A nagy sikerű és szépreményű Hyperborea pihenőpályára kerülése szomorú űrt hagyott maga után. Az elején szépen induló, a műfaj legnagyobb neveit felvonultató rendezvénysorozat a végére különféle okok miatt kezdett sajnos kifulladni, az eleinte gyakori időközönként megrendezett koncertek idővel egyre ritkábbá váltak, és a külföldi nagy nevek is kezdtek elmaradozni. De úgy néz ki, hogy talán nem kellett sokáig nélkülöznünk ezt a fajta zenei rendezvényt, mert most Focus Abyssi néven beindulni látszik egy új sorozat, reméljük ez is legalább olyan sikeres, színvonalas és intenzív lesz, mint a Hyperborea volt. Az első esten az akusztikus gitáros neofolk "új hullámának" jelenleg egyik legismertebb képviselőjét hívták meg, a neofolk/industrial hazai reprezentánsainak kíséretében.

A nyitó Sturmast több mint egy év után lépett színpadra, előző fellépése épp az említett Hyperborea (eddigi) utolsó megmozdulásán volt. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, az a koncert nem tartozott a zenekar legjelentősebb előadásai közé, kissé erőtlen és széteső volt. De most újra a régi fényében, ereje teljében mutatkozott meg a Sturmast. Visszatért Ákos, a régi dobos, Gergővel ketten erőteljes ütősszekciót alkotnak, jelentős húzást adva a csapat élő megszólalásának. Ezen kívül még gitár, basszusgitár, hegedű, ének tette színesebbé a megszólalást.

A programban helyet kaptak a "régi slágerek" a bemutatkozó lemezről, szintén régebbi, lemezen még meg nem jelent, de élőben már gyakran játszott dalok és teljesen új szerzemények társaságában. A hangzás ugyan nem volt mindig teljesen tiszta és egyértelmű, egyes részletek elvesztek, összefolytak néha, de úgy érzem, megvolt benne az az erő és lendület, ami a zenekar lényegét, népszerűségük és elismertségük alapját jelenti.

A Larrnakh legutóbbi budapesti fellépése is a Hyperboreához köthető, méghozzá a legelső alkalomhoz, tehát már 5 év is eltelt azóta. Akkor még teljesen más felállásban, más műsorral léptek színpadra, időközben a zenéjük jelentősen átalakult, a harciasabb vonások eltűntek, egyre közelebb került az ún. tiszta neofolkhoz, de azért nyomokban még megjelennek benne zajosabb és lágyabb elektronikus (industrial és ambient) hangzások. Ezen a koncerten a zenekart vezető gitáros-énekes-dobos Gergőt az időközben a csoport második tagjává vált Ágnes kísérte hegedűn, valamint volt két csellista is (Csigás Adrienn, Gresz Anna), és vendégként két dalban közreműködött Rádi Sándor Zsolt is a Sciviasból.

Az elmúlt bő egy évben két lemeze is megjelent a Larrnakhnak, ezek legjavát vezették elő ezen a fellépésen, egy régi dal társaságában a kezdeti időkből. A hangzással itt sem volt minden teljesen rendben, mert bár a gitár, a vonósok és az ének tisztán, szépen, jól érthetően szólt, a zenei alap billentyűs részei viszont zavaróan halkak voltak. Lemezen ezek adják a zene húzását és apró szépségeit, enélkül sokat veszt a lendületéből, annak, aki ismeri a dalokat, a koncert élvezhetőségét is erősen befolyásolja. Kárt érte, mert egyébként nem lett volna semmi gond a koncerttel, így viszont, a billentyű jelentette színesítések nélkül kezdett kissé egysíkúvá, egyhangúvá válni az előadás, az egyébként jól megírt és jól is előadott dalok ellenére is.

Az előző két zenekarral szemben a Sciviast nem kellett olyan sokáig nélkülöznie a magyar közönségnek, legutóbb kb. fél éve, ugyanitt láthattuk őket. De ahogy ez rájuk mindig is jellemző volt, nem ugyanazt a műsort adták elő, teljesen más volt a két koncert, zeneileg is, és előadásmódilag is. Ahogy a Sturmastnál is, itt is kissé erőtlennek és szétesőnek éreztem az előző fellépést, most viszont ismét bebizonyították és egyértelművé tették, hogy nem véletlenül szereztek maguknak nevet és elismertséget a nemzetközi színtéren. Az utóbbi koncerthez képest az elektromos gitárt lecserélték akusztikus gitárra, ami számomra mindenképp örömteli volt, de sajnos ez jelentette a koncert egyetlen gyenge pontját is, mert a lágyabb, finomabb akusztikus részek helyenként eltűntek, nem jöttek át az apróbb finomságok a sűrűbb hangszövetben. De csak ez volt az egyedüli gond vele, a lendületesebb részek jól szóltak. A dobok is változtak, dobfelszerelés helyett a stílusban megszokott álló dobolásra (2 állótam, pergődob, cintányérok), ami szintén jót tett a zenének, ez hangzásra (és látványra is) sokkal erősebb, mondhatni "férfiasabb".

