Egy friss olasz elektronikus ritual-ambient duó debütálása várható még ebben a hónapban az Old Europa Cafe kiadó színeiben. A CANDOR CHASMA Corrado Altieri (Monosonik, Uncodified) és Simon Balestrazzi (T.A.C., Dream Weapon Ritual) által bemutatkozó albumán egy öt részből álló hallucinogén utazásra invitálja a hallgatókat az industrial zene kiszélesítésére törekedve, a klasszikus hangzást kotyvasztva friss hangképekkel. Az album címe még bizonytalan (habár érdekes módon a kiadó közölt egy verziót amihez egy lemezborító is tartozik, de a csapat tagjai ezt még nem erősítették meg), de az előrendeléseket (1 euró kedvezménnyel) már várja az OEC.

Szintén bemutatkozás céljával várható hamarosan a KIRLIAN CAMERA árnyékából kilépő Redux és becses neje, Claudia Morel által életre hívott LUX ANODYCA-album, a sokat sejtető címmel felruházott Soul Meshes. A zenei paletta a kiadónál felbukkanó csoportokhoz hasonlatos módon itt is rendkívül változatos, nevezetesen experimental-noir-goth a játék neve, a kihagyhatatlan dark ambient szósszal nyakon öntve. A kiadó szerint amennyiben kedveled a nem mellesleg alkoholos befolyásoltság alatt álló klasszikus noir-filmek megzenésítéséért felelős muzsikákat, úgy ezt a lemezt biztosan neked találták ki. Kíváncsian várjuk...

A csaknem 5 évvel ezelőtt megjelent Eight Studies In Transition című remekmű után ismét együtt dolgozik a Grzegorz Siedlecki vezette HOROLOGIUM és a BEYOND SENSORY EXPERIENCE soraiból ismert K. Meizter. Az ismételt együttműködés gyümölcse ezúttal a Decorated Silence címet kapta a keresztségben, éjsötét ambient zenét zúdítva erre az ártatlannak távolról sem nevezhető világra. A megjelenés heteken belül várható és a CANDOR CHASMA esetéhez hasonlatos módon itt is működik az előrendelés.

 Célegyenesben a ROMA AMOR harmadik albuma, hiszen a népszerű olasz duó legfrissebb kiadványa is heteken belül kapható lesz. A 12 ízesen melodikus folk szerzeményt tartalmazó Occhi Neri címet viselő lemez a 60-as évek romantikus mediterrán világába invitálja a hallgatókat megkapó őszinteségével és kifinomultságával. A retró szellemében elegáns halványkék digipak csomagolású kiadvány a kiadó téli megjelenései közül minden bizonnyal az egyik legérdekesebbnek ígérkezik, így tehát előrendelésre fel!

 www.oldeuropacafe.com

Ha már múltkor azt írtuk, hogy Ázsia fehér foltnak számít nálunk, tegyünk ez ellen ismét egy kicsit. Ezúttal is kínai kiadványról lesz szó, viszont jelen esetben csak a kiadó az, a zenekar nagyon is európai. A Belborn mindig is a német neofolk egyik mostohagyereke volt. A közönség egy része kimondottan kedvelte őket ugyan, de a megítélésük eléggé kétes volt a "bennfentesek" körében, a kívülállók pedig vélt (vagy valós) ideológiai okok miatt támadták őket - ez vezetett végül a zenekar öt (most már lassan hat) évvel ezelőtti feloszlásához, hét év működés után. És most, öt évvel később, ez a teljes hét év kerül összegzésre a kínai Midnight Productions gyűjteményes kiadványa által. Három nagylemez, két kislemez, egy közös kiadvány a Rose Rovine E Amantival, megszámlálhatatlan válogatásszám, valamint kiadatlan dalok (demók, koncertfelvételek, dobozban maradt szerzemények), ezek adják a díszdobozban megjelent 5 cd anyagát.

A lemezeket végighallgatva tisztán észrevehető a fejlődés íve, mind zeneileg, mind megszólalásban (az összes felvétel otthon, házi körülmények között készült). Az első nagylemezen még inkább a szintetizátorokkal, dobgéppel készített, leginkább talán minimalista new wave/dark wave-nek nevezhető számok voltak túlsúlyban, néhány akusztikus gitáros dallal karöltve, a felvétel minősége sem túl professzionális itt még. A második album ezt a vonalat viszi tovább, de már nagyobb szerep jut a gitárnak, a hangminőség is sokat javul, és a dalok is jobbak, "komolyabbak" lettek. Mindez a harmadik, Y című cd-nél érte el a csúcsát, amin már végképp az akusztikus gitáros szerzemények voltak túlsúlyban, slágeres, könnyen befogadható dalokkal, (a körülményekhez képest) jónak mondható hangzással. Míg a nagylemezekre mindenképp a dalforma a túlnyomóan jellemző, addig a válogatásszámoknál lehetőség nyílt a kísérletezésre is. Ezeknél az akusztikus gitáros és szintetizátoros dalok mellett felbukkannak hangmontázsok, elvontabb, akár pszichedelikusnak is nevezhető darabok is. A két kislemez is ezt a kettősséget mutatja: a 2000-ben megjelent Seelenruhe/Phoenix két igazán slágeres, akusztikus gitáros neofolk dalt tartalmaz, míg a 2005-ös Perchta inkább a Sturmpercht fémjelezte alpesi folk jegyében fogant. Kolompok, csörgők, népi dobok, erőteljes basszusgitárok uralják az anyagot, bajor dialektusban énekelt szövegekkel, az akusztikus gitáros dalok sem a német neofolk irányvonalát követik. A kiadatlan számok között van koncertfelvétel, egy szál gitárral, helyenként kevés dobbal támogatva, korábban megjelent dalok alternatív verziói, közjátékok, és olyan felvételek is, melyek a zenekar megszűnése miatt eddig nem jelentek meg sehol.

