Az alábbiakban az amerikai Convivial Hermit magazinban hamarosan megjelenő, LARRNAKH zenekarral készült interjú magyar nyelvű változatát olvashatjátok. Az interjú megszületéséért, a közlés jogáért és minden egyébért hatalmas köszönet Yury Arkadin részére, valamint meg kell jegyeznem, hogy napra pontosan ma egy éve indult be a dp-motiv, vagyis hipp-hipp-hurrá, nekünk.

- Két éven belül a második lemezzel jelentkezik a Larrnakh. A 'Like the Silken Shrouds of Loneliness' nagyon sok helyen az előző, bemutatkozó lemez egyenes folytatásának tűnik, mind hangulatilag, mind struktúrájában. Tudatos döntés volt a részetekről, hogy a 'Now Will You Believe?' áramlásához és hangulatához hasonló legyen az új anyag? A két lemez dalai nagyjából egy időben születtek, vagy nagyobb időintervallum alatt?

- Egyértelműen tudatos volt a döntés, hiszen a LARRNAKH a neofolk és az industrial házasításának egyik új fegyvere. A második lemezen ugyan egy leheletnyivel direktebbek a dalok és jobban kiérlelt a hangszerelés, de műfajában nincs eltérés a Now Will You Believe? koronghoz képest. Ezek az albumok, illetve a csoport összes kiadványa egy komplett egész darabjait képezik, kövek egy folyamatosan épülő, bővülő úton. Akkor mutatják meg végső értékeiket, ha kész lesz a teljes életmű, vagyis a végkövetkeztetést majd akkor vonhatjuk le, ha a csoport befejezte ténykedését és elmondtunk mindent, amit el kellett mondanunk.

- A Larrnakh-ot többek között az teszi egyedivé és erőssé, hogy kombinálja a dark ambientet, vagy industrial számokat az akusztikus neofolkkal (szeretem ezt 'tiszta' neofolknak nevezni), összepárosítva ezzel valamiképpen a hangsúlyosabb zajt (modernitás) a dallamokkal és a harmóniával (tradíció). Mennyire fontos nektek, hogy egységesítve képviseljétek ezt a hangulatot vagy szintézist, hiszen nagyon sokan épp ellentétes, különálló műfajokként tekintenek a zenétekben meglevő kettősségre?

- A tiszta neofolk kifejezés nekem is nagyon tetszik! Az indusztriális és a dark ambient elemek, úgy vélem, tökéletes harmóniát alkotva olvadnak, forrnak egybe a LARRNAKH zenéjében. Ez a zene számomra maga a tökély! Itt megvan minden, ami nekem igazán fontos és sokat jelent. Persze nem kizárt, hogy az idők folyamán egyéb műfaji jellemzők is felütik majd a fejüket a zenénkben, de ez a triumvirátus mindig is elsőbbséget fog élvezni. Megjegyzem, a zaj- és zörejzene az egyik legtradicionálisabb kifejezési forma a muzsika palettáján, természetes tehát, hogy különös figyelmet kell rá fordítanunk.

Bő egy hét múlva Budapesten koncertezik a jelenkori neofolk élet egyik zászlóshajója, a dán OF THE WAND AND THE MOON. Ennek, valamint a nemrégiben megjelent friss albumnak apropóján és egyéb események kapcsán kérdeztem a zenekar ügyeiről a csoport vezérét, Kim Larsent, aki néhol ugyan kissé álmatagon, néhol azonban meglepően vidáman, de hosszas unszolás után osztotta meg információmorzsáit velem és a magyar rajongókkal.

- Mesélj kérlek az OF THE WAND AND THE MOON jelenéről és közeli jövőjéről, valamint a szeptemberben megjelent új lemezről, a The Lone Descentről! Több koncertet is adtál az ősz folyamán, többek között a DEATH IN JUNE társaságában. Ezeken milyen tapasztalatokat gyűjtöttél?

- Igen, az új album most jelent meg és azt hiszem egyértelműen érezhetőek rajta a változás jelei. Nem akarom folyamatosan a múlt ösvényét taposni, mindeközben persze megtagadni sem fogom azt. Volt korábban néhány felvezető kislemez is, amik egyértelműen a tapogatózás jegyében fogantak, kerestem a megfelelő hangzást, kísérleteztem a hangszereléssel, szabadjára engedtem a fantáziám. A We Are Dust című kislemezes dal végül az albumra is felkerült. 

