Mivel az ajánlóban nagyrészt elmondtam minden lényegi tudnivalót a zenekarokról, a többiek meg sok mindent leírtak a beszámolójukban, amit én is írtam volna, ezért most inkább csak röviden a benyomásaimról írnék (plusz egy-két esetben kicsit hosszabban is, ha úgy adódik).

Az OWLS bemutatkozó lemezére azt mondtam korábban, hogy van rajta kb. 3-4 kiemelkedő szám, a többi elmegy. A véleményem azóta annyit változott, hogy a 3-4 kiemelkedő szám mellett a többi dal is kimondottan jó, mindegyik tetszik valamilyen szinten. Így hát ez a koncert az egyike volt annak a kevésnek, amit kíváncsian vártam. És nem is kellett csalódnom. Értelemszerűen a komplett lemezanyagot bemutatták (mivel másuk nem nagyon van), nagyjából egy az egyben úgy, ahogy a lemezen is van (de azért a számsorrend más volt). Lorenzo Esposito Fornasari - gépi alapok, ének, effektek (és "énekeffektek"), Eraldo Bernocchi - elektromos gitár, Tony Wakeford - ének, akusztikus gitár, ez volt a felállás a koncerten (ahogy a cd-n is), mindenki tette a dolgát, ahogy az elvárható tőlük. A zenét hangulatos, elgondolkodtató, néha felkavaró vetítés egészítette ki, összességében egy abszolút pozitív bemutatkozó koncert volt, jól indult vele a fesztivál (számomra). Azóta is bánom, hogy nem vettem meg a cd-t a helyszínen 10 euróért - akkor még nem éreztem úgy, hogy minden szám tetszene. (Hogy az új Sol Invictus-anyagot nem vettem meg ugyanitt ugyanennyiért, "látatlanban", azt már nem annyira bánom.)

A német Empyrium egy lemezét szeretem (Where at night the wood grouse plays), az ezután jövő Weiland nem rossz, de sosem nyert meg teljesen, a korábbi metalos lemezek meg teljesen kimaradtak. De ez az egy lemez számomra a "metalból jött", leginkább metalosok által hallgatott akusztikus gitáros folkzenekarok csúcsteljesítménye, benne van minden, ami miatt ezt a stílust szeretni lehet (még ha ez nem is túl sok). Közel 10 év szünet után tértek vissza ehhez a formációhoz, hogy életük első koncertjét adják vele. Ehhez elég impozáns társaságot választottak, a kísérőzenészek nagyrészt a Prophecy kiadó jelentős zenekarainak tagjaiból kerültek ki (a két gitáros az Alcestből és a Dornenreichból, a basszusgitáros a Les Discrets-ből, a dobos a Vision Bleakből, a hegedűs a Neun Weltenből, valamint volt egy csellós is, ő a Remember Twilightból jött). Ahogy az várható volt, a Pantheon kupolacsarnoka színültig megtelt a kora délutáni kezdésre, a közönség vegyesen a két "kultúrkör" (metalos, neofolkos) tagjaiból állt (persze azért jókora átfedés is van a két tábor között). Az előzetes híreknek megfelelően az eddigi összes lemezükről játszottak dalokat, cserélgetve az akusztikus és az elektromos gitárokat, ahogy a váltakozó folk és metal szerzemények megkövetelték. A hangzás nem volt tökéletes, hiába volt három gitár is, szinte csak az énekes, Ulf Schwadorf gitárja hallatszott, a többiek nagyon el voltak nyomva (ez főleg akkor volt érezhető igazán, amikor Ulf néha kiállt a gitárral, és egyből űr keletkezett a megszólalásban), pedig a dalok nagyon igényelték volna a gitárok erőteljesebb jelenlétét, hogy a lemezeken megszokott többszólamú hangzásokat élőben is visszakapjuk. Ezen kívül más nagyobb gond nem is lett volna a koncerttel, de ez épp elég volt ahhoz, hogy ne tudjam megfelelően élvezni. Az általam legjobb várt Where at night...-os szerzemények közül elhangzott a címadó dal és a Many moons ago, ezek voltak számomra a koncert csúcspontjai, a weilandos Schwäne im Schilffel karöltve, ami talán az abszolút csúcspont volt, a koncert többi része a kellemes, de annyira azért nem magával ragadó kategóriába esett (és persze ekkora tömegben nem is lehet igazán az ilyen zenét élvezni, ehhez inkább színházterem, vagy hasonló ülős hely illene). Az eredeti tervek szerint csak ez az egy koncert volt a biztos, de a legújabb hírek szerint a sikeren felbuzdulva tervezik a folytatást, további élő fellépésekkel, talán van esély más körülmények között újra látni őket. (Az első koncertre máris sor került, múlt hétvégén, a bochumi Christuskirchében - ez pl. egy megfelelő helyszín lehetett.)