A kiadvány 500 példányban látott napvilágot, ebből 450 a normál verzió, ami 5 cd-t, 6 képeslapot és egy 64 oldalas bookletet tartalmaz kartondobozban. Az 50 darabos extra kiadáshoz jön még ezeken felül egy vászonzsák, amiben az egész csomag el van helyezve, egy póló, egy felvarró és két kitűző. A doboz szépen kivitelezett, jó minőségű anyagból készült, a vászonzsák is jó ötlet, viszont a zsákra varrt logó elég kezdetleges kivitelű. Az 5 cd sima kartontokban van, nem túl szép (az ezoterikus folyóiratok és egyéb hasonló kiadványok látványvilágát idéző) dizájnnal. A képeslapokon az eddigi kiadványok "artworkjéből" láthatunk szemelvényeket, szépen megvalósítva. A booklet az összes dalszöveget tartalmazza németül és angolul, rajzokkal, grafikákkal, festményekkel, (nem zenekari) fényképekkel. A felvarrón és a pólón a zenekar logója található, ízléses elrendezésben és kivitelben, a két jelvényen is a zenekar által használt szimbólumok láthatók, különböző változatokban.

Azt nem tudom, mennyi olyan rajongó van a világon, aki megveszi ezt a nem túl olcsó, de szépnek mondható kiadványt (főleg az extra verziót – bár ahogy nézem, az már el is fogyott), mindenesetre megérdemelt emlékállítás egy alulértékelt zenekarnak.

http://www.midnight-prod.com/midnight-series.html 

Bevallom, nehezen szántam volna rá magam, hogy kritikát írjak a magyar ACTUS csoport tavaly novemberében a HammerWorld (komolyan, ennél sokkal kínosabb ötletekről is szóltak egy időben a pletykák) és a Hyperborea 777 címkéjével megjelent különleges jelentőségű korongjáról, hiszen a szóban forgó kiadvány korábbi, mára már klasszikussá nemesült szerzemények átgyúrását tartalmazza, így rendkívül különös érzések (érzelmek) egész sorát generálta bennem. Ennek tükrében, hosszas vívódás után döntöttem úgy, hogy értékelés helyett ezúttal inkább "mindössze" egy bemutatást "vetek papírra", így tehát jelen írásom rendhagyó módon egyfajta útmutató és ajánló, a következtetések levonását a kedves olvasókra bízom.

Egy ACTUS-korong megszületése mindig rendkívüli esemény, beszéljünk akár a formáról, akár a belső értékekről, így tavaly sem történhetett ez más módon. A csoport szellemei vezére (Kulcsár Attila) jó érzékkel és kellő eleganciával egyengette a lemez világra jöttét (hírmorzsák az interneten, előzetesek az albumról), amely végül hivatalosan egy novemberi estén öltött testet, egészen pontosan az A38 koncerttermében lebonyolított lemezbemutató előadás alkalmával. Az önmagát az organikus zene megteremtőjeként definiáló csoport 10 régebbi dalt burkolt új köntösbe, formált sokkal inkább élő hatásúvá, köszönhetően természetesen elsősorban a kiadványon felbukkanó zenészek népes hadának. A nyitó Babel Pittel és még négy társával a Sacro Sanctum album, az Apocalypse-szel és a Ceremonyval a debütáns A Way To The Empire Of Strength And Order korong, és végül három szerzeménnyel a második sorlemez, a Das Unbennenbare  képviselteti magát az Essence első felvonásában, mindennemű időrendiséget figyelmen kívül hagyva, szétszórva az ezüstös diszken. Személy szerint a Manifestationt hiányolom finoman (vagy inkább rendkívül határozottan) az Again And Again EP-ről, de elképzelhető, hogy a szerzemények kiválasztása során csak az albumokat vették figyelembe. A dalok erőteljes átfogalmazásban kerültek a lemezre, de azért a többség így is rögtön felismerhető már az első másodpercekben, különös és borzongató időutazásra invitálva ezzel a hallgatókat, egy spirituális kalandozásra, a zene hangjai által. 

Az alapelemek közül a tűz egyértelműen fellobogott ismét, de legalábbis szikrák gyúltak, jelezve, hogy a szellem világosságának tisztán tartása továbbra is az ACTUS egyik legfontosabb célja, az erre való törekvés pedig egyértelműen sajátossága. Az útonjáráshoz az útmutató természetesen feltétlenül szükséges, az pedig, hogy erre milyen mértékben alkalmas az Essence, azt döntsék el a hallgatók maguk.

A csomagolás láthatóan aprólékosan kidolgozott, a booklet kellően informatív, dalszövegekkel és zenekari leírásokkal (magyarul és angolul), de a Hammer-logó, valamint a harsányan éktelen vonalkód és egyebek egy kissé lerontják az összképet, sajnos.

