HTML

dp-motiv

Neofolk, dark folk, apocalyptic folk, post-industrial, martial industrial, military pop, dark ambient, neoclassical, ritual, noise - hírek, lemezkritikák, koncertajánlók, interjúk, koncertbeszámolók

Címkék

2011.07.26. 20:00 sorger

Lipcsében jártunk, a huszadik Wave Gotik Treffenen

Címkék: koncertbeszámoló

Egy rövid, de rendkívül jó hangulatú prágai kitérő után pénteken, a kora esti órákban érkeztünk meg Lipcsébe. Villámgyorsan túlesve a szükséges adminisztráción, majd a szállodai bejelentkezésen is, már neki is vághattunk az éjszakának. A beszámolót ezúttal rendhagyó módon hárman "vetettük papírra", a dőlt betűs bekezdések Gresz Ágnes tollából származnak, valamint idővel egy második rész keretében Balázs is megosztja majd a dp-motiv olvasóival az élményeit. Az illusztrációként mellékelt fotókat Kiss Kornél készítette.

Első WGT-n való részvételemből fakadóan konkrét elvárások nélkül futottam neki a lipcsei fesztivál koncertjeinek. Pénteken este lépett színpadra a hegedű-folk ördöge, Matt Howden (a SIEBEN színeiben), aki a Centraltheaterben (korábban Schauspielhaus) volt látható-hallható. Tapasztalhattuk, hogy csodákra képes a hegedűpickup, volt hegedülés, dobolás, éneklés és persze a show elemeként vonópörgetés. Mivel szólóelőadást láthattunk, a művész igyekezett megtölteni a színpadot, ami nem feltétlenül vált a látvány javára, azonban a hangzás tökéletes volt, Matt Howden hozta a megszokottan vidám témáit, de a koncert végén az új albumról felcsendülő dalok már sokkal sötétebb, szenvedélyesebb tónusúak voltak. Ezután lépett a színpadra a BLACK TAPE FOR A BLUE GIRL formáció, ami nem csupán a zene segítségével próbálta megidézni a 20-as évek Amerikáját. A három tagú zenekarnak sikerült teljesen birtokba vennie a pódiumot, élvezhető vizuális élményt nyújtva egy nyomdásznak öltözött énekes és egy pin-up girl benyomását keltő gitáros/énekesnő segítségével. A koncerten teljesen át lehetett érezni a dalok hangulatát, és annak ellenére, hogy életemben először hallottam a zenekart, még a ráadás sem bizonyult fárasztónak.

Rögtön a kezdésnél komoly dilemma előtt álltunk, a bőség zavarával és az átgondolt összehangoltság hiányával küzdve a szervezés kapcsán, de rövid tépelődés (lemondva az OWLS színpadi debütálásáról) után megcéloztuk a Centraltheatert, ahova 2-3 perces késéssel ugyan, de sikeresen meg is érkeztünk a SIEBEN koncertjére. Sokat nem tudok hozzáfűzni Ágnes beszámolójához, talán csak annyit, hogy Matt Howden (egy ideje ismét kusza arcszőrzet nélkül) a szokásos műsort produkálta, a legnagyobb meglepetést egyértelműen a Transmission feldolgozása jelentette a JOY DIVISION zenekartól. A sorban következő produkciót a Sam Rosenthal által irányított amerikai BLACK TAPE FOR A BLUE GIRL szolgáltatta. A kilencvenes években nagyon szerettem őket, de egy ideje már szem elől tévesztettem ezt a hangzatos nevű csapatot, most azonban fokozott kíváncsisággal vártam az előadásukat. Zeneileg elég durva bizonytalankodás jellemezte a szűk egy órás produkciót, de a közönséget így is sikerült meggyőzniük, köszönhetően elsősorban a régi nagy slágereknek (például Remnants Of A Deeper Purity), valamint az igazán lelkesen és elszántan küzdő gitáros-énekes hölgynek. A habot a tortán egy kissé megmosolyogtató jelenet adta, mikor az énekes úriember az egyik dalban gitárt ragadott, majd hosszasan igazgatta a hevedert, hangolt (szintén igencsak komótosan), kereste a pengetőjét (sztoikus nyugalommal), végül egy hangot lefogva három alkalommal megpengette a G húrt. Mindennek ellenére azért kellemes koncert volt, örülök, hogy láthattam őket, nem hiszem, hogy a jövőben túl nagy esélyem lesz erre. Az estét végül a szállodai szobánkban rendezett zártkörű, rögtönzött mulatozással zártuk, zenehallgatással, az egész túrára gondosan beosztani kívánt alkohol elfogyasztásával, beszélgetéssel és JR Ewing bölcsességeivel.