Az hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a színtér egyik legtermékenyebb zenekara jelenleg a luxemburgi Rome. Öt év alatt öt nagylemezt adtak ki, és akkor még nem is szóltunk az EP-kről, maxikról. Folytatva ezt a hagyományt (és kissé talán túlzásba is esve), idén is megjelent egy újabb lemez, Die Aesthetik der Herrschaftsfreiheit címmel, ami rögtön tripla lett: 36 dal 3 cd-n, két és fél órában. A csomagolás elég impozáns, mindhárom lemezhez tartozik egy-egy keményfedeles, szövetborítású könyv (aki szokott járni a WGT-re, az ismeri ezt a formátumot, a fesztivál programfüzete hasonló kiállítású). Mindegyik kötet 40 oldalas, jó minőségű papírra nyomtatott, az egész egy masszív kartontokba csomagolva, ami szintén szövegborítású, dombornyomásos felirattal. A kiadvány 999 példányra limitálva kapható.

Hosszas várakozás után végre megjelent a Kim Larsen vezette dán OF THE WAND AND THE MOON ötödik albuma, a The Lone Descent. Mivel korábban a felvezetést már (többszörösen is) megejtettük, így most rögtön a lényegre térek, következzen tehát az album elemzése, méltatása.

A nyitó Sunspot némi dübörgéssel tarkított, industrial-ízű felvezető után csap a húrok közé, egy vehemens, lendületes neofolk dal képében. Ha egy kis dobot tett volna alá kíséretnek Kim, akkor most akár egy slágeresebb noise rock dalról is írhatnék. Soha rosszabb kezdést! A kopogó basszussal kísért Absence már az előzetes alapján is egyértelmű slágernek ígérkezett és most - megismerve a végső verziót - egyértelműen és elégedetten csettintve nyugtázom az újabb remekmű megszületését. A hossza ellenére is egy igazi "bólogatós, dúdolható" darab, biztos vagyok benne, hogy sokak kedvencévé fog válni rövid időn belül. Vastagon effektezve, kicsit lebegősen szól a trombita Bo Rande által, aki még az ezt követő A Pyre Of Black Sunflowersben is fújja a hangszert, megjegyzem, a dupla lemezes bakelit verzión ennek a szerzeménynek az akusztikus verziója hallható bónuszként. A Tear It Apart ismét a gitárt helyezi a középpontba, hihetetlen hangulatot biztosítva, és habár itt is nagyon kopog a négyhúros, az összkép igazán magával ragadó. Ringatóan sodródnak a pillanatok fürge őszi patakként, a hallgató szinte felfekszik a hangok generálta hullámokra, hogy végül el is merüljön azokban a végtelen nyugalom határmezsgyéjén. A We Are Dust már ismerősen cseng, hallhattuk korábban az egyik "felvezető" kislemezen. Ahogy akkor, úgy most is csak azt írhatom, remek, lendületes darab, de messze nem meghatározó jelentőségű. Ellenben az őt követő A Tomb Of Seasoned Dye egyértelműen csúcspont-gyanús pillanatokat tartogat magában a szétfacsart felvezetés ellenére is. Kim hangja itt (is) vastagon effektezve szól, különösen a refrénben, a Louise Nipper társaságában előadott duett alatt. A dal végére kibontakozó katartikus hangorkán, majd a szolid lecsengés garantáltan biztosítja a libabőr-hangulatot. Az Is It Out Of Our Hands? a csendesebb merengés perceit helyezi előtérbe, a cselló (itt Soma Allpass által megszólaltatva) szívfájdítóan szól, Kim pedig visszafogottan szaval, majd eljön a lecsendesedés ideje, hogy tökéletes átvezetésbe torkolljon egy tüneményes - a csoportra kevésbé, inkább a SOLANACEAE-re jellemző - akkordbontásos dal (Watch The Skyline Catch Fire) átkötéseként. A címadó szerzemény egy koszosan, kásásan szóló darab, furcsa módon számomra talán a leginkább töltelék-gyanús megoldásokat és perceket produkálja. Nem rossz dal, de nem hagyott különösebb nyomokat bennem, egyszerűen elrobogott mellettem, kissé öregesen, döcögősen (lehet, hogy ezt a dalt John Murphy jegyzi?). Az Immer Vorwärts tipikus OTWATM-kompozíció, pengeéles akkordokkal, Kim markáns hangjával, harmóniummal, magával ragadó atmoszférával, karakán tempóban. A játékideje a három percet sem éri el, de nem is lett volna értelme nyújtani, tökéletes, ahogy van, nálam egyértelműen az egyik kedvenc szerzemény. Az A Song For Deaf Ears In Empty Cathedrals némileg önmaga plagizálásának (esetleg önismétlésnek) is tűnhet, de a tapasztalt neofolkerek már meg sem lepődnek ezen igazából, hiszen az "5 akkord világában" ez a "probléma" időről-időre felmerül, más kérdés, hogy akad, aki elbukik ezen, míg mások sikerrel veszik az akadályt. A dán csapat mostanra egyértelműen az utóbbi kategóriát erősíti, hiszen évek óta egyenletes minőségben szállítja kiadványait, rendkívüli népszerűségnek örvendve a színtéren belül és nem ritkán azon is túlmutatva.