Eddig, a nemzetközi helyzetet jól leképezően, főleg európai előadókkal és kiadványokkal foglalkoztunk, néha-néha szóba kerül egy-két amerikai is, más földrészek abszolút fehér foltnak számítanak ezen a téren. Pedig Ázsiában is zajlik az élet (már csak méretéből kifolyólag is), jelentős színtér kezd kinőni, alakulnak zenekarok, születnek kiadványok, még ha hozzánk ezekből nagyon kevés is jut el, hiába mondják, hogy az internetnek köszönhetően eltűnnek a határok, minden karnyújtásnyira kerül, a kulturális határok, úgy látszik, továbbra is jelen vannak. Kitekintésként jöjjön egy rövid ismertető a kínai Raflum bemutatkozó EP-jéről.

A zenekar mögött a szecsuáni Han áll, aki 2009-ben kezdett ezen a néven zenélni, és egy demó elkészítése után jutott a lehetőséghez, hogy kiadhassa első hivatalos anyagát a kínai Pest Productions gondozásában. A névből már talán lehet sejteni, hogy egy metalkiadóról van szó, elsősorban black metalra szakosodva. A Raflum zenéje valamennyire illik ide, a tipikusnak mondható, "metalosok játszanak akusztikus folkot" vonalba sorolható. Akusztikus/klasszikus gitár, szintetizátor, fuvola/furulya, természeti hangok (szél, mennydörgés, madárcsicsergés, vízcsobogás, tücsökciripelés), nagyrészt instrumentálisan (az Early Morning című dalban hallható egy kevés suttogás - ha nagyon odafigyel rá az ember). A tételek jól kidolgozottak, szépen szólnak, kellemes, nyugodt hangulatot árasztanak. Hogy a metalos gyökerei is megmutatkozzanak, néhány számban rockdobok is megjelennek, kétlábdob, farkasüvöltés, minden, ami ezen a vonalon kötelező - de nem biztos, hogy itt annyira nagy szükség volt rá. Van egy-két rövidebb szerzemény, ami inkább vázlatnak tűnik, véget ér, mielőtt kibontakozhatna, ezeket nem ártott volna jobban kimunkálni, mert egyébként nem rosszak ezek a dalkezdemények. És az egész anyagra ezt lehet mondani, egyáltalán nem rossz, kimondottan kellemes hallgatnivaló, a hossza is ideális (24 perc), ennyi idő alatt nem válik unalmassá. Azt nem mondom, hogy ez a lemez, ez a zenekar fogja megváltani ezt a zenei világot, vagy bármi újat mutatna, sok ilyet hallhattunk már, de aki igazán szereti ez a stílust, az nyugodtan tehet vele egy próbát, nagy baja biztos nem lesz tőle, és megtapasztalhatja, hogy a Föld túlfelén is élnek rokonlelkei.

A teljes anyag meghallgatható a Pest Productions Bandcamp-oldalán, és persze meg is vásárolható a kiadótól.

A tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése számomra a Cult of Youth új nagylemeze volt. A korábbi anyagaik nem nagyon érintettek meg, nem is hallgattam őket túl sokat, ez a lemez viszont már az első hallgatás után megfogott, azóta is rendszeresen visszatérő vendég a lejátszómban, teljesen elnyerte a tetszésem ez a neofolkos, new wave-es, (post)punkos keverék. És ami fontos még, hogy jól is szól, szemben a korábbi kiadványokkal, melyek eléggé erőtlenek voltak. Az album után nem sokkal megjelent egy kislemez is, két új számmal. Az A oldalon a címadó The Devil's Coals található, ami egy hagyományosabb neofolkos szerzeményként indul, csak akusztikus gitár, basszus, hegedű és visszafogott ének, a dobok később lépnek be, ezzel új lendületet adva a dalnak, az ének is fokozatosan átvált a megszokott, punkosabb kiabálásba, és ez így is marad a végéig. Ez a szám a nagylemez zenei világának egyenes folytatása, ugyanazon a színvonalon és minőségben. A B oldalon pedig egy feldolgozás található, mely (a) Martial Canterel szintén tavaly megjelent You Today című lemezén szereplő minimalista szintipop dal, a Sidestreets élőhangszeres átirata. A Cult of Youth verziója kicsit lendületesebb az eredetinél, de nagyjából ugyanazt adja vissza, csak gépek helyett gitárokkal és dobbal (és egyéb hangszerekkel) előadva, a végén torzított gitáros zúzással. Az album kritikájánál azt írta egy hozzászóló egy másik oldalon, hogy őt a Cult of Youth a régi, 80-as évekbeli magyar alternatív és újhullámos zenekarokra emlékezteti. Én akkor ott ezt nem éreztem annyira találónak, ennél a feldolgozásnál viszont nekem is egyből a korai Európa Kiadó és társai jutottak eszembe. Persze ez főleg a közös ősöknek, a közös gyökereknek és hatásoknak (angol new wave és post punk, amerikai art punk) köszönhető, így 30 év különbséggel is. A 80-as évek szerelmeseinek mindenképp ajánlott darab.

