMI kistestvérének tekinthető kanadai Cyclic Law kiadó képviseletében eljön az orosz Lamia Vox is.

Az eseményt az MS Romantika nevű tengerjáró hajón (ami egyébként egy menetrend szerinti "komp" Stockholm és Riga között) tartják, szeptember 14. és 16. között. Szeptember 14-én, szombat délután 5-kor elindulnak Stockholmból, este koncertek, majd vasárnap délelőtt kikötnek Rigában. Ugyanúgy délután 5-kor elindulnak vissza Stockholmba, este szintén koncertek, majd hétfő délelőtt 10:30-kor érkeznek vissza. A jegyek kb. 85 és 630 euró(nak megfelelő svéd korona) közötti összegbe kerülnek, ami tartalmazza a szállást is, az ár az elhelyezés módjától függ: 4 személyes vagy 2 személyes kabin, tengerre néz vagy a hajó belseje felé, esetleg deluxe kabin vagy lakosztály.

Jegyek a szervezők oldalán, az egyéb ismert csatornákon további hasznos információt is lehet szerezni az egyéb részletekről.

Bár a fellépők több mint felét már nyilvánosságra hozták, eddig még igazi nagy dobást nem jelentettek be a 2019-es WGT-re (ahogy ezt az elmúlt években megszokhattuk), de azért így is bőven van mit ajánlani az oldalunk irányvonalába vágó együttesek közül, és hátra van még három hónap, addig még sok minden történhet.

Rögtön egy új zenekarral kezdenénk a sort, de nem kezdőkről van szó: az olasz Lust Syndicate Simone Salvatori (Spiritual Front) bugyuta mondanivalójú, de zeneileg mindenképpen izgalmas antikapitalista martial industrial projektje. És ha már Olaszország és harciasság, akkor itt kell megemlíteni a harcias középkori neofolk őszenekarát, a Camerata Mediolanensét. Maradva még az olaszoknál, de már csendesebb vizekre evezve, megemlíthetjük a neoklasszikus Ashramot is, ráadásul a zenekar két tagja, Luigi Rubino zongorista és Edo Notarloberti hegedűs (aki korábban az Arginében is játszott) külön-külön, szólóban is fellépnek a fesztiválon.

Az elmúlt évek pozitív fejleménye, hogy szinte minden évben van legalább egy (néha több) magyar fellépő (az első 10-15 évben ez nem igazán volt jellemző), idén a Moon and the Nightspirit lesz az. Volt egy időszak (2008 és 11 között), amikor szinte minden évben játszottak, de aztán ennek valamiért vége szakadt, most 8 év után térnek vissza a Treffenre.

Többször felmerült már, hogy mennyire lehet a King Dude-ot ehhez a körhöz sorolni (még). Zeneileg (már) nem igazán, de a gyökerei végül is innen származnak, a kapcsolódási pontok továbbra is megvannak (és a legutóbbi lemezen ismét vannak olyan pillanatok, melyek ezt a vonalat idézik), meg egyébként továbbra is jó, amit csinál, úgyhogy mindenképpen ajánlott.

A svéd Coph Nia is nagy visszatérő. Amíg még volt Cold Meat Industry, volt CMI-nap a WGT-n, addig többször is felléptek, aztán évekig nem nagyon lehetett hallani felőlük (a kiadó is inaktív lett, szétszéledt a kör), de most, 12 év után újból színpadra állnak.

A neofolk színtér egyik legjobb gitárosa és zeneszerzője, Michael Cashmore a litván képzőművész-énekesnő, Shaltmira társaságában lép fel, nemrégiben (na jó, ez relatív, több mint egy éve) a Trisolnál megjelent közös nagylemezüket mutatják be.

Említésre méltó lehet még a lengyel industrial zenekar, a Job Karma (akik mellesleg/nem mellesleg a nagyszerű Wroclaw Industrial Festival szervezői is egyben), a popos neofolkot vagy neofolkos popot játszó német St. Michael Front, valamint a klasszikus gitáros "csendesfolk" vonalat képviselő portugál Urze De Lume (akik valamiért franciaként vannak feltüntetve a fesztivál oldalán).

