A német LEGER DES HEILS zenekar viszonylagos termékenysége és stabilan megbízható szinten tartott színvonala ellenére sem vált igazán népszerű csoporttá az évek során. Kicsit műanyagnak (olykor habkönnyűnek titulálta őket a nagyközönség, illetve a szakma is) és néhol ötlettelen másolatnak tartom őket én is, ennek ellenére alkalmanként kimondottan kellemes perceket képesek okozni kiadványaikkal. Ilyen a tavaly megjelent új EP is.

A kezdő és egyben címadó Hurray egy meglepően harcias, karcos hangvételű darab, zaklatott vonósokkal, szikár dobokkal, ellenben némileg felemás és erőtlen megszólalással (Rise!). Ezzel szemben az ezt követő Precatio egy - a formációra már a kezdetek óta jellemző - dallamos, kellemes ívű akusztikus gitáros dal, közhelyekkel sajnos ismét sűrűn tele tűzdelt dalszöveggel. A korongot záró Sacrum is ezt a vonalat erősíti kicsit pattogósabb ritmusban, markáns és karakteres férfi - illetve némileg a háttérből szóló, díszítőelemként funkcionáló női - vokállal fűszerezve.

A LEGER DES HEILS ugyan ezzel a kislemezzel sem váltja meg a világot (gyanítom, hogy ilyesmi nem is áll szándékukban), ellenben ismét nagyon "barátságos" és a jó értelemben vett szórakoztató neofolk-military pop percekkel szolgálnak a nagyérdemű részére. Nem szükséges tehát túlreagálni sem ezt a kislemezt, sem magát a formációt, meg kell inkább találni a helyüket a zenei palettán és ennek megfelelően tekinteni rájuk.

Az anyag 7"-es vinyl verziója 200 kézzel számozott példányban látott napvilágot, de létezik egy 50 darabos limitált box is CD-R (pfff...), póló, képeslap és egyéb kellékek társaságában. Meghallgatásra mindenképpen érdemes, de a megvásárlása nem biztos, hogy feltétlenül szükséges (megjegyzem, kisebb nehézségekbe is ütközhet, mivel az anyag meglepő módon nagyon kapósnak bizonyul a Steinklangnál).

www.leger-des-heils.de

Az idei évre ígért The Lone Descents című új OF THE WAND AND THE MOON-albumra várva (és még egy picit a tavalyi It's Like Dying On Christmas Day kislemezen csámcsogva) azért szakítsunk egy kevés időt (szó szerint, hiszen a korong mindössze bő 5 perc hanganyagot tartalmaz) a nemrégiben megjelent Shine Black Algiz picture EP-re is.

Kim Larsen - ahogy korábban sem volt szokása - most sem árul zsákbamacskát. Az "A" oldalon a címadó dal által kicsit koszosan, nyersen zakatoló akusztikus gitár, harmonika, csengettyű és diszkréten a háttérbe simuló pofonegyszerű vokál képezi a zene gerincét ezúttal is, a klasszikus neofolk iskola legszebb hagyományai szerint. Még 3 perc sincs ez a dal, de nagyon jó és pont elég is belőle ennyi. A Hold My Hand gyakorlatilag egy az egyben folytatja ezt az utat, itt sincs váratlan fordulat, csak csilingel a neofolk muzsika megbízhatóan (és sokak szerint unalmasan, kiszámíthatóan, de szerintem ezekkel a kritikákkal törődni sem érdemes) és magával ragadó módon, igazán kellemes atmoszférát teremtve, valamint a koncerteken (vagy akár otthoni körülmények között is) bátran tapsikolhat az ilyesmire fogékony, hálás közönség, persze csak ha van hozzá kedve. Hangulatos, a megszokott atmoszférát tükröző korong tehát a Shine Black Algiz, a rajongóknak feltétlenül érdemes betenni a gyűjteménybe. "Emptiness Is Rock And Roll..."

A kicsit nyersen szóló felvételek Koppenhágában készültek a Soundscape stúdióban Louise Nipper irányításával. Az 500 példányban megjelent korong kivitelezése és csomagolása pedig ezúttal is osztályon felüli, szemet gyönyörködtető látvány, nagyon megéri a ráfordított összeget.

www.ofthewandandthemoon.dk

Hosszas várakozás után (az olasz Raunend hatékony fellépésének köszönhetően) idén májusban végre napvilágot látott az osztrák ALLERSEELEN csoport fennállásának huszadik évfordulójára összeállított gyűjteményes album. Talán tekintsünk el attól, hogy a megjelenés többszöri elhalasztása miatt a jubileumról lekésve jelent meg az antológia, fontosabb, hogy végre bárki könnyedén birtokba veheti ezt az igazán figyelemre méltó kiadványt.

A történet szerint az ünnepelt csoport, illetve konkrétan Gerhard közelebbi barátai, zenésztársai (sajnos az eredetileg eltervezett névsorból mára néhányan kikoptak, pedig jó lett volna hallani, hogyan tiszteleg az ALLERSEELEN előtt például a GRAUMAHD, a CHANGES, vagy a VON THRONSTAHL) a Steinklang által titokban lettek felkérve a megtisztelő feladatra (feldolgozni egy-egy szabadon választott szerzeményt az osztrák legendától), vagyis egy igazi meglepetésnek volt szánva, elsősorban az említett úriember felé.

