A 2000-es évek elejének (azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk) legjelentősebb rendezvénysorozata a Hyperborea volt Magyarországból ebben a körben. A színtér kiemelkedő zenekarai (Sol Invictus, Ordo Rosarius Equilibrio, In Slaughter Natives, Deutsch Nepal, Spiritual Front, Derniere Volonte, Karjalan Sissit, Triarii, Protagonist, Der Blutharsch, Von Thronstahl, Raison D’Etre, Allerseelen, Scivias, Sturmast és még sokan mások) léptek fel Budapesten, nemzetközi érdeklődés közepette. Aztán sajnos ez a kezdeményezés is (mint oly sok minden) idővel elhalt különböző okok miatt, sokunk legnagyobb bánatára. De több éves szünet után most ismét lesz Hyperborea, melyen két nagyszerű magyar zenekar lép fel egy impozáns helyszínen: kísérleti-pszichedelikus folkot játszó Pirkan és a nemzetközi középkori-pogány folk színtéren elismert és közkedvelt The Moon and the Nightspirit. A helyszín a szeptemberi Sieben-koncertnél már megismert Nádor Terem. Alább olvasható a szervezők közleménye a további részletekkel.

Az egyik legszimpatikusabb német neofolk zenekar kétség kívül a Darkwood. Szerénység, pozitív hozzáállás, magas színvonalú produktumok. A "nagy öregek" mellett fiatal zenekarnak tűnnek, de ha belegondolunk, ők is lassan már 20 éve a pályán vannak. Nekik is vannak követőik, fiatalabbak, akik felnéznek rájuk. Az egyik ilyen az amerikai In Ruin. Több szállal kötődnek a Darkwoodhoz, a Heidenvolknál, a Darkwood mögött álló Henryk Vogel kiadójánál adták ki a lemezüket, amelyen Henryk is közreműködött, koncerteztek is együtt. És ők voltak azok, akik úgy gondolták, hogy ennyi év után itt az ideje, hogy a Darkwoodnak is legyen tribute-lemeze, megérdemelnék, különösképpen így a 20. évforduló tájékán. Úgyhogy meg is szervezték. Mivel amerikaiakról van szó, a barátaik is főleg amerikaiak, így a lemezen kicsit túlsúlyban vannak az (észak-)amerikai előadók (legalábbis jelentőségükhöz képest), de ez legyen a legnagyobb gond. Emellett német és spanyol zenekarok szerepelnék még a lemezen (pontos listát lásd lejjebb), valamint maga az ünnepelt zárja a lemezt egy koncertfelvétellel (amit a lipcsei Wave Gotik Treffenen vettek fel pár évvel ezelőtt). A minden ízében a Darkwood világát idéző tetszetős kiadvány a német FolkWorld kiadóval együttműködésben jelent meg, 300 példányban (200 fekete és 100 arany) vinilen. Megrendelhető a kiadótól (amíg a készlet tart, persze).

Sikeresen lezajlott Matt Howden első budapesti koncertje. Sokat hozzátenni a korábbiakhoz nem tudok, és nem is nagyon akarok, azt hiszem, hogy elég, ha annyit mondok: tökéletes volt, mint mindig. Talán csak egy apró megjegyzés, észrevétel: ezen az estén talán inkább a nyugodtabb, csendesebb, "meditálósabb" darabok voltak terítéken, valószínűleg ez a műsor illett jobban a "hely szelleméhez". Egy klubkoncerten vagy fesztiválon, ahol állnak és esetleg táncolnak is emberek, jól jönnek a lendületesebb tételek, egy ülős koncerten viszont nagyszerűen működik egy ilyen összeállítás. Csodálatos volt elejétől a végéig. És a közönség is igazán lelkes volt, megérdemelt volt a többszörös ráadás és a remek hangulat.