Soha nem voltam maximálisan elkötelezett rajongója a csoportnak, túl sok kérdőjel és hiányosság lebegett a szemeim előtt, ha a korábbi korongokat hallgattam az életműből, de ezt a lemezt valamiért mégis nagyon vártam. Az OF THE WAND AND THE MOON hosszú évek óta rendkívül stabil és biztos pontja a színtérnek, viszonylag gyakran koncerteznek, ellenben Kim Larsen mindig zárkózott, megbízhatatlan ember hírében állt, így ez a furcsa kettősség sokakat (elsősorban a hivatalos kapcsolatfelvételre törekvő szervezőket) elriasztott a zenekartól. Idén azonban látványosan megugrott az élő fellépések száma (már át is lépte a bűvös tízes határt), itt az új (jól sikerült) album és mintha Larsen úr is élvezné, hogy vidáman lubickolhat ebben a számára szokatlanul pezsgő nyüzsgésben. A lényeg röviden, ez az album betyár jól sikerült, nálam eddig egyértelműen az idei év egyik legjobbja. A már korábban beharangozott újítások, zenei megoldások is sikeresen olvadnak be az OTWATM-életműbe, így nem is látok különösebb okot a kötekedésre, inkább bátran ajánlom minden érdeklődő figyelmébe a The Lone Descent albumot.

www.ofthewandandthemoon.dk

Ahogy arról korábban már beszámoltunk, a harmincadik évforduló kapcsán (ürügyén?) Douglas P. úgy döntött, hogy 6 év után ismét turnéra indul a Death in June. Ennek egyik állomásaként ért október 27-én Bécsbe. Az előzmények elég körülményesek voltak, a német nyelvterületen meglévő (vélt vagy valós) lehetséges problémák miatt a szervezők úgy döntöttek, hogy zártkörű rendezvényként hirdetik meg a koncertet, csak előzetes regisztrációval (és jegyvásárlással) lesz látogatható, a helyszínt is csak a koncert előtt nem sokkal közlik. A jegyek gyorsan el is fogytak, ekkor kitalálták, hogy előtte nap is legyen koncert, amit később mégis lemondtak, az egészet áthelyezték egy nagyobb helyszínre, így mindkét nap jegyei az eredeti dátumra lettek érvényesek. Előző napra meg, ha már lett így egy szabad nap a turnénaptárban, leszerveztek egy zártkörű vacsorát egy bécsi étteremben Douglas P. szólókoncertjével megfejelve.

Öt évvel a legutóbbi koncert után, november 4-én újra fellép Budapesten az ACTUS, az a zenekar (és közösség), amely annak idején először fordult Magyarországon az általunk is felvállalt zenei világ felé, sokat tett akkoriban ezen zenék hazai megismertetéséért. Közel 25 éves működésük újabb összefoglalását adják idei műsorukkal, Esszencia címen, az A38 állóhajón. Erre az alkalomra jelenik meg a csoport új anyaga, Essence Vol. 1 címen, melyet minden jegyvásárló megkap a helyszínen. Ezen a lemezen a zenekar klasszikus dalainak újraértelmezései, átdolgozásai hallhatók.

A belépő elővételben 2100 Ft, a helyszínen 2800 Ft.

Részletesebb leírás található az A38 honlapján, valamint a zenekar Soundcloud-oldalán ízelítőt kaphatunk az új lemezből.

www.actus.hu

Az alábbiakban az apocalyptic pop egyik legismertebb formációjáról, a római székhelyű SPIRITUAL FRONT zenekarról rántjuk le a leplet egy interjú keretében. Habár Simone tőle szokatlanul visszafogottan nyilatkozott ezúttal, azonban így is egy érdekes beszélgetés született. A kérdéseket Gresz Ágnes és Sörös Gergő tették fel, valamint közreműködött még Sütő Judit, illetve Kiss Kornél, akinek külön köszönet az idei Treffenen készült zenekari fotókért.

- Mindenek előtt mesélj kérlek a Rotten Roma Casino album megszületéséről és fogadtatásáról!

- Nehéz szülés volt, sokszor megálltunk, majd nekifutottunk újra, felvettünk részeket, töröltünk részeket milliószor. Sokan vélekednek úgy, hogy ez a legpoposabb lemezünk, amit valaha készítettünk, és ez részben igaz is, másrészt nem. Számomra pop az, ami eléri az embereket, függetlenül attól, hogy lágy vagy brutális, és a legtöbben sajnos nem értik a pop ilyen koncepcióját. A Rotten Roma meg is osztotta a hallgatóságunkat: sokan már nem tartanak velünk, sokan tovább menetelnek az oldalunkon.

