Mint ahogy Budapest, úgy sajnos Bécs sem tartogatott túl sok meglepetést az elmúlt években a "neofolk és társai" közeg számára az élőzenés produkciók terén. Magyarországon a helyzet pozitív irányba látszik kimozdulni a tavalyi év novembere óta és az idén márciusban az osztrák fővárosban lebonyolított első Rites Folk fesztivál arra is csattanós választ adott, van-e létjogosultsága egy ilyen jellegű eseménynek a sógoroknál és továbbá természetesen kiemelt köszönet illeti az est szervezőjét, Wernert... Az alábbiakban Gresz Ágnes beszámolója olvasható erről a nem mindennapi eseményről.

Nagy várakozással tekintettem a bécsi Rites Folk fesztiválra, melynek szórólapját már a 2011-es WGT alkalmával a kezembe nyomták a lipcsei Ankerben. Bécsbe érkezésem után nem sokkal, miután ismét megbizonyosodtam róla, hogy az ottani városi közlekedés még mindig jobb, mint a budapesti, megkezdtem a sorban állást a Viper Room előtt. Mert ugye hiába nyugat, 7 helyett 8-kor volt kapunyitás, a szervezés tehát itt sem bizonyult zökkenőmentesnek. Miközben sétáltam lefelé a lépcsőkön a jegyszedőhöz, elfogott a nosztalgia: vörösre festett falak, szűk folyosó, hosszú lépcsősor, csak a tömeg nem volt múltidéző. A zenekarok körülbelül egy órás csúszással kezdtek, de ezzel párhuzamosan végig tartották a menetrendet.

A Robin Storey által irányított angol RAPOON (Robin egyik unokaöccse által keresztelkedve) formáció valóságos kultuszt teremtett, valamint egy rendkívül sajátságos zenei világot épített fel maga köré az industrial-ambient világában az elmúlt két évtizedben (ha a debütáns Dream Circle albumot vesszük támpontnak, akkor idén 20 éves a csoport). Kezdetben színtiszta industrial-ambient zenével, majd az idő múlásával némileg színesedve, olykor modernizálva a megszólalást és a formát (nem is annyira ritkán tördelt ütemeket, már-már táncolható, modern alapokat produkálva) gyártotta rendületlenül a kiadványait Robin Storey a kilencvenes évek második felében (véleményem szerint) fantasztikus magasságokba emelte a RAPOON-t, ekkor olyan gyöngyszemek születtek, mint az Errant Angels, a Darker By Light, vagy az Easterly 6 or 7, melyek nálam egyértelműen a zenekar legerősebb szerzeményeit hordozzák magukban. Ekkoriban a RAPOON (a VIDNA OBMANA mellett) a natural-dark-ambient legerősebb pillérének számított, teljes joggal és egyértelműen megérdemelten. Ezekben az években színpadon is volt szerencsém megtekinteni a formációt és biztosan állíthatom, az angol legenda ott sem vallott szégyent, erőteljes és lehengerlő produkcióval nyűgözte le a nagyérdeműt Mr. Storey, egy apró bécsi klub falai között. Robin kezdeti lendülete azonban az idők folyamán nemhogy megtörni nem látszott, inkább egyre nagyobb fokozatba kapcsolt, ami mára már azt eredményezte, hogy a két évtizedes karrier során ötvennél is több kiadványt (albumokat, kislemezeket és így tovább...) bocsátott közre a rajongók többségének általános megelégedésére. Úgy tűnik, én azonban ebben a vonatkozásban egyértelműen a kisebbséget képviselem, miszerint a kevesebb több, vagyis a kezdeti zseniális lemezek után egyre gyakrabban csúsztak be feleslegesnek mondható, gyengébb alkotások, és sajnos azt kell leírnom, hogy a néhány napja megjelent Disappeared Redux (a még 2010-ben útjára bocsátott Disappeared kibővített, feljavított változata) is a gyengébb láncszemek egyre terjedelmesebb halmazát gyarapítja csupán, az életmű dicsfényét egyértelműen elhomályosítva.