Számunkra mindig is a zene volt a legfontosabb a WGT-n, a koncertek, a zenekarok, de azért az egész rendezvénynek van egy különleges hangulata, ami mindenképp figyelemre méltó - nem mondom, hogy csak ezért érdemes elmenni, de ez is hozzátesz a koncertek nyújtotta élményhez, a kettő együtt adja a fesztivál egyediségét. És még ha az elsődleges érdeklődési körből nem is mindig lehet találni megfelelő alanyokat, sok egyéb érdekesség van ott, csak keresni kell.

Korábban már hírt adtunk a Darkwood-tribute megjelenéséről, most lássuk, milyen lett a lemezanyag.

Az amerikai David E. Williams a Nothing Left to Lose-t adja elő a Death in June stílusában, a Peaceful Snow zongorás hangzását és Douglas énekstílusát is megidézi. Nehéz eldönteni, hogy paródia-e vagy komolyan gondolja, de mindenesetre jó kezdés, jól sikerült feldolgozás (és még gitárszóló is van benne, amitől persze nem lesz jobb, sőt, de annyira azért nem is zavaró). A spanyol Har Belex a megszokott stílusában dolgozta fel a Lied am Feuert, akusztikus gitárral, csellóval, tangóharmonikával, torzított basszusgitárral, spanyol nyelvű szöveggel. Nagyjából követi az eredetit, csak a szöveg a fő különbség, de ez is szám is rendben van, és kiválóan is szól, mint általában a Har Belex felvételei. A német Traum'er Leben a Verloneres Heer erőteljes verzióját szállítja, női énekkel, izgalmas hangszereléssel. A dal alapja itt is az eredetit követi, viszont a pulzáló basszus és a zajos alapok kis ipari hangzást is kölcsönöznek a dalnak. Ez is kiválóan sikerült. A válogatás ötletgazdája, szervezője, az amerikai In Ruin a Break of Dawnt hozza, itt is mondhatjuk, hogy többé-kevésbé az eredeti nyomán, csak apróságokat tesznek hozzá, korrektül eljátsszák a dalt, sokkal többet nem nyújtanak, de ezzel sincs semmi gond. A szintén amerikai Crooked Mouth kis népzenei ízt ad a Secret Placeshez, bodhránnal, citerával, furulyával, de az alap itt is az akusztikus gitár az eredetivel megegyezően, férfi és női énekkel. Sajnos a hangzás nem a legjobb (az előzőekhez viszonyítva legalábbis), de a dal maga hangulatos.

A B oldalt is egy amerikai zenekar, a Night Profound nyitja az Epitaphfal, ők is kicsit "vadítottak" a dalon a Traum'er Lebenhez hasonlóan, a gitár erőteljesebb, a dob lüktetése is hatásos, a "kiegészítő" hangszerek (zongora, cselló, melodika) jól illeszkednek a dal szövetébe. Ismét egy német szereplő, a Von Thronstahlból, az Allerseelenből, a Miel Noirból és még számtalan zenekarból ismert Marcel P. szólóprojektje, a Tyr-Kreis a Winterrune metalos verziójával járult hozzá a kiadványhoz. Elektromos gitár, gépi tamok, szintetizátorfüggöny - annyiból mindenképp különleges, hogy nincs még egy ilyen stílusú feldolgozás a lemezen. A német Irmeynsul szintén népzenei, pogányfolkos vonalon készített a Deutsche Sonnwendből feldolgozást, népi hangszerekkel, férfi és női énekkel. Aki ismer, az tudja, hogy a pogányfolk az, ami a lehető legtávolabb áll tőlem, de azért vannak kivételek, mint például ez a dal is, kimondottan tetszik. Az amerikai Jerome Deppe a Caucasian Tales "kísérleti folk" verzióját készítette el, pszichedelikus gitárokkal, zajokkal, zörejekkel, erre is mondhatjuk, hogy különleges, nincs még egy ilyen a lemezen. A lemezt a Darkwood maga zárja egy élő felvétellel, amit még jó régen, a 2002-es Wave Gotik Treffenen rögzítettek, nem a legtökéletesebb hangzással (kicsit aránytalanul szólnak a hangszerek), de jól megidézi a "hőskort".