- Úgy érzem, zeneileg - az előzményeket figyelembe véve - egy még inkább letisztult, könnyen emészthető dalfüzérről beszélhetünk, ami mindeközben persze nem mondható el feltétlenül a dalok szövegeiről. Te hol helyeznéd el ezt az albumot a világ jelenkori zenei kínálatában? Kik hallgatják ma elsősorban a zenéteket?

- A Spiritual Front rajongói nem hallgatják, hanem érzik a zenét. Nem célunk, hogy felszínes embereket gyűjtsünk magunk köré, mert azokkal szeretnénk megosztani a szenvedélyeinket, akik méltók rá, olyanokkal, akik az életet intenzíven élik, nemcsak pózolnak a menő helyeken.

A hazánkban eddig talán kevésbé ismert, viszonylagos termékenységgel munkálkodó amerikai Sacred Bones kiadó egyik aktuális üdvöskéje a velük honfitárs CULT OF YOUTH zenekar. A hozzám eljutó eddigi kiadványaik nem nyűgöztek le különösebben, ellenben a legfrissebb, nemes egyszerűséggel a formáció nevét viselő korong már többször is elismerő bólogatásra késztetett.

Mondom ezt annak ellenére, hogy a nyitó New West felvezető dobtémája egyértelműen és botrányosan emlékeztet óvodás korom egyik legnagyobb zenei arculcsapására, a "legendás" BONEY M Rasputin című szerzeményére. Ellenérzéseimet sikeresen leküzdve a folytatásban azért jönnek az értékelhetőbb pillanatok is, nevezetesen akusztikus gitárra és kapkodó dobokra épített pop-folk-rock dalok, kicsit a 80-as évek szellemében, bőséges énekkel, határozott basszusgitárral és dühödt vidámsággal. Talán a néhol túlzásba vitt csordavokál bánthatja még a kedves hallgató érzékeny fülét, különösen ahol ezt határozottabban kiemelve hamiskásan is cseng az énekszó, de ezen kívül nincs különösebb baj az anyaggal. Illetve lehetne egy kicsit rövidebb, szerintem ebből a fajta muzsikából éppen elég 20 perc egy lemezen. A Casting Thorns viszi nálam a prímet egyértelműen, a Weary-vel karöltve. Ebben a két dalban megkapjuk mindazt, amiért egyáltalán érdemes erről a zenekarról, valamint a lemezükről megemlékezni. Finom harmóniák, zakatoló gitárok, precíz ritmusszekció és egy kis érzéssel adagolt hegedű a háttérben. Ebből a két dalból érdemes lett volna (érdemes lenne?) egy kislemezt a piacra dobni. Ritkán írunk effajta zenékről itt a dp oldalain (talán a NAEVUS áll velük a legközelebbi rokonságban, meg egy picit a SUB LUNA), de úgy gondolom ez a korong feltétlenül megérdemel ennyi méltatást a részünkről. A hajrába kanyarodva még a The Pole-Star és a Lorelei (itt nagyon távolról, de még a DEATH IN JUNE neve is felrémlik) okoz emlékezetes perceket, így kellemes érzésekkel araszolhatunk a lezárás felé.

A Sean Ragon által vezetett kvartett albuma CD és LP formájában is beszerezhető a kiadótól, illetve elvétve néhány európai terjesztőnél is felbukkant már. Egy próbát érdemes tenni vele...

sacredbonesrecords.com

Hat várakozással eltelt hosszú év után idén szeptemberben végre megjelent a Kim Larsen vezette dán OF THE WAND AND THE MOON csoport ötödik albuma, a The Lone Descent. 11 új dal (illetve bizonyos verziókon további egy bónusz), számos vendégzenész, pazar csomagolás és a neofolk műfaj dicsőítése, kissé a múltba tekintve. A korong kapcsán hamarosan részletes elemzéssel jelentkezünk, illetve, amennyiben Kim legyőzi lustaságát, úgy egy minden fontosabb momentumra  rávilágító interjút is közölni fogunk, kivesézve az új albumot, a DEATH IN JUNE társaságában rövidesen lebonyolításra kerülő koncerteket, illetve beszélni fogunk a novemberi, budapesti fellépésről is.

Aktuális visszatekintő méltatásom az első alkalommal 2004-ben kétféle verzióban (CD-R 2 szerzeménnyel és digipak 3 incses CD-R 6 dallal, 200 példányban) megjelent COLD FUSION - RUKKANOR összefogásra összpontosít. A kiadvány rendkívül pozitív fogadtatása és az igény az újabb megjelentetésre 2008-ban eredményre vezetett, így megjelenhetett a végre gyári korongra préselt, két további dallal kibővített legfrissebb verzió, immáron természetesen a Rage In Eden kiadó égisze alatt.

Már a borítón egyértelműsítve lett, hogy ez a kiadvány mentes mindennemű politikai, ideológiai motivációtól, mindössze zenei, művészi kinyilatkoztatásról és tiszteletadásról van szó a második világháborúban bevetett V-fegyverek (Vergeltungswaffe - Megtorlófegyver) áldozatainak irányába.