A kislemez 500 példányban jelent meg (400 fekete és 100 kék vinyl), és már az összes elfogyott (talán egyes terjesztőknél még elvétve akad pár darab). Úgy tűnik, a Cult of Youth Amerikában kezd egyre népszerűbb lenni, nem is érdemtelenül. Talán előbb-utóbb Európában is így lesz, jó esély van rá.

http://www.blindprophetrecords.com

A nagyszerű bemutatkozó kislemez (Triumph, 2004) és a jól sikerült, széles (megérdemelt) közönségsikert eredményező két nagylemez (Ars Militaria, 2005; Piece Heroique, 2006) után a harmadik nagylemezzel (Muse in Arms, 2008) kezdett kicsit halványulni a Triarii csillaga, az a lemez már nem volt annyira átütő, mint elődei, a kifáradás jelei mutatkoztak rajta, egy-két jobban eltalált darab mellett nagy átlagban eléggé középszerűnek volt mondható (nem volt rossz önmagában, csak az előzmények után többet várt volna az ember a martial industrial mondhatni vezető zenekarától). Három év után (ami az eddigi legnagyobb szünet volt a formáció történetében) itt egy új anyag, az év utolsó napján megjelent Exile, és mindenki kíváncsian várta, hogy most mire volt képes Christian Erdmann, merre megy tovább a Triarii. Nos, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy ott folytatta, ahol legutóbb abbahagyta. Olyannyira, hogy korábbi motívumok szinte egy az egyben visszaköszönnek ezen a cd-n is. Már a nyitó Monstranz című tételben is vannak dallamok, komolyzenei darabokból átvett futamok, melyek a korábbi anyagokat idézik, de mindez leginkább a második számban, a lemez slágerének szánt/tekinthető Emperor of the Sunban csúcsosodik ki. Ebben az előző lemezről ismert Europa című dal idéződik elég erőteljesen meg, mind zeneileg, mind az ének szempontjából, az ember szinte várja, hogy az első sor után megszólaljon az a markáns, fékcsikorgásszerű effekt, ami oly jellemző az említett számra, és nem is kell nagyot csalódnia, mert bár az első sor után nincs ott ez a hang, de az első versszak végére már meg is érkezik, hogy aztán még többször visszatérjen (szintúgy a következő dalban, az ismét egy korábbi darabra emlékeztető, címadó szerzeményben, ahol még sűrűbben is felbukkan, mint az Emperor of the Sunban - úgy látszik, Christian kedvenc hangmintája ez). Ez ezt követő Iron Fieldsben pedig a jellegzetes fuvoladallam lehet ismerős korábbról, és még hosszan lehetne sorolni a példákat. Mégis azt mondom, hogy mindezek ellenére is kimondottan jól sikerült ez az anyag, jól szerkesztettek a dalok, élvezetes a hangszerelés, tökéletes a megszólalás, minden a helyén van, nincs olyan üresjárat, mint a Muse in Arms esetében volt. Ez persze annak is köszönhető, hogy sikerült jól eltalálni a formátumot egy hétszámos, félórás minialbum képében, ami nem engedi, hogy unalmassá váljon az anyag, mintegy a Triarii esszenciáját tartalmazza, töltelékszámok, mellékvágányok nélkül. De hogy áldozzanak a mennyiségben hívők oltárán is, az utolsó szám végére másfél perc csendet tettek, hogy ezzel elérje a lemez a 30 perces hosszt (persze ez csak a látszaton segít, és akár ellenkező hatást, csalódottságot is kiválthat). A 6-paneles digifile cd 2000 példányban jelent meg, úgyhogy attól nem kell félni, hogy hamar elfogy, de aki eddig szerette a Triariit, az mindenképp szerezze be, mert nem fog csalódni. És a zenekarral ismerkedőknek is ideális lehet ez a lemez, benne van minden, amiért a Triariit szeretni lehet, nem túl hosszan, elsőre is könnyen befogadható formában.

http://www.triarii.de
http://www.eternal-soul.de

A tavalyi esztendő első harmadában megjelent, felújított és némileg kibővített sorlemezeket tartalmazó (a megalakulásakor a társulat még MASCHINENZIMMER 412 néven futott, a kilencvenes évek elejétől azonban egy rövidített verzióra váltottak át), innen-onnan összegereblyézett bónuszokkal kiegészített MZ. 412-díszdoboz ugyan kétség kívül rendkívül izmos és impozáns kiadvány (HNB szerint dolgoztak is rajta eleget), ennek ellenére mégis egyfajta hiányérzetet generál, bennem legalábbis feltétlenül. Nézzük egy picit részletesebben...