Nem tudom, hogy csak azért, mert jó volt az "alapanyag" (az összes itt szereplő Darkwood-számot nagyon szeretem), vagy tényleg kimondottan jó munkát végeztek a zenekarok, mindenesetre a lemez minden percét élveztem, az elejétől a végig. Valószínű, hogy mindkét említett tényező szerepet játszik ebben. (Azt is érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb zenekar az utolsó három albumról dolgozott fel dalokat, csak egyen-ketten nyúltak a régi klasszikusokhoz. Ez nagyjából megegyezik egyébként a mostani Darkwood-koncerteken tapasztalható arányokkal.) Az biztos, hogy az idei év egyik legjobb kiadványa neofolk vonalon, aki teheti, csapjon le rá, amíg lehet.

Sokszor panaszkodtam már, hogy nem nagyon történik semmi mostanában, nincsenek új dolgok, jelentős megmozdulások. Épp ezért, amikor megláttam az idei Mithras Garden fesztivál felhozatalát, az első másodpercben egyértelmű volt, hogy ezen mindenképp ott kell lenni, nem lehet kihagyni egy ilyen eseményt. Bár mindegyik fellépőt többször is láttam már, de mivel nagyon szeretem a zenéjüket, mindig szívesen látom őket újra, ráadásul jelentek is meg új lemezeik az elmúlt években, ezért várható volt valamennyi újdonságfaktor is. És szerencsére nem is kellett csalódni. Mint említettem, mindegyik fellépőt sokszor láttuk már, sokszor is írtunk róluk, úgyhogy nem szeretnék nagyon a részletekbe belemenni, annyit azért mindenesetre kiemelnék, hogy minden passzolt ezen az estén, jó volt a helyszín, jó volt a hangosítás, jó volt a közönség, a hangulat, és szerencsére jók voltak maguk a zenekarok is.

Egyedül talán a Hekate dalválasztását emelném ki, keveset játszottak arról a két lemezről, amit igazán szeretek, és amit játszottak róla, azok sem a kedvenceim voltak. A nagyívűbb szerzemények helyett inkább a merengősebbek voltak terítéken (pont mint az új lemezen), melyek nem rosszak otthon, nyugalomban hallgatva, de élőben jobb a hatásosabb darabokat elővenni. De azért az ő koncertjük is jó volt, nem volt benne hiba.

A többi zenekarnál még ilyen gond sem volt. A Darkwood és az Ordo Rosarius Equilibrio szinte összes lemezét szeretem, persze nem egyformán, de mindegyiket jól ismerem, úgyhogy örömmel hallottam az ismert számokat, melyek között voltak újak és régiek is. Különösen az Ordo esetében, ahol voltak nagyon újak és nagyon régiek is, kb. húsz évet ölelt fel a műsoruk (és annyi változás volt a felállásukban az elmúlt évekhez képest, hogy ezúttal gitáros nélkül játszottak). Egy dalban vendégszerepelt Matt Howden is, érdekes módon nem olyanban, amelyikben egyébként is játszik lemezen, hanem a Three is an Orgy, Four is Foreverhez adott hozzá plusz hegedűt a megszokott stílusában.

Magáról a Sieben fellépéséről meg csak annyit mondanék, amit szerintem már máskor is említettem: akármit játszik, az mindig jó, mindig öröm hallani és nézni is.

A Darkwood műsora is közel húsz évet ölelt fel, szerepelt dal az 1999-es első nagylemezről is, valamint volt egy új szerzemény is, ami remélhetőleg azt jelenti, hogy készül az új lemez. Ideje lenne már.