Régóta járok a WGT-re, de a Felsenkellerben még soha nem voltam. Nem is tudom, mióta szerepel a fesztivál helyszínei között, de eddig úgy látszik, hogy nem voltak itt olyan koncertek, amelyek érdekeltek volna (vagy voltak, de pont akkor, amikor az egész fesztivált kihagytam). Most viszont itt volt a "fő neofolk nap", úgyhogy pótoltuk ezt a hiányosságunkat is. A terem maga abszolút megnyerő, jó hangulatú, tekintélyes benyomást keltő.

Az orosz Moon Far Awayre értem oda, őket nem nagyon ismertem eddig, és ez a koncert sem azt bizonyította, hogy ezen változtatni kellene.

Az olasz Spiritual Front koncertje is egyike volt azon keveseknek, amit a legjobban vártam. Az utóbbi kiadványaik rendkívüli közönségsikereket értek el, a színtér vezető zenekarai közé emelték őket (még ha zeneileg elég erősen eltávolodtak a szigorúbban vett neofolk zenei világától). Ennek megfelelően a kezdésre megtelt a terem, és a zenekar is belekezdett szokásos műsorába. A felállás annyit változott, hogy a kísérőzenekar "vezérének", meghatározó alakjának mondható zongorista helyett egy basszusgitáros játszik, a billentyűk (és a többi "kiegészítő" szólam, vonósok, fúvósok) számítógépről szólnak. Ez azért az élő anyag dinamikáját kicsit hátrányosan érinti, de nem (lenne) vészes a különbség (ha minden rendesen szólna). A hangzás azonban nem volt tökéletes, Simone az első pár dal mindegyike után élénken kommunikált a keverős emberrel (ez a hátránya az ilyen fesztiválfellépéseknek, nincs idő a koncert előtt rendes beállásra, koncert közben kell mindent beállítani, finomítani). Mondjuk, amit ő reklamált (az éneke), azzal kifelé pont nem volt nagy gond, inkább az egész megszólalása volt kicsit problémás az elején, de a műsor közepére lényegesen javult a helyzet (hogy a végére ismét romoljon, de azért jelentősen nem befolyásolta az élvezhetőséget). Mivel (a fesztiválhoz képest) nemrég jelent meg a zenekar új lemeze, a Rotten Roma Casino, mindenki arra számított, hogy főleg erről fognak számokat játszani. Ehhez képest nem vitték túlzásba az új dalokat, vegyes válogattak minden kiadványról, az előző, az igazi áttörést hozó Armageddon Gigolóról is nagyjából annyi tétel hangzott el, mint az új anyagról, amellett egy-egy dallal képviseltette magát az első nagylemeznek tekinthető Nihilist Coctails for Calypso Inferno és az Ordo Rosarius Equilibrióval közösen kiadott Satyriasis is. A közönség láthatóan jól vette a lapot, élvezték a régebbi és újabb számokat egyaránt, a hangzásbeli problémákat leszámítva nem is volt gond semmivel, bár korábban voltam már sokkal jobb Spiritual Front-koncerten is, ez sem volt rossz, az idei évi szegényes kínálatból még így is a jobbak közé tartozott.

