Június közepén kerül megrendezésre a budapesti Gyár falai között a már túlzás nélkül legendásnak minősíthető Hyperborea rendezvénysorozat újabb felvonása. Az esemény ezúttal egyértelműen a kísérletező dark ambient műfajt helyezi előtérbe, magyar és külföldi előadókkal a színpadon. Hazai színekben a Miklós Péter által irányított CORESÁG (a legendás SCORN zenkar rajongóinak kiemelten ajánlott produkció), illetve az XX4 AHURA nyitja meg a különös ritmusokra és érzéssel, értéssel adagolt hangulati zajokra építkező zenei élményt biztosító estét, majd színpadra lép a kanadai Cyclic Law Records égisze alatt alkotó honfitárs drone-dark ambient duó, az AUN, végül a koncertek lezárásaként a már említett kiadó házi zenekara, a VISIONS ad ízelítőt eddigi életművéből. A Fredric Arbour vezette vegytiszta, ringatóan eksztatikus dark ambient formáció többek számára ismerős lehet már, hiszen a Hyperborea-estek során ő másodszor vendégeskedik a Gyár sokat látott falai között. 

A koncertek után zenehallgatással egybekötött levezetés várható majd, érdemes lesz tehát maradni, hogy az érdeklődők a ritkaságszámba menő esemény minden pillanatát kiélvezhessék, további vonzó tényezőként az eseményre a belépőjegy mindössze 1000 forint lesz, ami rendkívül barátságos összegnek mondható.

HYPERBOREA XIII, 2010. június 17. 20 óra

Gyár, Budapest, Soroksári út 160.

XX4 AHURA (HUN), CORESÁG (HUN), AUN (CAN), VISIONS (CAN)

Aki a lapunk által is felvállalt stílusokat szereti elsősorban, nincs túlságosan elkényeztetve koncertek terén. Igaz ugyan, hogy néha van egy-egy olyan esemény, ami figyelmet érdemel, de nem túl gyakran, és nagyon szétszórva a világban (elsősorban persze Európában). Ezért is fontos rendezvény számunkra a lipcsei Wave Gotik Treffen, mert ez az egyetlen nagyobb fesztivál, amelyik koncentráltabban felvállalja ezeket a stílusokat, zenekarokat, itt van esélye az embernek arra, hogy olyan koncerteken vegyen részt, amire máshol egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen, körülményesen, nagy anyagi és időráfordítással lenne lehetősége. Mert azért valljuk meg, kevesen engedhetik meg maguknak, hogy 2-3 napot és több tízezer forintot szánjanak arra, hogy megnézzenek (jobb esetben) 3-4 zenekart. Lipcsében viszont, ha szerencsések, mindezért akár 5-10 jó koncertet is kaphatnak, emellett új zenekarokat is felfedezhetnek maguknak. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a korábbi években talán kicsit érdekesebb volt a felhozatal, egyenletesebb a színvonal, ráadásul ebben a körben nem is nagyon voltak ütközések, az ide tartozó zenekarok általában egy helyen léptek fel. De azért idén sem olyan vészes a helyzet.

Három év várakozás után végre ismét friss ARDITI-albumot tarthatnak kezükben a csoport rajongói, márpedig nem is akármilyet, de haladjunk szépen, sorban. A 2008-as Omne Ensis Impera lemez viszonylagos visszafogottsága, letisztultsága (talán nem túlzás szelidülésnek nevezni), valamint a korábban már megszokott, kiemelkedően magas dózisban adagolt zseniálisan erőteljes megoldások kikopása, háttérbe szorulása sokakat elbizonytalanított. Kongtak a vészharangok, miszerint már a svéd mizantróp duó sem a régi, majd jött a hihetetlenül jól eltalált 2009-es, a SIGNA INFERRE zenekarral közös EP, a Statues Of Gods és a formáció egy merőben szokatlan, korábban a számukra járatlan útra tért a nyers, erőteljes industrial és a visszafogottan merengős, drámaian szomorkás északi folk elemek házasításával. Ezek után adott volt a kérdés: viszik tovább az EP-vel kibontott szálat, esetleg újabb fordulatra szánják el magukat? Annyit már most elárulhatok, egyik megfejtés sem helyes, ennek ellenére a helyzet nem reménytelen. Sőt!