Igazán örömteli eseménynek nézünk elébe: szeptember 1-jén végre eljut Magyarországra is Matt Howden is, Sieben nevű projektjével lép fel Budapesten. Ahogy többször említettem már, lemezen is jó, amit csinál, de igazi terepe a színpad, az élő koncert. Hogy magamat idézzem:

„Matt Howdent sokadjára láttam, és bár lemezen már régóta nem nagyon hallgatom, de élőben mindig érdeklődéssel várom, és nyugodtan mondhatom, mindig lenyűgöz. Annak idején, amikor egyedül maradt, jól kitalálta ezt az egyszemélyes, looppedálos felállást, ami persze elsősorban az érdekességfaktora miatt köti le az embert, de azzal teljes mértékben. Mindig is jó hegedűs volt, emellett tökélyre fejlesztette a looppedál használatát, tényleg lenyűgöző nézni és hallani, ahogy egymásra rétegzi a különböző szólamokat, hangzásokat, a hegedűt dobnak, gitárnak, basszusgitárnak használja, ebből épít fel komplett dalokat, melyek soha nem üresek, nem válnak unalmassá, még ha a struktúra, a metódus sok esetben ugyanaz is. Minden fellépése egy élmény, amit látni kell (nem csak hallani).”

„... ez mindenképpen az a zene, amit látni is kell, nem csak hallani. Ahogy felépíti a dalokat, ahogy egymásra rétegzi a hegedűsávokat, dobot, gitárt, basszusgitárt helyettesít (imitál) velük, ahogy él a színpadon, egyedül belakja az egész teret - tényleg egy csoda, öröm nézni (és hallani).”

Ami szintén örömteli még, hogy sikerült az eseményhez méltó helyszínt is találni, az impozáns Nádor Terem tökéletesen illik ehhez a zenéhez és előadáshoz.

A szervezők döntésének köszönhetően (miszerint az eddigi kettő helyett már csak egy "neofolk nap" volt, és az is olyan, amilyen) az idei fotógalériánk rövidebb lesz a megszokottnál (két rész helyett csak egy), de azért így is próbáljuk a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Következzen tehát az első nap utolsó négy fellépője a Volkspalastból és a második nap utolsó fellépője a Schauspielhausból. A képeket szokás szerint Riesenberger Mónika készítette.

Bár nem teljesen a szívem csücske ez a vonal, ez olyan esemény lesz, hogy nem lehet szó nélkül hagyni. Idén ünnepli alapításának harmincadik évfordulóját a sötét (elsősorban skandináv) industrial és ambient egykor legjelentősebb kiadója, zászlóshajója, inspirátora (és még fokozhatnám), a Cold Meat Industry. Sok jelentős előadót és lemezt adott a világnak ez a kiadó, a 90-es években nem volt nála meghatározóbb ebben a körben, és nagyon sokan viseltettek rajongással maga a kiadó iránt is, megvettek mindent, amit kiadtak, tekintet nélkül arra, hogy ki szerepelt rajta (ehhez persze hozzájárult az is, hogy nagyon sokáig tényleg minőségi kiadványaik voltak, lehetett bízni az ízlésükben és értékítéletükben). Idővel persze minden jónak vége lesz, az utóbbi pár évben szép lassan ez a kiadó is földbe állt (mint sokan mások a "hőskorból"). De most, a harmincadik évforduló kapcsán Roger Karmanik kiadóvezető a Death Disco csapatával karöltve úgy döntött, hogy méltóképpen ünnepli meg ezen jeles eseményt, és tényleg egy olyan rendezvényt sikerült összehozniuk, ami párját ritkítja, minden egykori (és mai) rajongó álmainak netovábbja. És persze csak most, egyszeri alkalommal, soha többet (persze azért a negyvenedik meg az ötvenedik évfordulót ne zárjuk ki).

A felállás igazán impozáns, a kiadó legjelentősebb előadóit sikerült összehozni erre a fesztiválra:

Arcana, Archon Satani, Brighter Death Now, Coph Nia, Desiderii Marginis, Deutsch Nepal, In Slaugther Natives, Morthound, Mortiis, MZ.412, Ordo Rosarius Equilibrio, Raison D'Etre, Sanctum, Sephiroth, Sophia

Aki valaha is odavolt a Cold Meat Industryért és zenekaraiért, még most csapjon le gyorsan a jegyekre, amíg lehet, mert nem hiszem, hogy sokáig elérhetőek lennének.