A Rome-ot sosem szerettem igazán, úgy értem, nem tartozott a kedvenceim közé, de nem is volt vele különösebb bajom, azt mindig elismertem, hogy nem rossz, amit csinálnak, profi, sokak számára szerethető, nekem is tetszett lemezenként 2-3 dal, csak összességében nem tudtak meggyőzni, megfogni. Élőben talán kétszer vagy háromszor láttam eddig, mindig más felállással, arról is nagyjából hasonló véleményem volt; volt, amikor tetszett, volt, hogy kevésbé állt össze az egész, de ahogy a lemezeknél is, a koncerteken is úgy éreztem, hogy nincs vele nagy baj, nyugodtan végig lehet hallgatni, nem okoz gondot. Hát, idén már ez nem nagyon volt elmondható. Legutóbb két éve láttam őket, szintén itt Lipcsében, jó zenészekkel, jó hangzással, jó műsorral, jó hangulatú koncerten, arra a koncertre mondhatjuk, hogy nemcsak hogy nem volt vele gond, de kimondottan tetszett. Azóta persze ismét új felállás lett, az akkori koncert húzóembere, a gitáros már nincs a zenekarban, helyette van egy másik gitáros, és Jerome is ismét gitár ragadott (azon a koncerten nagyrészt csak énekelt), lett egy nagybőgős, egy billentyűs és egy dobos, de így, ennyi ember, ennyi hangszer sem tudta egy komplett, egységes zenekar benyomását kelteni. Ez meglátszott a közönségen is, a kezdeti lelkesedés (nagyjából telt ház) nagyon megcsappant a végére, az emberek nagy része elszállingózott koncert közben, aki maradt, az is többnyire jól láthatóan unatkozott. Ebben az is közrejátszott, hogy hiába rendelkezik a Rome széles repertoárral (5 nagylemez plusz maxik, EP-k, kislemezek), ezen az estén a műsor a készülő következő nagylemez anyagára épült, sok új számmal, eltévesztve az egyensúlyt a régi, már ismert és az új, még ismeretlen dalok között, és ez egy közönségkedvenc előadó esetében általában nem túl nyerő formula. Ehhez jött még hozzá, hogy a hangzás sem volt túl jó, a zenészek sem voltak a csúcson, úgyhogy mindent összevetve szerintem sokaknak ez volt a fesztivál legnagyobb csalódása.

Vasárnap ismét neofolk nap, a megszokott helyszínen, az Ankerben. A szervezők (érthetetlen módon) az este két legismertebb fellépőjét (a Backworld mellett), a Cawatanát és Andrew Kinget a legelejére rakták, ami meg is látszódott a nézőszámon, a nyitó Cawatanára szinte teljesen megtelt a nézőtér (ilyet még nem láttam itt kezdéskor a korábbi években), és a koncert után el is kezdett fokozatosan csökkenni a közönség létszáma, Andrew King után, az Orchis közben már alig lézengtek páran, és csak a Larrnakh közben kezdett újra megtelni a terem, és a Backworld kezdetére értük el az abszolút telt házat.

A magyar Cawatana 8 év után tért vissza a WGT-re, akkor a fesztiválra időzített első nagylemez, a Struggle for Wisdom anyagát mutatták be, most pedig a 2010-ben megjelent Advocation for Privileges minialbum volt terítéken, ezen szerzemények nagy része itt hangzott el először élőben. A zenekar az utóbbi időben állandósult felállásban játszott, két akusztikus gitár, basszusgitár, dob/ének, a zenei alapok pedig számítógépről jönnek. Az új dalok mellett elhangzott néhány a bemutatkozó nagylemezről is, valamint egy-két, válogatáslemezeken megjelent szerzemény is felcsendült, ezáltal az új, poposabb irányvonal mellett ízelítőt kaphattunk a régebbi, hagyományosabb neofolkos hangzásvilágból is, valamint a mostanra egyre inkább eltűnő erőteljes dobolás is megmutatkozhatott. A közönség jól fogadta mind az új, mind a régi számokat, a zenekar is élvezte a fellépést, ahogy az egyik tag megjegyezte, ez volt talán a legjobb koncertjük a zenekar eddigi 12 éve során.