A meglepően nyúlfarknyira sikerült, nyitó Sunshine In The Parlour mindenfajta súly és emlékezetes megoldás nélkül vezeti fel a korongot, az ezt követő Days Like Rain számára biztosítva egyfajta alapot, de sajnos már itt érezni, hogy álmos az egész produkció, inkább egyfajta rutin íze van. Ezt a benyomást erősíti a Lost Caress és a Dust Rattle is, majd következik a The Outside Shadow, amely véleményem szerint az első erőteljesebb dal az albumon. Itt érezni először, hogy Robin Storey még most is képes emlékezetes pillanatokkal felvértezni a szerzeményeit, sajnálatos azonban, hogy ehhez a teljesítményhez nem párosul egy kicsit erőteljesebb rotáció az idősödő zenész részéről, ezután sajnos ugyanis ismét a "gyengélkedés" percei következnek, egyfajta visszás hullámvasutat eredményezve így. A Snow Legend és a záró She Never Came teljesít még elismerésre méltó módon, de a kiemelt trió sajnos kétség kívül kevés ahhoz, hogy a vállán cipelje ezt a kis túlzással feleslegesnek titulálható albumot. Az említett szerzemények egy EP-re préselve vitathatatlanul figyelemre méltó eredményt szülnének, így azonban azt kell leírnom, hogy Robin inkább csak a kiadványainak számát növelte a Disappeared Redux megjelentetésével, a RAPOON hírnevét nem öregbítette, sőt inkább csorbította azt. 

A korong a feltörekvő lengyel Zoharum címkéjéval jelent meg és várhatóan rövid időn belül szinte az összes jelentősebb európai terjesztőnél elérhető lesz. A vásárlást azonban szerintem senki se kapkodja el, ennél sokkal jobb RAPOON-kiadványok is beszerezhetőek jelenleg is, azonban a legelszántabb rajongók már kezdhetnek is kotorászni a pénztárcájuk után, ismét...

www.zoharum.com

www.the-edge.ws/pretentious/rapoon/Rapoon/home.html

Albin Julius és Peter Andersson (Lina Baby Doll) sok-sok éves, legendásan borgőzös barátságának eredményeként jelent meg első ízben 1999-ben ez az előzetesen nem mindennapinak ígérkező közös album. Létezik egy fekete vinyl-változat 404 példányra limitálva, valamint megjelent egy extra verzió is (csak küllemében, a dallistát tekintve nincs különbség) 150 példányban, katonai zöld korongon. Ez a kiadvány az eltelt hosszú évek során igazi kultusz-státuszt vívott ki magának, későn ébredő gyűjtők vadásszák egy-egy kósza példányát az aukciós oldalakon, míg tavaly a két jó cimbora úgy érezte, hogy talán ideje némi pénzt keresni és újra megjelentetni a DER BLUTHARSCH és a DEUTSCH NEPAL közös gyermekét immáron CD formátumban. A gondolatot meglepően gyorsan bizonyos tettek követték, így hamarosan meg is jelent a vajszínben pompázó digipak lemez az orosz Eternal Pride hathatós (a terjesztésben vállaltak oroszlánrészt) támogatásával.

Bevallom, ugyan a fekete lemez a birtokomban van, sőt idén a CD is felkerült a polcomra, ennek ellenére sem tudok igazán lelkendezni a kiadvány kapcsán. 5 dal (számcímek nélkül) bő fél órában, egyfajta pszichedelikus ritual dark ambient, minimális military elemmel. Olyan, mintha Lina ötleteit Albin kicsit megpiszkálta volna, de végül elment a kedve az egésztől, vagy egyszerűen csak pocsolya részegre itták magukat és megtört a nagy lelkesedés, vagyis egy kicsit se füle, se farka munka az egész. Nem rossz darab (különösen a merengősen induló, majd kiterebélyesedő harmadik tétel lóg ki a sorból pozitív irányban), de igazából semmi extra, vagyis durván fogalmazva egy a sorban, távolról sem kötelező vétel. Sajnos különösen a befejező tételt kell erőteljesen elmarasztalnom, amely a 20-30 évvel ezelőtti, akkoriban rendkívüli népszerűségnek örvendő minimál-kísérleti zenék vonalán mozogva némi mélyen búgó gerjedés és bakelitpattogás "ritka érdekfeszítő" keveréke egy kis háttérzajjal feldobva.

Aki tehát gyűjti a két csoport anyagait, az feltehetően már be is szerezte ezt az újabb verziót, mindenki másnak azonban azt javaslom, óvatosan próbálkozzon a lemezzel, és feltétlenül hallgassa meg, mielőtt beruházna rá.