Koszosan, nyersen egymásra halmozott zenei panelek, pergő dobok, puffogó ütemek és néhol lágyan csilingelő zongorafutamok szólnak többnyire a korongról, hihetetlenül megkapó atmoszférát teremtve. Bevallom, nem vagyok elkötelezett rajongója a szóban forgó két csoportnak, de ez a kollaboráció hihetetlenül jól sikerült, lehengerlő mestermunka a javából. A kezdő tétel harciasan robban be, feszes monstrumként szinte legázolja a hallgatót, míg a folytatás egy lebegős, hangulatos merengés, egyértelműen érvényesítve a libabőr-hatást, komolyan, néhol a CURRENT 93 + HÖH Island című remekművét idézve. A harmadik darab ismét a menetelős hangulatot közvetíti hihetetlenül szikár formában, a feszültség itt még inkább kézzelfogható formában van jelen. Itt már előkerülnek a műfaji sajátosságnak számító speechek is, de szerencsére csak a háttérbe szorítva, távolról sem tolakodó módon, akárcsak a negyedikként felharsanó szerzeményben, itt is a feszesen dübörgő dobok és a markáns hangszeres munka viszi a hátán a produkciót elsősorban. Ez így is marad az utolsó percekig, mindössze az industrial elemek erősödnek kissé a korong második felétől, hogy a végére egy rövid, de annál velősebb arcon csapással felérő lezárással vessenek véget a lemeznek. Azt hiszem felesleges tovább ragoznom, inkább egyszerűen kimondom, igazi alappillére ez a kiadvány a műfajnak, hiba lenne bárki számára is kihagyni, így tehát feltétlenül jó hír a kíváncsiskodóknak, hogy a kiadónál akad még belőle néhány gazdát kereső példány.

A két csoport egy ideje ugyan már külön utakon jár, de erre a közös munkájukra Marcin és Robert is a legjobb emlékekkel tekint vissza, nem véletlenül.

rageineden.org

A kicsit (?) talán rosszindulatú cím után tekintsünk a közeli múltba, nevezetesen a 2005-ben lebonyolított dupla (május 6-7) bresti koncertek után Douglas Pearce elszánt nyilatkozatokban bizonygatta országnak-világnak: "nem lesz több DEATH IN JUNE-koncert, elég volt a színpadból, öreg vagyok én már ehhez stb.". Évekig tartotta is magát az elhatározásához (kissé le is csillapodott a formáció körüli hisztéria), szép csendben megjelent néhány kevésbé jelentős kiadvány, valamint két sorlemez is (The Rule Of Thirds és Peaceful Snow címmel), majd idén robbant a már egy ideje ketyegő bomba, miszerint a csoport három évtizedes fennállását ünnepelni hivatva, turnéra indul a zenekar. A motiváció valódi indokait, jelentőségének firtatását mellőzve azért azt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy akár még dicséretesnek is titulálható az elképzelés, habár Douglas eddigi nyilatkozataiból sejthető, hogy többé-kevésbé a csoporttól korábban már megszokott produkciót élvezhetik majd a szerencsés egybe gyűltek, vagyis az akusztikus gitár-vokál-dob szentháromságot előtérbe helyezve zajlanak az ünnepi alkalmakkor az események a fellépések során (ami enyhén érdekesnek mondható, tekintve az új album hangszerelését). A felbukkanó vendégek pontos névsora még nem teljes, de az már most biztosra vehető, hogy John Murphy ezúttal is színpadra áll és alkalmanként vendégként erősíti majd a programot a dán OF THE WAND AND THE MOON (Kim Larsen még ebben az évben Budapestre is ellátogat a Focus Abyssi est keretén belül) és a német SONNE HAGAL. Ugyan a koncertek iránt jelentősnek mondható érdeklődés mutatkozik a rajongók részéről, ez mégsem csábít jelenleg egy szervezőt sem arra, hogy kelet-közép-európai helyszínt kössön le a holtidőben (pedig Albinnak felvetettem egy bécsi koncert lehetőségét), így aki hazánkból szeretné megtekinteni az eseményt, kénytelen lesz az alábbi helyszínek közül választani (a német koncertre a jegyek már elfogytak).