Andrew Kinget korábban Tony Wakeford társaságában, a Duo Noir tagjaként láthattuk Budapesten, a Hyperborea fesztiválon, ahol a Sol Invictus dalai mellett elhangzott néhány népdal az ő előadásában is. Most itt volt az alkalom, hogy ezt egy teljes koncert keretében hallhassuk tőle. Andrew King énekelt és ütősökön játszott, a mindenhol jelen lévő John Murphy dobolt, a leginkább a Knifeladderből ismert Hunter Barr pedig a billentyűket kezelte. A Sol Lucet Omnibus című Sol Invictus tribute-lemezen szereplő, és az új lemezen újra felhasznált Three Ravensszel kezdtek, ez talán a legjobb szerzeményük, ami igazán erőteljes kezdés volt, de sajnos ezzel már az elején ellőtték az összes puskaporukat. A koncert nagy része hasonló felépítésű volt, Andrew King kántálására és John Murphy szikár dobolására épült, a billentyűk pedig diszkrét hátteret szolgáltatták ehhez. Egyéb kötelezettségeim miatt sajnos nem tudtam ezt a koncertet a maga egészében végighallgatni, nagyrészt csak foszlányok jutottak el hozzám, így nem is nagyon tudnék véleményt mondani róla. Az biztos, hogy a fellépés közepe-vége felé már kezdtek eltünedezni az emberek, így a következő fellépőnek, az angol Orchisnak szinte üres nézőtér előtt kellett játszania. Ez a zenekar ugye arról ismert azok előtt, akik régóta nyomon követik ezt a zenei világot, hogy a csoport vezetője, Alan Trench tagja volt a World Serpent kiadót irányító "nagy hármasnak", mely a Death in June, Sol Invictus, Current 93, és sok más korabeli zenekar lemezének gondozójaként talán a legtöbbet tette, hogy ez a zenei irányzat a 80-as évek végén, 90-es évek elején világszerte elterjedhetett. Az Orchis viszont soha nem tartozott a stílus vezető, ismert, népszerű zenekarai közé (érdekes módon őket nem a World Serpent jelentette meg, talán ez is az oka lehetett), de pszichedelikus folkzenéjüket azért sokan szerették. Az 1999-es, csúcslemezüknek tekinthető Mandragora után szinte teljesen eltűntek, ezért is ért meglepetésként az itteni fellépésük. A zenéjük teljesen átalakult ezen 10 év során, az akusztikus folk szinte teljesen eltűnt belőle, a pszichedelikus részek megmaradtak, de elektromos gitárral és elektronikával elővezetve, női énekkel, furulyával társítva. Érdekes zenei világ ez, de abban nem vagyok biztos, hogy ennek itt volt a helye. A múlt miatt persze mindenképp, zeneileg nem igazán.

A görög Mani Deumról eddig nem sokat lehetett hallani (ezért is volt érdekes a sorrend, a lényegesen ismertebb fellépők után rakták őket), eddigi rövidebb kiadványaik után 2011-ben jelent meg első nagylemezük, nagyrészt ennek dalait vezették elő. A hattagú zenekar (gitárok, basszusgitár, dob, billentyűk, theremin) hangzását leginkább a Spiritual Front és a Naevus közé lehetne tenni, pop/rockos folkzenét játszanak, kevésbé izgalmasan, nem annyira slágeresen, de azért ígéretesen. Kitartó munkával elérhetnek valamekkora népszerűséget, a közönség itt is jól vette az előadásukat. És tényleg nem is volt vele gond, jól szólaltak meg a dalok, és először láttam végre valakit, aki a theremint normális hangszerként szólaltatta meg, rendes dallamokat játszott rajta, nem csak öncélú zajongást.