Kezdésként (talán bocsánatos bűnként) természetesen az albumon hallható magyar zenekarokat emelném ki. A SCIVIAS (Idun) az elmúlt években erőteljesen átalakult, de megbízható, megszokott és megcsodált arcát mutatja ezúttal is. A kicsit a háttérben dübörgő dobok, a vonósok és egyéb húros hangszerek, a diszkréten díszítő effektek természetesen Rádi Sándor Zsolt karakteres hangjával megkoronázva most is rendkívül meggyőző összképet eredményeznek. A LARRNAKH (Knistern) egy rendkívül egyszerűen hangszerelt és felépített (gyakorlatilag a dark ambient és a neofolk házasításáról van szó) darabbal járult hozzá az ajándék teljessé tételéhez. A CAWATANA (Alle Lust Will Ewigkeit) adaptációja emlékeztet leginkább az eredeti szerzeményre a magyar vonulatból, kicsit talán szellősebben, de egyértelműen felismerhetően szól ez a dal gitárokra, dobokra, minimál zongorára és kétnyelvű énekre felépítve.

A teljesség igénye nélkül feltétlenül ki kell emelnem még a legendás német ERNTE (Santa Sangre, Jodorowsky mix) tőlük meglepően szikár industrial verzióját, a FRAKMÜNDT (Firnföuskamerad) kimérten hömpölygő szerzeményét, a DER ARBEITER (Flama) flamenco-ízű álomszép dalát és az olasz DER FEUERKREINER (Feuersalamander) feszesen, keményen ránk zúduló harcias átgyúrását. Határozottan említést érdemel még a BLOOD AXIS és a SANGRE CAVALLUM (Sonne-Golthi-Ade) összefogása, valamint a STURMPERCHT (Sturmlied) tiszteletadása, de igazából minden zenekar jó ízléssel és remekül birkózott meg a feladattal, így tehát rendkívül egységes és erős a színvonal végig.

A közel másfél órás anyagot végül természetesen egy Gerhard által formába öntött ALLERSEELEN-szerzemény zárja le, nevezetesen a címadó Mit Fester Hand az eredetihez képest kissé átgyúrt formában.

A 6 paneles, rendkívül tetszetős digipak csomagolásba bújtatott korong végső maszterelését a VINTERRIKET és a NEBELKORONA zenekarok főnöke, Christoph Ziegler végezte, amely így tehát minden szempontból kiemelkedően teljesít és talán nem túlzás megelőlegezni, azt eredményezte, hogy az elmúlt évek ínséges felhozatala után végre ismét egy idővel klasszikussá, legendássá érő gyűjteményes anyag született (még úgy is, hogy a kiváló Cavalcare La Tigre trónját – amely válogatásról három zenekar itt is szerepet kapott – ez sem veszélyezteti).

A német Dies Natalis egyik feléből (Norbert Strahl - ének, szöveg, Alexander Meier - zene) alakult Seelenthron sosem tartozott a legismertebb, legközkedveltebb zenekarok közé. Kiadtak két rövidebb anyagot (egy minialbumot és egy EP-t) saját kiadásban (a Nielozilla nevű kiadójuknál), majd az osztrák Steinklang Heimatfolk nevű alkiadójánál megjelent egy teljes hosszúságú cd 2007-ben, Wege címmel (ez volt egyébként a Heimatfolk első kiadványa). Míg a Dies Natalis viszonylag kedvelt volt a közönség körében, viszont az ún. szakma részéről eléggé kétes volt a megítélése, addig a Seelenthront már jobban fogadták, de átütő közönségsikert nem sikerült elérniük. Azt nem merem biztosan állítani, hogy ez a most megjelent új lemezzel megváltozna, de talán egy kis esély van rá. A Dies Natalis merevebb, de egyből ható zenéjéhez képest a Seelenthron lényegesen könnyedebb, felszabadultabb, de a korábbi anyagaiknál mindig kellett kis idő, míg az ember igazán be tudja fogadni (az első, Heimkehr című, 30 perces minialbumot pl. a megjelenés után meghallgattam egyszer-kétszer, nem igazán ért el bármilyen hatást nálam, aztán egy idő múlva, ami lehet, hogy volt egy év is, újra elővettem, meghallgattam párszor, és nagyon megszerettem, a mai napig a legjobb munkájuknak tartom, és hasonló volt a helyzet a Steingeworden című EP-vel és az említett Wege című nagylemezzel, mindegyik legalább 5-6 hallgatás után "adta meg magát"). Ezzel szemben az új lemez már az első-második hallgatásra elért valamit. Bár még az első hallgatás után azt mondtam, hogy nem sikerült annyira jól, mint a korábbi anyagok, ami talán igaz is lehet valahol, mégis nagyon jó lett. A cd felét a jól megszokott akusztikus gitáros, zongorás, ütősökkel és női énekkel kísért laza, dallamos neofolk darabok teszik ki, mint pl. a nyitó, lágy akkordbontogatásokkal operáló  Abschied von den Steinen, a hasonló felépítésű, melankolikus Warum gehen wir, az egyből ható tangóharmonikadallamra épülő, lendületesebb címadó dal, a Die Reise, a hagyományos Seelenthron-jegyeket magán viselő Schatten und Licht, az előző lemezen már szerepelt Zeit szintén kissé melankolikus hangulatú átdolgozása, vagy a lemezt záró, sodró lendületű Flucht.