Szombat este három zenekart is volt szerencsém meghallgatni a Felsenkellerben. A helyszínen harmadikként, de számomra elsőként (az előttük zenélő EGIDA AUREA programjának utolsó perceit csíptem csak el) az orosz MOON FAR AWAY állt a színpadra. A zenészek (két gitáros, egy dobos és egy énekesnő) világos posztóruhában és a misztikumot tovább hangsúlyozó maszkban léptek fel. Leda a koncert elején rövid, performansznak is beillő mozdulatsort mutatott be két sarlóval és csak ezután kapcsolódott be a többi zenészhez. A gyenge hangosítás ellenére is érezni lehetett a zene szertartásos jellegét és misztikáját az egyébként is vallásos szövegekkel kooperáló formációnál. A gitárokból sajnos szinte semmit nem lehetett hallani, gyanítom, az énekesnő teljesítményéhez is csupán erőteljes hangja miatt volt szerencséje a közönségnek. Véleményem szerint mindenképpen érdemes szót ejteni a háttérvetítésről, ami azon kívül, hogy nagyon találó volt, rendhagyó módon nem sötét, ködös, őszi erdőt láthattunk, hanem ficánkoló delfineket. Ezután a SPIRITUAL FRONT következett. A hangosítás itt mintha bátortalan előrelépést tett volna az élvezhetőség felé, de sajnos az utolsó számokra kiderült, megalapozatlan volt a gyanú. Simone Salvatori minden igyekezete, vagyis hogy a dalok között állandóan instrukciókkal bombázta a technikusokat, elégtelennek bizonyult hosszú távon, ugyanis a koncert közepére kialakuló kellemes hangzás az utolsó számra fokozatosan, és mint a későbbiekben hallottuk, végérvényesen eltűnt. A színpadon a már megszokott felállást láthattuk, két gitár, basszusgitár, dob, ének. A látványhoz komolyan hozzájárult a vetítésként használt Pasolini-film (Mamma Roma). A koncerten nem csupán a legújabb Rotten Roma Casinóról hallhattunk dalokat (a German Boys például szinte kötelező volt az adott körülmények között), hanem előkerültek régi klasszikusok is. A számok koncertverziójában felcsendülő gitárszólók tovább fokozták az összhatást. Utolsóként a ROME lépett színpadra. Sajnos, véleményem szerint a koncerthez nagy reményeket fűző körülbelül 300 emberből álló közönség a produkció végére nagyjából a felére csökkent, hála a minden elvárást alulmúló hangosításnak. A színpadkép rendhagyó volt, ugyanis egy elektromos nagybőgővel bővült a felállás, bár hallani semmit nem lehetett belőle és a művész kézmozgása sem volt valami meggyőző. A koncert sajnos annyira élvezhetetlen volt a helyszíni körülmények között, hogy végül mi is szedtük a sátorfánkat, ami, azt hiszem, mindent elmond az előadás minőségéről, hiszen valószínűleg még nagyon sokat kell várnunk egy magyarországi ROME-koncertre.

A szombatot a Pantheon Kupolatermében kezdtük, ahova az 1994-ben alapított német EMPYRIUM zenekar színpadi debütálására érkeztünk a délutáni időpontban. Teltház, a levegőben vibráló feszültség, az elsötétített emelvényen diszkréten megbújó hangszerek és feszült várakozás, majd a színpadra érkező zenészeket kísérő zajos ováció és kezdődhetett is a bő egy órás varázslat. Egy hegedűs, egy csellista, három gitáros, egy basszusgitáros, egy billentyűs és egy dobos felállásban adták elő dalaikat, valamint hárman vokáloztak is a hangszerek kezelése mellett. Mint őstag és "frontember" elsősorban persze Markus Stock állt a figyelem középpontjában, de az egész zenekar hihetetlen magabiztossággal, profin és mély átéléssel játszott. Többé-kevésbé a teljes diszkográfiát átölelő repertoárjukból feltétlenül ki kell emelnem a Die Schwäne im Schilf című remekművet, hiszen ebben a dalban minden tökéletesen együtt van, amitől az EMPYRIUM  önálló elszigeteltsége, viszonylagos lomha munkatempója ellenére is az egyik legnépszerűbb zenekarnak számít a műfaján belül elsősorban Németországban, de szerte Európában is. Maga a zenei élmény, az előadás jellegéhez megfelelő módon társuló kiváló hangulat és a szinte kifogástalan hangosítás eredményeként az idei Treffen egyik legnagyszerűbb produkcióját szolgáltatta az EMPYRIUM.