Ahogy az elején említettem, nem okozott csalódást a fesztivál, minden szempontból rendben volt, megérte a hosszú utat. Ha jövőre is hasonló felhozatal lesz, akkor ismét ott a helyünk.

Nyolc évvel a legutóbbi nagylemez, a Peaceful Snow után november 30-án végre megjelenik egy új Death in June stúdióalbum, Essence címen. A lemez 11 dalt tartalmaz, és különböző formátumokban is elérhető lesz. Douglas saját kiadójától (amit New European Recordingsról átnevezett New English Recordingsra) kapható lesz cd (8 oldalas booklettel, mely tartalmazza a szövegeket is), 300 példányra limitált zöld és gesztenyebarna "fröccsmintás" vinil, 700 darab átlátszó rózsaszín vinil, valamint 1000 darab picture disc formátumban, melyhez képeslap és letöltőkód is jár. Régi együttműködő partnere, a francia Steelwork Maschine Steelkraft Manufactory nevű alkiadója pedig a tőle megszokott kazettaverziót szállítja, mely szintén 300 példányban lesz elérhető. A lemez anyaga az elmúlt négy év alatt született különbőző helyszíneken szerte a világban és idén nyáron került rögzítése a szokásos adelaide-i stúdióban. Heilige!

Ahogy lemezek terén, úgy koncertekkel sem állunk túl jól manapság. Egyre kevesebb jelentős (sőt, akármilyen) esemény van, sorra szűnnek meg a fesztiválok, a Runes & Men két éve, az ugyanazok által szervezett Fire & Sun idén volt utoljára, az ígéretesen induló nürnbergi Noise Conspiracy sem hallat magáról két jól sikerült rendezvény után, és akkor a korábbi legnagyobb seregszemléről, a WGT-ről ne is beszéljünk, idén már szinte nem is volt semmi érdemleges. Épp ezért külön öröm a Mithras Garden fesztivál újjáéledése. Ez eredetileg a Hekate fesztiválja volt, a szülővárosukban, Koblenzben rendezték, a 2000-es évek végén átkerült más városokba, utána évekig szünetelt is a rendezvény, mígnem tavaly újra megszervezték, ezúttal a keleti részen lévő Zwickauban (ahol volt is már közel tíz évvel ezelőtt). A tavalyi felhozatal sem volt rossz (In Slaughter Natives, Hekate, Triarii, Novalis Deux), az idei viszont abszolút meggyőző: Sieben, Hekate, Darkwood, Ordo Rosarius Equilibrio. Akinek igénye van még az ilyen zenékre, annak mindenképpen ott a helye.

A Spiritual Front 8 év után megjelent teljes értékű nagylemeze nem okoz csalódást, semmilyen szempontból. A jól megszokott hangulatok, zenei világok, megoldások, melyeket megszokhattunk tőlünk az elmúlt években (sőt, lassan már mondhatunk évtizedeket is, jövőre lesz 20 éve, hogy megjelent az első kiadványuk), visszaköszönnek itt is, de szó sincs arról, hogy a zenekar egy helyben topogna vagy ismételné önmagát, a megújulás ugyanúgy jellemző az új anyagra, mint az eddigi út folytatása. Az egyik legfontosabb (és legörömtelibb) változás az előd Rotten Roma Casinóhoz képest, hogy visszatért Stefano Puri, aki az Armageddon Gigolo nagyszerű vonós hangszereléséért és billentyűs szólamaiért volt felelős, és itt is jó munkát végzett. A hangszerelésre egyébként sem lehet panasz, az alapfelállás (akusztikus gitár, elektromos gitár, basszusgitár, dob) mellett egy egész sor vendégzenész besegített, vonósok, fúvósok, zongora, tangóharmonika színesítik a zenét. A szövegvilág is a szokásos, a helyenként kissé tökéletlen angolsággal megfogalmazott gondolatok nem nagyon változtak a kezdetek óta (csak az énekhang lett egyre jobb). És persze a képi világ sem érheti meglepetésként a zenekar rajongóit.

