A Hekate hét év után megjelent új lemeze címében a korábbi -tanz/tänze lemezeket (Sonnentanz, Tempeltänze) idézi. És valójában nem csak címében. Zeneileg is visszatérnek kicsit a régi világukhoz, az akusztikus gitárra épülő hagyományosabb neofolk dominál a lemezen, az előző két albumra jellemzőbb "kísérletezőbb", elektronikusabb, sok dobbal megtámogatott hangzás kissé háttérbe szorult - nagy bánatomra, mert az előző két lemezt kimondottan szerettem (sőt, csak azokat szerettem igazán). De tévedés ne essék, az új lemezzel sincs semmi baj, jók az új dalok is, jó a hangzás, és nagy szükség volt már egy igazi neofolk lemezre, nem sok jelent meg az elmúlt pár évben ezen a vonalon. És persze azért a dobokat meg a másfajta hangzásokat sem kell hiányolni, mert továbbra is jelen vannak, különösen a lemez második felében, sőt, nem is csak jelen vannak, hanem a két irányvonal élesen külön is válik: a lemez első felén találhatók az akusztikus gitáros neofolk dalok, férfi énekkel, a második felén pedig a "rituálisabb", billentyűkre és dobokra épülő szerzemények, női énekkel (leszámítva az utolsó tételt, melyben férfi ének és akusztikus gitár is van). Értem a koncepciót, de személy szerint nekem lehet, hogy jobban tetszene, ha egyenletesebb lenne az eloszlás, ha váltakozna a két hangulat. De idővel persze így is megszokható.

Szép a kiadvány kivitelezése is, mind a fényes bevonatú digipak, mind a (szintén fényes bevonatú, ezáltal különösen jól kinéző) booklet (bár abban nem vagyok biztos, hogy szándékosan szerepelnek a bookletben a szövegek összevissza sorrendben, és nem szerkesztési hiba történt, de ez legyen a legnagyobb baj).

Bár számomra sajnos nem éri el az előző kettő színvonalát, azért így is különösen ajánlott lemez, főleg ezekben az ínséges időkben.