Ha jól számolom, ez már a hatodik WGT-beszámoló lesz oldalunkon (és akkor az előtte máshol megjelentekről még nem is beszéltünk), nagyrészt olyan fellépőkkel, akikről már többször volt szó korábban, sok újat nem nagyon tudnék mondani, úgyhogy idén csak pár gondolat, részletek a feljegyzéseimből, helyenként tényleg csak jegyzetszerűen, néha kicsit bővebben, ahogy éppen adja magát.

Ahogy az már a legutóbbi (utolsó) Runes&Mennél is felmerült (bár úgy látom, ezt végül nem írtam meg, na mindegy), évről évre ismétlődnek a fellépők, ami abban az esetben nem akkora baj, ha az ember a kedvenc zenekarait kapja (ahogy az a Runes&Men esetében volt tavaly), de persze néha jólesik megismerni új, eddig nem látott/hallott előadókat. A WGT ebben mindig is élen járt, de úgy látszik, lassan kezdenek elfogyni az újdonságok, mert az idénre (eddig) bejelentett (számunkra releváns) fellépők közül (szinte) mindet láthattuk már korábban is. Jó, ez persze valahol az én "hibám" is, túl sokat járok koncertekre (azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy Magyarországon én vagyok az, aki ezen közeg zenekarainak koncertjei közül a legtöbbet látta, az elmúlt 15-20 év legtöbb eseményén, rendezvényén részt vett, szerte Európában). Ami persze nem baj, nem csinálnám, ha nem szeretném. De azért mindig szükség van az újdonság ún. varázsára. Viszont vagy kezdenek fogyni az érdekes új zenekarok, vagy a szervezők lettek kevésbé bevállalósak, nem tudom, mindenesetre most, alig több mint egy hónappal a fesztivál előtt még várat magára az izgalom.

Az biztos, hogy a legérdekesebb, legjobban várt fellépés a Spiritual Fronté lesz. Nem mintha őket nem láttam volna elégszer (legutóbb pont a Runes&Menen tavaly októberben), viszont most különleges műsorral készülnek: a Stefano Purival készített, 2013-ban kiadott, klasszikus zenei indíttatású Black Hearts in Black Suits című lemezt adják elő. Én ezt a lemezt nagyon szerettem akkoriban, sokat hallgattam, nagy hatással volt rám (hogy ez jó vagy rossz, azt inkább hagyjuk). Nagyon örültem volna, ha akkor láthattam volna élőben, de ez sajnos nem jött össze. Persze így is nagyon kíváncsian várom ezt az előadást.

A másik "sztárzenekart", az Ordo Rosarius Equilibriót is a tavalyi Runes&Menen láttam utoljára (viszonylag hosszabb kihagyás után), de őket bármikor szívesen megnézem, az utóbbi lemezeiket is kimondottan kedvelem (az egy szem ONANI kivételével, de ezt talán már említettem korábban), jó koncerteket is szoktak adni általában, úgyhogy mindenképp a kötelezően megnézendők listáján szerepelnek.

És ha már a tavalyi Runes&Mennél tartunk, a Larrnakhot is ott láttam utoljára, őket is mindig szívesen látom, kíváncsi leszek, most mit fognak nyújtani (remélhetőleg nem teljesen ugyanazt, mint legutóbb is, már csak a sokat emlegetett újdonság, változatosság miatt is).

Az olasz Ianva is többször fellépett már a WGT-n, nagyszabású koncertjeiket mindig érdeklődéssel figyeltem, sosem okoztak csalódást, feltehetően idén is így lesz.

Viszonylagos újdonságként említhetjük Peter Bjargőt, akit ugyan az Arcanával és a Sophiával többször is láthattunk már, de most a saját neve alatt idén megjelent Animus Retinentia című lemezének anyagát mutatja be.

A spanyol Der Blaue Reitert sokan szeretik (én sajnos nem tartozom közéjük), őket is többször láthattuk már, annyira nem is szokott rossz lenni, de hogy nem is túl izgalmas, az is biztos.

A futottak még kategóriában megemlíthetjük még az olasz Hautville-t és Hexperost, valamint az orosz Moon Far Awayt, de tényleg csak az említés szintjén.

Ahogy minden évben szokás, remélhetőleg az utolsó napokban még bejelentenek pár érdekes fellépőt. Meg ha kitekintünk más stílusokba is, ott is lehet izgalmasakat találni (sőt), de erről itt most nem beszélünk.