Egy gyors vacsorával egybekötött kitérő után irány a Felsenkeller, ahova az EGIDA AUREA programjának utolsó perceire toppantunk be (az olasz GREEN MAN zenekart sajnos teljes egészében lekéstük, úgy tűnik velük kapcsolatban én végérvényesen el vagyok átkozva). Kicsit ráérős átszerelés után az orosz MOON FAR AWAY koncertjét élvezhettük volna, ha a hangosítás ezt lehetővé teszi, de sajnos ez nem valósult meg maradéktalanul, pedig kimondottan kíváncsi voltam rájuk, hiszen a Minnesang lemez kapcsán egy érdekes zenekar benyomását keltették bennem. Jó lenne a jövőben egy önálló koncerten találkozni velük, ahol talán a színpadi technika (és a személyzet) is jobban segíti őket. A sorban következő SPIRITUAL FRONT műsorára természetesen már szépen megtelt a némileg  színházteremre emlékeztető kisebb csarnok, ami annyira nem is meglepő, hiszen az elmúlt években (köszönhető elsősorban a svéd ORDO ROSARIUS EQUILIBRIO zenekarral közösen megjelentetett albumnak, illetve az Armageddon Gigolo elképesztő slágerorientáltságának) hihetetlenül népszerűvé váltak. A koncert elsősorban persze az új album anyagát (Rotten Roma Casino) volt hivatott bemutatni, ennek megfelelően bőséges merítést kaptunk belőle, de azért az igazi ovációt inkább a korábbi dalok (Slave - elementáris zúzással a végén, Bastard Angel, Jesus Died In Las Vegas és I Walk The Dead Line) váltották ki a publikumból. A megszólalás itt sem volt hibátlan (de azért magasan a legjobb az este folyamán), annak ellenére sem, hogy Simone a dalok között folyamatosan instruálta a technikusokat, ami azért a végére már szerintem elég fárasztóvá tette a produkciót és láthatóan ingerültséget, majd fásultságot eredményezett a zenészek lelkében is. Különösen a dob lett nagyon hátra keverve, ami határozottan sajnálatosnak bizonyult, a srác ugyanis hihetetlen eleganciával, mindeközben ellenállhatatlan vehemenciával ütötte a bőröket. A koncert számomra egyértelműen csalódás volt (akárcsak az új album), de még így is a jobbak között kell említenem az idei WGT kapcsán. A luxemburgi ROME színpadra lépésére már valóban csaknem megtelt a koncertterem, érezhetően nagyon sokan voltak rájuk kíváncsiak. A Jerome Reuter vezette zenekar hihetetlen gyorsasággal, viszonylag sűrű munkatempóval (ha jól tudom, 5 album 5 éven belül) és véleményem szerint némileg túlértékelve robbant be a köztudatba, így manapság rengeteg ember kedvencévé vált. Ez a koncert azonban valami elképesztően csúfos bukásnak bizonyult, több okból is. A hangosítás minden tekintetben kritikán aluli módon teljesített, miközben nem is olyan ritkán a technikusi box felé kémlelve igyekeztem megfejteni, hogy talán elaludt az ott dolgozó személyzet, vagy szimplán csak részegek? Komolyan, egy gitár és egy zongora kihangosítása is jelentős kavarodást, tanácstalanságot szült, azt már meg sem említem, hogy a komplett felállás (gitár, ének, elektromos bőgő, dob, szintetizátor, másodgitár) egyszerre történő megszólaltatása mi mindent eredményezett. A zenészekről csupán annyit jegyeznék meg, hogy Jerome talán jobban is megválogathatná kivel áll színpadra, hiszen a dobostól eltekintve mindenki mélyen az elvárható szint alatt teljesített, ezzel is csökkentve a produkció hitelességét, élvezhetőségét. A közönség is érezte, hogy baj van és a végsőkig elszánt kemény mag kivételével lassan szállingózni kezdtek az előcsarnok felé, így fél óra elteltével mindössze gyenge félház előtt dicstelenül búcsúzott a ROME.

