Sokszor panaszkodtam már, hogy nem nagyon történik semmi mostanában, nincsenek új dolgok, jelentős megmozdulások. Épp ezért, amikor megláttam az idei Mithras Garden fesztivál felhozatalát, az első másodpercben egyértelmű volt, hogy ezen mindenképp ott kell lenni, nem lehet kihagyni egy ilyen eseményt. Bár mindegyik fellépőt többször is láttam már, de mivel nagyon szeretem a zenéjüket, mindig szívesen látom őket újra, ráadásul jelentek is meg új lemezeik az elmúlt években, ezért várható volt valamennyi újdonságfaktor is. És szerencsére nem is kellett csalódni. Mint említettem, mindegyik fellépőt sokszor láttuk már, sokszor is írtunk róluk, úgyhogy nem szeretnék nagyon a részletekbe belemenni, annyit azért mindenesetre kiemelnék, hogy minden passzolt ezen az estén, jó volt a helyszín, jó volt a hangosítás, jó volt a közönség, a hangulat, és szerencsére jók voltak maguk a zenekarok is.

Egyedül talán a Hekate dalválasztását emelném ki, keveset játszottak arról a két lemezről, amit igazán szeretek, és amit játszottak róla, azok sem a kedvenceim voltak. A nagyívűbb szerzemények helyett inkább a merengősebbek voltak terítéken (pont mint az új lemezen), melyek nem rosszak otthon, nyugalomban hallgatva, de élőben jobb a hatásosabb darabokat elővenni. De azért az ő koncertjük is jó volt, nem volt benne hiba.

A többi zenekarnál még ilyen gond sem volt. A Darkwood és az Ordo Rosarius Equilibrio szinte összes lemezét szeretem, persze nem egyformán, de mindegyiket jól ismerem, úgyhogy örömmel hallottam az ismert számokat, melyek között voltak újak és régiek is. Különösen az Ordo esetében, ahol voltak nagyon újak és nagyon régiek is, kb. húsz évet ölelt fel a műsoruk (és annyi változás volt a felállásukban az elmúlt évekhez képest, hogy ezúttal gitáros nélkül játszottak). Egy dalban vendégszerepelt Matt Howden is, érdekes módon nem olyanban, amelyikben egyébként is játszik lemezen, hanem a Three is an Orgy, Four is Foreverhez adott hozzá plusz hegedűt a megszokott stílusában.

Magáról a Sieben fellépéséről meg csak annyit mondanék, amit szerintem már máskor is említettem: akármit játszik, az mindig jó, mindig öröm hallani és nézni is.

A Darkwood műsora is közel húsz évet ölelt fel, szerepelt dal az 1999-es első nagylemezről is, valamint volt egy új szerzemény is, ami remélhetőleg azt jelenti, hogy készül az új lemez. Ideje lenne már.

Ahogy az elején említettem, nem okozott csalódást a fesztivál, minden szempontból rendben volt, megérte a hosszú utat. Ha jövőre is hasonló felhozatal lesz, akkor ismét ott a helyünk.

Nyolc évvel a legutóbbi nagylemez, a Peaceful Snow után november 30-án végre megjelenik egy új Death in June stúdióalbum, Essence címen. A lemez 11 dalt tartalmaz, és különböző formátumokban is elérhető lesz. Douglas saját kiadójától (amit New European Recordingsról átnevezett New English Recordingsra) kapható lesz cd (8 oldalas booklettel, mely tartalmazza a szövegeket is), 300 példányra limitált zöld és gesztenyebarna "fröccsmintás" vinil, 700 darab átlátszó rózsaszín vinil, valamint 1000 darab picture disc formátumban, melyhez képeslap és letöltőkód is jár. Régi együttműködő partnere, a francia Steelwork Maschine Steelkraft Manufactory nevű alkiadója pedig a tőle megszokott kazettaverziót szállítja, mely szintén 300 példányban lesz elérhető. A lemez anyaga az elmúlt négy év alatt született különbőző helyszíneken szerte a világban és idén nyáron került rögzítése a szokásos adelaide-i stúdióban. Heilige!