A másik magyar zenekar, a Larrnakh fellépésére már ismét nagyobb létszámú közönség kezdett összegyűlni. Itt szinte szó szerint idézhetném azt, amit egy későbbi koncertjükről írtam. "Az elmúlt bő egy évben két lemeze is megjelent a Larrnakhnak, ezek legjavát vezették elő ezen a fellépésen, egy régi dal társaságában a kezdeti időkből. A hangzással itt sem volt minden teljesen rendben, mert bár a gitár, a vonósok és az ének tisztán, szépen, jól érthetően szólt, a zenei alap billentyűs részei viszont zavaróan halkak voltak. Lemezen ezek adják a zene húzását és apró szépségeit, enélkül sokat veszt a lendületéből, annak, aki ismeri a dalokat, a koncert élvezhetőségét is erősen befolyásolja. Kárt érte, mert egyébként nem lett volna semmi gond a koncerttel, így viszont, a billentyű jelentette színesítések nélkül kezdett kissé egysíkúvá, egyhangúvá válni az előadás, az egyébként jól megírt és jól is előadott dalok ellenére is." Lipcsében még azt hittem, hogy a(z egyébként jó munkát végző) keverős keze van a dologban, ő a felelős a nem tökéletes hangzásért, de a későbbiek azt mutatják, a zenei alappal sem lehet minden rendben. A felállás itt annyiban volt más, hogy két gitáros volt, és csak egy csellós, ennek köszönhetően erőteljesebben szólaltak meg a gitárok, övéké volt a főszerep. A vonósok még annyira nem játszottak magabiztosan, néha-néha megbicsaklottak, de még az élvezhetőség határán belül maradtak, aki először hallotta ezeket a dalokat, azoknak talán fel sem tűnt ez. Ahogy észrevettem, a nézőknek határozottan tetszett a koncert, jól megérdemelt sikert aratott a Larrnakh, biztató kezdet ez a későbbiekre nézve.

És elérkeztünk a harmadik zenekarhoz azok közül, akiknek a fellépését a legjobban vártam. Az amerikai Backworld zenéje fokozatosan került közel hozzám, az idő előrehaladtával egyre jobban megszerettem puritán folkzenéjüket, és bár a legutóbbi lemez, a WGT előtt nem sokkal megjelent Come the Bells nem nyerte el teljesen a tetszésem, az előzmények miatt mégis izgatottan vártam koncertjüket. Az első meglepetés már a felállásnál ért, a korábbi akusztikus megszólalás (gitár, basszusgitár, cselló, dobok) helyett két laptop volt a színpadon, midi-billentyűvel vezérelve, így élő játékkal kísérték Joseph Budenholzer gitárját és énekét. A fesztivál előtt azt hittem, hogy az új lemez merengősebb, billentyűkre épülő szerzeményeit nem nagyon fogják játszani, de ezzel a felállással már ennek sem volt akadálya. De azért nem estek túlzásba, megfelelő hangsúlyt kaptak a régi nagy slágerek is. A nyári hőséget nem viselte túl jól Joseph gitárja, folyton elhangolódott, minden szám előtt hangolni kellett, ami kissé zavaró volt, megtörte a koncert lendületét. És (talán) emiatt nem is éreztem annyira az erőt benne, mert bár a kedvelt számokat hibátlanul adták elő, úgy éreztem, valami hiányzik belőle. A műsorok sem volt túl hosszú, nem használták ki a rendelkezésükre álló időt, pedig mindenki szívesen hallgatta volna még őket, miattuk telt meg a terem újra a végére. A legerősebb rész a ráadás volt, ahol Joseph egy szál gitárral adta elő a dalokat, ebből kellett volna még kicsit több, és akkor végképp nem lehetett volna okunk a panaszra. Így sem volt rossz, nem okozott (nagy) csalódást, csak kicsit mást/többet vártam a korábbiak alapján.

Az utolsó nap számomra már csak a levezetés volt, nem volt olyan zenekar, amit igazán vártam volna, úgyhogy várakozásmentes nyugodtsággal mentem a Pantheonba, ahol a kupolacsarnokban és a kantinban volt a fesztivál ambient/industrial estje. Ez az a vonal, ami az itt szereplő zenék közül a legkevésbé áll közel hozzám, nem is nagyon hallgatom, élőben néha megnézem, és ha olyanok a körülmények, akkor akár még tetszhet is. A nyitó Aun esetében ez nem teljesen jött össze, azt a fajta dark ambientet játsszák, amit mondjuk egy moziban ülve, megfelelő vetítéssel lehet élvezni, nem egy fesztiválon.