A nyitó és egyben címadó Leading The Iron Resistance komoran hömpölygő folyamként támad a hallgatóságra a csoport legszebb hagyományai szerint, lassan építkezve és kibontakozva. Az ezt követő False Mask Of Freedom (az ehhez a dalhoz készített videó már hónapok óta megtekinthetó az interneten) a gázpedálra taposva, a tempót felgyorsítva, sűrű dobtémáival csattanós válaszként hírdeti: az ARDITI ismét ereje teljében alkot és aki esetleg a német TRIARII (igaz ők is elcsendesültek egy ideje) zenekarban (vagy bármely más formációban a műfajon belül) trónfosztót sejtett, az ezekben a percekben egyértelműen ráébredhet tévedésére. A Volunteers a legszebb, horzsolóan zabolátlan pillanatokat idézi a Marching On To Victory albumról, erőteljes, kifogástalan szerzemény, sűrű, vastagon effektezett szövegmondással. A Military Virtue által remélünk némi pihenőt a korong hallgatása közben, de itt is olyan indulatok robbannak a csendesebb felvezetés után, hogy esély sincs a megtorpanásra. A kórusok itt ugyan futólag a holland PREDELLA AVANT jobb pillanatait idézik, de csak a hangulat közös, az elemi erővel dörgedelmes feszültséggel átitatott kompozíció megkérdőjelezhetetlenül az ARDITI sajátságos hagyományai szerint foggant. A Fahnen Ewigkeit szintén roppant feszült hangulatú, tempójában, sodrásában azonban némileg visszafogottabb darab, remek átkötés az utána következő, Arming For War elé, ahol ismét a doboké és a vonós/fúvós hangszíneké a főszerep. Itt is jól megfigyelhető a viszonylag csendes kezdés, majd a téma besűrűsödése, valamint a lemez egészére jellemző erőteljes megszólalás, amivel korábban azért akadtak problémák. A Forging A New Manben ismét jelentősebb szerephez jutó kórusok, némi orgonával és fúvósokkal színezve biztosítanak újabb feszült pillanatokat, de hasonló úton jár a We The Unity, You The Mass is, annyi különbséggel, hogy a tempó itt nem is olyan ritkán a lomha csapássorozat és a sűrűbb hangorkán között ingadozik. Lezárásként az A Giant Bleeds szól, ami egy némileg manipulált katonadal archív felvétele.

Röviden összegezve: az idei esztendő feléhez közeledve máris biztosan kijelenthetem, számomra (valószínűleg) az év legjobb albumát szolgáltatja a Henry Möller és Marten Björkman alkotta duó. Csaknem kifogástalan korongról van szó, negatívumként mindössze a néhol meglepően (persze csak a csoporthoz képest) műanyag hangszíneket említeném csupán, ezen túl azonban egy harciasan erőteljes, a perfekthez közelítő anyaggal gazdagodott az ARDITI már eddig is figyelemre méltó életműve, amit kiemelten ajánlok az érdeklődők figyelmébe.

A Leading The Iron Resistance a hagyományoknak megfelelően ezúttal is több verzióban (digipak CD, fekete vinyl ezüst-fekete borítóval, 250 példányban, valamint fekete-szürke márványozott vinyl, ezüst-zöld borítóval, szintén 250 példányban) látott napvilágot, ezek eltérő árakon, de folyamatosan rendelhetőek közvetlenül a kiadótól, illetve a jelentősebb terjesztőktől, habár előfordulhat, hogy rövidebb ideig várni kell a csomagra, a jelentős roham a rajongók részéről ugyanis a jelek szerint kissé meglepetésként érte magát a portugál kiadót is.

www.myspace.com/arditisweden

www.equilibriummusic.com 

Úton a lipcsei Wave Gotik Treffen felé, a három magyar zenekar, amely fellép a fesztiválon (The Moon and the Nightspirit, Cawatana, Larrnakh), egy koncert erejéig megáll Prágában, ahol a K4 nevű egyetemi klubban játszanak június 9-én, csütörtökön este 8 órától, a cseh Epidemie Records szervezésében.

A Larrnakh a tavaly megjelent bemutatkozó lemez (Now will you believe?) és a napokban megjelenő új album (Like the silken shrouds of loneliness) dalaiból ad ízelítőt, valamint egy régebbi szerzemény felcsendülése is várható, a Bellum omnium contra omnes anyagról. Dallamos, melankolikus, érzelemgazdag neofolk dalok harsány, erőteljesen industrial keretbe foglalva, akusztikus gitárral, hegedűvel, csellóval, elektronikus alapokkal, magyar és angol nyelvű szövegekkel.

A Cawatana kicsit más műsort ad elő Prágában, mint Lipcsében, a korábban bejelentetteknek megfelelően a WGT-n lesz a tavaly megjelent Advocation for Privileges mini album számainak ősbemutatója, így Prágában inkább a régebbi dalokon lesz a hangsúly, elsősorban a 2003-as Struggle for Wisdom bemutatkozó nagylemezről, kiegészítve különböző válogatásokon megjelent szerzeményekkel. Lendületes és lágy, könnyed, dallamos dark folk akusztikus gitárokkal, basszusgitárral, ütősökkel, billentyűs alapokkal, angol és magyar nyelvű szövegekkel.