Ahogy lemezek terén, úgy koncertekkel sem állunk túl jól manapság. Egyre kevesebb jelentős (sőt, akármilyen) esemény van, sorra szűnnek meg a fesztiválok, a Runes & Men két éve, az ugyanazok által szervezett Fire & Sun idén volt utoljára, az ígéretesen induló nürnbergi Noise Conspiracy sem hallat magáról két jól sikerült rendezvény után, és akkor a korábbi legnagyobb seregszemléről, a WGT-ről ne is beszéljünk, idén már szinte nem is volt semmi érdemleges. Épp ezért külön öröm a Mithras Garden fesztivál újjáéledése. Ez eredetileg a Hekate fesztiválja volt, a szülővárosukban, Koblenzben rendezték, a 2000-es évek végén átkerült más városokba, utána évekig szünetelt is a rendezvény, mígnem tavaly újra megszervezték, ezúttal a keleti részen lévő Zwickauban (ahol volt is már közel tíz évvel ezelőtt). A tavalyi felhozatal sem volt rossz (In Slaughter Natives, Hekate, Triarii, Novalis Deux), az idei viszont abszolút meggyőző: Sieben, Hekate, Darkwood, Ordo Rosarius Equilibrio. Akinek igénye van még az ilyen zenékre, annak mindenképpen ott a helye.

A Spiritual Front 8 év után megjelent teljes értékű nagylemeze nem okoz csalódást, semmilyen szempontból. A jól megszokott hangulatok, zenei világok, megoldások, melyeket megszokhattunk tőlünk az elmúlt években (sőt, lassan már mondhatunk évtizedeket is, jövőre lesz 20 éve, hogy megjelent az első kiadványuk), visszaköszönnek itt is, de szó sincs arról, hogy a zenekar egy helyben topogna vagy ismételné önmagát, a megújulás ugyanúgy jellemző az új anyagra, mint az eddigi út folytatása. Az egyik legfontosabb (és legörömtelibb) változás az előd Rotten Roma Casinóhoz képest, hogy visszatért Stefano Puri, aki az Armageddon Gigolo nagyszerű vonós hangszereléséért és billentyűs szólamaiért volt felelős, és itt is jó munkát végzett. A hangszerelésre egyébként sem lehet panasz, az alapfelállás (akusztikus gitár, elektromos gitár, basszusgitár, dob) mellett egy egész sor vendégzenész besegített, vonósok, fúvósok, zongora, tangóharmonika színesítik a zenét. A szövegvilág is a szokásos, a helyenként kissé tökéletlen angolsággal megfogalmazott gondolatok nem nagyon változtak a kezdetek óta (csak az énekhang lett egyre jobb). És persze a képi világ sem érheti meglepetésként a zenekar rajongóit.

Biztos lesznek, akik azt mondják, hogy nem olyan jó az Amour Braque, mint az Armageddon Gigolo volt, és valamilyen szinten igazuk is lesz, az Armageddon Gigolo volt a pályájuk csúcsműve, de az már rég volt, hallottuk sokat, talán túl sokat is, kell az újdonság. És ezen a lemezen is nagyszerű dalok szerepelnek, jól megírva, kifogástalanul előadva, tökéletes hangzással, tényleg nem lehet oka panaszra annak, aki eddig is szerette a zenekart.

Képgalériánk második részében a hétfői nap utolsó három fellépőjét mutatjuk be a Volkspalast mindkét terméből (Kuppelhalle és Kantine). A képeket továbbra is Riesenberger Mónika készítette.

Sajnos évről évre szűkül a WGT-n azon zenekarok köre, melyek fellépéseiről be tudunk számolni, amelyekről úgy érezzük, hogy beleférnek az induláskor elhatározott koncepcióba (amihez mindenképpen tartani szeretnénk magunkat). De azért az idei évben is találtunk pár arra érdemeset, úgyhogy jöjjön most a szokásos képgaléria első köre, a pénteki, a szombati és a vasárnapi fellépőkkel, három különböző helyszínről (köztük olyanokról, amelyek eddig még nem szerepeltek oldalunkon): a városi színház nagyterméből (ez már volt sokszor, szinte minden évben), a Moritzbastei (a középkori erőd egyetlen megmaradt része) pincéjéből és a wachaui romtemplomból (ezen utóbbiak most szereplnek itt először). A képeket idén is Riesenberger Mónika készítette.