Biztos lesznek, akik azt mondják, hogy nem olyan jó az Amour Braque, mint az Armageddon Gigolo volt, és valamilyen szinten igazuk is lesz, az Armageddon Gigolo volt a pályájuk csúcsműve, de az már rég volt, hallottuk sokat, talán túl sokat is, kell az újdonság. És ezen a lemezen is nagyszerű dalok szerepelnek, jól megírva, kifogástalanul előadva, tökéletes hangzással, tényleg nem lehet oka panaszra annak, aki eddig is szerette a zenekart.

Képgalériánk második részében a hétfői nap utolsó három fellépőjét mutatjuk be a Volkspalast mindkét terméből (Kuppelhalle és Kantine). A képeket továbbra is Riesenberger Mónika készítette.

Sajnos évről évre szűkül a WGT-n azon zenekarok köre, melyek fellépéseiről be tudunk számolni, amelyekről úgy érezzük, hogy beleférnek az induláskor elhatározott koncepcióba (amihez mindenképpen tartani szeretnénk magunkat). De azért az idei évben is találtunk pár arra érdemeset, úgyhogy jöjjön most a szokásos képgaléria első köre, a pénteki, a szombati és a vasárnapi fellépőkkel, három különböző helyszínről (köztük olyanokról, amelyek eddig még nem szerepeltek oldalunkon): a városi színház nagyterméből (ez már volt sokszor, szinte minden évben), a Moritzbastei (a középkori erőd egyetlen megmaradt része) pincéjéből és a wachaui romtemplomból (ezen utóbbiak most szereplnek itt először). A képeket idén is Riesenberger Mónika készítette.

A Hekate hét év után megjelent új lemeze címében a korábbi -tanz/tänze lemezeket (Sonnentanz, Tempeltänze) idézi. És valójában nem csak címében. Zeneileg is visszatérnek kicsit a régi világukhoz, az akusztikus gitárra épülő hagyományosabb neofolk dominál a lemezen, az előző két albumra jellemzőbb "kísérletezőbb", elektronikusabb, sok dobbal megtámogatott hangzás kissé háttérbe szorult - nagy bánatomra, mert az előző két lemezt kimondottan szerettem (sőt, csak azokat szerettem igazán). De tévedés ne essék, az új lemezzel sincs semmi baj, jók az új dalok is, jó a hangzás, és nagy szükség volt már egy igazi neofolk lemezre, nem sok jelent meg az elmúlt pár évben ezen a vonalon. És persze azért a dobokat meg a másfajta hangzásokat sem kell hiányolni, mert továbbra is jelen vannak, különösen a lemez második felében, sőt, nem is csak jelen vannak, hanem a két irányvonal élesen külön is válik: a lemez első felén találhatók az akusztikus gitáros neofolk dalok, férfi énekkel, a második felén pedig a "rituálisabb", billentyűkre és dobokra épülő szerzemények, női énekkel (leszámítva az utolsó tételt, melyben férfi ének és akusztikus gitár is van). Értem a koncepciót, de személy szerint nekem lehet, hogy jobban tetszene, ha egyenletesebb lenne az eloszlás, ha váltakozna a két hangulat. De idővel persze így is megszokható.

Szép a kiadvány kivitelezése is, mind a fényes bevonatú digipak, mind a (szintén fényes bevonatú, ezáltal különösen jól kinéző) booklet (bár abban nem vagyok biztos, hogy szándékosan szerepelnek a bookletben a szövegek összevissza sorrendben, és nem szerkesztési hiba történt, de ez legyen a legnagyobb baj).

Bár számomra sajnos nem éri el az előző kettő színvonalát, azért így is különösen ajánlott lemez, főleg ezekben az ínséges időkben.