A Moon and the Nightspirit kicsit több mint egy év után tér vissza Prágába, tavalyi, nagy sikerű koncertjüket megismétlendő. A nemrég megjelent, Mohalepte című új lemezükbe nyújtanak most betekintést, melyen a megszokott, magas színvonalú, éteri "álomfolk" zenei világukat új ízekkel (hangszerekkel, hangulatokkal) fűszerezik, természetesen régebbi szerzeményekkel karöltve, a jól bevált élő felállásban, akusztikus gitárral, hegedűvel, basszusgitárral, ütősökkel, női és férfi énekkel.

A belépő 280 cseh korona.

Elkészült a neofolk/industrialban utazó, békéscsabai Larrnakh zenekar második albuma. 8 dal, bő 42 percben, a formációtól eddig már megszokott módon tálalva, testvériesen megosztva a játékidőt a harsányabb industrial-közeli darabok és az egyszerű, akkordozós neofolk témák között. Kisebb változás az első (az osztrák Steinklang Industries gondozásában megjelent) lemezhez képest, hogy a merengős, dark ambientes témák némileg háttérbe szorultak, de persze így sem jutottak a teljes mellőzöttség sorsára. Nagyobb hangsúly került a hegedűre, valamint a Scivias zenekar soraiból is ismert, itt vendégvokalistaként ténykedő Alexander szerepvállalására, és egy rövidebb betét alkalmával némi női háttérvokál is felcsendül. A CD-n megjelenő albumot a cseh Epidemie Records bocsátja útjára (mely az utóbbi időben egyre több magyar zenekarral foglalkozik, itt jelent meg a Thy Catafalque és a Woodland Choir legutóbbi nagylemeze, valamint náluk jön ki hamarosan a Kriegsfall-U új albuma is), 4 paneles digipak formájában, az eddigi tervek szerint május végén, vagy július elején, esetleg az első albumhoz hasonlóan a lipcsei Wave Gotik Treffen nyitónapjára időzítve. Ezenkívül a  CD mellé a cseh kiadó egy limitált példányszámú zenekari pólót is piacra dob. Az érdeklődők a zenekarral idén nyáron biztosan találkozhatnak Prágában (június 9.), illetve Lipcsében az Anker színpadán (június 12.), ezeken a koncerteken a Larrnakh bőséges ízelítőt ad eddigi zenei életművéből.

Azt hiszem, túlzás nélkül, bátran kijelenthetem, nincs a dp-motiv olvasói között olyan személy, aki ilyen vagy olyan formában, ne találkozott volna már Boyd Rice nevével, munkásságával,  illetve az ő kis privát játszóterével, konkrétan a NON csoporttal. Ez az a formáció, illetve Boyd maga az a személy, amely/aki a tengerentúlról átnyúlva Európába, időről-időre képes lázban tartani, elborzasztani, meghökkenteni és olykor (valljuk be férfiasan) megnevettetni szeretve tisztelt zenei közegünk népes (?) táborát. A NON és szólóban (nem ritkán másokkal kollaborálva) maga Boyd Rice legendás kultuszlemezek egész sorát szabadította már sárgolyónkra, miközben állandó rendszerességgel, megbízható folyamatossággal azért fércmunkák tömkelegével is bőven ellát minket. Az alábbiakban egy olyan, több szempontból is mérföldkőnek tekinthető album kivesézése lesz terítéken, amelyre Boyd vitán felül gyakorlatilag a fél karrierjét építheti, hiszen a God And Beast album zsenialitása a mai napig megkérdőjelezhetetlen, arról nem is beszélve, hogy itt hallhatjuk eredeti formájában (az idők folyamán megszámlálhatatlan feldolgozást elszenvedett) a művész úr kétség kívül legnagyobb, legmerészebb húzását, a Total Wart.