A vasárnapot szinte teljes egészében az Ankerben töltöttük, elfogultságom okán azonban mindössze 4 zenekar kapcsán kívánok részletesebb elemzésbe bocsájtkozni, a két magyar fellépőről mindössze annyit, hogy némileg meglepő módon a CAWATANA és a LARRNAKH vonzotta talán a legtöbb érdeklődött ezen az estén, talán még a BACKWORLD sem csalogatott annyi embert, mint a két viharsarki alakulat, de persze haladjunk szépen sorban.

Andrew (Stewart) King ismert figura a színtéren, szeret kollaborálni, barátkozni egy bizonyos zenei közegben, mindezek mellett képzőművészként is jelentős munkák állnak mögötte. Legjelentősebb megnyilvánulásai talán Tony Wakeford jobbkezeként, illetve az amerikai BLOOD AXIS zenekar társaságában láttak napvilágot, de számos önálló próbálkozás is megtalálható a diszkográfiájában. Zenei életművét csupán felületesen ismerem, de színpadon nem most láttam őt először. A koncert rendkívül puritán volt, semmi cicoma, semmi felhajtás, Andrew hozta a szokásos trubadúr formát, John Murphy kicsit öregesen dobolt a háttérben és volt még egy szintis-laptopos, mindenes fickó (Hunter Barr) is a színpadon. Kicsit hosszú volt (legalábbis nekem annak tűnt), kicsit monoton, a közönség sem díjazta igazán, így lassan el is kezdtek a kijárat felé szállingózni. Hosszúnak tűnő átszerelés után lépett színpadra az egykor visszafogottan diszkrét hírnévnek örvendő angol ORCHIS zenekar. Alan Trench, az egykori World Serpent kiadó egyik vezetője mellett két énekes hölgy és egy gitáros állt még ezen az estén színpadra Lipcsében, hogy létjogosultságát 2011-ben bizonyítsa, ám valljuk be bátran, nem sok sikerrel. Nagyrészt elektronikus alapokra, fémes ütemekre, monoton zajokra úszott rá a torzított gitár és a két énekesnő fátyolosan rezgő hangja, de annyira erőtlen és töredezett volt az egész, hogy minden erőfeszítésem ellenére az unalomtól elcsigázottan a backstage felé vettem az irányt és onnan hallgattam őket a hátralévő 15 percben. Sajnos egyértelmű csalódást okoztak, még az előzetesen felmerülő minimális elvárások dacára is. A görög MANI DEUM zenekar nem tartozik a legismertebb csoportok közé, még ebben a rendkívül sovány közegben sem (ők folk and rollként definiálják saját zenéjüket), ennek ellenére egyértelmű lelkesedéssel készítik kiadványaikat, sajnálatos módon a CD-R hitvány formátumát is erősen előnyben részesítve. A színpadot 6 zenész foglalta el, hogy ízelítőt adjanak, elsősorban a legfrissebb Music For Your Local Church... Or Your Local Brother című anyagukból. Lendületes, magabiztos programjuk számomra ugyan távolról sem nyújtott felejthetetlen élményt, ellenben többé-kevésbé alkalmasnak bizonyult az ismét duzzadó létszámú publikum szórakoztatására. Az este lezárásaként 10 óra előtt néhány perccel az amerikai BACKWORLD lépett a színpadra, ezúttal trió felállásban (Joseph Budenholzer gitáros-énekes mellett még egy hölgy és egy férfi alkotta a zenekart ezen az estén, ők laptoppal és egyéb elektronikával szerelkeztek fel, hogy teljessé tegyék az előadást). Az előzetes híresztelésekkel ellentétben az új albumról is játszottak bőséggel, igazán családias megkapó hangulatot varázsolva az Anker épületébe. Természetesen Joseph hangja és finom gitártémái álltak a középpontban, a háttérbe húzódó, aláfestő, egyszerű szintetizátor dallamok habként a tortán inkább színezésként funkcionáltak, tökéletesen ellátva funkciójukat. A közönség végig lelkesen, nemritkán gyermeki csodálattal szemlélte a színpadon zajló eseményeket, elmerülve ebben a ringatóan varázslatos zenében, de a valódi extázis akkor következett, amikor a végén Joseph egyedül maradt a színpadon, hogy néhány ráadással szolgáljon és végre felcsendült az elmaradhatatlan Devil's Plaything. Csodálatos koncert volt, az idei Treffen egyik legjobb produkciója.