A veterán angol industrial/neoclassical csapat, az In The Nursery következett. Régi szereplői ők már a színtérnek (2011-ben volt a 30. évfordulója az első koncertjüknek), többfajta stílust átölelve, sokan hozzájuk kötik a martial elemek erőteljes megjelenését az industrial zenékben, de a filmzenés neoclassicalban és a darkosabb megszólalásokban is otthon vannak. Egy-két kiadványukat ismerem csupán, azt is csak futólag, így nem volt sok elvárásom a fellépéssel kapcsolatban. Ehhez képest megmutatták, milyen a tökéletes koncert, a fesztivál számomra magasan legjobb előadását nyújtva. Tökéletes hangzás, tökéletes előadásmód, jó dalok, nem is kell más a sikerhez. A két dobos tökéletes összhangban hozta a feszes alapokat, mindemellett még látványosan is tették a dolgukat, különösen a zenekaralapító Humberstone-iker, Klive, főleg mikor háttal állva a nagydobokat ütötte. Ikertestvére, Nigel a dallamokat és aláfestéseket adagolta precíz kimértséggel szintetizátoron és basszusgitáron, az énekesnő pedig üde színfoltja volt a műsornak, jól ellensúlyozta a kicsit szigorúbb, monumentálisabb zenét kellemes hangjával, könnyed megjelenésével, és amikor nem volt dolga énekesként, akkor a hangszereknél is besegített. Ahogy mondtam, nem vártam különösebben semmit ettől a koncerttől, épp ezért a meglepetés mindent elsöprő volt, az ilyen élmények miatt érdemes erre a fesztiválra járni.

A következő fellépők (Eraldo Bernocchi, Lustmord, Inade) esetében ugyanazt mondhatnám, mint az Aunnál, más körülmények között jobban élveztem volna, így utolsó nap, több napos intenzív jelenlét után már nem nagyon tudott lekötni egyik sem. Mondjuk, nem lehet csak erre fogni, mert a záró műsorszám, a Chris&Cosey előadása viszont magával ragadott. Az ő esetükben is az a helyzet, hogy veterán, stílusteremtő előadók (maga az industrial stílus megteremtői közt voltak), annyira mégsem ismerem őket, eddig valahogy elkerültek. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi is volt az, amivel magával ragadtak, de ahogy ott álltam és hallgattam őket (sokat nem láttam sajnos a zsúfolásig megtelt teremben), azt éreztem, hogy ezt végig kell hallgatnom, nem indulhatunk addig haza, amíg be nem fejezik a műsorukat. Kellemes lezárása volt egy minden tekintetben felemás érzéseket keltő fesztiválnak.

A helyszínen és nem sokkal a WGT után sok minden volt a fejemben, amit el szerettem volna mondani, amiről beszélni akartam, de ahogy mondani szokták, az idő sok mindent meggyógyít (részben a feledés által is), ezért részletekben menően nem akarnék belemenni semmibe. Annyit azért panaszként hozzátennék, hogy a legnagyobb csalódás számomra az időbeosztás volt, az utóbbi években egyre inkább ez a tendencia. Persze mindenki panaszkodott erre mindig is, de azért az engem érdeklő zenéket ez a korábbiakban szerencsésen elkerülte, az érdekesebb zenekarok koncentráltan voltak jelen, egy helyen, egymás után. Idén ez a szokás sajnos megfordult, egyre kevesebb az érdekes zenekar, viszont ami lenne, az meg egy időben szerepel, különböző helyen. Ha az érdeklődésemre számot tartó koncertek számát nézzük, nem lett sokkal kevesebb, mint a korábbi években (az érdeklődés foka azért lényegesen alacsonyabb), viszont annyi a különbség, hogy régen meg tudtam nézni mindegyiket, most meg a feléről lemaradtam (pl. Tony Wakeford, Sieben, Karjalan Sissit/Sophia, E.D.O., Camerata Sforzesca). Erre is lehetne mondani, hogy nem lehet mindenki ízlését kiszolgálni, de ha korábban sikerült okosan megoldani ezt a kérdést, most is meg lehetne próbálni, és akkor az ember örömmel tér vissza, nem mondja azt, hogy majd meglátjuk. Pedig most ez a helyzet a következő WGT-vel kapcsolatban. Majd meglátjuk.