Az igazi meglepetés a harmadik dalnál, az angol nyelvű Go your waynél éri a gyanútlan hallgatót, amikor először megjelennek a torzított gitárok, és a lemez felén itt is maradnak (egy-két akusztikusabb dalban is felbukkannak elektromos gitárszólók, ami eddig nem volt jellemző a zenekarra). Ezek a dalok leginkább a 90-es években igazán népszerű és divatos, azóta kicsit megkopott renoméjú gothic metal együtteseket juttatja az ember eszébe. Azt azonban meg kell hagyni, ezen zenék legjobb pillanatait sikerült itt egybegyúrni, besűríteni ebbe a pár számba, legyen szó lehengerlő, fülbemászó refrénekkel, bombasztikus gitárriffekkel és billentyűfutamokkal, női énekkel operáló goth metal himnuszokról (mint pl. az említett Go your way, annak is a második része, a két igazán slágeres darab, az I'm never there és a Lachendes Gesicht), vagy középtempós, tiszta és torzított gitárt egyaránt alkalmazó rockszámokról (mint a Parting, a You are in the past vagy a Nothing Ends, ez utóbbiban van egy adag a 80-as évek alternatív/underground hagyományából is, különösen a disszonáns gitárok a dal elején, ez az akkori fanzine-es közegben is biztos sikert aratott volna). 

Mondjuk az is csak a sorlemezek tekintetében igaz, hogy meglepetésként éri a hallgatót a torzított gitárok használata, aki hallotta a Traum'er Lebennel és a Trinithosszal közös III című kiadványt, ott egy számban már ízelítőt kaphatott ebből a zenei világból is (persze azt valószínűleg senki nem hitte, hogy ezt "ennyire komolyan" gondolják, egyszeri kirándulásnak vélhettük). De ha meglepetés is, számomra mindenképpen kellemes, mert bár meg kell hagyni, nem ilyen lemezt vártam, de a korábbi anyagok után ezzel is sikerült meggyőzniük. Akik a neofolkban a dallamosságot, a slágerességet szeretik, és nem zavarja őket, ha mindez néha torzított gitárral van előadva, akkor mindenképp megéri megpróbálkozni ezzel a lemezzel. Pl. tudom, hogy a neofolkot hallgatók közül sokan jöttek a gothic metal közegéből, ők lehetnek az elsődleges célcsoport. Számomra a Seelenthron ezzel a lemezzel végképp bebizonyította, megerősítette, hogy a jelenleg is aktív német neofolkzenekarok élvonalában van a helye (közvetlenül a Darkwood és a Sonne Hagal mellett/után).

A néhány évvel ezelőtti, az osztrák Steinklang Industries egyik oldalhajtását a Heimatfolk kiadót útjára indító SEELENTHRON album a Wege, egy fiatalos lendülettel átitatott, kifogástalan-közeli, ritka kellemes és élvezetes neofolk korong. Ugyan soha nem szenteltem kitüntető figyelmet a csoport munkásságának, de amikor megtudtam, hogy készülőben az új lemez, felcsillant a szemem és számoltam a napokat, hogy mikor vehetem kezembe aktuális kiadványukat. Az alábbiakban következzék tehát egy részletes (nagyon-nagyon szubjektív) elemzés a Die Reise kapcsán, annyit azonban már most el kell árulnom, óriási meglepetés és egyben csalódás számomra az az út, amelyen a zenekar ezzel a kiadvánnyal elindult. 

Az album kezdéseként felcsendülő Abschied Von Den Steinen egy igazán megkapó, egyszerűségében is kellemesen csilingelő csodaszép dal. Egy pillanatra ugyan felbukkan az ORPLID és a NEUTRAL  szelleme, de elragadó szépségével rögvest hatalmába is keríti a hallgatót, így a plagizálás vádjának fátyolos ködében ténferegve várhatjuk a folytatást, amely a címadó Die Reise képében nem is várat sokat magára. Lendületes, temperamentumos dal pezsdítően üde harmonika kísérettel. A dinamika, a kezdeti remek hangulat és úgy összességében a kibontakozni látszó varázslat azonban egyértelműen megtorpan a harmadikként felcsendülő dal (Go Your Way) által. Már a kezdés is nagyon furcsa (komolyan, az egykor igen népszerű CRANBERRIES formációt juttatta eszembe), a folytatás azonban ennél is rosszabb. Dark–love metal refrén, torzított gitárokkal, egymástól teljesen idegen, az összehangoltságtól igen távol járó női–férfi vokál (Mandy Wilde és Norbert Strahl), amibe ráadásul nemritkán hamis hangok is becsúsznak. A folytatásban érkező For Years ugyan igyekszik kellemesebb pillanatokkal szolgálni, de az ismét felcsendülő páros vokál itt is nagyon zavaró. Az I’m Never There a 15-20 évvel ezelőtti indie–rock bizonyos zenekarainak megnyilvánulásait idézi, némi GATHERING hatással fűszerezve, de a már többször leszólt énekes duó teljesítménye az eddigiekhez képest is mélyrepülésbe kezd. Komolyan, döbbenet, amit itt ének címén produkálnak. Külön–külön nem lenne velük komolyabb baj (különösen Norbert orgánuma megnyerő szólóban), de képtelenek egymáshoz igazodni, kimondottan fals ez a különös összefonódás. A Warum Gehen Wir… csendesen, borongósan szól, a gitár uralja a dalt, de ismét „felcsendül” és már határozottan kínosan harsog a páros hangja. Több mint furcsa és érthetetlen, hogy miért nem szólóban énekelnek, úgy nem lenne különösebb probléma, így azonban számomra élvezhetetlenné teszik ezt az egyébként sem teljesen meggyőző albumot. A Lachendes Gesicht verzéjében a magyar DE FACTO egyik gitártémája is felbukkan, de persze ez véletlen is lehet. A Zeit kimondottan kellemesen szól, akárcsak az ezt követő Schatten Und Licht, itt érezni igazán, hogy a zenekart irányító, első számú komponista, Alexander Meier továbbra sem felejtett el jó dalokat írni (a zeneileg gyengébb pillanatok ellenére sem), csupán a páros énekeket kellene valamilyen módon ráncba szedni, mert azok az album végéhez közeledve sem igyekeznek javulni, sőt… Az albumot lezáró Flucht tartogat még néhány kellemesebb pillanatot (a lemezen vendégként ezúttal is felbukkanó Max Pech itt igazán elemében van), de összességében szerintem ez sem javít a végső ítéleten jelentős mértékben. 