A Hekate hét év után megjelent új lemeze címében a korábbi -tanz/tänze lemezeket (Sonnentanz, Tempeltänze) idézi. És valójában nem csak címében. Zeneileg is visszatérnek kicsit a régi világukhoz, az akusztikus gitárra épülő hagyományosabb neofolk dominál a lemezen, az előző két albumra jellemzőbb "kísérletezőbb", elektronikusabb, sok dobbal megtámogatott hangzás kissé háttérbe szorult - nagy bánatomra, mert az előző két lemezt kimondottan szerettem (sőt, csak azokat szerettem igazán). De tévedés ne essék, az új lemezzel sincs semmi baj, jók az új dalok is, jó a hangzás, és nagy szükség volt már egy igazi neofolk lemezre, nem sok jelent meg az elmúlt pár évben ezen a vonalon. És persze azért a dobokat meg a másfajta hangzásokat sem kell hiányolni, mert továbbra is jelen vannak, különösen a lemez második felében, sőt, nem is csak jelen vannak, hanem a két irányvonal élesen külön is válik: a lemez első felén találhatók az akusztikus gitáros neofolk dalok, férfi énekkel, a második felén pedig a "rituálisabb", billentyűkre és dobokra épülő szerzemények, női énekkel (leszámítva az utolsó tételt, melyben férfi ének és akusztikus gitár is van). Értem a koncepciót, de személy szerint nekem lehet, hogy jobban tetszene, ha egyenletesebb lenne az eloszlás, ha váltakozna a két hangulat. De idővel persze így is megszokható.

Szép a kiadvány kivitelezése is, mind a fényes bevonatú digipak, mind a (szintén fényes bevonatú, ezáltal különösen jól kinéző) booklet (bár abban nem vagyok biztos, hogy szándékosan szerepelnek a bookletben a szövegek összevissza sorrendben, és nem szerkesztési hiba történt, de ez legyen a legnagyobb baj).

Bár számomra sajnos nem éri el az előző kettő színvonalát, azért így is különösen ajánlott lemez, főleg ezekben az ínséges időkben.

Idén bár később kezdték bejelenteni hivatalosan a fellépők neveit a WGT-re, közben azért belehúztak, így jó pár név ismertté vált már, de azért várhatóan (remélhetőleg) jönnek mellé még újak is, melyek figyelemre méltóak számunkra is. Mindenesetre lássuk, hogy most, nagyjából másfél hónappal a fesztivál előtt miből gazdálkodhatunk.

Ahogy a minap már említettük, a német Hekate hat év után ismét fellép a WGT-n. Akkor a 20 éves jubileumát ünnepelte a zenekar (sok vendéggel), idén várhatóan a fesztiválra megjelenő új lemezüket mutatják be.

Szintén említettük korábban, hogy Tony Wakeford minden erejét a Crisisra koncentrálja, ezért visszamondta a fellépést a Sol Invictusszal, de a Crisisszal azért itt lesz, ha valaki látni szeretné, ahogy Tony újra fiatalnak érzi magát.

A John Murphy halálával megszűnt Knifeladder egykori vezetőjének, Andrew Trailnek a szólóprojektjeként indult, időközben a Knifeladder másik tagjával, Hunter Barr-ral kiegészült, industrial és post-punk alapokon nyugvó elektronikus zenét játszó Black Light Ascension is mindenképp érdemes a kiemelt figyelemre.

Az egykori Cold Meat Industry két jeles svéd zenekara, az Arcana és a Raison D'Etre is tiszteletét teszi a fesztiválon, amelyek ha teljesen visszahozni nem is tudják, de talán megidézik a régi szép hagyományt, amikor a Cold Meat-es zenekarok egy egész napot kaptak (mely hagyománynak aztán az idők folyamán a kiadóval együtt sajnos csendben leáldozott).

A durvább industrial zenék rajongói biztos örömmel veszik az időközben úgymond sztárzenekarrá vált svéd Trepaneringsritualen visszatérését a fesztiválra. A hagyományos(abb) industrial rajongóinak lehet érdekes a legutóbb négy éve nagyszerű koncertet adó német Sardh fellépése.