Az egyértelműen hiánypótló egyenkénti újrakiadások (egyen-fekete digipak csomagolásban, bónusz dalokkal) mellett a Cold Spring természetesen nem hagyhatta ki a kínálkozó ziccert, így Justin Mitchell a kiadó fejeként meg is álmodott (a pletykák szerint az ő fejéből pattant ki az ötlet), majd piacra dobott egy díszdobozt a csoport eddigi (a névváltoztatás utáni) sorlemezeivel, valamint egy kiadatlan dalokat (szám szerint kettőt: Nil Volentibus Arduum és Non Omnis Moriar) tartalmazó 5 incses bakelit korongot. Az albumok méltatásával ezúttal természetesen nem húzom az időt, hiszen az érdeklődők már betéve ismerhetik őket, ellenben a "Value" címen futó pakk, azt hiszem, megérdemel néhány sort, bemutatás gyanánt. A külső borítás rendkívül szépen megmunkált, a formáció logójával díszített fedőlap különösen impozáns látványt nyújt. A doboz belül puha, sötét árnyalatú bársonyszerű anyaggal bélelve, két külön fakkra osztva. Az egyikben a korongoknak, a másikban az egyéb csecsebecséknek (MZ. 412-pohár, nyakkendő, matricák és képeslapok) biztosítva helyet, mindez összesen 300 példányra korlátozva. A bónusz bakeliten található dalok közül a Nil Volentibus Arduum egy merengősségében is zajos, dark ambient-industrial hibrid, meglepően rövid játékidővel (a 3 percet sem éri el), míg a Non Omnis Moriar egy árnyalatnyival radikálisabb összképet mutat karcos harsányságával. Mindkét szerzemény megfelelően idomul az életműbe, de távolról sem nevezném őket meghatározó jelentősségűeknek, a célnak többé-kevésbé megfelelnek, de igazán kiemelkedő pillanatoknak nyoma sincs bennük. Ez sajnos szintén elmondható az albumokhoz csatolt bónusz dalok kapcsán is (innen-onnan összekotort félkész daraboknak tűnnek leginkább), így zenei téren legnagyobb sajnálatomra nem nyújt valódi pluszt a kiadvány. A körítés ellenben első osztályú (habár a különálló digipak borítókon még lehetett volna szerintem dolgozni egy kicsit), így a fanatikus rajongók mellett elsősorban azoknak ajánlom a csomagot, akik nem gyűjtögették hosszú éveken át szorgalmasan az MZ albumait, habár ők meg inkább talán a szimpla újrakiadásokra pályáznak majd.

A kiadvány az alacsony példányszám ellenére is meglepően jó terjesztést kapott, több európai kiadónál is kapható még jelenleg is, de elsősorban természetesen a Cold Spring raktárában érdemes kotorászni az utolsó példányokért, meg kell jegyeznem azonban, hogy különböző aukciós oldalakon már most(!) érthetetlenül magas árakon hirdetik a dobozt.

www.coldspring.co.uk

Az idei év egyik (véleményem szerint) legnagyobb dobásaként számon tartott ARDITI-album a Leading The Iron Resistance árnyékában megjelenő, 2 exkluzív dalt felvonultató One Will kislemez nem rejt magában különösebb meglepetéseket. Egyszerűen csak nagyon jó, ahogy azt már a svéd duótól megszokhattuk az évek során. Két szikár, a múltba tekintő, ennek ellenére egyértelműen és harciasan előre menetelő kompozíciót rejt ez a ritka karakteres cím. A megszólalás vaskos és karcos, ámbár bizonyos pillanatokban a frissen fagyott kristálytiszta víztükör eleganciáját, mindeközben törékenységét is magában hordozza. Ahogy már említettem, sem a címadó tétel (meseszép kórusaival és feszes ütemeivel az életmű egyik csúcspontja számomra), sem a B-oldalas (enyhén felejthető , időhúzás érzetét keltő) Reinforce nem tartogat zeneileg különösebb izgalmakat, ellenben szépen simul (vagy inkább tapos utat) az eddigi ARDITI-életműbe. A 7 incses két verzióban (fekete borító ezüst mintával és felirattal, fekete koronggal, valamint fekete-szürke márványmintás korong zöld borítóval, ezüst felirattal), összesen 500 példányban látott napvilágot, testvériesen fele-fele arányban megosztva a darabszámot a változatok között.

Az érdeklődők könnyedén beszerezhetik a kislemezt közvetlenül a portugál Equilibriumtól, de számos európai terjesztő listáján is szerepel a One Will.

www.equilibriummusic.com/

Nehéz olyan valakinek a munkájáról írni, akit az ember több mint 20 éve ismer, közel 20 éve dolgozik vele együtt különböző formákba. De ha már így alakult, nem lehet kitérni a feladat elől, és ilyenkor túl kell lépni a körülményeken, kihasználni az előnyöket, az esetleges elfogultságot a talán szélesebb rálátással kiegyensúlyozni. Ennek fényében jöjjön most az írás a Larrnakh új lemezéről, teljes nyíltsággal, kíméletlen őszinteséggel és amennyire lehet, részrehajlás nélküli objektivitással.