Lehet, hogy kissé durván hatnak a fentiekben leírt sorok, de számomra teljesen egyértelműnek tűnik, nagyon nincs egyben az egész, széteső, elkapkodott produkciót hallhatunk a SEELENTHRON zenekartól, ahol különösen a már általam unalomig ismételt női–férfi vokált lenne égetően szükséges ráncba szedni. Többször is meghallgattam az albumot, vagyis az esélyt megkapta a Die Reise, de képtelen volt meggyőzni.

Egy különös epizódként meg kell még említenem, hogy a dp–motiv stábjában ritkán tapasztalható mértékű egyet nem értés alakult ki a lemez kapcsán, így rendhagyó módon a  folytatásban az album méltatásának is helyet szentelünk, természetesen Balázs szemszögéből és az ő megfogalmazásában

www.steinklang.at

Egy rövid, de rendkívül jó hangulatú prágai kitérő után pénteken, a kora esti órákban érkeztünk meg Lipcsébe. Villámgyorsan túlesve a szükséges adminisztráción, majd a szállodai bejelentkezésen is, már neki is vághattunk az éjszakának. A beszámolót ezúttal rendhagyó módon hárman "vetettük papírra", a dőlt betűs bekezdések Gresz Ágnes tollából származnak, valamint idővel egy második rész keretében Balázs is megosztja majd a dp-motiv olvasóival az élményeit. Az illusztrációként mellékelt fotókat Kiss Kornél készítette.

Első WGT-n való részvételemből fakadóan konkrét elvárások nélkül futottam neki a lipcsei fesztivál koncertjeinek. Pénteken este lépett színpadra a hegedű-folk ördöge, Matt Howden (a SIEBEN színeiben), aki a Centraltheaterben (korábban Schauspielhaus) volt látható-hallható. Tapasztalhattuk, hogy csodákra képes a hegedűpickup, volt hegedülés, dobolás, éneklés és persze a show elemeként vonópörgetés. Mivel szólóelőadást láthattunk, a művész igyekezett megtölteni a színpadot, ami nem feltétlenül vált a látvány javára, azonban a hangzás tökéletes volt, Matt Howden hozta a megszokottan vidám témáit, de a koncert végén az új albumról felcsendülő dalok már sokkal sötétebb, szenvedélyesebb tónusúak voltak. Ezután lépett a színpadra a BLACK TAPE FOR A BLUE GIRL formáció, ami nem csupán a zene segítségével próbálta megidézni a 20-as évek Amerikáját. A három tagú zenekarnak sikerült teljesen birtokba vennie a pódiumot, élvezhető vizuális élményt nyújtva egy nyomdásznak öltözött énekes és egy pin-up girl benyomását keltő gitáros/énekesnő segítségével. A koncerten teljesen át lehetett érezni a dalok hangulatát, és annak ellenére, hogy életemben először hallottam a zenekart, még a ráadás sem bizonyult fárasztónak.

Előzetesen sok jót (néhány kevésbé jót is) hallottam erről az erősen titokzatosságba burkolózó osztrák formációról, volt ahol a military pop és a neoclassical új üdvöskéjének tartották őket, valamint egy személyes beszélgetésünk során konkrétan a Steinklang-főnök Max is az egekig magasztalta a szóban forgó kiadványt - és úgy általában a csoportot is - (az ORDO ROSARIUS EQUILIBRIO és a DERNIERE VOLONTE közé helyezte a csapatot), így izgalommal vegyes érdeklődéssel helyeztem a korongot a lejátszómba.

A nyitó Je Ne Veux Plus Etre Pieux egy pergően feszes dobbal, csemballóval, csellóval, zongorával kísért kellemesen csordogáló szerzemény, a vokálok inkább csak színezésként bukkannak fel, ami nem is jelent különösebb problémát, ellenben már itt meg kell említenem a korong legnagyobb hibáját, nevezetesen a néhol erősen műanyag hangszíneket. Amikor több hangszer (vagy inkább hangszín, hiszen gyanítom, hogy minden szintetizátorral lett feljátszva, vagy gépen szerkesztve) harsog egyszerre, még nem is annyira zavaró, ellenben amikor valami (pl. a cselló) csak magában szól, akkor több mint zavaró ez a hiányosság. A folytatásban a La Foret Obscure során előtérbe kerülnek a fúvósók, valamint a férfi vokál és egy kicsit meg is pihen a csoport, kényelmes tempóban zajlanak az események minden különösebb meglepetés nélkül, viszont ha már a kiadó (és úgy általában a kritikusok is) a bevezetőben említett zenekarokat hozta fel viszonyítási pontként, meg kell jegyeznem, hogy a holland HERR és a francia LES JOYAUX DE LA PRINCESSE munkássága is egyértelműen tetten érhető a CDL dalaiban. Ha tovább megyünk, a címadó Marchant A Quatre Pattes An-Devant De La Redemption című szerzemény ellenben többé-kevésbé a német TRIARII zenekar hatását mutatja, míg a L'Automne egyértelmű és erőteljes neoclassical befolyással bír, erős kórusokkal, tisztán csengő szoprán énekkel. A Messaline a zenekar zordabb arcát mutatja, de ez sem rejt magában valódi meglepetést, hiszen ahogy haladunk előre, mindinkább felüti a fejét az önismétlés és az unalom. Az album hajrájába kanyarodva a zenekar ugyan tesz még egy kétségbe esett kísérletet a mundér becsületének megmentésére, de veszett fejsze nyele ez már csupán, amely egyértelműen egyfajta lassú agóniához vezet a kirobbanó lezárás helyett.