Pillanatnyi habozás nélkül, rögtön a nyitó, címadó szerzeményben ömlik ránk a nyers, hisztérikusan éles zaj, kíméletet, megnyugvást nem ismerve, hallójáratainkat simogatva, vagy éppen pusztítva. Boyd persze még véletlenül sem énekel, inkább narrál, vagy hisztérikusan kántál és üvölt, tetszőleges sorrendben. Hihetetlenül tömény koncentrátumú masszát és néhány töredezettebb ritmust kapunk zene címén, az ehhez rendkívüli mértékben frappánsan társított mondanivalóval megkoronázva (diktátorok felemlegetése, stb.), vagyis indusztriális zajmasszát, az igazán nyers fajtából, a megfelelő módon és körítéssel tálalva. Több itt hallható darab is állandó vendég a NON egyre inkább ritkuló koncertjein, így a szerencsésebbek már biztosan elcsíphették, amint a Between Venus And Mars, vagy éppen Out Out Out gurgulázik a színpadról és persze az album megkoronázásaként a legvégén feldübörög a gigasláger Total War is, harsány szirénával, Boyd szikár, de karcos üvöltözésével. A már korábban megszokott módon természetesen ezúttal is rendkívül vegyes a kép a csoport ideológiáját tekintve (okkult, neopaganista, mizantróp, szexista koktélból erjesztve), de a művész úr sosem zavartatta magát ilyen apróságok miatt, a lényeg, hogy számára kristálytiszta a kép, zeneileg azonban valóban kimagasló élményt biztosít az album, szinte tökéletes formába öntve ezeket a harcias, lehengerlő kompozíciókat. Boyd Rice vitathatatlanul egyike az igazi utolsó mohikánoknak a 70-es, 80-as években kialakult klasszikus indusztriálban (annak ellenére, hogy nem ritkán giccses sanzonoktól sem riad vissza), és bár néha gyermeteg módon, kissé bohókásan, de azért töretlenül építi és rombolja párhuzamosan sajátságos zenei világát, népes rajongótáborának legnagyobb megelégedésére.

Feltétlenül meg kell említenem az albumon közreműködő társakat is, hiszen nélkülük nem lenne teljes a produkció, név szerint Dave Simmons (szintetizátor), Douglas P (vokál, gitár, csengettyűk) és a SORROW nagyasszonya, Rose McDowall (vokál), akik kivétel nélkül a mai napig a megfelelő barátságot ápolják hősünkkel. Az album jelentősége vitathatatlan, igazi mestermunka, azt gondolom, ezt legalább egyszer mindenkinek hallania kell!

Június 10-én jelenik meg a Sol Invictus és a Hekate új nagylemeze, mindkettő az Auerbach Tonträgernél, a Prophecy alkiadójánál. A Sol Invictus lemezének címe The Cruellest Month, 6 éve ez az első stúdiólemezük, és a kiadó szerint karcos, fájdalommal teli és harcias lemezt várhatunk, amilyet már rég nem hallottunk a Sol Invictustól.

A Hekate lemezének címe Die Welt der dunklen Gärten, ez 7 évvel az eddigi utolsó anyaguk (Goddess) után jelenik meg, és zeneileg ott folytatják, ahol legutóbb abbahagyták, a klasszikus zenei behatások, a melankolikus folk hangulatok és a keleties ritmusok egyaránt megtalálhatók a lemezen, melyen saját szövegek mellett Lord Byron, Joseph von Eichendorff és Hermann Löns verseit is feldolgozták.

Ezzel egyidőben mindkét zenekartól kiadnak egy-egy gyűjteményes díszdobozt is, mely az eddig megjelent lemezeiket tartalmazza, kiegészítve ritkaságokkal, kiadatlan felvételekkel. A Hekate doboza 7 cd-t és 5 képeslapot tartalmaz, és korlátozott példányszámban (250 darab) kapható, kizárólag a Prophecy online lemezboltjából rendelhető meg.

A Sol Invictus díszdobozában 27 cd és 3 dvd található. Az összes Sol Invictus-nagylemez és Tony Wakeford-szólólemez benne van, egységes külalakkal, álló formátumú digipak csomagolásban, valamint 4 bónusz lemez kartontokban. Ez szintén csak a Prophecytől rendelhető meg, természetesen limitált példányszámban, és aki május 30-ig megrendeli, annak a neve szerepel majd a kiadvány köszönetlistáján, valamint minden dobozhoz jár egy Tony Wakeford által kézzel írt köszönőlevél.

A Hekate-díszdoboz ára 60 euró, a Sol Invictus 200 euró.

A 90-es évek elején kezdtem ismerkedni a CURRENT 93 munkásságával. Eleinte persze csak másolt kazettákon hallgattam a korai albumokat (Nature Unveiled, Dawn, Earth Covers Earth stb.), de 95-ben birtokosává lettem az azóta már több okból is erősen legendává nemesült Lucifer Over London EP-nek, CD formájában. Ez volt az a pillanat, amikor az azóta is töretlen rajongásom kellő mértékben megerősödött és egy életre szóló kalandra terelt.