Az eddigi dátumok:

A jeles évforduló tiszteletére a legendás Nada album újabb verziójával (Nada Plus, dupla lemez, bónusz DVD, USB, póló, 21 audió- és 17 videófelvétel, 16 dal a bakeliten és a klasszikus Night And Fog 9 tétele az USB-re préselve), valamint különböző ruhaneműkkel (póló, ing, dzseki) is készül a csoport kiadója és természetesen maga Douglas Pearce.

www.deathinjune.net

Tony Wakefordon a jelek szerint nem fog az idő vasfoga. Amennyiben esetleg mégis, úgy rendkívül jól leplezi ezt. Természetesen itt nem a testi, fizikai jellemzőire gondolok, sokkal inkább a zenei munkásságára, amelyet töretlen elszántsággal, fiatalos lendülettel épít, immáron csaknem 40 éve. A kezdeti szárnycsapások után a CRISIS soraiban bemutatott punk zenei kísérletek, majd a DEATH  IN JUNE tagjaként lefektetett experimental-industrial-neofolk útkeresés után megalapította a manapság is aktív - lényegében - szólózenekarát (ahol azért a vendégzenészek is "odateszik" magukat becsülettel) SOL INVICTUS néven. A kiadók szívesen dolgoznak vele, legyen szó az anyazenekarról, vagy egyéb mellékösvényről, hiszen az ő nevével könnyen eladhatnak szinte bármit (ez a tény sajnos igen gyakran az élvezhetőség és a minőség rovására megy), Tony pedig szinte ontja magából az újabbnál-újabb ötleteket (kollaborál boldog-boldogtalannal), a komplett diszkográfia így gyakorlatilag egyre nehezebben átlátható és értékelhető. Az idei tavasz folyamán megjelent debütáló OWLS (a formáció tagja még Lorenzo Esposito Fornasari és Eraldo Bernocchi a SIGILUM S nevű industrial-experimental-noise csoportból) album bemutatása és értékelése sem egyszerű feladat tehát, de lelkiismeretes kritikusként próbálok mégiscsak megbirkózni vele.

A zenekar tagjai állítólag a tavalyi Wawe Gotik Treffen alkalmával barátkoztak össze és döntöttek úgy, hogy egy közös album elkészítésébe fognak. Az elhatározást hamarosan tettek követték, így született meg a The Night Stays album bő fél évnyi szorgalmas munka eredményeként, amit azóta már az idei lipcsei fesztivál keretén belül a színpadon is bemutatott a trió.

A lemezt indító Hide And Seek hangulatos felütésként cserkészi be rögtön a korong elején a hallgatót. Tony Wakeford szellős bepengetéseire, habkönnyű harmóniáival, valamint az ezerből is jól és könnyedén felismerhető hangjára úsznak rá az itt még határozottan diszkréten visszafogott, enyhén zajos, kísérletezős effektek. A címadó The Night Stays-ben az akusztikus gitárokat csaknem mellőzve már egy merészebb, karcosabb vidékre téved (?) a trió, kellően felzaklatva ezzel hallójáratainkat. Itt érezhetően nagyot domborít Eraldo barátunk is, hiszen szabad kezet kapva él is a lehetőséggel és eszközparkjának teljes arzenálját felvonultatva igyekszik elkápráztatni a hallgatóságot. A God Is Right talán az album leginkább slágergyanús szerzeménye, hangulatos felvezetéssel, fogós verzével és együtt éneklős, egyszersmind azonban némileg fenyegető atmoszférájával. Már itt levonható egyfajta konzekvencia, hiszen egyszerűnek tűnik a recept: Tony távolságtartó, kimért énekkel és egyszerű gitárakkordokkal, Eraldo a megszokott elektronikus zajongással és puttyogással, míg Lorenzo a semmibe révedő vokáljával teszi kellően (?) izgalmassá az OWLS debütálását. Figyelemre méltó szerzemény még a csendesen induló, majd bedurvuló Come Back (szinte már az experimental doom metál, vagy inkább a SUNN O))) bizonyos megnyilvánulásaira emlékeztetve), a finoman csordogáló, idővel azonban hipnotikus hömpölygéssé terebélyesedő Idiot's Waltz, a kraftwerkesen puttyogó introval rendelkező, majd morcos kísérleti elektronikává torzuló, disszonáns masszaként fortyogó The New Parade és a hangulatosan ringató Strange Kind Of Beauty. Katonás rendben követik egymást a dalok, de sajnos a teljes játékidő háromnegyedéhez érve pörölycsapás-szerűen böki ki a szemünket (a fülünket) a lényeg, mely szerint nem rossz ez a bemutatkozás, csak hosszú távon kissé unalmas és egyértelműen lerágott csont. Nincs vele komolyabb probléma, mindössze a helyén kell kezelni. Arra például nagyon kíváncsi lennék, hogy ugyanez a kiadvány teljesen ismeretlen nevekkel mennyire lenne sikeres, különösen például a neofolk közegben, az idő és az esetleges rajongók azonban majd eldöntik az OWLS létjogosultságát a jelenkori zenei kakofóniában. A végeredményt tekintve, valami olyasmit tudok elképzelni, hogy Tony újabban talán túl sok PORTISHEAD felvételt hallgatott, majd ennek (és még sok  egyéb másnak) hatására társakat verbuválva maga mellé, megszületett a The Night Stays, ami azért elsősorban inkább Eraldo Bernocchi rajongóinak fog kellemesebb pillanatokat nyújtani.