Nem rossz ez az album (nálam erős közepesre teljesített), csak kissé túlértékelt - elsősorban a kiadói felhajtásnak köszönhetően - és sajnos semmivel sem jobb az átlagnál. Idővel és az ötletek erőteljesebb, határozottabb gyomlálásával talán karakteresebb dalaik születnek majd, így egyértelműen arra biztatok mindenkit, hogy adja meg nekik legalább a minimális esélyt, hiszen rejtőzik bennük némi (eddig) feltáratlan, nyers potenciál.

A CD megvásárolható egy igen ízléses, 4 paneles digipak csomagolásban (a múlt század 30-as éveinek erotikától túlfűtött Franciaországára emlékeztető, női fotókkal illusztrált verziójában), illetve limitált díszdobozban, amelynek tartalma: 3 incses, 3 csak itt hallható dallal felvértezett bónusz CD-R (fekete pont, a rézangyalát!), képeslap, valamint egy 90x150 centiméter méretű francia zászló.

www.steinklang.at 

Hamarosan jönnek a (szöveges) beszámolók az idei, 20. Wave-Gotik-Treffenről, addig is bevezetőnek álljon itt pár fénykép néhány fellépő zenekarról.

A képeket Kiss Kornél készítette (kivéve a Cawatanáról készült fotók, melyek Csigás Adrienn munkái).

Mint ahogy korábban egy rövidebb kedvcsinálóval mi is világgá kürtöltük, a kanadai VISIONS ismét Budapesten koncertezett. Az eseményre sajnos viszonylag kevesen voltak kíváncsiak, a szóban forgó dark ambient formáció színpadra lépése ennek ellenére mégis jól sikerült és némi apropóval is szolgált a zenekar aktuális albumának bemutatására. 

Annyit rögtön az elején le kell szögeznem, a VISIONS a dark ambient műfajában egyértelműen a legjobbak közé tartozik (ékes bizonyítéka ennek a Summoning The Void lemez is), ellenben az a fajta zene, amiről talán felesleges hosszabb terjedelemben dicshimnuszt harsogni, ezt a muzsikát hallani kell. Öt, hosszan elnyújtott, lassan kibontakozó és alakot öltő dalt rejt a korong bő ötven percben, hipnotikus hatású, varázslatos szépségben kicsúcsosodva. Végleges formájukat lomhán felöltve terebélyesednek a hangfoszlányokból, finom, monoton "dallamokból", hangulati elemekből felépített dalok, a teljes nyugalom jegyében, itt bizony még véletlenül sincs helye a kapkodásnak. Meditatív és magával ragadó anyag, egyértelműen kiemelhető a műfaj egyik jellemzőjének mondható, távolról sem különösebben meglepő zsákutcából. Nem is szeretném hosszan boncolgatni, inkább azt javaslom, aki teheti, hallgassa meg, garantáltan megéri a ráfordított időt.

A CD a kiadótól már megszokott csomagolást kapta, A5-ös karton tokban egy kis zsebbe csúsztatható korong, külön booklet nélkül, 1000 példányra limitálva, és még számos európai terjesztőnél beszerezhető.

www.cycliclaw.com

A Wilhelm Herich (a többi résztvevő a hagyományoknak megfelelően  némileg titokzatosságba burkolózva DAX és Doc M. Riot néven lett feltüntetve, illetve itt van még az ANENZEPHALIA-ból  ismert Brigant Moloch is) vezette német GENOCIDE ORGAN formáció egyértelműen a jelenkori industrial-noise zene egyik legszikárabb, legradikálisabb alakulata, mind a zenéjükben, mind a szövegi koncepciójukat tekintve. Kevesen tartanak ki ilyen sziklaszilárd elszántsággal az eredetileg elképzelt, a kezdetekben megfogalmazott koncepció mellett, különösen, ha az minden vonatkozásában rendkívül provokatív és radikálisnak mondható. Nem tisztem a csoport szövegi ideológiájának, vagy a jelképrendszerének boncolgatása (ahogy az oldal indulásánál már hangsúlyoztam, a dp-motiv elsődlegesen a zenére koncentrál), ellenben feltétlenül hibának érezném, ha szó nélkül siklanánk el legfrissebb albumuk lehengerlően komplex extrémitása mellett.