A BLACK SABBATH zenekartól kölcsönzött Paranoid gitártémájával induló címadó tétel amellett, hogy egy nagyszerű, karakteres, vérbő szerzemény, még igazi sztárparádé is. A 2004 novemberében tragikus körülmények között elhalálozott John Balance (anyakönyvezett nevén Geff Rushton, de volt ő Jhon Balance is) a COIL zenekarból, Nick Saloman a BEVIS FROND soraiból, valamint David Kenny stúdiómágus mellett a zenekar ebben az időben alaptagjai is felbukkannak, nevezetesen Michael Cashmore és persze David Michael Tibet. Rendkívül erőteljesen, összeszedetten szól ez a dal és persze az egész EP, a gitárok pengeéles zakatolása, az eksztázis-közeli vokálok borzongató, felejthetetlen élményben részesítik a hallgatót. A Leslie Allin Lewis The Tower Of Moabja által inspirált dal első része sodró lendületével valósággal magával ragadja a hallgatót, beszippantja, majd porrá zúzza, hogy tökéletesen kifacsarva bocsássa útjára egy rövid levezetés kíséretében (And sixsixsix, It makes us sick, We're sicksicksick, Of 666). A folytatásban a GROUNDHOGS zenekar Solid című albumáról választott Sad Go Round című dal feldolgozása szól, erőteljesen Nick Saloman wah-pedálos, nyúlós, pszichedelikus gitárszólóira építkezve, de azért az eredeti kompozíció határtalan hippi-szentimentalizmusát némileg tompítva, szerencsére. David itt meglepően visszafogottan vokálozik, a basszusgitár pedig kopogósan, szinte már punkosan hozza az alapot, a végére pedig sikerült némi vurstli-hangulatot csempészni. A záró, címében és játékidejében is terjedelmes The Seven Seals Are Revealed At The End Of Time As Seven Bows: The Bloodbow, The Pissbow, The Painbow, The Faminebow, The Deathbow, The Angerbow, And The Hohohobow David narrációjával, sejtelmes gerjedésekkel (itt már Steven Stapleton a NURSE WITH WOUND-ból is beszáll a többiek közé), üveghangokkal indul, hogy a végére kiteljesedve talán az egyik legcsodálatosabb zenei élményt produkálja a csoport életművében, de az egyetemes zenében összességében is. Fantasztikus hangulat árad ezekből a hangokból, képtelenség érzelemmentesen szemlélni őket. Michael Cashmore rendkívül finoman csilingelő gitárpengetései tévedhetetlen magabiztossággal, ringatóan szólnak, hogy a felkavaró élmények után kissé megnyugodva, lehiggadva zárják le a lemezt és David így köszönhessen el a hallgatóktól (Goodbye to you all).

A mai napig az egyik legkiválóbb kiadványa tehát a zenekarnak a Lucifer Over London, amely a CD-kiadás mellett három különböző bakelit formájában (vörös, fekete, illetve egy speciális csomagolásban) is elérhető, persze már csak különböző aukciós oldalakon, többnyire horribilis összegekért. Léteznek továbbá különböző újrakiadások, illetve kalózverziók ("amindenségit!") is, így akinek még nincs meg, feltétlenül ajánlom a kutakodást, nagyon megéri!

Kedvenc akcióhősöm, Herr Nordvargr ismét lecsap itt nálunk, ezúttal egy lemezismertető által. Korábban már említettem, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, jóravaló, derék zajmágus Henrik barátunk, azt azonban el kell ismernem, a mennyiség olykor nála (is) a minőség rovására megy. Ez esetben szerencsére nem erről van szó, így bátran kijelenthetem, a GOATVARGR ismét remekel, tessék tehát ámulni-bámulni, persze vérmérséklet szerint. 

Az Andy O'Sullivan (Goat) és Henrik Nordvargr Björkk (Vargr) által alkotott duó második albuma a Black Snow Epoch, lényegében egyenes és ésszerű, logikus folytatása a debüt korongnak. Nincs tehát komolyabb meglepetés, haladnak a korábban már viszonylag szűkre, de annál kalandosabbra taposott ösvényen, a legendás BATHORY zenekar és annak néhány éve elhunyt vezére, Quorthon előtt tisztelegve, a maguk módján. Struktúrájában továbbra is a többszörösen rétegződő harsány, absztrakt zaj az alap, amire olykor némi finomabb (persze csak az ehhez a környezethez viszonyított) meditatív, ambient jellegű megoldások úsznak rá, kialakítva így egy rendkívül szuggesztív, erőteljes végeredményt. Ami különösen meglepő számomra, hogy néhol a mára már legendává nemesült, Artur Zab irányította lengyel származású, de jelenleg Németországban székelő LEICHE RUSTIKAL formáció hatását lehet érezni a szerzeményeken, legalábbis nekem ez ugrott be már az első hallgatás során is, de lehet, hogy ez csak számomra tűnik így, mindenesetre nincs különösebb problémám ezzel sem, a felsorakoztatott témák minősége így is megkérdőjelezhetetlen. A dalokat egyenként kiemelni nem tartom fontosnak, hiszen az albumot egészében hallgatva kaphatjuk meg azt az élményt, amit valójában magában hordoz a Black Snow Epoch, nevezetesen egy hullámzó, lüktető, néhol ringató utazást a zaj territóriumába, a GOATVARGR útmutatása alapján.