Az album a CD mellett egy dupla bakelites kiadást is megérdemelt a kiadó szerint (ezen további két bónuszdal is helyet kapott), így tehát aki szeretné megkaparintani Tony Wakeford és társainak bemutatkozó anyagát, az rövid hezitálás után nyúlhat a pénztárcájába.

www.rarenoiserecords.com

Az alábbiakban a Last Exit csapat egyik oszlopos tagjának az ajánlóját olvashatjátok a novemberi Focus Abyssi-est kapcsán. 

Focus Abyssi
2011.11.19., szombat, 20 óra kapunyitás, 21 óra koncertkezdés
Kék Yuk, Budapest, III. ker. Fényes Adolf u. 28.
Belépő: a helyszínen 2500 Ft, elővételben  (november 15-ig) 2200 Ft

Fellépők: Of The Wand And The Moon, Scivias, Larrnakh, Sturmast

A koncertek után neofolk - dark - industrial party

Jól zárul az év a neofolk rajongóinak, hiszen novemberben több csúcsrendezvényre is sor kerül. A Focus Abyssi esten a legkiválóbb hazai zenekarok mellett a dán Of the Wand and the Moon lesz a különleges vendég.

A budapesti székhelyű STURMAST a honi industrial színtér egyik legmeghatározóbb zászlóvivőjeként teszi tiszteletét ezen az estén. A mindig mellbevágóan drasztikus és erőteljes produkcióval kecsegtető formáció a Focus Abyssi alkalmával sem kíméli majd a jelenlévőket, a martial industrial és a felkavaróan radikális folk irányzatok tökéletes egybeolvasztásával teremtik meg a megfelelő alapokat egy tökéletes ráhangolódáshoz.

A békéscsabai Larrnakh lemezbemutató koncertet ad. A most megjelent második CD, a Like The Silken Shrouds Of Loneliness dalai a legnemesebb neofolk hagyományokat követik azzal a kidolgozottsággal, kiforrottsággal, ami a csapat 6 éves története alatt fokról fokra lett egyre kitapinthatóbb. Mint a jó bor, minden hangulatot elő tud varázsolni a zenekar, legyen szó a természet megelevenedéséről, magányos éjszakákról, elborult pillanatokról, harcias kitörésekről. Igényesség és szépség - ez a kulcs, ahogy a másik három zenekarnál is.

A Scivias a színtér veteránjaként nem igényel bemutatást. A neofolk stílus megannyi arcát bemutatta már a közönségnek a csapat, kimeríthetetlen kreativitásról téve tanúbizonyságot. Nem hiába született meg az Überkosmische Musik öndefiníció. Itt valóban nemcsak a világi témák adják az ötleteket, hanem a létünk teljessége. Rituális előadásaik mindig lefegyverzők, a kiemelkedően jól sikerült nyári Kék Yuk-as fellépés folytatásaként most is erőteljes, mégis harmóniát közvetítő koncertre számíthatunk, ami képes megmutatni a neofolk világának minden vonulatát, tökéletes egy(hegyű)ségbe foglalva azokat.

A dán Of The Wand And The Moon fellépése igazi kuriózum lesz, mert az ősszel megjelenő The Lone Descent album bemutatóját hallgathatjuk meg. Kim Larsen egyszemélyes formációja most John Murphy-vel, minden sötét műfajok ütőhangszeresével fog kiegészülni, hogy meghozza a telet mindannyiunknak, ami után ránk is szakadhat 2012 a világvégéjével. A neofolk egyik legzárkózottabb figurája mindig meghitt koncerteket ad, hangtalan hangokat hív életre, kimondatlan szavaknak ad új esélyt. Aki látja, hogy a körülöttünk levő világ merre tart, annak számára az előadás minden cseppje nektár lesz. Kitárulkozás a bezárultságban - szigorúan 1 hang, 1 dob, 1 gitár.

További információ:
http://www.myspace.com/larrnakh
http://www.myspace.com/sciviasofficial
http://myspace.com/sturmast
http://www.ofthewandandthemoon.dk/
http://yuk.hu/

Az eseménnyel, illetve konkrétan a zenekarokkal a későbbiekben még részletesebben is foglalkozni fogunk. 