A műsor változatos volt, megtalálhatók voltak benne a hangmintákra épülő zajosabb tételek, az akusztikus gitár, hegedű, szépen effektezett basszusgitár uralta pszichedelikusabb folk szerzemények, valamint az erőteljes doboláson alapuló monumentálisabb darabok. Az egyik dalban (a Stong-pa-nyid lemez "valhallás" tételének megidézésében) még a korai Death in June-t idéző dobgépek is felbukkantak, valamint hallhattunk pár nagyszerű feldolgozást is, pl. a Der Blutharsch Fire Danger Season című gyűjteményes lemezén megjelent Der Gott der Eisen wachsen ließ kissé átdolgozott változatát, valamint az első ACTUS-lemezről az Apokalipszis című szerzemény ötletes, főleg élő dobokra és hegedűre épülő verzióját (kissé átírt szöveggel). A hangzás (a már említetteken kívül) végig rendben volt, a kellő erővel szólalt meg a zene, az előadás is megfelelően erőteljes volt, azt hiszem, az utóbbi időben ez volt a legerősebb Scivias-koncert, amit láttam.

Ha jól számolom, ez már (legalább) az ötödik alkalom volt, hogy a dán Of the Wand and the Moont élőben láttam. Az általam látott korábbi fellépésein komplett zenekar (billentyű, másik gitár, dob) kísérte Kim Larsent, most viszont csak egy dobos, a szinte mindenhol jelen lévő John Murphy volt vele, akit persze nem érdemtelenül foglalkoztatnak ennyire, mindent tud, amire a neofolk/industrialban szükség van. Ahogy nemrég a Death in June esetében láthattuk, egy sima gitár-dob felállással lehet érdekes koncertet adni (természetesen ott is John Murphy volt a dobos), különösen akkor, ha az ember ismeri és szereti az elhangzó dalokat. Az OTWATM esetében is elmondható, hogy ismerem az összes számot, megvan minden kiadványuk, nagyrészt szeretem is a dalokat (egy-két kivételtől eltekintve), de valami mégsem működött tökéletesen ezen az estén. Amint azt Kim említette a koncertet megelőző interjúban, főleg csak régebbi számokat játszott, mert az új lemez komplexebb, pszichedelikusabb hangzását nem egyszerű visszaadni ebben a felállásban, lecsupaszítva meg nem biztos, hogy végig fenn tudják tartani az érdeklődést a sokszor 6-7 perc hosszú szerzemények. Kicsit sajnáltam azért, hogy az új dalok közül csak ilyen kevés hangzott el, mert nagyon tetszenek ezek is, és most lennének aktuálisak, két hónappal a megjelenés után, de persze megértem, hogy miért nem játszották őket, és nagyjából egyet is értek vele.

Így a műsor főleg az utolsó előtti, Sonnenheim című lemez anyagára épült, kiegészítve a korábbi három lemez (és a nemrégiben megjelent két kislemez) slágereivel, körülbelül egyforma arányban építve rájuk. Örömmel hallottam az összes általam kedvelt dalt élőben, de azt azért meg kell mondanom, hogy nem tudtam teljes szívvel örülni nekik, nem tudtam önfeledten élvezni a koncertet. A gitár hangzása volt talán az elsődleges oka ennek, nem tudott kellően erőteljesen megszólalni, hiányzott belőle az a húzás, ami magával ragadja az embert. A másik ok, hogy lemezen ezekben a dalokban nagyon kevés dob található, viszont a billentyű jelentős szerepet játszik, az adja a fő szólamot. Élőben ez hiányzott igazán, a dob meg sokszor túl erős volt ezekhez a melankolikusabb hangulatokhoz. Nem mondom, hogy rossz volt ez így, egyszer jó volt így is, de azért remélem, legközelebb ismét komplettebb felállással, vagy legalább billentyűvel (akár a dob helyett is) láthatom-hallhatom újra.

Az említett hiányosságok ellenére is azért teljesen örömteli volt számomra, hogy létrejöhetett ez az este, és a közönség is szép számban képviseltette magát, úgyhogy van remény a folytatásra (és ahogy hallani, talán a Hyperborea is folytatódik, ha minden jól megy, dupla lehet az örömünk).

(A fényképekért ezúttal is köszönet Föld Juditnak.)