Alig egy évvel az első nagylemez után, idén tavasszal megjelent a Larrnakh új albuma, ezúttal a cseh Epidemie kiadónál. Ahhoz képest, hogy az első lemezre közel öt évet kellett várni, eléggé felgyorsult a tempó, ami persze egyrészt örvendetes, hiszen mindig örül az ember, ha egy általa kedvelt zenekarnak új anyaga jelenik meg, másrészt viszont nem árt ezzel vigyázni, mert nem mindenki tudja tartani az elvárt és megszokott színvonalat. Szerencsére itt azért nagyrészt nincs ilyen gond. Többnyire az első lemez mentén halad az új is, zeneileg apróbb változtatásokkal, melyek lényegileg nem befolyásolják ugyan az összképet, de mégis érzi az ember, hogy történt valami. Ilyen (számomra mindenképp pozitív) változás például, hogy eltűntek a hosszú felvezetések a dalok elejéről, melyek az előző albumon kissé el lettek túlozva, túl sok volt belőlük, megtörték a dalok ívét, a lemez lendületét. Persze azért ezek a hangképek, hangulatok továbbra is jelen vannak bizonyos számokban, ahogy ez már a kezdetektől fogva jellemző volt a zenekarra. Az előző anyagon megkezdett irányvonalat viszi tovább a Larrnakh, tehát most is váltakoznak az akusztikus gitáros neofolk dalok és a billentyűkre/hangmintákra épülő ambientes/industrialos tételek, magyar és angol nyelvű szövegekkel. A (sokak által megkérdőjelezett létezésű) magyar színtér legjobb hagyományait viszik tovább, az eddig is jelen lévő "nagy öregek" (ACTUS, Scivias) hatása (ami elsősorban a magyar nyelvű szövegmondásnál érhető tetten) mellett feltűnik a kortárs Kriegsfall-U is mint viszonyítási pont. Ahogy az előző lemeznél is, itt sem vagyok teljesen kibékülve a magyar szövegekkel, nem mindenhol érzem helyénvalónak őket, ráadásul sajnos néha erősen belecsúsznak a banalitásba is. Zeneileg viszont egyre jobb és erősebb lesz a Larrnakh, a hangszerelés sokat fejlődött az évek során, remek ötletek találhatók a dalokban, apró finomságok a háttérben, melyeket talán nem is vesz észre az ember közvetlenül, de áttételesen mindenképp érzi őket. A megszólalás jó vastag (mondhatni "húsos"), de ez nem biztos, hogy mindig előny, néha ráférne a dalokra egy kis könnyedség is (amire azért akad próbálkozás, mint például az énekdallamában meglehetősen a Sonne Hagalt idéző Like a bird caught in a room, ami "lazaságával", egyszerűbb hangszerelésével, megkapó dallamaival a lemez legjobb pillanatai közé tartozik). Az akusztikus gitáros számok technikailag nagyon jók, ötletes megoldásokkal, professzionális kidolgozással, de így két lemez után néha túlságosan is ismerősen hangzanak a dalok, nagy a hasonlóság a korábbiakkal (ezt leginkább az Allerseelen-feldolgozáslemezen szereplő dalnál vettem észre, ami, ha jól tudom, ennek a "sorozatnak" az első darabja, tehát ez készült először abban a stúdióban, azokkal a hangszerekkel, technikával, mint a két nagylemez, de ez jelent meg utoljára, nagyjából egy időben a második albummal, és amikor meghallottam az első gitárpengetést belőle, egyből elfogott az érzés, hogy ezt már hallottam így párszor). A zene másik arcát megjelenítő komorabb, elektronikus alapú szerzemények is jól felépítettek, minimalista szerkezetük kicsit az utóbbi idők Wappenbund-munkáit is megidézik, elnyújtott billentyűkkel, szellős dobütésekkel, torzításokkal.

Ha röviden kellene meghatározni, azt mondhatnánk, hogy az új lemez az előző egyenes folytatása, annak "feljavított verziója". Csak talán túl hamar jött. Persze tudom, hogy a két cd megjelenése közötti egy év valójában, a készítést alapul véve kicsit több, az első anyag sokkal (legalább fél évvel) hamarabb megjelenhetett volna (a második meg kicsit későbbre volt tervezve), mindenesetre egy kis jótékony szünet, nagyobb időköz két megjelenés között lehet, hogy nem ártana, hagyni kell néha kicsit ülepedni is a dolgokat. Mindezek ellenére azért, az apróbb hiányosságokkal együtt is mindenképpen hiánypótló kiadványról beszélhetünk, manapság nagyon kevés minőségi, jól megírt, magabiztosan előadott, szépen megszólaló akusztikus gitáros neofolk felvétel jelenik meg.

Többek között két jelentősebb kiadvánnyal búcsúzik az idei esztendőtől a színtér, nevezetesen a francia DERNIERE VOLONTE és a német TRIARII aktuális anyagával.

A csaknem 15 éve alkotó, Geoffroy D vezette martial-synth-pop alakulat Ne Te Retourne Pas címmel ad ki egy speciális korongot ritkaságokkal, különböző, mostanáig nehezebben beszerezhető, vagy teljességgel publikálatlan dalokkal felvértezve, mint például az eddig csak a Devant Le Miroir-album bakelites verziójának bónusz kislemezén hallható cím nélküli dal, vagy a Toujours 7" EP örökbecsű pillanatai, illetve az ebből a korszakból származó, korábban egy mini-albumra szánt felvételek. A CD az osztrák HauRuck! kiadó jubileumi, századik kiadványaként fog napvilágot látni heteken belül, amelyre előrendeléseket már most is fogadnak, de a csomagok kipostázása várhatóan csak 2012 januárjában fog megkezdődni.

www.hauruck.org
www.myspace.com/dernirevolont

A berlini székhelyű, Christian Erdmann irányítása alatt álló német TRIARII csoport is az év végére időzíti legfrissebb anyagának megjelentetését Exile címmel. A korlátozott, 2000  példányszámban megjelenő, 7 dalt tartalmazó, 6 paneles, ezüst színben pompázó digifile csomagolású kiadványt a szokásoknak megfelelően az Eternal Soul kiadó dobja piacra, amihez már komplett dallistát is közölni tudunk, amiből azért az is egyértelműen kitűnik, hogy Christian sajnos továbbra is - finoman szólva - hadilábon áll az eredetiségtől feszülő dalcímek megalkotásával:

- Monstranz
- Emperor Of The Sun
- Exile
- Iron Fields
- Stadt Der Jugend
- Heimkehr
- Solemn Vigil