Már a korongot indító Error tisztázza, szó sincs megalkuvásról, dallamosodásról, újabb kíméletlenül karcos, szikár power-industrial vár a hallgatóra bő 40 percben, a klasszikus hagyományok szerint. Dühöngő, mértéktelen hangorkán szól az It’s Over perceiben is, torzított gerjedésekkel felvezetve, archív bevágásokkal díszítve, Wilhelm agyoneffektezett, eksztatikus  szövegmondásával  megkoronázva. További rendkívül feszült pillanatokkal szolgál a Forever Whore , de ez alapvetően igaz az album egészére, valamint a komplett GO életműre egyaránt. Spirálisan örvénylő massza tulajdonképpen a csoport minden zenei megnyilvánulása, ahol még véletlenül sincs helye a mellébeszélésnek, egy precízen kivitelezett hangrobbanás a teljes diszkográfia  a kezdetektől egészen napjainkig. A folytatásban a Denard borzolja és horzsolja az idegeket, egy igazi power-noise klasszikus ez a szerzemény már most, véleményem szerint az Under - Kontrakt egyértelmű csúcspontjaként. Olyan energia és dac feszül ebben a dalban, ami szavakkal nehezen leírható, feltétlenül hallani kell tehát! A folytatásban a Prince ugyan hangyányival visszafogottabban harsog, mégsem hoz egy percnyi megnyugvást sem feszült, mindeközben magával ragadó megoldásaival. Az I’m With You All Days karcosan sistergő méregerős noise kavalkád hirtelen lezárással, míg a Tamil Eelam hipnotikus örvénylése igazán szuggesztív és felemelő pillanatokban részesíti a hallgatót. A The Lord Is My Lightot emelném még ki az egyébként gránittömbhöz hasonlítható végtelenül hatásos és szilárd egészből, mint egy újabb power-noise himnuszt, meglepő, némileg cinikusan csengő kórus lezárással. Ritkán tapasztalható elsöprő erő feszíti az album minden pillanatát, képtelenség érzelmek nélkül közelíteni hozzá, egyértelműen a csoport (és úgy általában a műfaj) büszkeségére válik és a megjelenés után szinte azonnal klasszikussá érett.

A kiadvány kivitelezése az eddig megszokottaknak megfelelően fekete-fehér és rendkívül minimalista, a frontoldalon kitakart szemű lázadó harcosok állnak felfegyverkezve, a fejük felett köröző helikopter társaságában, a zenekar logójával kiegészítve.

A GENOCIDE ORGAN legfrissebb támadása nem tartogat különösebb meglepetéseket, ellenben könnyedén hozza a kötelező gyakorlatot és vastagon alkalmas az eddigi elkötelezett rajongók további ámulatba ejtésére, vagyis aki eddig kedvelte a csoportot, most is bátran beruházhat aktuális albumukra.

http://tesco-germany.com
http://www.myspace.com/genocideorgan

Ahhoz képest, hogy a német WAPPENBUND csoport egy ideig a múlt ködében sodródva feloszlatottnak lett tekintve, az elmúlt két esztendőben a Bussler házaspár rendkívüli módon a lovak közé csapott, rövid időn belül a harmadik rövidebb anyaggal rukkoltak elő (azért esetleg lassan jöhetne már a friss album is). 

Az "A" oldalon hallható Empires kalapálóan sűrű, viharos erejű dobokra építkezik, egyértelműen a Zeitenwende világát idézve, de sajnos kevésbé fajsúlyos ötletekkel felvértezve és lényegesen halványabb megszólalással megtámogatva. Hiányzik a katarzis érzete, fáradt, kicsit talán elkapkodott és kevésbé felkavaró darabról van szó. A Son Of Sun az Empires ikertestvére is lehetne, sajnos minden tekintetben, az összes erényével és a hibáival együtt. A hangzás itt is erőtlen, a dal sem képes az elvárható szinten meggyőzni, egyértelműen önismétlésnek tűnik. Talán a sok (kicsit elaprózottnak tűnő, habár kétségtelen, hogy a Heaven és a Licht Ist Leben anyagok színvonala megkérdőjelezhetetlen) rövidebb megjelenés után végre egy újabb albumnak kellene következnie, ahol újra ereje teljében varázsolhatna a német duó, vagy ha nincs ötlet, nem kell erőlködni és minden áron nyújtani a már így is viszonylag terjedelmes, eddig meglévő diszkográfiát. 

A cseresznye színű korong két verzióban látott napvilágot. A szerényebb kiadás égővörös bakelit kislemez, egy ezüstös színben csillogó, filmtekercseket rejtő kerek fém dobozra emlékeztető alumínium csomagolásban (természetesen a WAPPENBUND-logóval díszítve), zenekari viaszpecséttel, dupla inzerttel, 294 példányban, míg a nehezebben beszerezhető, extra változat 50 példányban, 1 dalt tartalmazó bónusz CD-R (fekete pont) társaságában, Maria és Sven által dedikálva. 

www.elsola.de/label/greyland/wappenbund/index.htm

Nem titkolom, elfogult vagyok a CURRENT 93 csoporttal szemben, volt is már több lelkendező kritika tőlem itt az oldalunkon, soha nem is fukarkodtam a dicséretekkel, ha róluk volt szó. Óriási kedvenc nálam a zenekar hosszú idő óta, éppen ezért kimondhatatlanul nehéz leírnom az alábbi  sorokat a legfrissebb (érzésem szerint rendkívül gyenge) album kapcsán. 