Idén bár később kezdték bejelenteni hivatalosan a fellépők neveit a WGT-re, közben azért belehúztak, így jó pár név ismertté vált már, de azért várhatóan (remélhetőleg) jönnek mellé még újak is, melyek figyelemre méltóak számunkra is. Mindenesetre lássuk, hogy most, nagyjából másfél hónappal a fesztivál előtt miből gazdálkodhatunk.

Ahogy a minap már említettük, a német Hekate hat év után ismét fellép a WGT-n. Akkor a 20 éves jubileumát ünnepelte a zenekar (sok vendéggel), idén várhatóan a fesztiválra megjelenő új lemezüket mutatják be.

Szintén említettük korábban, hogy Tony Wakeford minden erejét a Crisisra koncentrálja, ezért visszamondta a fellépést a Sol Invictusszal, de a Crisisszal azért itt lesz, ha valaki látni szeretné, ahogy Tony újra fiatalnak érzi magát.

A John Murphy halálával megszűnt Knifeladder egykori vezetőjének, Andrew Trailnek a szólóprojektjeként indult, időközben a Knifeladder másik tagjával, Hunter Barr-ral kiegészült, industrial és post-punk alapokon nyugvó elektronikus zenét játszó Black Light Ascension is mindenképp érdemes a kiemelt figyelemre.

Az egykori Cold Meat Industry két jeles svéd zenekara, az Arcana és a Raison D'Etre is tiszteletét teszi a fesztiválon, amelyek ha teljesen visszahozni nem is tudják, de talán megidézik a régi szép hagyományt, amikor a Cold Meat-es zenekarok egy egész napot kaptak (mely hagyománynak aztán az idők folyamán a kiadóval együtt sajnos csendben leáldozott).

A durvább industrial zenék rajongói biztos örömmel veszik az időközben úgymond sztárzenekarrá vált svéd Trepaneringsritualen visszatérését a fesztiválra. A hagyományos(abb) industrial rajongóinak lehet érdekes a legutóbb négy éve nagyszerű koncertet adó német Sardh fellépése.

Talán említettem már korábban, hogy megfogadtam, hogy többet nem megyek instrumentális, egy szál laptopos dark ambient "koncertre", de aki szereti az ilyesmit, az megnézheti a norvég Svartsinn fellépését (főleg, hogy ők legutóbb a laptop mellett egy csellóst is bevetettek, más kérdés, hogy sokat az sem segített az összképen).

A "metalosok játszanak akusztikus/klasszikus gitáros neofolkot" mezőny (már nem annyira) fiatal német képviselője, a Neun Welten is visszatér (ők nyolc év után tavaly jelentkeztek új lemezzel, és most hét év után adnak ismét koncertet a WGT-n).

A középkorias neoclassicalt játszó Ataraxia is sok év után tér vissza a fesztiválra, a stílus kedvelőinek (gondolom) nagy örömére.

Pár éve nagyszerű koncertet adott egy szál csellóval és egy looper pedállal az angol Jo Quail. Akkor fellépett a Sol Invictusszal is, ebben az évben ez értelemszerűen kimarad, viszont valószínűleg szólófellépése ismét lenyűgözi a hallgatóságot.

Ezek azok a fellépők, melyeket többé-kevésbé jó szívvel tudok ajánlani oldalunk olvasóinak. Lesz még egy-két zenekar, melyek talán szintén ehhez a közeghez tartoznak, de mivel őket már nem annyira jó szívvel tudnám csak ajánlani, ezért inkább meg sem említettem. Aki akarja, úgyis megtalálja őket. És természetesen ha később még bejelentenek valamilyen fontosabb fellépőt (nagyon reméljük), akkor arról is említést teszünk.