A korong az év utolsó napján fog megjelenni és a jeles eseményt tovább fokozva szilveszter estéjén a TRIARII Lipcsében koncertet is ad. A kiadóhoz, valamint Christianhoz köthető jó hír még továbbá, hogy 2012-ben a svéd ORDO ROSAIRIUS EQUILIBRIO-ból ismert Tomas Petterssonnal közös TRIORE projekt is új anyag kiadását tervezi Farewell All My Cumrades címmel.

www.eternal-soul.de

A lengyel Rage In Eden kiadó dajkálja a honfitárs SECT projekt Auctoritas című lemezét. Az 55 perces játékidővel bíró, komplex felépítésű, erőteljes, éjsötét tónusú classical-dark industrial anyag Lukasz Pawlak festményével a borítón megrendelhető hagyományos digipak, illetve fadobozos extra kiadásban is egy bónusz CD-R társaságában, a kiadótól már megszokott módon.

Két év után a román AD OMBRA is friss anyaggal hívja fel magára a figyelmet ismét, szintén a Rage In Eden színeiben. A sorban a harmadik nagylemez Almost Eternity címmel jut majd el a rajongókhoz, a fentiekben már bemutatott hagyományos és extra verzióban. A 10 új dalt tartalmazó albumon a csoporttól már megszokott, női énekkel erősen megtámogatott szomorkás orchestral-dark industrial zene hallható majd.

www.rageineden.org

A fent említett kiadványok mellett még számos egyéb újdonság, érdekesség, ritkaság is megrendelhető az osztrák Steinklang Industries kiadótól és terjesztőtől.

www.steinklang.at/shop/

A rendkívül sikeresnek mondható, 2007-es Good Infection óta várják a Joseph Budenholzer vezette amerikai BACKWORLD zenekar rajongói a csoport régóta ígérgetett új albumát. Nos, az érdeklődők az idei esztendőben lélegezhettek fel (megjelent a Come The Bells), nekem pedig (sokad magammal együtt) abban a szerencsében volt részem, hogy Lipcsében élőben is megcsodálhattam a csoport legfrissebb elképzeléseit egy hihetetlenül elragadó, varázslatos koncert formájában. Az élő produkció csaknem tökéletesnek bizonyult, most azonban következzen a lemez kiértékelése, elemzése.

Rögtön kezdésként a nyitó Eveningward egy rendkívül visszafogott, ennek ellenére érzelmektől duzzadó álomszép tétel zongorára (Micki Pellerano), hegedűre (Christiana Key) és csellóra (Noah Hoffeld) komponálva, egykedvű narrációval, visszafogott effektekkel. Rendkívüli módon magával ragadó darab, nem is az a tipikus "első dal a lemezen", ettől függetlenül pompásan eltalált, szunnyadó, mégis energikus. A címadó Come The Bells azonban már egy klasszikusnak mondható akkordbontásos Budenholzer-szerzemény, az előzetesen beharangozott háttérben meghúzódó, ám mégis nagy jelentőséggel bíró effektvarázslattal. Finom kis díszítésekként zizegnek az éppen aktuális dalba ágyazva ezek az apró-cseprő zajok-zörejek, de Joseph kimondottan jó érzéssel adagolja ezt a fajta finom elektronikát. Nem kapkod, nem esik túlzásba, mindenhol csak az és annyi szól ami és amennyi szükséges. Még inkább igaz ez a Night Of The Sensesre is, ahol ismét a zongoráé a főszerep. Ringatóan lágy zene ez, csak úgy repülnek a percek a lemez hallgatása közben, Zef Noise másodhegedűs munkájával megerősítve ebben a dalban. A That I Had Wings talán a legfelkavaróbb, hatványozottan érzelemgazdag kompozíció a korongon, egyértelműen mély benyomást gyakorol a hallgatókra. Az Everything That Wishes For Eternal Light esetében érezni úgy először, hogy egy picit "leül" az anyag, itt mintha túl sok lenne a felesleges időhúzás, ám végül egy csodaszép vonós darabbá érik a mű, határozottan pozitív irányba billentve a mérleg nyelvét, megnyugtatva ezzel a felzaklatott kedélyeket. A Mirror Of Morning továbbra is csendes, nyugodt vizeken evezve vezeti tovább a lemez fonalát, kapkodásnak nyoma sincs, lágyan szól a hegedű és a cselló, ének itt nincs is, inkább csak egy kis szövegmondás, de az sem tolakodóan, inkább csak a háttérben megbújva. A The River Runs North As We Sleep is ezen a vonalon halad tovább, úgy, hogy a vonós hangszerek itt már csaknem teljes egészében uralják az összképet. A One Returns To One ezzel szemben egy puritán gitáros tétel, Joseph megbicsakló, érzelmekkel mélységesen átitatott hangjával. Az album végéhez közeledve a Language Of Dreams - To You The Night Is Bright As The Day páros tartogat meseszép perceket, az előbbi egy gitáros darabként, míg az utóbbi hangkollázsszerűen, sok vonóssal. Zárásként a Dawn Is Come szinte dübörgésként hat a lemez korábbi nyugodt percei után, így az ébredő Nap sugaraival a hallgató is örömmel nyugtázhatja, a BACKWORLD ismét színvonalas, magabiztos produkcióval rukkolt ki a Come The Bells által, amely ugyan apróbb hibákat is rejt magában, de összességében rendkívül kellemes hallgatni való.