A lemez természetesen megrendelhető az angol Cold Spring Recordstól közvetlenül, de számos terjesztőnél is kapható, ráadásul több helyen akciós áron.

www.coldspring.co.uk

A belga DEAD MAN'S HILL elképesztően sűrű diszkográfiája (volt olyan esztendő, amikor 3 albumot szabadítottak a világra), a zenekar színpadi produkciója, valamint dalaik minősége bőven vet fel kérdéseket, ennek ellenére, úgy tűnik, folyamatosan van igény a zenéjükre. Ennek aktuális apropója a tavaly megjelent Spirits című album, aminek kapcsán következzék tehát egy rövidebb értékelés a Bart Piette által irányított csoport munkájáról. 

Az albumot nyitó Road To Sweet Waters azonnal egyértelműsíti, a zenekar továbbra is az IN SLAUGHTER NATIVES árnyékában dolgozik, így az évek múlásával kézenfekvő a válasz, a belga fiatalok továbbra sem tudnak (esetleg nem is akarnak) szabadulni a delejes, havukaineni vonzásból. Jól szólnak a dalok, időről-időre érdekesebb ötletek (didgeridoo trance) is felbukkannak a mélyről felbugyogó, sűrű és nyálkás, voodoo misztikával megvadított masszából, de a svéd multi-instrumentalista szelleme folyamatosan ott dörömböl a szerzeményekben és ennyi idő elteltével szerintem ez már több mint kellemetlen, ideje lenne önálló, eredeti elképzelésekkel felvértezni ezt az alapvetően nem teljesen reménytelen próbálkozást. A The Road Of The Antichrist például egy lendületes, erőteljes dal, démonikus vokáljaival az érzékenyebb lelkületű érdeklődők elborzasztása is megvalósulhat, azonban a tapasztaltabb hallgatókban kétségtelenül felmerülhet a pofátlan plagizálás egyértelmű vádja, és ezzel gyakorlatilag mindent el is mondtam a zenekarról, valamint a szóban forgó hanganyagról. Az ISN hatása annyira erős és egyértelmű, hogy már hangsúlyozni is unalmas, de a belga fiatalokat ez szemlátomást (fülhallomást) nem különösebben izgatja, pedig talán maradandóbb lenne ez a produkció hosszabb távon némi egyéniség villogtatásával. A negatívumok ellenére sem olyan rossz az itt felvonultatott dalcsokor, sőt Jouni rajongóinak még tetszhet is az ínségesebb időkben. Ellenben az önmaguk által többször is hangsúlyozott THE MOON LAY HIDDEN BENEATH A CLOUD hatást én távolról sem érzem ennyire nyilvánvalónak a szerzeményeikben, így talán az a leghelyesebb, ha a kedves érdeklődő fittyet hányva a kritikákra (legyenek azok jók, vagy akár fanyalgók), ad (még) egy esélyt a csoportnak és meghallgatja a Spirits albumot.

A zenekar színpadi "erejéről" már volt szerencsém meggyőződni a megboldogult, belga Carpe Noctem fesztivál második felvonásán, ahol egyfajta minősíthetetlen, röhejes cirkusz keretében (mirelit húsok darabolása konyhakéssel, teljes "eksztázisban") bohóckodtak a fiatalok a világot jelentő deszkákon.

www.steinklang.at

www.myspace.com/deadmanshill

A német SONNE HAGAL formáció hosszú idő óta rendkívül stabil pillére a neofolk világának. Minden különösebb felhajtás, "szenzáció" és felesleges körítés nélkül dolgoznak, megbízható és meghatározó pozíciót töltve be ezáltal kedvenc zenei világunkban. Reményeim szerint az alábbi interjú is segíteni fogja, hogy hazánkban is egyre többen kövessék figyelemmel tevékenységüket!

- Üdvözöllek, Oliver, vágjunk bele a sűrűjébe! Mi inspirálta a döntést, hogy megalkosd a SONNE HAGAL-t? Mesélj kérlek a kezdeti időkről!

- Szia! A SONNE HAGAL által tudom érvényre juttatni a legtökéletesebb módon az ötleteimet, az elképzeléseimet és a vágyaimat. Amikor a kilencvenes években elkezdtem komolyabb formába önteni a SONNE HAGAL dalait, rögtön éreztem, hogy valami nagyszerű van születőben. Tudtam, hogy ez az, amire szükségem van, és innentől a dolgok már haladtak a maguk útján. Természetesen nem akartam kizárólag a múltbéli eredményekre koncentrálni, inkább lépésről-lépésre haladtam előre, így fejlődött ki egy igazán különleges zenei világ bennem és körülöttem. 