Talán említettem már korábban, hogy megfogadtam, hogy többet nem megyek instrumentális, egy szál laptopos dark ambient "koncertre", de aki szereti az ilyesmit, az megnézheti a norvég Svartsinn fellépését (főleg, hogy ők legutóbb a laptop mellett egy csellóst is bevetettek, más kérdés, hogy sokat az sem segített az összképen).

A "metalosok játszanak akusztikus/klasszikus gitáros neofolkot" mezőny (már nem annyira) fiatal német képviselője, a Neun Welten is visszatér (ők nyolc év után tavaly jelentkeztek új lemezzel, és most hét év után adnak ismét koncertet a WGT-n).

A középkorias neoclassicalt játszó Ataraxia is sok év után tér vissza a fesztiválra, a stílus kedvelőinek (gondolom) nagy örömére.

Pár éve nagyszerű koncertet adott egy szál csellóval és egy looper pedállal az angol Jo Quail. Akkor fellépett a Sol Invictusszal is, ebben az évben ez értelemszerűen kimarad, viszont valószínűleg szólófellépése ismét lenyűgözi a hallgatóságot.

Ezek azok a fellépők, melyeket többé-kevésbé jó szívvel tudok ajánlani oldalunk olvasóinak. Lesz még egy-két zenekar, melyek talán szintén ehhez a közeghez tartoznak, de mivel őket már nem annyira jó szívvel tudnám csak ajánlani, ezért inkább meg sem említettem. Aki akarja, úgyis megtalálja őket. És természetesen ha később még bejelentenek valamilyen fontosabb fellépőt (nagyon reméljük), akkor arról is említést teszünk.

Úgy néz ki, hogy mostanában a német metalkiadó, a Prophecy tartja életben (vagy éleszti fel, nézőpont kérdése) a "neofolkot", mert sorrendben ez már a harmadik (szó se róla, örvendetes) hír a kiadó háza tájáról: hét év után új lemezt ad ki a német neofolk egyik meghatározó zenekara, a Hekate. A zenekar utóbbi két albuma (Goddess [2004] és Die Welt der dunklen Garten [2011]) igazán jól sikerült, ez a két lemez emelte őket a német neofolk élvonalába (korábbi kiadványaik annyira nem voltak átütőek), úgyhogy kíváncsian várjuk az új lemezt, mely május közepén jelenik még, és a Totentanz címet viseli. A formátumok itt is a szokásosak: digipak cd, 60 oldalas könyv 5 számos bónusz cd-vel, dupla vinil 5 bónuszszámmal (fekete és fehér színben), limitált példányszámban (könyv: 500 darab, fekete vinil: 300 darab, fehér vinil: 200 darab). Előrendelhető a kiadó oldaláról.

A zenekarhoz kapcsolódó szintén örvendetes hír, hogy 6 év után újra fellépnek a lipcsei Wave Gotik Treffenen, ahol várhatóan az új lemezt mutatják majd be (ami addigra már pont kapható is lesz).

5 évvel az Open Wounds című válogatás és a Black Hearts in Black Suits speciális kiadvány, valamint 8 évvel az utolsó "rendes" stúdióalbum, a Rotten Roma Casino után végre megjelent a Spiritual Front új nagylemeze, az Amour Braque. Közben is jelent meg azért egy-két rövidebb kiadványuk (pl. a Vladimir Central című egyoldalas 12"-es vinil valamint egy megosztott lemez a Lydia Lunch-Cypress Grove duóval), de most újra teljes pompájában élvezhetjük nihilista popjukat. 13 dal több mint 50 percben, a megszokott stílusban, olyan közreműködőkkel, mint pl. Matt Howden vagy King Dude. A kiadó ezúttal a Prophecy/Auerbach, és ahogy megszokhattuk tőlük az utóbbi időben, több formátumban (digipak cd, 48 oldalas könyv 12 számos bónusz cd-vel, vinil) is kiadták, és ahogy szintén szokásuk új igazolásoknál, újra megjelentetik a zenekar korábbi kiadványait, jelen esetben a nagy sikerű Armageddon Gigolót, szintén több formátumban (digipak cd, 48 oldalas könyv 15 számos bónusz cd-vel, vinil). Mindezek természetesen megrendelhetők a kiadó oldalán, a vinil és könyv verziók korlátozott példányszámban (300 és 700 darab az új lemezből, illetve 300 és 500 darab az Armageddon Gigolóból).