Legnagyobb meglepetésemre már a színpad felpakolásakor elkezdett megtelni az Anker a CAWATANA koncertjét váró közönséggel. Annak ellenére, hogy a helyszín eléggé kívül esik a központtól, és a produkció is igen korán kezdődött (16:30), mégis legalább 300 embernek sikerült összeverbuválódnia az eseményre. Az előbbi napok tapasztalatai alapján két lehetőséggel számoltam, vagy nagyon jó lesz a hangosítás, vagy nagyon rossz. Az első ütemek felcsendülésekor, mélyen magamban, kitörő örömmel konstatáltam, többek közt mint az est egyik későbbi fellépője, hogy az előbbi verzióval kell számolnunk. Az Anker első magyar fellépője vonzotta, legfőképp az átfedések miatt (ugyanis a további fellépőknek olyan formációkkal kellett megküzdeni a nézőkért, mint a KATATONIA), a legtöbb magyar nézőt. A hangzás tehát tökéletes volt. Régi és új számokban egyaránt bővelkedett az előadás. Mivel az alapok laptopról szóltak, a gyorsan egymást követő számok minden alkalommal megszakították a közönség kitörő tapsviharát. Véleményem szerint, a formáció tökéletes megállta a helyét, és talán ez a koncert vonzotta a legtöbb érdeklődött aznap az a Ankerben.

Számomra a hétfői nap tartogatta a legizgalmasabb felhozatalt, megfejelve azzal a kellemes helyzettel, hogy az összes szerintem érdekes koncert egy helyszínre lett szervezve (a Pantheon Kupolatermébe, illetve a Pantheon-Kantinba, így amikor az egyik helyszínen véget ért a koncert, egyszerűen átsétáltunk a másikba és már kezdődött is a következő). A kanadai AUN fellépéséről ugyan kissé elkéstünk és csak keveset láttunk belőlük, de ez annyira nem is zavart, hiszen egy héttel később volt szerencsénk Budapesten megtekinteni őket a VISIONS társaságában. Az angol Humberstone testvérek által irányított IN THE NURSERY 18.10-kor induló előadására azonban kiemelt kíváncsisággal tekintettem. A neoclassical-martial-orchestral-industrial egyik stílusteremtő, az alapok egy részét lefektető zenekaráról van szó, akik ugyan lemezen soha nem tudtak maradéktalanul meggyőzni, azonban koncerten még soha nem láttam őket. A színpadon elhelyezett dobok, szintetizátorok már előre jelezték, itt bizony valódi koncertnek lehetünk szem és fültanúi, nem csak a "kiállok egy laptoppal és majd csak lesz valami"-szerű placebónak (habár ez sincs mindig így, de erről majd később). Két dobos, egy szintis-énekes és egy énekesnő vette birtokba a színpadot és már indult is a színházi előadásra emlékeztető zenei időutazás. Az új album (Blind Sound) anyaga ugyan egy kicsit a háttérbe lett szorítva, de egyrészt egy ilyen bőséges életművel rendelkező, klasszis albumok sorát készítő csapat ritkaságszámba menő koncertjén ez nem különösebben meglepő, másrészt például a címadó dalt azért mégis felvették a repertoárba, a hangsúly azonban a régebbi dalokon volt, a jelenlévő rajongók legnagyobb örömére. A hangosítás maximálisan kielégítőnek bizonyult, a zenekar pedig láthatóan élvezettel és lendülettel játszotta végig a programot, különösen Klive Humberstone nyújtott lenyűgöző látványt, ahogy a közönségnek gyakran háttal állva elementáris erővel és mély átéléssel ütötte a fejmagasságban elhelyezett nagyméretű dobokat. A következő a sorban az olasz SIGILLUM S-ből is ismert Eraldo Bernocchi koncertje volt. Túl sokat nem tudok róla írni, más ülőalkalmatosság nem lévén egy asztalra telepedve néztem végig a produkcióját, kevés meglepetést tartogatott (standard dark-noise-ambient, az elmaradhatatlan háttérvetítéssel kísérve). A kupolában a LUSTMORD előadására faltól-falig megtelt a terem, Brian Williams 60 percére nagyon sokan kíváncsiak voltak. Bevallom, nem különösebben szeretem az egy emberes (laptopos) koncerteket, de ez valami fantasztikus volt. A zene végtelen óceánként ölelte körül a hallgatóságát, szüntelenül örvénylő kavalkádként, miközben a háttérben elhelyezett, nagyméretű fekete vászonra egy konkrétan erre az eseményre összeállított, aprólékosan megszerkesztett hangulatfokozó filmet vetítettek. Az a fajta zenei élmény volt, amit valóban felesleges szavakkal ecsetelni, ezt látni-hallani kellett, Williams úr humorérzékét megcsillantva pedig (a koncert végét követő tapsvihar közepette) szelíden mosolyogva és szerénykedve a laptopra mutatott, mintegy áthárítván a dicsőséget a lélektelen gépre.