- Mára a zenekar lényegében egybeforrt a te neveddel. Mi lett a többiekkel?

- Erről talán őket kellene megkérdezni. Megjegyzem, bármibe fogtam, mindig akadtak segítőtársak.

- Milyen szempontok alapján történt a zenekar névválasztása?

- Ez a név különböző paradigmák egyesülése. Többek között arra utal, hogyan váltak a rúnák és az északi misztériumok a zene és a mindennapi élet fontos részévé. Másrészt az ellentmondások, a küzdelem a két erő, a Nap és Hagal között, pont, mint a létünk ezen a világon. A természet esszenciája a mi spirituális világunk, elragad, felemel és megpecsételi a sorsunkat. Mindennek két oldala van. Élet és halál, fény és árnyék és még sorolhatnám. Mindezt próbáltam megfelelően érzékeltetni a csoport nevének megalkotásakor. 

Szlovákiában élő magyar fiatalok zenekara a hangzatos nevű CATHARSI. Mivel a srácok megleptek minket egy, az eddigi munkásságukat demonstrálni hivatott promóciós kiadvánnyal, azt hiszem, az a legkevesebb, hogy lehetőséget biztosítunk nekik egy rövidebb bemutatkozásra. Következzen tehát az általuk megfogalmazott életrajzi írás. 

Az olasz IANVA zenekar eddig talán nem kapott az érdemeinek megfelelő figyelmet Magyarországon (habár nálunk már volt részük némi méltatásban), így az alábbi interjúval igyekszünk kozmetikázni ezen az áldatlan állapoton. Az interjú létrejöttét hatékonyan segítette a zenekar ügyeit intéző Massimo, illetve a Last Exit csapatának egyik alappillére, Sütő Judit, az olykor magas hőfokon izzó, latin temperamentummal bőven nyakon öntött válaszokat pedig a formáció énekese, Mercy adta. 

- Hogyan értékeled a IANVA-ban eltöltött időt? Kérlek mesélj a kezdetekről!

- A IANVA 2003-ban született azután, hogy találkozott néhány genovai zenész, akiknek meglehetősen különbözött az önmagában is elég szélsőséges zenei háttere (kezdve a 70-es évek sötét hangzásaitól a black metalig, a progresszív rocktól a klasszikus zenéig, a sanzonokon át a dark ambientig), és akik azt tűzték ki célul, hogy kialakítanak egy bizonyos hangzást és azt működésbe hozzák. Ugyanebben az évben egy belső kör (Argento, Francesco és én) olyan kísérleti dalokat kezdett írni, amik kizárólagosan az olasz mainstreamből vett hangmintákra és a 60-as, 70-es évek olasz filmzenéire épülnek. Hamar rájöttünk, hogy mély, nagyon erőteljes végeredményre lehet jutni, ha loopokba szervezzük és rendezzük mindezt. Lírai, szenvedélyes, feltűnően sokszínű, ugyanakkor fenyegető volt a zenénk (nagyon meleg és egyáltalán nem "német", éppen ellenkezőleg, nagyon mediterrán). Arra jutottunk, hogy egy ilyen hangzás megérdemli, hogy teljes egészében kikutassuk és átültessük rendes hangszerekre. Szintén ekkor találkoztam Stefaniával, ami életem szerencsés fordulatának bizonyult. A tökéletes női hangot találtam meg, ráadásul nagyon jó hátteret és kiváló ízlést mondhat magáénak. Stefaniát követően Fabio Gremo csatlakozott hozzánk, aki klasszikus képzettségű és ért a hangszereléshez. Fabio megkérdezte néhány barátját, hogy beszállnának-e a zenekarba. Beszálltak, így Giuseppe és Davide is IANVA-tag lett. Argento 2006-ban kivált a csapatból, mert az egyetemi tanulmányaira akart összpontosítani, a helyén Fabio Carfagna játszik. A történet további része jól ismert.

A DOWN IN JUNE tagjai gondoltak egy merészet és "törjük át a neofolk okozta korlátokat" felkiáltással megalkották  LOVAC névre keresztelt zenekarukat, írtak egy csokorra való dalt, megtámadták vele a Soleilmoont és az album megjelenése óta karba tett kézzel várják, hogy a nagybetűs karrier bekopogtasson az ajtajukon. Persze vastagon esélyes, hogy valami egészen más volt az indíték, majd a történet, de én ezt is simán el tudom képzelni.