Sok év hallgatás után jelent meg a Kriegsfall-U második "rendes" nagylemeze (a pár éve CD-R-en, 49 példányban kiadott gyűjteményes anyagot ne tekintsük igazi nagylemeznek, legfeljebb köztes kiadványnak), ezúttal a cseh Epidemie Records gondozásában. A csoport korábban szakrális poszt-indusztriálnak nevezte zenéjét, a szakralitás ezen a lemezen, úgy tűnik, kicsit háttérbe szorult, helyét átvette a királypártiság, a monarchizmus, néhol erősen eltúlozva. A szövegek gyakran túlságosan direktek, "odamondósak", amit egy punk, hardcore vagy nemzeti rock együttestől talán elfogad az ember, de itt azért többet várna. Zeneileg nagyjából azt a vonalat viszi tovább a lemez, ami a zenekar korábbi kiadványaira is jellemző volt, de azért az érezhető, hogy az új lemezen már mások működtek közre a zenei alap létrehozásában. A bevágások, hangminták továbbra is erős szerepet játszanak, szinte minden szám azzal kezdődik, vagy felbukkan benne valahol, ebből a szempontból egyenes folytatása az anyag a megkezdett iránynak.

Három erőteljes darabbal indul a lemez. A nyitó Ezek vagyunk kicsit meditatívabb, ambientesebb, nagyrészt az előbb említett bejátszásokra alapozva. Az utána következő Üsd a Bestiát! és az Interregnum! Interregnum! zajosabb, durvább industrial szerzemény (nem véletlen mindkét címben a felkiáltójel), fémes ütésekkel, sok torzítással, dobpergéssel, fanfárokkal. Az erős kezdés után a negyedik tétel, a Tiszták, Hősök, Szentek címet viselő dal (ezt nyugodt szívvel  nevezhetjük dalnak a sok zúzás között) hoz egy kis megnyugvást, pihenőt. Ebben Tóth Ágnes, a Moon and the Nightspirit énekesnője énekli el a Magyar Szentek Himnuszát éteri hangján. A szépség után ismét az erő kerül főszerepbe, a Sententia mantraként ismételt sora újra széttorzított zenei alapra érkezik - a torzítás talán már kicsit eltúlzott is ebben a szerzeményben, erősen túlvezéreltnek tűnik a hangzás. A hatodikként következő Aeterna Hungaria című darab egy zenei montázs, a csapat szellemi mondanivalóját alátámasztó történelmi szövegbevágásokkal. Ezzel el is érkeztünk a lemez végéhez, ami kissé meglepően zárul: a hetedik szerzemény ugyanis egy színtiszta neofolk dal, akusztikus gitárral, csellóval, pergődobbal, billentyűkkel, a stílus legjobb hagyományai jegyében. Zeneileg ez talán a legjobban sikerült kompozíció az albumon, viszont ennek van a legborzasztóbb szövege is, nagyon kár érte. És az is kár, hogy nem ugyanaz énekli (mondja) a szöveget, aki a többi darabban is. A máshonnan már jól ismert hang itt nem tűnik őszintének, nem úgy hangzik, hogy magáénak érezné a szöveget, ami idegenül is szól a szájából. Mindezzel együtt stílusos lezárása az anyagnak ez a dal, és dicséretes az új utak keresése is.

Aki el tud vonatkoztatni a szövegektől, netalántán még tetszik is neki, egyetért velük, annak mindenképpen ajánlott ez a lemez, mert a zenei alapok, a dalok meggyőzőek, a hangzás is jó, az anyag hossza (36 perc) is tökéletes, nem válik unalmassá, akkor ér véget, amikor kell.

És nem mehetünk el szó nélkül a cd külső megjelenése mellett sem, ami a már jól megszokott minőséget tükrözi, mind a digipak, mind a booklet kivitelezése példaértékű, a "hozott anyagból" a lehető legtöbbet kihozva.

A lemezt Magyarországon ezen a címen lehet megrendelni.

Európában portyázik az Amerikai Egyesült Államokban életre hívott, Michael Moynihan vezette BLOOD AXIS zenekar! A már javában tartó koncertsorozat előadásainak során elsősorban a tavalyi Born Again album dalait mutatják be a közönségnek, de azért merítenek a korábbi gyöngyszemek közül is, így tehát például a Lord Of Ages is a repertoár részét képezi. A turné állomásain a már megszokott tagok mellett (Michael Moynihan, Annabel Lee, Robert Ferbrache) a "nagy öregek" egyike, John Murphy is a színpadra áll.

 
A még lebonyolításra váró koncertek listája:

Augusztus 22. Koppenhága, Dánia (itt vendég a DIE WEISSE ROSE)

Augusztus 24. Kuudes Linja, Helsinki, Finnország

Augusztus 27. MJR Fesztivál, Vilnius, Litvánia

A koncerteken megvásárolható lesz a Blood Axis két nagylemezének, a Gospel of Inhumanitynek és a Born Againnek a vinil-változata, valamint a nemrég megjelent Ultimacy (1991-2011) című gyűjteményes kiadvány, mely az utóbbi 20 évben válogatásokon és kislemez kiadott számokat szedi csokorba.

www.bloodaxis.com

www.myspace.com/bloodaxisofficial