A kezdő Kingdom gyakorlatilag introként funkcionál, nincs különösebb jelentősége, a célnak megfelel, nem is pazarolnék rá több karaktert. A folytatásban a Moon azonban máris visszás érzéseket generál bennem, mintha egy 8 éves kislány zongorázni tanulna, bátortalanul és a lelkesedés, az elszántság legcsekélyebb jele nélkül. A Persimmon különös szövegvilága mellett azért a zongora (itt most éppen Baby Dee) által megcsillan az isteni szikra, de mégsem képes kiteljesedni, elkapkodottnak, laposnak érzem összességében, a Cuckoo képében pedig ritkán tapasztalható mélypontra süllyed a színvonal. Bugyuta (sehol a korábban jellemző gyermeki, diszkrét báj), a C93 korábbi zenei világától tökéletesen idegen és semmitmondó, érthetetlenül szétesett próbálkozás. A Jasmine esetében érkezik az újabb pofon, a NOVY SVET akár sárgulhat is az irigységtől, de ez így már egyértelműen méltatlan a csoport eddigi életművével szemben. A Lilynél megint azt érezni, hogy döbbenetesen halvány és gyenge próbálkozás ez a zenekar és úgy általában David részéről, hiszen az alapötlet ugyan nem is lenne annyira rossz, de a végeredmény nagyon kidolgozatlan és kapkodó lett. A Pomegranate egyértelműn a korong csúcspontja (furcsa ezt ebben az esetben leírni), amely erősen a Soft Black Stars világát idézi, csak az a huszadrangú kísértetfilmekre jellemző hangeffekt ne szólna benne! A Honeysuckle ellenben ismét a mélyrepülés felé tereli a zenekart, egy téma szól végig, ami nem is lenne rossz, de súlytalan, nincs kellően kibontva és így unalomba fullad. Nem is részletezem a hátra maradó dalokat, feleslegesnek és értelmetlennek érzem, akkora a csalódásom, a lényeg így is nyilvánvaló, ha durván akarok fogalmazni, egy szenvedés az egész, véleményem szerint érthetetlen módon elkapkodott, feleslegesnek tekinthető albumról van tehát szó, aminek a megjelenését igazából semmi nem indokolta. De persze éljen a független művészi akarat és szabadság, valamint a zenekarnak (és a kiadónak is) biztosan jól jön az eladásokból becsorgó bevétel. Az anyag több esélyt is kapott tőlem, de a benyomásaim nem lendültek pozitív irányba, a jobb pillanatok által inkább csak stagnáltak, de összességében inkább a negatív felé billentek és ugyan joggal merül fel a nagy kérdés (Mitől rosszabb ez az album, mint néhány korábbi félresikerült társa?), mégis egyfajta mélypontnak tartom a CURRENT 93 életművében a Honeysuckle Aeonst. Arra azért nagyon kíváncsi vagyok, mire gondolt például Michael Cashmore a korong meghallgatása után? 

Ez az album az én szememben méltatlan a CURRENT 93 nevéhez, habár gondolom így is rengetegen fogják imádni, szóval azért próbálkozni lehet vele, elképzelhető, hogy csak nekem nem stimmel valami, vagy inkább az egész. 

A hazánkban is méltán népszerű francia DERNIERE VOLONTE zenekar alapítójával, elsőszámú dalszerzőjével, énekesével és mindenesével Geoffroy D-vel olvashattok interjút az alábbiakban (a közreműködésért kiemelt köszönet Sütő Judit részére), kitérve természetesen a tavalyi Immortel albumra, a néhány éve lebonyolított budapesti koncertre és egyéb fontos kérdésekre is.

- Hogyan értékelnéd az Immortel albumot a megjelenés óta eltelt egy év távlatából?

- Jelentős előrelépésként értékelem a DERNIERE VOLONTE munkásságában, nagyon jó érzés, hogy megcsináltam, bár most már hónapok óta nem hallgattam meg. Talán most majd újra előveszem. Az biztos, hogy néhány rajongót összezavarhatott, de elsősorban nem a közönség kegyeiért zenélek, hanem azért, hogy kimozdítsam őket, hassak rájuk, gondolatokat ébresszek bennük, érzelmeket generáljak, legyenek azok pozitívak, vagy negatívak.

- Mennyire tudtad megvalósítani az ötleteidet, miként zajlott a munka a lemez felvételekor?

- Nincsenek bevett szabályaim, vagy metódusaim, egyszerűen csak sorba rendezem azokat az ötleteimet, amikből felépíthető egy dal. Ilyen lehet egy-egy hang, ütem, vagy szöveg. Bármi lehet a forrás, egy a lényeg, hogy építkezni tudjak belőle. Az bonyolultabb, hogy végül olyan lemezt állítsak össze, amit az elejétől a végéig szeretek.

- Maradt még esetleg dal, ami nem került az albumra, vagy minden ötletet rögzítettél?

- Nehéz megmondani... Mindig több verzióját készítem el a dalaimnak, hármat minimum. Általában az összes számon addig dolgozok, amíg teljesen elégedett nem leszek velük.

A francia MARCH OF HEROES sajnos tipikus példája az egyértelműen elszürkülni látszó, érdektelenségbe fulladó martial industrial műfajának. A 2006-ban Romain Lemenorel által alapított formáció viszonylag gyorsan vált ismertté és népszerűvé, ami nem is lenne baj, de úgy érzem, az ismertség inkább a kiadványaik színvonalas, figyelemfelkeltő mivoltának, illetve a megfelelően lefuttatott propagandának köszönhető elsősorban, mintsem a kiemelkedően érdekes, meggyőző zenének.