Az idei év elején újabb kiadvánnyal gazdagodott a honi industrial paletta, hiszen egy rövidebb várakozási idő után az argentin Twilight és a spanyol Gradual Hate összefogásában február közepén megjelent (és végre hazánkban is megvásárolható) a magyar KRASCHAU debütáns albuma Offenbraung címmel (csak halkan jegyzem meg, végre valahára szakítva az "elődök hagyományaival", ezúttal már hivatalos, gyári korongon). A Bérces Ádámhoz köthető formáció kilenc kellemesen karcos, mindeközben magasztos, pátosszal telített neoclassicallal vegyített industrial darabból állította össze az Offenbraung anyagát, a csoportra (és elődjeire) eddig is jellemző, de nemritkán azokon túl is mutató zenei megoldásokra hagyatkozva elsősorban. Az albumon vendégként felbukkan a felvidéki CATHARSI legénysége, az elektronikus zenék felől közelítő VESPIARY, valamint Bolgár Bálint és Sörös Gergő, de a munka oroszlánrészét természetesen a csoport vezetője Bérces Ádám vállalta magára, ő kezelte nagyobbrészt a billentyűs hangszereket, dobolt és vokálozott a stúdiómunkálatok folyamán. A lemez - ahogyan korábban is említettem - már egy ideje Magyarországon is elérhető a következő címen: adamberces@gmail.com

www.adamberces.hu

Albin Julius és hűséges vándorcirkusz-társulata idén Budapesten indította útjára aktuális, Európát többé-kevésbé behálózó előadássorozatát. A Focus Abyssi második felvonásán a rendkívül trükkös - hogyan gyúrjunk hat zenészből négy zenekart egy estére - és több szempontból is kimondottan gazdaságos megoldás meglepően jó választásnak bizonyult minden előzetes negatív felhang és (sajnálatos módon) olykor rosszindulatú propaganda ellenére is. Az érdeklődés a nagyközönség részéről sajnos erősen visszafogottnak bizonyult (40 fő a helyszínen), de a szervezőket és a megjelent publikumot is nagy mértékben kárpótolta a fellépők ragályos vidámsága és az éjszakába nyúló este zenei kínálata, színvonala.

A tavalyi, jubileumi esemény után idén is lesz WGT, ezúttal mindenféle külön ünnepi alkalom nélkül, csak a "szokásos ügymenet", ami persze most is tartogat izgalmas csemegéket. Így március közepén, két és fél hónappal a fesztivál előtt még kevés név ismert hivatalosan, de már ezek között is akad a mi köreinkben is figyelemre érdemes zenekar. Többek között visszatér a veterán olasz Ain Soph, húszéves jubileumi koncertjét adja a német Hekate, és idén is Európába jön az amerikai Luftwaffe. A hivatalosan még meg nem erősített, de különböző csatornákon (zenekarok, kiadók honlapjai, hírlevelek, zenei magazinok) bejelentett fellépők között olyanokat találunk, mint a svéd Cold Meat Industry (egykori) legnagyobb nevei, a Brighter Death Now, az In Slaughter Natives és az Ordo Rosarius Equilibrio, a szintén svéd, de a kanadai Cyclic Law kiadóhoz tartozó Kammarheit, a Luftwaffe tagjaihoz köthető amerikai Gnomonclast, a feltörekvő fiatal osztrák Jännerwein, a sok év után visszatérő olasz Ordo Equitum Solis, vagy a német Thorofon. Ezeken kívül is várható talán még egy-két érdekesség, és ha a szervezőknek sikerül jól beosztani a fellépések időpontját és helyszíneit, akkor számos élménnyel gazdagodhatnak az arra fogékonyak.

Az újabb megerősített neveket a rendezvény honlapján lehet nyomon követni, és természetesen még mi is visszatérünk a témára a továbbiakban, valamint idén is várható részletes ajánló a fesztivál előtt nem sokkal.