Nagyjából tavaly ilyenkor azt írtam, hogy az év általam legjobban várt budapesti koncertje King Dude fellépése az A38-on. Ez így is volt, és nem is (nagyon) keltett csalódást, a körülményekhez képest kimondottan jó koncert volt. Alig telt el egy év, és az aktuális európai turnéja során ismét fellép King Dude Budapesten. És azt kell mondjam, nem érzek túl nagy lelkesedést iránta. Valahogy eljárt felette az idő számomra. Az új lemez sem egy remekmű (vannak jó pillanatok rajta, de kevésbé izgalmas, kevésbé átütő, mint az előző kettő volt), és valahogy tényleg elveszett az egész mögül az izgalom, az újdonság varázsa, vagy nem is tudom, mi. Vannak örökké tartó dolgok, meg vannak hirtelen fellángolások. Látszólag ez az utóbbihoz tartozik. Ettől függetlenül azért mindenképp ott leszek a koncerten, kíváncsi vagyok rá, és persze nem adom fel a reményt, hátha meg tud lepni valamivel.

Három év után új anyaggal jelentkezett Richard Leviathan mostanra tényleg teljesen egyszemélyessé vált zenekara, az Ostara. Az új kiadványon azt az irányt viszi tovább, amit már a két előző lemezen is képviselt (mióta visszatért a torzított gitáros, rockzenekaros zsákutcából): egyszerű, akusztikus gitáros neofolk dalok, egy kis szintetizátor és dobgép a háttérben, mindezeken pedig a rá jellemző dallamos ének. Kicsit talán kevesebb lett a billentyű, most nincs annyi finom kis zongoradallam, a szintiszőnyeget is háttérvokálokkal ("dúdolással") pótolja. Ellenben a dobgép kicsit változatosabb lett, új hangzások (elektronikusabb hangszínek) is megjelentek, de ezeken túl nagy változás nincs az eddigiekhez képest. Akinek tetszett az előző két lemez is, az nagy valószínűséggel ezt is szeretni fogja, akit meg már korábban elvesztett, azt nem most fogja visszaszerezni. Én mindenképp az első csoportba tartozom, szeretem ezt a lemezt, jó dalok vannak rajta (a lendületesebb, slágeresebb tételektől a csendesebb, melankolikusabb pillanatokig minden szokásos elem megtalálható), jól is szól, és igazodva az új (számomra mindenképp pozitív) trendekhez (meg persze a formátumhoz), nem is túl hosszú, szóval igazán nekem való (mondjuk én az eddigi összes lemezüket szerettem, ha nem is teljesen egyformán, de mindegyikben megtaláltam a nekem tetsző dolgokat).

Az album először csak vinilen (és online letöltésként) jelent meg (szintén a korszellemnek megfelelően), de hallgatva a közönség szavára, hamarosan jön a cd-verzió is (ebben a közegben még sokan vesznek cd-ket, ami szintén pozitív számomra).

A Runes & Men után egy héttel a stílus rajongóinak kemény magja Nürnberg felé vette az irányt, hogy a nagy sikerű téli fesztivál után ismét megtapasztalják, mit tartogat számukra a bajor ősz és a Noise Conspiracy csapata. Az ezúttal is telt házzal futó rendezvény összes fellépőjének műsorába betekintést kaphatunk fotógalériánkban, a képek most is Riesenberger Mónika keze munkáját dicsérik.

Október közepén lezajlott a Runes & Men fesztivál utolsó felvonása, két napon keresztül a közeg legnagyobb neveit láthatta és hallhatta a közönség a lipcsei Eventpalastban. A monumentális eseményt monumentális fotógalériában mutatjuk meg, elsősorban a második nap fellépőivel (az első napról csak a Larrnakh szerepel most itt). A képeket Riesenberger Mónika készítette.

