Ahogy arról korábban már beszámoltunk, a harmincadik évforduló kapcsán (ürügyén?) Douglas P. úgy döntött, hogy 6 év után ismét turnéra indul a Death in June. Ennek egyik állomásaként ért október 27-én Bécsbe. Az előzmények elég körülményesek voltak, a német nyelvterületen meglévő (vélt vagy valós) lehetséges problémák miatt a szervezők úgy döntöttek, hogy zártkörű rendezvényként hirdetik meg a koncertet, csak előzetes regisztrációval (és jegyvásárlással) lesz látogatható, a helyszínt is csak a koncert előtt nem sokkal közlik. A jegyek gyorsan el is fogytak, ekkor kitalálták, hogy előtte nap is legyen koncert, amit később mégis lemondtak, az egészet áthelyezték egy nagyobb helyszínre, így mindkét nap jegyei az eredeti dátumra lettek érvényesek. Előző napra meg, ha már lett így egy szabad nap a turnénaptárban, leszerveztek egy zártkörű vacsorát egy bécsi étteremben Douglas P. szólókoncertjével megfejelve.
A koncert is kalandosan indult, mint említettem, a helyszínt csak a koncert előtt pár órával közölték (külföldieknek egy nappal korábban), pontosabban mindenki kapott egy címet (utca, házszám) meg egy időpontot, amikor ott meg kell jelenni (se előbb, se később). Amikor rákerestem a kapott címre, örömmel vettem tudomásul, hogy egy templom van ezen a helyen, ami kitűnő helyszíne lehetne egy ilyen koncertnek, de azért kétségeim is voltak, hogy mennyire lehet megvalósítani itt egy ilyen eseményt. A templom neve egyébként Zum heiligem Geist, ami milyen jól passzol Douglas kedvelt "jelszavához" (Heilige!), gondoltam én, és a címre odaérve kiderült, hogy valóban épp ezért választották ezt a helyet. De a koncert persze nem itt volt, csak a szervezők várták a látogatókat, és (mint egy kalandjátékban) mindenkinek adtak egy lapot egy térképpel és útleírással, hogy hová kell menni. A kb. 10 perces útvonalon érinteni kellett a Douglas parfümériát (ilyen szellemesek ezek az osztrák szervezők), ahol lefordulva pár méter után elérkeztünk a célhoz, ami egy sörgyár, az Ottakringer nevű közismert osztrák sör gyára volt. Ezen belül is a gyár Gerstenboden nevű helyisége, ami a sörgyár legrégebbi (jelenleg is működő) épülete, faoszlopokkal, -gerendákkal és -mennyezettel, a falakon régi, a sörkészítéshez kapcsolódó eszközök, leírások, mintha csak egy sörmúzeum lenne, igazán impozáns; tökéletes helyszín a koncertnek, lényegesen enyhíti a templom (elmaradása) miatti csalódásomat.
Az első fellépő a Vurgart néven alkotó tehetséges fiatal gitáros, Matthias Krause (az "ifjú német Michael Cashmore") volt, aki egyedül, egy szál gitárral adta elő hagyományos neofolk dalait. Az egy szál gitáros koncertek abban az esetben élvezetesek lehetnek, ha az ember már ismeri korábbról az adott dalokat, de ismeretlenül, hiába jó dalok, hosszú távon már kicsit problémássá (hadd ne mondjam, unalmassá) válhat egy ilyen fellépés. Szerencsére Matthias nem esett ebbe a hibába, koncertje körülbelül 20 percig tartott, kezdésnek abszolút tökéletes. A német neofolk zenekarokkal ellentétben kizárólag angolul énekelt (vagy csak ezek a dalai kerültek most terítékre), nem használt német szöveget. Kellemesen mély, férfias énekhangja van, ami azért hat kicsit furcsán, mert ránézésre nagyon fiatalnak tűnik (kölyökképű, ahogy mondani szokás). A tipikus akkordozós számok mellett néhány szerzemény ujjal pengetett, akkordbontásos témákra épült, itt csillant meg igazán tehetsége. Rövid fellépéséről túl sokat nem lehet elmondani, volt egy kis technikai probléma a gitár hangosításával, de azt gyorsan megoldották, nem volt zavaró, egyébként meg határozottan ígéretes kezdeményezésről van szó, felvételen, rendes hangszereléssel kimondottan élvezetes hallgatnivaló lehet, de így sem volt annyira vészes, gyorsan eltelt az a 20 perc.