Az amerikai BLOOD AXIS csoport soha nem kapkodta el a munkát az albumkészítés terén, különösen ha sorlemez rögzítésére szánták el magukat, nevezetesen lassan húsz esztendős pályafutásuk során mindössze két ilyen korong látott napvilágot (The Gospel Of Inhumanity és Born Again). Volt még több megosztott, közös munka különböző formációkkal (a teljesség igénye nélkül például az amerikai IN GOWAN RING, a társzenekarnak is tekinthető WITCH HUNT, az osztrák legenda ALLERSEELEN, vagy a kultusz-státusznak joggal örvendő francia LES JOYAUX DE LA PRINCESSE társaságában). A koncertekkel sem fukarkodtak (az elmúlt évezred végén Budapesten is megfordultak a már említett ALLERSEELEN társaságában, a budapesti Articsóka étteremben produkáltak egy felejthetetlen műsort), bejárták Európát keresztül-kasul, sőt egy időben a szomszédos Ausztria fővárosában, Bécsben vert tanyát a Moynihan-klán asszonyostul, gyerekestül... Egy időben rendkívüli gyakorisággal bukkantak fel a zeneileg igen széles skálán mozgó válogatáskiadványokon is, sajnos nemritkán korábban már publikált, egyéb kiadványokról kimásolt kompozíciókkal. A tavalyi év folyamán a nyári európai koncertek előtt jelent meg Ultimacy címmel az említett bakelites kiadványokról, lézerkorongokról összegyűjtött válogatáslemezes dalokat tartalmazó gyűjteményes anyag, gyakorlatilag az első (szűken mért) két évtized összegzéseként.

A Looking For Europe válogatásról (is) ismert The Ride indítja a lemezt. Lassan előregördülő, de megállíthatatlanul menetelő szerzeményről van szó, megfelelően előkészíti a terepet a folytatáshoz, ami az egyik legnépszerűbb BLOOD AXIS-szerzemény, a Wir Rufen Deine Wölfe képében érkezik a Friedrich Hielscher válogatásról. Michael Moynihan írfolk-imádata itt a tetőfokára hág és ereje teljében tündököl, mindössze a némileg giccsként értékelhető "kihagyhatatlan" farkasvonyítás rontja el a végeredményt, de ez legyen a legnagyobb probléma. A folytatásban a "fantom" ALRAUNE (Annabel Lee formációja) pillanatai következnek a Mandragora által, de természetesen a BLOOD AXIS által formába öntve, majd a The March Of Brian Boru pattogó ritmusai biztosítanak talpalávalót a táncosabb lábúak részére, füstös kocsmák, veszett tivornyák képét idézve. A Follow Me Up To Carlow következik a (szintén) fantom a Radio Local Shakedown második részéről, továbbá a Der Gefallene Engel az Ignoto Deo válogatásról, amely ékes példája a pofátlanul összelopkodott, arcátlanul piacra dobott kiadványoknak, ami persze nem feltétlenül a zenekar hibája (sőt!), de ennek taglalásától ezúttal inkább eltekintek, annál is inkább, mert ekkor következik a talán legismertebb, legmeghatározóbb, leg-leg BLOOD AXIS-szerzemény a Herjafather, amely eredetileg az 1998-ban a Stephan Pockrandt által irányított német Eis und Licht kiadó égisze alatt napvilágra hozott, felülmúlhatatlan Cavalcare La Tigre összeállításon csendült fel első ízben. Erről a dalról felesleges bármit írnom, szerintem a dp olvasói között nincs is olyan, aki ne hallotta volna már ilyen vagy olyan verzióban. Ez a kompozíció maga a megtestesült BLOOD AXIS esszencia. Lényegében elmondható, hogy a hátralevő dalok (összesen 14 szerzeményt pakoltak a korongra) is szinte kivétel nélkül igen magas színvonalú darabok, bármilyen vonatkozásban szemléljük is őket, én azért még a híres-hírhedt Walked In Line feldolgozást emelném ki a JOY DIVISION-től, illetve a The Storm Before The Calm álomszerű zongorás merengését az Im Blutfeuer válogatásról az idejekorán jobblétre szenderült, az önmaga számára még életében kultusz-státuszt kivívó Cthulhu Records gondozásában. Alapvetően egy érezhetően nosztalgikus felhangokkal kísért és tarkított időutazással, múltba révedéssel ér fel ez az összeállítás, feltétlenül gesztus értékű célzattal a hosszú évek óta kitartó rajongók felé, érdemes tehát a pénztárcák után kapkodni és beruházni erre a nem mindennapi összeállításra.

A lemez gyakorlatilag az összes jelentősebb európai terjesztőnél kapható, a beszerzése tehát nem ütközhet jelentősebb nehézségekbe a nagyközönség számára. 