Az albumot hallgatva első körben egyértelművé teszik, hogy ezúttal bizony úgy kell kommersz zenét elképzelni, amire példát ugyan láthattunk már, az eredmény mégis finoman és elegánsan szokatlan, kihívó, ellenben az ilyesmire fogékony közönség számára eladható. Kísérleti pop-folk-rock a játék neve, csipetnyi elektronikus sziruppal, nemritkán rádióbarát megoldásokkal. A nyitó Crkveno Zvono introként funkcionál, semmi különös, egy kis szintetizátor búgás, a célnak megfelelően. Az ezt követő Murder egy kellemes, gitáros darab, Michael Moynihant idéző ütős kísérettel, többszólamú, néhol bizony kissé sántító, mégis kellemes vokálokkal. A March Of Pride a hetvenes, nyolcvanas éveket idéző szinti-pop alapjaival, minimál dobgépkíséretével David Bowie-t idézi, csak itt mélyebb tónusú az ének. Kellemes darab, trombita befújásokkal, kísértetiesen suttogó, vagy éppen sikító kísérőénekkel. Hasonló vizeken evez tovább a Fiend is, annyi különbséggel, hogy itt már némileg modernizált hangszerelést produkált a csoport, de a visszafogott, merengős hangulat egyértelműen itt is uralkodik. A lemez talán legnagyobb slágere a Filth Of A Paradise kommersz mivolta ellenére sem rossz szerzemény, sőt nekem kimondottan tetszik, érdekes megtorpanásaival, szokatlan effektjeivel. A Welcome egy rövid átvezetés mindössze, az ezt követő, címadó Apes Of A Cold God viszont tovább viszi a hallgatót azon a terjengősen kellemes képzeletbeli utazáson, amire bárki jegyet válthat az album meghallgatásával. Itt érezni azonban először, hogy kicsit talán határozottabban is kukázhatnának a srácok dalszerzés közben, vagy szétbonthatták volna az anyagot egy nagylemezre és EP-re, mert jók a dalok, csak hosszabb távon kicsit unalmassá válhatnak, szerintem. Persze nincs komolyabb baj, csupán a kezdeti varázslat így hajlamos kopottabb fényben pislákolni egy idő után. Tetszetősebb darab még a Pull The Trigger és a City And Solitude, valamint a kimért, lomha tempóban ellenállhatatlanul hömpölygő, érzelemgazdag női vokálra felépített I Spell B, amely időközben nálam egyértelmű favorittá lépett elő, kissé váratlan és elvarratlan lezárásával együtt. Ebben a dalban érzem a legerősebben a legendás SWANS zenekar befolyását, ami persze egy cseppet sem negatívum, hiszen érzéssel és kellő tisztelettel érkeznek az emlékezetes dallamok. Röviden összefoglalva, kellemes, a gyenge pontok ellenére is érdekes, szűk egy órás albumot készített a LOVAC, feltétlenül érdemes egy próbát tenni vele.

A korong beszerzése a jól megszervezett európai terjesztésnek hála, nem ütközhet különösebb nehézségekbe.

www.soleilmoon.com

www.myspace.com/lovacmusic

Herr Nordvargr dörgedelmes átkainak feltartóztathatatlan tumultusából ezúttal az ALL HAIL THE TRANSCENDING GHOST bemutatkozó albuma kerül terítékre.

Henrik mellé ezen a lemezen a hagyományos zenéhez némileg közelebb álló svéd SWITCHBLADE (merengősen radikális doom-rock zenekar) egyik tagja, Tim Bertilsson sorakozott fel, hogy elképzeléseiket szabadjára engedve, újabb fejezetet nyithassanak a zaj nagykönyvében. Az extremitás a svéd zajmágus előéletét figyelembe véve itt kissé ugyan háttérbe szorult (nem ritkák a higgadtabb dark ambient megoldások, a  csendesebb pillanatok), de egy átlag zenehallgatónak valószínűleg így is komoly tortúrát jelentene az anyag meghallgatása. A lemezen hallható 7 szerzemény közül csupán a felvezetést (Intornator) és a lezárást (We Break The Seals Of Scattered Hopes) látták el címmel, a többi Untitledként (BV kedvenc számcíme) tüntették fel. Kimérten, komótosan hömpölyög a zajfolyam, kapkodásnak nyoma sincs, mindössze diszkrét gerjedések és néhol Markus Pessonent idéző suttogások, mormogások törik meg ezt a magából kivetkőzött idillt. Tim visszafogott pengetései, húrsikálásai okoznak csupán olykor kisebb felbolydulást, de ezek a pillanatok is sebtében tűnnek tova, hogy a lemez egészét uraló fortyogó hangtengerbe olvadjanak. Röviden összefoglalva, meglepően visszafogott, hangulatában kimondottan kellemes anyagot takar a formáció debütáló anyaga. 

A korong még számos terjesztőnél, illetve a Cold Spring kiadónál is beszerezhető, kimondottan ajánlott anyag, Nordvargr terjedelmes életművéből feltétlenül a jobbak közé tartozik.

www.coldspring.co.uk

www.nordvargr.com