Rövid szünet után következett is a Fire+Ice. Az ő fellépésüket nagyon vártam, legutóbb Lipcsében láttam őket 2 évvel ezelőtt, akkor nagyon jó koncertet adtak, talán ők voltak számomra a legjobbak abban az évben. Akkor ott igazán bőséges hangszereléssel álltak fel, volt gitár, billentyű, cselló, dob, első osztályú német zenészek által megszólaltatva. A hangszeresek minőségére most sem lehetett panasz, viszont a felállás most eléggé minimál volt, hiszen Ian Read mellett csak Matthias játszott gitáron és John Murphy dobon. A (régóta) készülő új lemezről származó dalok mellett eljátszottak régi számokat is, köztük két klasszikust (Corpus Christi, Long Lankin) a nagyszerű első lemezről (Gilded by the Sun), valamint elhangzott a jól bevált feldolgozás, a Wind that shakes the barley is, ezenkívül az utolsó lemezről felcsendült a Take my hand is, amiben természetesen színpadra lépett a dal szerzője, Douglas P. is. A problémám a koncerttel ott kezdődött, hogy erről (az egyébként kiváló) lemezről, a Birdkingről (mely az első lemezzel együtt magasan a Fire+Ice legjobbja) csak ez az egy dal szerepelt. A WGT-n látott koncerten sokkal több dalt játszottak erről az albumról is, és onnan jön számomra az is, hogy Matthias az "ifjú német Michael Cashmore", mert ő magabiztosan eljátszotta azokat a Cashmore-szerzeményeket a lemezről, amire az előző felállás (amit szintén a WGT-n láttam régebben) nem mert vállalkozni. A másik probléma a koncerttel az volt, hogy nem tartott tovább jó 30 percnél, azért ez egy ilyen régi zenekarnál elég kevés. Lehet, hogy úgy gondolták, hogy mivel nem ők a főzenekar, nem akarják sokáig várakoztatni a közönséget a főattrakció előtt, de szerintem a jelenlévők közül senkinek nem lett volna ilyen gondja, sokan a Fire+Ice miatt is jöttek (köztük én is), szívesen hallgattunk volna még jó pár dalt. Így azt mondanám, hogy a minimál felállás és a rövid műsoridő miatt nem is volt igazi koncert, csupán egy ízelítő, mellyel nem volt semmi gond, sőt ha úgy vesszük, ezt a célját el is érte, hiszen ezek után az ember kimondottan többet akar.
És ezután jött az, amire mindenki a legjobban várt, a 30 éves Death in June, vagyis ami az évek során maradt belőle: Douglas P., és hosszú évek óta hű segítője a koncerteken, John Murphy. A felállás és műsor is nagyjából ugyanaz volt, amit az utóbbi (legalább) 10 évben már megszokhattunk (és a színpadkép is a szokásos volt, a korbácsos és a halálfejes mellett az utolsó években bejött szivárványos zászló is látható volt ezúttal is). Először jöttek a régi dalok, amiben még mindketten doboltak, a megszokott öltözékben (álcaruha, maszk), a megszokott dalokkal (Till the living flesh is burned, Death of a man, Bring in the night). A dobos számok után a szokásos koreográfia szerint lekerül a maszk (és kiviláglik, hogy ahogy az előző turnék esetében is, mire ideért, Douglas levágta a korábbi állomásokon még meglévő bajszát), és jön a gitár, és vele együtt sorban a klasszikusnál klasszikusabb szerzemények. Talán szinte az összes lemezről játszanak dalokat, kivéve az Operation Hummingbird és a The Rule of Thirds. Az előbbi érthető is, az utóbbi viszont már kevésbé, mert azzal együtt, hogy az említett lemez nem a karrier csúcspontja, épp ellenkezőleg, egy viszonylag könnyebben felejthető darab, de annyira azért nem rossz, hogy ennyire hanyagolva legyen, vannak rajta olyan számok, amelyek nyugodtan belefértek volna a műsorba. De ez valójában nem is lényeges, őszintén szólva annyira azért nem hiányoltam őket, csak feltűnt ez az érdekesség. Annak ellenére, hogy a felállás itt is minimális volt, egy gitár, egy dob, egy ének, jól kitöltötte a teret, köszönhetően talán az ügyes effektezésnek is, valamint plusz réteget adtak még a különféle bejátszások is, melyek már a kezdetektől fogva jellemezték a zenekart, mintegy védjegyül szolgáltak (és ami igazán érdekes és számomra kissé meglepő volt, hogy ezek a bejátszások kazettáról, walkmanről szóltak - még azt sem tartom kizártnak, hogy az eredeti szalagokról, melyeket már 30 éve is használtak). Meg persze itt jön be az, amit az elején is említettem: ha az ember jól ismeri az összes dalt, akkor nem okoz gondot az egyszerű hangszerelés. A legutóbbi bécsi koncerthez képest Douglas most nem sokat beszélt a számok között, viszont most is lehetett kívánni (bár nem annyit, mint legutóbb, akkor szinte erre épült a műsor), így a másfél órás koncert alatt el is hangzott szinte az összes régi sláger. És voltak dalok az új lemezről is, ami egyeseknek talán furcsa lehet, mivel a Peaceful Snow-n csak zongora és ének hallható, itt meg nem volt zongora, de ez azért nem meglepő, mert ezek a dalok (is) gitáron születtek eredetileg, Douglas gitáron vette fel a demóváltozatokat, és ezeknek a zongoraátirata került aztán felvételre az albumra. Viszont ami kicsit zavaró, hogy bizonyos számokat élőben átír, más akkordokat játszik benne, mint lemezen, a jól ismert dalok furcsán csengenek így az ember fülében, valamint a lassabb számokat felgyorsítva játssza, így szinte minden szerzemény egy tempón szólt, amit néha kicsit fárasztó hallgatni, nem árt a változatosság.
Talán sokszor hangzik el a beszámolóban, hogy a "megszokott", a "szokásos", a "jól ismert", ezek alapján akár azt is gondolhatná az ember, hogy ha már volt egy-két Death in June-koncerten az utóbbi években, akkor már nem is nagyon érdemes újból elmenni, mert már látott-hallott mindent, sok újat nem tudnak már neki nyújtani. Ebben lehet is valami, ez a kérdés bennem is felmerült, és a legutóbbi bécsi koncert után én is azt mondtam, hogy pár évig nem megyek többet, de ha az ember igazán szereti ezeket a dalokat, akkor mindig szívesen hallja őket újra, és persze a pár év is bőven letelt már. De azért továbbra is azt mondom, hogy az lenne az igazi, ha teljesebb zenekari felállással hallhatnánk végre a Death in June-t. Tisztában vagyok vele, hogy erre nem sok esély van a közeli és távoli jövőben, de mint Douglasnél már láthattuk, semmi nincs kizárva, minden (és annak ellenkezője is) elképzelhető. Mindenesetre ez a több mint 30 számos, monstre fellépés igazán élvezetes volt, és megkockáztatom, az általam látott eddigi négy Death in June-koncert közül ez volt talán a legjobb, legélvezetesebb.