A március 15-i hosszú hétvégén kerül sor a nem túl ötletes és izgalmas nevű, de annál izgalmasabb fellépőket felsorakoztató RITES fesztiválra a bécsi Viper Roomban (az egykori Monastery klub, számos érdekes koncert helyszíne a múltban). Ott lesz a helyi Ashley Dayour’s Music For Rituals, ami az ismert osztrák goth-zenekar, a Whispers in the Shadow gitárosának ritual/ambient szólópróbálkozása, ezúttal egy billentyűssel és egy táncosnővel kiegészülve. Fellép az osztrák neofolk legújabb üdvöskéje, a salzburgi Jännerwein, akiknek nemrégiben jelent meg új nagylemeze, várhatóan ennek anyagát mutatják be, kiegészítve néhány szerzeménnyel a nagy sikerű bemutatkozó lemezről. A ritual folkot játszó német :Golgatha:-nak is mostanában jelent meg az új lemeze, Horns of Joy címmel, erről játszanak majd kiemelten, de szinte mindegyik kiadványról várható szerzemények felbukkanása, új dalokkal karöltve. Talán már mindenki sejti, hogy a következő előadónak, a tehetséges angol hegedűs, Matt Howden Sieben néven futó projektjének is nemrégiben jött ki a legutóbbi anyaga, a (talán túlságosan is) hangzatos No less than all címmel, úgyhogy biztos nem ússzuk meg, hogy ne halljunk erről is pár tételt, a jól megszokott hegedű-looppedál-ének felállásban. Az este főzenekara a neofolk köréhez sorolható csoportok manapság egyik legnépszerűbbike, az utóbbi anyagaikkal a gótikus gengszter/western popban megmártózó olasz Spiritual Front lesz. Az ő legutóbbi lemezük már nem annyira új, és ahogy Lipcsében is tapasztalhattuk, a fellépéseiken elég széles keresztmetszetét nyújtják életművüknek, úgyhogy várhatóan most is eljátsszák az összes nagy slágerüket, közkedvelt dalukat. A koncertek után a helyi gothic-industrial éjszakai élet közismert dj-i szórakoztatják az összegyűlteket, legalábbis azokat, akik még bírják ilyen sokáig is.

Április közepén Prágában ad koncertet a magyar LARRNAKH csoport egymást követő két estén. A duplázásra való tekintettel a zenekar két teljesen eltérő műsorral készül a jeles eseményekre. A keddi, a Mátrix Klubban megtartandó előadáson a gitárcentrikus neofolk dalok, míg a szerdai K4 klubos estén a harsányabb industrial-ambient darabok kerülnek bemutatásra elsősorban. További információkért a larrnakh76@gmail.com címre írhatnak az érdeklődők.

AGALLOCH, VELNIAS, LARRNAKH 2012. április 17. Prága, Mátrix Klub, Csehország. Kapunyitás: 18:30

TABOR RADOSTI, LARRNAKH 2012. április 18. Prága, K4 Egyetemi Klub, Csehország. Kapunyitás: 19:00

Nem is olyan ritkán célkeresztbe tévedve, rendkívül mostoha felhangok közepette épül, "szépül" egy gyakran megdöbbentő kifejező erővel bíró zenei műfaj (egyesek szerint egyenesen életérzés, hitvallás), az industrial zene egyik ritka zord oldalhajtása, a power electronics. A múlt század nyolcvanas éveinek első felében olyan előadók által bontogatta szárnyait a stílus, mint például a WHITEHOUSE, a BLACKHOUSE, a CON-DOM, a THE GREY WOLVES, a GENOCIDE ORGAN (picit később az ANENZEPHALIA, vagy éppen a SURVIVAL UNIT), hogy csak a legismertebbeket említsem a teljesség igénye nélkül. Meghökkentő kifejezési módok és zenei eszközök, a politikai korrektséget (és úgy általában mindenfajta "birkamentalitást") jellemzően messze elkerülő eszmeiséget közvetítve, egymásnak rendszerint vállvetve küzdenek ezek a csoportok. A dp-motiv azonban, mint mindig, így most is hangsúlyozottan csak a zenére koncentrál, így egyértelműen annak alapján alkot véleményt. Jelen írásom tárgya a műfaj egyik viszonylag újabb keltezésű sötéten csillogó ékköve, az osztrák RASTHOF DACHAU és a német STAHLWERK 9 együttműködéséből megszületett The Final Resistance album.

