A múltkori müncheni Sieben/Twa Corbies-koncert után ismét Bajorország adott otthont egy ígéretesen hangzó neofolk eseménynek, ezúttal Nürnbergbe látogathattak a stílus szerelmesei, hogy megnézzék a színtér pár emblematikus zenekarát. A müncheni kis klub után ez egy jóval nagyobb helyszín volt, amit meg is töltöttek az érdeklődők, minden jegy elkelt a koncertre.

Az első fellépő a német League of Youth volt. Ők ketten vannak a színpadon, és klasszikus neofolkot játszanak akusztikus gitárral és dobokkal (a szokásos állótam+cinek leosztásban). Ilyen felállásnál sok változatosságot nem lehet elvárni a műsortól, az számít, hogy milyenek maguk a dalok. És nem rosszak. Nagyrészt angolul énekelnek (egy szám németül szólt), a zene persze hasonlít már korábban másoktól (a "nagyoktól") hallottakra, de mégis megfogja az embert, hiány van az egyszerű, dallamos, slágeres neofolkból. Ez tipikusan olyan helyzet, hogy ha ismeri az ember a dalokat, akkor jól együtt lehet énekelni (pl. a tábortűz körül, hogy egy régi közhellyel éljek), de ismeretlenül sem válik hamar unalmassá, főleg úgy, hogy ezen az első fellépésükön bemutatkozásként csak 5 dalt játszottak (közte a 13 Years of Carrion sajátos, flangeres gitárhangzásra épülő feldolgozását). Ez a rövid fellépés arra volt jó, hogy az ember megismerje a zenekart, és kíváncsian várja, hogy merre visz az útjuk. Nyomtalanul eltűnnek, mint jó pár hasonló próbálkozás, vagy feltörnek, mint néhány szerencsés (és persze tehetséges) formáció. A lehetőség mindenesetre megvan bennük. Ennek egyik biztató jele a magabiztos előadásmód, főleg a gitáros-énekes részéről, a dobos inkább csak színez, mint oly gyakran a hasonló zenekarokban, pedig ügyesen megkomponált dobokkal sokkal többet ki lehetne hozni ebből a zenéből, sokkal nagyobb hatást lehetne elérni.

A dán Die Weisse Rose egyértelműen a Gospel of Inhumanity érás Blood Axis "eltűnésével" keltette űrt próbálja betölteni, sok ember számára sikerrel. Minden jellemző megvan ehhez zenéjükben: egyszerű, de monumentális(nak szánt) billentyűs alapok, főleg orgona(szerű) hangszínnel, rá német és angol nyelvű kántálás, alatta egyszerű, de hatásos dobok. John Murphy sajnálatos halálával csak Kim Larsen és Gary Carey maradt a két dobos Thomas Bojden mögött. Ők nem vállalnak túl sokat, de azt viszonylag magabiztosan hozzák (bár néha azért ez is szétesik, mint mindig, de messze nem annyira, mint régebben). A koncert egy pontján elment a hangosítás közönség felé szóló része, de a zenekar erről nem véve tudomást, mint ha mi sem történt volna, játszott tovább a monitorhangfalakból befelé szóló alapokra, ez szimpatikus volt. Ezzel így kurtán-furcsán vége is lett a koncertnek, a közönség tanácstalansága közepette, hogy vajon csak a technikai probléma miatt, vagy egyébként is vége lett volna. Aztán fél óra technikai szünet után mégis folytatódott a műsor, de a hátra lévő pár perc már nem tett hozzá sokat az előzőekhez.

Az Of the Wand and the Moon egy speciális akusztikus koncerttel készült erre az estére. Kim Larsen gitáros-énekest az egyébként szintetizátoron játszó Niels Ronne kísérte el erre az útra, aki ezúttal tangóharmonikán és melodikán játszott. A zenekar minden korszakából, minden lemezéről elővettek dalokat, lecsupaszítva, de persze aki ismeri és szereti ezeket a számokat, azoknak így is tetszett, örömmel hallgatta a kedvelt dallamokat. Mondjuk főleg a legutóbbi lemez, a Lone Descent dalainál jelent ez lecsupaszítást, a korábbi anyagok tételei nagyrészt eleve ilyen egyszerű hangszereléssel íródtak, úgyhogy ott nem volt nagy különbség, az újabb daloknál meg érdekes volt hallani a komplexebb hangzásvilágú szerzeményeket alapjaira szedve. A hangzás nem volt a legtökéletesebb a fellépésük alatt, a gitár kissé tompa volt, főleg a legelején, meg az egész koncert kicsit halk volt, de ez nem befolyásolt túl sok mindent, aki akarta, az így is élvezte. És sokan voltak ilyenek, az biztos.

Az este fő fellépője, a Darkwood az utóbbi időkben megszokott felállásában lépett fel, hegedű, dob és szintetizátor kísérte Henryk Vogel gitárját és énekét. Én azért kicsit sajnálom, hogy nincs már tangóharmonika és basszusgitár, de így is tökéletesen meg tudják szólaltatni a dalokat, és nem kérdés, hogy ez a Darkwood valaha volt legerősebb koncertfelállása. Minden zenész a legmesszebbmenőkig profi a hangszerén, a hangzásra sem lehetett panasz, minden együtt volt egy kifogástalan koncerthez. Leginkább a Notwendfeuer és az Ins dunkle Land lemezek dalai voltak előtérben, kiegészítve az első és utolsó sorlemez (In the fields és Schicksalfahrt) szerzeményeivel. Ez nagyjából rendben is van így, tényleg ezek a legjobb lemezeik, bár a Flammende Weltet sem kellene hanyagolni, az is része a legjobbaknak, azon is sok jó dal van. Aki korábban megnézte az interneten elérhető jó minőségű teljes Darkwood koncertvideókat, annak nagy meglepetést nem okozhatott ez a fellépés, nagyjából ugyanezt a műsort játsszák mindenütt az elmúlt egy-két évben - de persze nem kell koncertvideókat nézni, és akkor az élő koncert nagyobb izgalom lesz. És mindenképp megéri a Darkwoodot mostanában élőben megnézni, mert csúcsformában vannak, és az élő fellépésük hangulata nem hasonlítható semmihez.

A szervezők azt ígérik, hogy lesz folytatása ennek a nagy sikerű estének - ha olyan lesz a felhozatal, mi is ott leszünk újra.

További képek az estről - Riesenberger Mónika felvételei:

League of Youth

Die Weisse Rose

Of the Wand and the Moon

Darkwood