Ha szigorúan vesszük, az elsőként felcsendülő dalban (Prologue) gyakorlatilag szinte mindent meg is kapunk, amire egy "modern" martial industrial zenekartól számíthatunk. Kicsit koszos, ködös megszólalás, narráció, vonósok lassú beúsztatása, harcias és dörömbölő dobok, elnyújtott zajok, nagyzenekari betétek, kórusok és így tovább. Ez a repertoár a későbbiekben természetesen kiegészül archív felvételekkel, fegyverropogással és némi szomorkás zongorával is a hangulat fokozásának érdekében, de sajnos az összkép így is rendkívül erőtlen és szétszórt. A témák nem rosszak, csak éppen durván átlagosak és szinte mindent hallhattunk már korábban egy az egyben, csak éppen mások által megvalósítva. Amit viszont még feltétlenül negatívumként kell említenem, a rendkívül ötlettelen, gyakran közhelyes, vagy éppen erősen giccsbe hajló számcímek (Motherland Calls, The Last Days és így tovább), habár végeredményben ilyen zenekari névválasztással mi másra is számíthatnánk? Végigfutva saját soraimon, talán túl szigorúra és erősre sikerült ez a kritika, de egy ideje már egyébként is kikívánkozott belőlem ez a dolog más, hasonszőrű próbálkozások kapcsán, így most a MARCH OF HEROES legénységét sújtom szavaimmal, mert akárhogy csűröm-csavarom, ehhez igazán kapóra jött ez az alkalom. Persze nem kell elkeseredni (amint a zenekar tagjai nyilván nem is fognak), csak kicsit határozottabban törekedni az önállóságra, eredetiségre és így tovább.

Az anyag kivitelezése azonban példaértékű (nem is tudom, hogy a kiadó, vagy esetleg a zenekar érdeme?), három különböző verzió létezik, egy hagyományos, fakó digipak, egy fadobozos, 48 darabszámos limitáció, valamint a 40 példányos díszdoboz-póló kombó. Akárhogy is, ez azért így elég jól hangzik!

www.myspace.com/marchofheroes

www.rageineden.org

Az alábbiakban terítékre kerülő kiadvány vitathatatlanul az absztrakt zajzene egyik alapvetése. Három német power-noise, noise-ambient csapat összefogása egy erőteljes, távolról sem elhanyagolható ázsiai szál bevonásával.

Az albumot a Brigant Moloch által dirigált ANENZEPHALIA nyitja egy bő 10 perces, a zenekar egyéb munkáit figyelembe véve túlzás nélkül visszafogottnak is minősíthető szerzeménnyel (Weltgleichschaltung 2006). Lassan építkező, széttördelt, karcos, sistergő zaj és rongyosra effektezett hangbejátszások uralják ezt a kompozíciót, talán kevésbé vad összképet mutatva, mint amit korábban már megszokhattunk a dalaik által. Nyugodt mederben, csordogálva felfejlődő, a közepére érve azonban megrázó pillanatokat tartogató "dalról" van szó, amely mutat ugyan hiányosságokat, de azért bőven érdemes a meghallgatásra, igaz, szilárd meggyőződésem, az ANENZEPHALIA fő ereje a személyesen megtapasztalt, színpadi produkcióban rejlik. Lemezen sem rossz, amit művelnek, de azért mégsem az igazi.

A sorban következő csoport az elsősorban a dark ambient műfajában vitézkedő INADE (a Loki Foundation házi zenekara) két darabbal képviselteti magát (Asteroid Probe, 3 Million Minds). Azokat, akik ismerik őket, nem érheti különösebb meglepetés, most is a mélyből feltörő, hipnotikus erejű, néhol gurgulázó, máshol harsányabb, sötét tónusú ambient a meghatározó, némi mértékkel és eleganciával adagolt industriallal fűszerezve, kevés meglepetéssel, de határozottan megbízható minőséget képviselve. Egyértelmű számomra, hogy jelenleg a műfajon belül az INADE simán a legjobbak közé tartozik.

Az albumot záró OPERATION CLEANSWEEP szintén két dallal (Japan, Untitled) járult hozzá az anyag sikeréhez. Ez a germán duó még a rendkívüli módon mellőzöttnek tekinthető, rétegzenének minősülő power-noise szcénában is háttérbe húzódó, kevéssé frekventált törekvésként ismeretes, valljuk be, többé-kevésbé ezáltal is a kultusz státuszt erősítve. Bevallom az itt felvonultatott szerzeményeik engem csekély hiányérzettel töltenek el, kevésnek és gyengének érzem ezt a produkciót, hallottam már tőlük sokkal jobbat is (például a klasszikus Powerhungry albumot), de azért most sem követtek el végzetes hibákat, csak nekem túl szellősek az itt felsorakoztatott témák.

Röviden összegezve, egy remek összeállításról, kitűnő kezdeményezésről van szó tehát, három - a műfajon belül - meghatározó zenekarral, melynek kuriózumértéke vitathatatlan (még úgy is, hogy nem minden dal sikerült egyformán erősre), ellenben, ha valaki csak most ismerkedik a műfajjal, vagy konkrétan a szóban forgó trióval, úgy inkább a stúdiólemezeket ajánlom, vagy tessék rájuk koncerteken vadászni (az INADE például az idei Treffenen is elcsíphető lesz). A kiadvány csomagolása speciális műanyag tok, egy-egy inzert társaságában a zenekaroktól.

www.myspace.com/anenzephalia

www.myspace.com/audiomythology