Reinhard Hopfe (STAHLWERK 9, INDIGO LARVAE, STURMPERCHT és több egyéb), valamint Markus Presch (RASTHOF DACHAU, STURMPERCHT, LEGION CONDOR, MEN BEHIND THE SUN és még több egyéb) sok-sok év barátság után döntöttek úgy, hogy erejüket egyesítve megalkotnak egy megosztott kislemezt. A 7 incses korong 2003-ban jelent meg Blood Soil címmel a Steinklang gondozásában, ami annyira sikeresnek bizonyult a szakma, a rajongók és maguk az alkotók részéről is, hogy derék hőseink további ötletekkel, dalokkal felvértezve, a csomagolást is egy újabb szintre emelve - immáron a Reinhardhoz köthető AgitProp köntösébe burkolva - The Final Resistance címmel egy split albumot jelentettek meg a kislemez két szerzeményére felépítve. Az eredmény több mint zseniális lett, a legvisszafogottabb pillanataimban is minimum fantasztikus jelzőkkel kell illetnem ezt a mestermunkát. A 4 további dallal megtoldott, immáron LP formátumra (létezik CD-R is, de az egyértelműen pfujjj...) hizlalt kiadvány egy valódi industrial/power electronics alapvetés. Szikár, karcos, erőszakos, határokat nem ismerő és hihetetlenül lendületes. Nézzük tehát egy kicsit konkrétabban magukat a dalokat...

A nyitó Strength Through Discipline lassan építkező és terebélyesedő monstrum, tökéletes alapot biztosít a folytatásban érkező (a kislemez kapcsán már ismerősként üdvözölt) Blood Soil számára. Ez a dal maga a megtestesült power electronics himnusz! Lendületes, ütemes, zaklatott és elegáns, mégis - furcsamód itt jó értelemben vett módon - riasztóan monumentális. A videóverzión és a kislemezen (az albumon ez nem szerepel) a már ezer helyről ismerős Crowley loop után indul be a zene, amire Max és Reinhard felváltva üvöltik nagy-nagy átéléssel dörgedelmeiket. Az ezt követő Vater, Ich Rufe Dich! legalább ennyire szilaj darab, de az ellenpólus irányából építkezve. Lassan hömpölygő, hipnotikus lávafolyamként gurgulázva halad előre, a háttérben megbújtatott szívszorító dallamfoszlányokkal és a csendes narrációval megkoronázva. A Brotherhood Of War továbbra is kimért tempóban folytatja a lemezt, mindeközben a vokális munka is visszafogottabb, mégis az egész korongon itt alkalmazzák a legsűrűbb módon. Az ötödikként felcsendülő Siloah's Brook jelenti nálam az anyag csúcspontját, némileg a klasszikus repetitív zenék hagyományaira felépítve, de természetesen itt is az industrial hangképeket előtérbe helyezve. Megrázóan szépséges ez a dal, óceánként öleli körbe, majd rántja a mélybe a hallgatót, és nem is ereszti el többé, inkább magába zárja. A lezárás a Never Surrender képében érkezik hangmintákkal, torz ambient folyammal és a két főhős narrációjával. A lemez végére érve a hallgató egyértelmű megkönnyebbüléssel nyugtázhatja, elementáris erejű, ritka pazar eredmény született Max és Reinhard összefogásából, így akit egy kicsit is érdekel ez a nem mindennapi zenei kifejezésmód, annak legalább egyszer feltétlenül hallania kell a Final Resistance anyagát.

A 150 példányra limitált CD-R, valamint a két különböző változatban megjelent vinyl (90 példány a "kormozott" és 400 darab a fekete bakelitből) meglepő módon (vagy annyira mégsem, hiszen rendkívül kevesek zenéje ez a műfaj) még mindig kapható (habár a 90-es széria már csak különböző aukciós oldalakon, természetesen brutális árakon), így az érdeklődők bátran rohamozhatnak a Steinklang kiadónál, vagy egyéb európai terjesztőknél.

Uwe Nolte neve elsősorban az 1998 óta aktív német ORPLID formáció kapcsán vált ismertté, de hősünk szorgalmas emberként soha nem tartozott a babérjain nyugodtan és hosszasan ücsörgő léhűtők közé. Igaz, publikált hanganyagot jó ideje nem adott ki a kezei közül (talán ez is változni fog a közeli jövőben), de szorgalmasan koncertezik több formációval, mindeközben olykor több mint furcsa nyilatkozataival még a legelszántabb rajongóit is képes zavarba hozni és az alább olvasható interjúból az is kiderül, hogyan látja Herr Nolte jelenleg a neofolk helyzetét a hazájában és annak határain túl.