Hivatalosan október első hetében jelenik meg a hazai LARRNAKH csoport harmadik nagylemeze, amelynek a színpadi premierje a lipcsei Runes + Men fesztivál alkalmával kerül lebonyolításra a hónap közepén, a műfaj csaknem teljes élvonalának társaságában. A friss korongon 45 perc zene hallható, a már megszokott neofolk dominancia jegyében, kísérleti  és zajos industrial elemekkel tarkítva. Érdekesség, hogy a  4 paneles digipak CD mellett kiadásra kerül egy erősen limitált, 38 példányos díszdobozos verzió, melyhez egy bónusz korong is tartozik a sorlemezen túl, 20 percben egy eddig publikálatlan, csak ezen a kiadványon szerepeltetett dallal, illetve három korábbi szerzemény eltérő verziójával. A Necrofolk - Like The Silken Shrouds Of Death album megrendelhető közvetlenül a zenekartól, vagy a lengyel kiadótól, de számos terjesztő listáján is várható a felbukkanása. 

Hónapok óta rendkívül nehezen szánom rá magam, hogy posztot (lemezismertetőt) közöljek, több okból is. Valamennyi okra kitérnem felesleges lenne, illetve bizonyos esetekben nem is érezném igazán helyénvalónak, legyen elég annyi, hogy az aktuális és friss felhozatal többségében kevésbé dobogtatja meg a szívem, ezért az ihlet is erősen elkerül, így azonban kézenfekvő az alkalom egy legendás korong felemlegetésére és bemutatására, klasszikusokat tárgyaló alrovatunk tehát most újabb fejezettel bővül. 

1991-et mutat a kalendárium, amikor a David Tibet köré CURRENT 93 név alatt csoportosuló zenészek és művészek útjára bocsátják a legendás Durtro kiadón keresztül azt az igazán mágikus erővel bíró korongot, melynek címe nemes egyszerűséggel Island. A csoport kapcsán ekkor már egyértelművé váló zenei eklektikusság (David bevallottan teljes mértékben dilettáns mindennemű standard megközelítés szerinti hangszerkezelés terén) ezúttal is erőteljesen tetten érhető, hiszen a korábbiakban jellemző absztrakt, egyszersmind rituális indusztriális megoldások, a nyersen kopogó akusztikus gitárok háttérbe szorulásával és az izlandi komponista Hilmar Örm Hilmarsson erőteljes elektronikai kísérleteivel a dalok többségében egy álomszép ívet formáló, megkapó egységgé állnak össze, nemritkán igazán szívbemarkoló és könnyfacsaró módon, vendégzenészek seregével zárva be a kört, olyannyira magával ragadó módon, hogy a korong kétharmadánál felbukkanó disztingvált szalon jazz és repetitív elektro elemek sem hatnak bántóan, inkább szépen simulnak ebbe az álomszép utazásba. A zene alapvetően egy végtelenül sodró lendülettel bíró transzcendens utazás (hangulati síkon számomra Stephan Micus bizonyos munkáival mutat párhuzamot, a formát tekintve azonban igen éles az eltérés) a lélek legszebb tájain, ahol az út hagyománytisztelettel, méltósággal és büszkeséggel van kikövezve. Kísérletet tehetnék a dalok részletes elemzésére, illetve bemutatására, de a kudarc egyértelműen garantált, ezt a zenei mágiát személyesen kell megélni, önjelölt kritikusként a legtöbb, amit tehetek, hogy kellő tisztelettel és alázattal próbálom újra és újra átélni (valamint ajánlani azoknak, akiknek eddig még nem volt szerencséjük hozzá) ezt a csodát, és ebben egy fikarcnyi túlzás sincs. Itt meg kell jegyeznem, hogy a zenével szellemiségét tekintve kéz a kézben járó Fridrik Pór Fridriksson rendező és forgatókönyvíró által jegyzett film (Börn náttúrunnar) hasonlóan mágikus élményt nyújt, jó szívvel ajánlom tehát a megtekintését mindenkinek, aki még nem látta.

Zárszóként azt feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy többé-kevésbé széles skálán mozog a zenei ízlésem, de ha egyetlen lemezt, "A LEMEZT" kellene megneveznem, egyértelműen az Islandra esne a választásom. Keresem a megfelelő méltató szavakat, de alapvetően ezt hallgatni és hallani kell, a továbbiakban felesleges minden szó. 

Fotógalériánk második részében a 25. WGT vasárnapi koncertjei elevenednek meg az Altes Landratsamtból.