A belga DEAD MAN'S HILL elképesztően sűrű diszkográfiája (volt olyan esztendő, amikor 3 albumot szabadítottak a világra), a zenekar színpadi produkciója, valamint dalaik minősége bőven vet fel kérdéseket, ennek ellenére, úgy tűnik, folyamatosan van igény a zenéjükre. Ennek aktuális apropója a tavaly megjelent Spirits című album, aminek kapcsán következzék tehát egy rövidebb értékelés a Bart Piette által irányított csoport munkájáról.
Az albumot nyitó Road To Sweet Waters azonnal egyértelműsíti, a zenekar továbbra is az IN SLAUGHTER NATIVES árnyékában dolgozik, így az évek múlásával kézenfekvő a válasz, a belga fiatalok továbbra sem tudnak (esetleg nem is akarnak) szabadulni a delejes, havukaineni vonzásból. Jól szólnak a dalok, időről-időre érdekesebb ötletek (didgeridoo trance) is felbukkannak a mélyről felbugyogó, sűrű és nyálkás, voodoo misztikával megvadított masszából, de a svéd multi-instrumentalista szelleme folyamatosan ott dörömböl a szerzeményekben és ennyi idő elteltével szerintem ez már több mint kellemetlen, ideje lenne önálló, eredeti elképzelésekkel felvértezni ezt az alapvetően nem teljesen reménytelen próbálkozást. A The Road Of The Antichrist például egy lendületes, erőteljes dal, démonikus vokáljaival az érzékenyebb lelkületű érdeklődők elborzasztása is megvalósulhat, azonban a tapasztaltabb hallgatókban kétségtelenül felmerülhet a pofátlan plagizálás egyértelmű vádja, és ezzel gyakorlatilag mindent el is mondtam a zenekarról, valamint a szóban forgó hanganyagról. Az ISN hatása annyira erős és egyértelmű, hogy már hangsúlyozni is unalmas, de a belga fiatalokat ez szemlátomást (fülhallomást) nem különösebben izgatja, pedig talán maradandóbb lenne ez a produkció hosszabb távon némi egyéniség villogtatásával. A negatívumok ellenére sem olyan rossz az itt felvonultatott dalcsokor, sőt Jouni rajongóinak még tetszhet is az ínségesebb időkben. Ellenben az önmaguk által többször is hangsúlyozott THE MOON LAY HIDDEN BENEATH A CLOUD hatást én távolról sem érzem ennyire nyilvánvalónak a szerzeményeikben, így talán az a leghelyesebb, ha a kedves érdeklődő fittyet hányva a kritikákra (legyenek azok jók, vagy akár fanyalgók), ad (még) egy esélyt a csoportnak és meghallgatja a Spirits albumot.
A zenekar színpadi "erejéről" már volt szerencsém meggyőződni a megboldogult, belga Carpe Noctem fesztivál második felvonásán, ahol egyfajta minősíthetetlen, röhejes cirkusz keretében (mirelit húsok darabolása konyhakéssel, teljes "eksztázisban") bohóckodtak a fiatalok a világot jelentő deszkákon.