- Helló Uwe! Már elég régen jelent meg hozzád köthető hanganyag. Mi a helyzet jelenleg az ORPLID, illetve a BARDITUS csoportokkal, mikor lesz új album?

- Helló Gergő! Nos, már hosszabb ideje érzem azt (elsősorban az oroszországi élményeim óta), hogy kevésbé fontos számomra a fokozott jelenlét a lemezkiadás terén, nem látom értelmét, hogy minden évben friss anyaggal hívjam fel magamra a figyelmet.  Ahelyett, hogy folyamatosan egy új albumon törjem a fejem, inkább szeretnék sokat utazni és természetesen - ha van rá lehetőség - minél több időt tölteni a színpadon. Megjegyzem, van azért ötlet bőven, ami kidolgozásra vár, tehát albumot is fogok csinálni a közeli jövőben, de semmi esetre sem akarom elkapkodni.

A lengyel Rage In Eden kiadó nem pihen... A MARCH OF HEROES és a LIYR után ismét egy feltörekvő francia military industrial zenekarnak biztosítanak megszólalási lehetőséget. Az AUSWALHT (a LIYR-ből ismert Sven Mann által irányítva) a debütáló History Of Suffering után Paroxysm címmel gördíti útjára maga alá temető fenséges monstrumként új korongját. A 10 dalt tartalmazó CD erőteljes megoldásaival egyértelműen utat találhat a műfaj iránt fogékony hallgatóság felé, de hogy mi értelme volt a LIYR mellett Svennek egy hasonló zenei panelekre építő formációt életre keltenie, ki tudja? Talán csak ő... A korong hamarosan rendelhető lesz közvetlenül a kiadótól.

A RIE máris egyik aktuális kedvenceként ünnepli a spanyol SUVERANA Vanguard című lemezét. A tragikus melankóliával mélyen átitatott, lágy és kellemes dallamokkal fűszerezett, mégis feszes eleganciával tálalt neoclassical/industrial zene minden bizonnyal belopja majd magát a hallgatók szívébe és gyümölcsöző együttműködést produkál a Rage In Eden és a SUVERANA között, a 15 dalt tartalmazó anyagra pedig már nem is kell sokat várni, hamarosan kapható lesz.

Az egyéb, a közeli jövőben várható kiadványok között lesz majd a legendás COLD FUSION eredetileg 2006-ban megjelent és idén egy újrakiadás sorsára jutó ORP Orzel című albuma, a dark ambient reménységként aposztrofált ANTIKATECHON Chrisma Crucifixorum lemeze és a Europa Rex martial-ambient pörölycsapása a LEGIONARII zenekartól.

Érdemes tehát folyamatosan böngészni a lengyel kiadó oldalát, hiszen folyamatosan érkeznek a jobbára érdekesnek mondható zenék Marcin elkötelezett munkájának eredményeképpen.

rageineden.org

A svéd Peter Andersson (Lina Baby Doll) által 1991-ben - a mára már egyértelműen legendaként funkcionáló Deflagration Of Hell albummal - megszülető DEUTSCH NEPAL formáció vitathatatlanul az industrial/dark ambient műfaj egyik legérdekesebb, jelenleg is aktív képviselője. Lina az évek során temérdek kiadvánnyal (többek között 9 sorlemez, kazetta-albumok, több megosztott kiadvány, válogatásokon elhullajtott gyöngyszemek stb.), valamint olykor azért vitatható nívót képviselő élő előadásaival vitte tovább a projekt zászlaját, esetenként a földre ejtve (nem ritkán meg is tiporva), de többségében a magasba emelve. Ettől függetlenül, vagy talán éppen ezért mindig esemény, ha új album jelenik meg a zenekar nevével, vagy élőben tekinthető meg az egyszemélyes, ritka sajátságos produkcióval előrukkoló zenei érzékcsalódás (jómagam 5-6 alkalommal is láttam már a DN-t színpadon, mégsem untam meg ezidáig, sőt érdeklődéssel tekintek a soron következő lehetőség elé).