A német Loki kiadót életre hívó német fiatalok (René Lehmann és Knut Enderlein) által működtetett INADE duó (itt most néha trió) nálam mindig kiemelt kedvencként szerepelt, az idei koncertjük is ezt a benyomást erősítette bennem. Nem volt semmilyen különösebb felhajtás, csupán kiálltak a színpadra laptopokkal, gitárral, basszusgitárral, fúvósokkal és egyéb zajkeltő eszközökkel és már hömpölygött is a csak rájuk jellemző industrial-dark ambient keverék. Valamiért más (több és jobb) ez a formáció, mint úgy általában a hasonszőrű társaik, érdemes rájuk figyelni, és külön kellemes meglepetéssel szolgáltak nekem azzal, hogy elővettek egy (nálam óriási kedvenc) ősrégi dalt is, nevezetesen a Chapel Perilioust a Crackling Of The Anonymous albumról. Az idei Treffent a legendás angol Chris And Cosey (eredeti nevükön Chris Carter és Christine Newby) műsorával zártuk. Ez a sokat megélt páros az indusztriális zene egyik legtöbbet látott és tapasztalt duója. Részesei voltak a hetvenes években lezajlott angliai indusztriál-experimentál zenei forradalomnak és többek között a legendás THROBBING GRISTLE formációban bontották ki szárnyaikat, ahol azért (el kell ismernem) éppen annyi ostobaságot követtek el, mint kiemelkedő zenei tettet. Chris And Cosey néven a 80-as évek kezdetétől készítenek felvételeket, melyekből az elmúlt évtizedekben megszámlálhatatlan klasszikus született (Heartbeat, Songs Of Love And Lust, Take Five, Exotika, Pagan Tango és még sorolhatnám). Ezen a lipcsei koncerten egy idősödő (Cosey 60 éves lesz idén, Chris pedig 58) páros rutinnal és némi lelkesedéssel (Cosey volt a lelkesebb, aminek ékes bizonyítékaként a szóban forgó hölgy minimum 10-féle bóvli-közeli hangszert szólaltatott meg, valamint olykor bakfis lányokat megszégyenítő szökdécseléssel tette teljessé a produkciót) előadott, erősen elektronikus alapú műsorát csodálhatta a publikum. Igyekeztem szabadulni az érzéstől, a színpadra tekintve azonban mégis folyamatosan a nosztalgia kerített hatalmába, annak ellenére, hogy maga a zene erősen modernizált köntösbe lett bújtatva. Ugyan soha nem tartoztak a kiemelt kedvenceim közé, de mindig kellemes meglepetésnek bizonyult egy újabb C+C album felbukkanása, ez a koncert pedig nálam az egyik legjobbnak bizonyult a 2011-es WGT kínálatából.

Röviden összefoglalva az eseményeket, arra a következtetésre jutottam, hogy habár a programban idén is akadtak durva átfedések (például egy időpontban a város két különböző pontján az OWLS és a SIEBEN), valamint viszonylag kevés volt a számomra igazán vonzó zenekar, azért mégis ismét fantasztikus élményt nyújtott a WGT, örülök, hogy a részese lehettem. Nálam ők voltak a legjobbak: EMPYRIUM, BACKWORLD, LUSTMORD.

(További képek a galériában.)

Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása