A néhány évvel ezelőtti, az osztrák Steinklang Industries egyik oldalhajtását a Heimatfolk kiadót útjára indító SEELENTHRON album a Wege, egy fiatalos lendülettel átitatott, kifogástalan-közeli, ritka kellemes és élvezetes neofolk korong. Ugyan soha nem szenteltem kitüntető figyelmet a csoport munkásságának, de amikor megtudtam, hogy készülőben az új lemez, felcsillant a szemem és számoltam a napokat, hogy mikor vehetem kezembe aktuális kiadványukat. Az alábbiakban következzék tehát egy részletes (nagyon-nagyon szubjektív) elemzés a Die Reise kapcsán, annyit azonban már most el kell árulnom, óriási meglepetés és egyben csalódás számomra az az út, amelyen a zenekar ezzel a kiadvánnyal elindult.
Az album kezdéseként felcsendülő Abschied Von Den Steinen egy igazán megkapó, egyszerűségében is kellemesen csilingelő csodaszép dal. Egy pillanatra ugyan felbukkan az ORPLID és a NEUTRAL szelleme, de elragadó szépségével rögvest hatalmába is keríti a hallgatót, így a plagizálás vádjának fátyolos ködében ténferegve várhatjuk a folytatást, amely a címadó Die Reise képében nem is várat sokat magára. Lendületes, temperamentumos dal pezsdítően üde harmonika kísérettel. A dinamika, a kezdeti remek hangulat és úgy összességében a kibontakozni látszó varázslat azonban egyértelműen megtorpan a harmadikként felcsendülő dal (Go Your Way) által. Már a kezdés is nagyon furcsa (komolyan, az egykor igen népszerű CRANBERRIES formációt juttatta eszembe), a folytatás azonban ennél is rosszabb. Dark–love metal refrén, torzított gitárokkal, egymástól teljesen idegen, az összehangoltságtól igen távol járó női–férfi vokál (Mandy Wilde és Norbert Strahl), amibe ráadásul nemritkán hamis hangok is becsúsznak. A folytatásban érkező For Years ugyan igyekszik kellemesebb pillanatokkal szolgálni, de az ismét felcsendülő páros vokál itt is nagyon zavaró. Az I’m Never There a 15-20 évvel ezelőtti indie–rock bizonyos zenekarainak megnyilvánulásait idézi, némi GATHERING hatással fűszerezve, de a már többször leszólt énekes duó teljesítménye az eddigiekhez képest is mélyrepülésbe kezd. Komolyan, döbbenet, amit itt ének címén produkálnak. Külön–külön nem lenne velük komolyabb baj (különösen Norbert orgánuma megnyerő szólóban), de képtelenek egymáshoz igazodni, kimondottan fals ez a különös összefonódás. A Warum Gehen Wir… csendesen, borongósan szól, a gitár uralja a dalt, de ismét „felcsendül” és már határozottan kínosan harsog a páros hangja. Több mint furcsa és érthetetlen, hogy miért nem szólóban énekelnek, úgy nem lenne különösebb probléma, így azonban számomra élvezhetetlenné teszik ezt az egyébként sem teljesen meggyőző albumot. A Lachendes Gesicht verzéjében a magyar DE FACTO egyik gitártémája is felbukkan, de persze ez véletlen is lehet. A Zeit kimondottan kellemesen szól, akárcsak az ezt követő Schatten Und Licht, itt érezni igazán, hogy a zenekart irányító, első számú komponista, Alexander Meier továbbra sem felejtett el jó dalokat írni (a zeneileg gyengébb pillanatok ellenére sem), csupán a páros énekeket kellene valamilyen módon ráncba szedni, mert azok az album végéhez közeledve sem igyekeznek javulni, sőt… Az albumot lezáró Flucht tartogat még néhány kellemesebb pillanatot (a lemezen vendégként ezúttal is felbukkanó Max Pech itt igazán elemében van), de összességében szerintem ez sem javít a végső ítéleten jelentős mértékben.
Lehet, hogy kissé durván hatnak a fentiekben leírt sorok, de számomra teljesen egyértelműnek tűnik, nagyon nincs egyben az egész, széteső, elkapkodott produkciót hallhatunk a SEELENTHRON zenekartól, ahol különösen a már általam unalomig ismételt női–férfi vokált lenne égetően szükséges ráncba szedni. Többször is meghallgattam az albumot, vagyis az esélyt megkapta a Die Reise, de képtelen volt meggyőzni.
Egy különös epizódként meg kell még említenem, hogy a dp–motiv stábjában ritkán tapasztalható mértékű egyet nem értés alakult ki a lemez kapcsán, így rendhagyó módon a folytatásban az album méltatásának is helyet szentelünk, természetesen Balázs szemszögéből és az ő megfogalmazásában