A tavalyi évben, a litván Autarkeia címkéjével megjelent Amygdala-album sem okoz különösebb meglepetést, "csupán" a megszokott hangulatot és színvonalat produkálva szélesíti tovább a DEUTSCH NEPAL által megteremtett zenei univerzumot. Erőteljes indusztriális ütemekre (ütésekre) felépítve hömpölyög az itt már éjszakai sötétbe burkolt ambient-folyam, feketén izzó lávaként, miközben Lina talán a megszokottnál is többet énekel (ezzel is jelentős mértékben túlmutatva rengeteg kortárs, stílusazonos próbálkozáson) dacos, néha kissé megbicsakló és alkoholtól karcos hangján, érzelmekkel mélységesen átitatva, az An Invitation To Heaven perceiben véleményem szerint az életmű eddigi legnagyszerűbb megoldásait produkálva. Fantasztikus és egyben megrázó erővel bír az említett szerzemény mellett még a korongot záró Hard To Breath is, de igazából az egész albumot felsőfokú jelzőkkel kell illetnem, bevallom, a REUTOFF tagságával készített (véleményem szerint egy-két hajszálnyival gyengébbre sikerült) split anyag után nem is számítottam ennyire határozott és magával ragadó visszatérésre, így tehát egyértelműen kijelenthetem: a DEUTSCH NEPAL egy rövidebb pihenő időszak után ismét ereje teljében csap le az ártatlanul és gyanútlanul szemlélődő hallgatókra, a rajongók legnagyobb megelégedésére, vagyis a korongot gondozó Autarkeia kiadó ezúttal is egy remek kiadvánnyal gazdagította katalógusát. Peter Andersson tehát leszegett fejjel, konokul továbbra is járja az önmaga által kijelölt, vagy inkább kitaposott utat, a saját hadseregétől nagyrészt elszakadva, magányosan, az aktuális zenei irányzatokra fittyet hányva, sörgőzösen, de rendületlenül.

A március elején Budapestre látogató svéd legenda koncertje ezúttal a második Focus Abyssi-est keretében kerül megrendezésre, ahol közvetlenül Linától is beszerezhetők lesznek a csoport kiadványai.

Március első hetében nemcsak az esetlegesen konokul kitartó kemény, hideg téllel, de Albin Julius utazó cirkuszával is szembe kell majd nézni az arra érdemes közönségnek. Melyik lesz embert próbálóbb feladat? Sütő Judit ajánlója talán közelebb visz a megoldáshoz...

Focus Abyssi
2012.03.06., kedd, (20 óra kapunyitás, 20.30 óra koncertkezdés)
Kék Yuk, Budapest, III. ker. Fényes Adolf u. 28.
Belépő: 3400 Ft a helyszínen, 2900 Ft elővételben
Jegyrendelés: focusabyssi@gmail.com


Fellépők:

DER BLUTHARSCH And The Infinite Church Of The Leading Hand
DEUTSCH NEPAL
BAIN WOLFKIND
VARUNNA

Mivel az ajánlóban nagyrészt elmondtam minden lényegi tudnivalót a zenekarokról, a többiek meg sok mindent leírtak a beszámolójukban, amit én is írtam volna, ezért most inkább csak röviden a benyomásaimról írnék (plusz egy-két esetben kicsit hosszabban is, ha úgy adódik).

Az OWLS bemutatkozó lemezére azt mondtam korábban, hogy van rajta kb. 3-4 kiemelkedő szám, a többi elmegy. A véleményem azóta annyit változott, hogy a 3-4 kiemelkedő szám mellett a többi dal is kimondottan jó, mindegyik tetszik valamilyen szinten. Így hát ez a koncert az egyike volt annak a kevésnek, amit kíváncsian vártam. És nem is kellett csalódnom. Értelemszerűen a komplett lemezanyagot bemutatták (mivel másuk nem nagyon van), nagyjából egy az egyben úgy, ahogy a lemezen is van (de azért a számsorrend más volt). Lorenzo Esposito Fornasari - gépi alapok, ének, effektek (és "énekeffektek"), Eraldo Bernocchi - elektromos gitár, Tony Wakeford - ének, akusztikus gitár, ez volt a felállás a koncerten (ahogy a cd-n is), mindenki tette a dolgát, ahogy az elvárható tőlük. A zenét hangulatos, elgondolkodtató, néha felkavaró vetítés egészítette ki, összességében egy abszolút pozitív bemutatkozó koncert volt, jól indult vele a fesztivál (számomra). Azóta is bánom, hogy nem vettem meg a cd-t a helyszínen 10 euróért - akkor még nem éreztem úgy, hogy minden szám tetszene. (Hogy az új Sol Invictus-anyagot nem vettem meg ugyanitt ugyanennyiért, "látatlanban", azt már nem annyira bánom.)