Úgy néz ki, hogy mostanában a német metalkiadó, a Prophecy tartja életben (vagy éleszti fel, nézőpont kérdése) a "neofolkot", mert sorrendben ez már a harmadik (szó se róla, örvendetes) hír a kiadó háza tájáról: hét év után új lemezt ad ki a német neofolk egyik meghatározó zenekara, a Hekate. A zenekar utóbbi két albuma (Goddess [2004] és Die Welt der dunklen Garten [2011]) igazán jól sikerült, ez a két lemez emelte őket a német neofolk élvonalába (korábbi kiadványaik annyira nem voltak átütőek), úgyhogy kíváncsian várjuk az új lemezt, mely május közepén jelenik még, és a Totentanz címet viseli. A formátumok itt is a szokásosak: digipak cd, 60 oldalas könyv 5 számos bónusz cd-vel, dupla vinil 5 bónuszszámmal (fekete és fehér színben), limitált példányszámban (könyv: 500 darab, fekete vinil: 300 darab, fehér vinil: 200 darab). Előrendelhető a kiadó oldaláról.

A zenekarhoz kapcsolódó szintén örvendetes hír, hogy 6 év után újra fellépnek a lipcsei Wave Gotik Treffenen, ahol várhatóan az új lemezt mutatják majd be (ami addigra már pont kapható is lesz).

5 évvel az Open Wounds című válogatás és a Black Hearts in Black Suits speciális kiadvány, valamint 8 évvel az utolsó "rendes" stúdióalbum, a Rotten Roma Casino után végre megjelent a Spiritual Front új nagylemeze, az Amour Braque. Közben is jelent meg azért egy-két rövidebb kiadványuk (pl. a Vladimir Central című egyoldalas 12"-es vinil valamint egy megosztott lemez a Lydia Lunch-Cypress Grove duóval), de most újra teljes pompájában élvezhetjük nihilista popjukat. 13 dal több mint 50 percben, a megszokott stílusban, olyan közreműködőkkel, mint pl. Matt Howden vagy King Dude. A kiadó ezúttal a Prophecy/Auerbach, és ahogy megszokhattuk tőlük az utóbbi időben, több formátumban (digipak cd, 48 oldalas könyv 12 számos bónusz cd-vel, vinil) is kiadták, és ahogy szintén szokásuk új igazolásoknál, újra megjelentetik a zenekar korábbi kiadványait, jelen esetben a nagy sikerű Armageddon Gigolót, szintén több formátumban (digipak cd, 48 oldalas könyv 15 számos bónusz cd-vel, vinil). Mindezek természetesen megrendelhetők a kiadó oldalán, a vinil és könyv verziók korlátozott példányszámban (300 és 700 darab az új lemezből, illetve 300 és 500 darab az Armageddon Gigolóból).

30 éve jelent meg a Sol Invictus első (és máig az egyik legjobb) lemeze, az Against the Modern World. Most, 30 évvel azután, és négy évvel az előző, Once Upon a Time című nagylemez után jelenik meg az új album Necropolis címmel, ami lehet, hogy egyben a zenekar utolsó sorlemeze is lesz. Tony Wakeford saját bevallása szerint belefáradt az e-mollba és a csengettyűkbe, megmaradt (kevés) erejét inkább az általa újjáélesztett Crisisra szeretné koncentrálni. Az új anyag megjelenése sokat csúszott, már évekkel bejelentették, de csak most márciusban jelenik majd meg, többféle formátumban is: a normál digipak cd mellett lesz dupla cd-s könyv is (500 példányban), valamint fekete (300 darab) és fehér (200 darab) vinil is (mindezek pólókkal együtt csomagban is). További információ és előrendelési lehetőség a kiadó oldalán.

Ahogy a beharangozóban és a képgalériánál már említettük, 2017-ben kevesebb releváns zenekart tartogatott nekünk a WGT, már csak egy teljes „neofolk nap” volt (az eddigi kettő helyett), plusz elszórva egy-egy fellépés különböző helyszíneken. És emellett sajnos a felhozatal sem volt olyan, hogy dúskálhattunk volna a jobbnál jobb zenekarokban. Persze lehet (biztos), hogy az én ízlésem, érdeklődésem is változott az évek folyamán, már nem nézek meg mindent csak azért, mert „ehhez a körhöz” tartozik.