Habár a három év leforgása alatt New Yorkban rögzített anyag eddig csak CD formájában jelent meg, de a pletykák szerint Joseph nem zárkózik el egy bónuszdalokkal megerősített bakelites verziótól sem, így a türelmesebb gyűjtőknek esetleg érdemesebb még egy kicsit kivárniuk, talán nem teszik majd hiába, persze azt sem szabad elfelejteni, hogy eddig a csoport nem igazán kényeztette el a rajongóit bakelites albumkiadásokkal, szóval ki tudja...

A nagy sikerű és szépreményű Hyperborea pihenőpályára kerülése szomorú űrt hagyott maga után. Az elején szépen induló, a műfaj legnagyobb neveit felvonultató rendezvénysorozat a végére különféle okok miatt kezdett sajnos kifulladni, az eleinte gyakori időközönként megrendezett koncertek idővel egyre ritkábbá váltak, és a külföldi nagy nevek is kezdtek elmaradozni. De úgy néz ki, hogy talán nem kellett sokáig nélkülöznünk ezt a fajta zenei rendezvényt, mert most Focus Abyssi néven beindulni látszik egy új sorozat, reméljük ez is legalább olyan sikeres, színvonalas és intenzív lesz, mint a Hyperborea volt. Az első esten az akusztikus gitáros neofolk "új hullámának" jelenleg egyik legismertebb képviselőjét hívták meg, a neofolk/industrial hazai reprezentánsainak kíséretében.

December 8-án jelenik meg a ma este a norvég fővárosban fellépő DEATH IN JUNE zenekar legfrissebb kislemeze Peaceful Snow / The Maverick Chamber - Totenpop Versions címmel a portugál Extremocidente kiadó gondozásában. A lila színű korongon a már jól ismert dalok akusztikus gitáros verzió lesznek hallhatóak. A 888 példányban útjára bocsátott, dombornyomású borítóval és rózsaszín fóliával felvértezett kiadás részeként most is lesz egy limitált változat 188 kézzel számozott kiadásban, 4 darab exkluzív képeslappal, Douglas által szignózva. Az ára várhatóan 11,5 euró lesz, plusz postaköltség, és a megszokott nagyobb terjesztőknél - mint például az Equilibrium, a Neuropa, a Steelworks, a Soleilmoon - lehet majd megrendelni (a tervek szerint minden vásárló csak egy példányt igényelhet).

www.extremocidente.org
www.deathinjune.net

A közelmúltban egy hűvös, borongós őszi estén újra budapesti színpadon volt látható-hallható az ACTUS csoport. A Kulcsár Attila irányításával működő, immáron csaknem negyedszázados formáció fellépései minden alkalommal gondosan megtervezett, élményszámba menő audio-vizuális előadások, így az előzetes várakozásoknak megfelelően most is egy különleges élmény megvalósulását remélhette az A38 Hajóra kilátogató nézősereg. Legutóbb 2006 márciusában a szintén budapesti Artus színházban lépett hazai porondra a zenekar, így előre borítékolható volt a felfokozott érdeklődés a publikum részéről,minden adott volt tehát, hogy egy remek előadás élményével gazdagabban távozhassunk a helyszínről a záróakkordok lecsengését követően, a habot a tortán pedig a megváltott belépőjegy mellé járó ropogósan friss (ellenben a Hammer-logótól kissé bizarr mellékízt eredményező) ajándék CD, az Essence Vol. 1, jelentette, amit a helyszínen lehetett birtokba venni.

A nagy sikerű, októberi első szakasz után decemberben folyatódik a Death in June 30 éves jubileumi Európa-turnéja (melynek bécsi állomásáról mi is beszámoltunk). Az új kör legközelebbi helyszíne most Prága lesz, december 2-án, lesznek más új helyszínek is (pl. Norvégia, Görögország, Franciaország, Anglia), de visszatérnek Finnországba, Belgiumba, Németországba és Olaszországba is (néha pont ugyanoda, ahol már korábban játszottak, pl. Helsinki és Waregem esetében). A már meglévő dátumokon túl tervbe van véve lengyel, horvát és további (kelet-)német helyszín is.

Az eddig lekötött és nyilvánosságra hozott dátumok:

Dec 2 - Prága, Csehország - K4 (vendég: Fire + Ice, Vurgart)
Dec 3 - Oslo, Norvégia - Blå (vendég: This Is Music Inc.)
Dec 4 - Helsinki, Finnország - DOM (vendég: Spiritual Front)
Dec 10 - Brest, Franciaország - titkos helyszín (vendég: The Enchanted Wood)
Dec 11 - Athén, Görögország - helyszín szervezés alatt (vendég: Mani Deum)
Dec 16 - Drezda (környéke), Németország - titkos helyszín (vendég: Sonne Hagal, Jännerwein)
Dec 17 - Milánó, Olaszország - Zoe Club (vendég: Fire + Ice)
Dec 18 - Waregem, Belgium - The Steeple (vendég: Die Weisse Rose)
Dec 23 - London, Anglia - The Underworld Camden (vendég: Fire + Ice)

További információ az eddigi és az esetleges új helyszínekről a turné dokumentációs oldalán található, ahol a korábbi koncertekről is láthatunk képeket, videókat.