30 éve jelent meg a Sol Invictus első (és máig az egyik legjobb) lemeze, az Against the Modern World. Most, 30 évvel azután, és négy évvel az előző, Once Upon a Time című nagylemez után jelenik meg az új album Necropolis címmel, ami lehet, hogy egyben a zenekar utolsó sorlemeze is lesz. Tony Wakeford saját bevallása szerint belefáradt az e-mollba és a csengettyűkbe, megmaradt (kevés) erejét inkább az általa újjáélesztett Crisisra szeretné koncentrálni. Az új anyag megjelenése sokat csúszott, már évekkel bejelentették, de csak most márciusban jelenik majd meg, többféle formátumban is: a normál digipak cd mellett lesz dupla cd-s könyv is (500 példányban), valamint fekete (300 darab) és fehér (200 darab) vinil is (mindezek pólókkal együtt csomagban is). További információ és előrendelési lehetőség a kiadó oldalán.

Ahogy a beharangozóban és a képgalériánál már említettük, 2017-ben kevesebb releváns zenekart tartogatott nekünk a WGT, már csak egy teljes „neofolk nap” volt (az eddigi kettő helyett), plusz elszórva egy-egy fellépés különböző helyszíneken. És emellett sajnos a felhozatal sem volt olyan, hogy dúskálhattunk volna a jobbnál jobb zenekarokban. Persze lehet (biztos), hogy az én ízlésem, érdeklődésem is változott az évek folyamán, már nem nézek meg mindent csak azért, mert „ehhez a körhöz” tartozik.

A 2000-es évek elejének (azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk) legjelentősebb rendezvénysorozata a Hyperborea volt Magyarországból ebben a körben. A színtér kiemelkedő zenekarai (Sol Invictus, Ordo Rosarius Equilibrio, In Slaughter Natives, Deutsch Nepal, Spiritual Front, Derniere Volonte, Karjalan Sissit, Triarii, Protagonist, Der Blutharsch, Von Thronstahl, Raison D’Etre, Allerseelen, Scivias, Sturmast és még sokan mások) léptek fel Budapesten, nemzetközi érdeklődés közepette. Aztán sajnos ez a kezdeményezés is (mint oly sok minden) idővel elhalt különböző okok miatt, sokunk legnagyobb bánatára. De több éves szünet után most ismét lesz Hyperborea, melyen két nagyszerű magyar zenekar lép fel egy impozáns helyszínen: kísérleti-pszichedelikus folkot játszó Pirkan és a nemzetközi középkori-pogány folk színtéren elismert és közkedvelt The Moon and the Nightspirit. A helyszín a szeptemberi Sieben-koncertnél már megismert Nádor Terem. Alább olvasható a szervezők közleménye a további részletekkel.

Az egyik legszimpatikusabb német neofolk zenekar kétség kívül a Darkwood. Szerénység, pozitív hozzáállás, magas színvonalú produktumok. A "nagy öregek" mellett fiatal zenekarnak tűnnek, de ha belegondolunk, ők is lassan már 20 éve a pályán vannak. Nekik is vannak követőik, fiatalabbak, akik felnéznek rájuk. Az egyik ilyen az amerikai In Ruin. Több szállal kötődnek a Darkwoodhoz, a Heidenvolknál, a Darkwood mögött álló Henryk Vogel kiadójánál adták ki a lemezüket, amelyen Henryk is közreműködött, koncerteztek is együtt. És ők voltak azok, akik úgy gondolták, hogy ennyi év után itt az ideje, hogy a Darkwoodnak is legyen tribute-lemeze, megérdemelnék, különösképpen így a 20. évforduló tájékán. Úgyhogy meg is szervezték. Mivel amerikaiakról van szó, a barátaik is főleg amerikaiak, így a lemezen kicsit túlsúlyban vannak az (észak-)amerikai előadók (legalábbis jelentőségükhöz képest), de ez legyen a legnagyobb gond. Emellett német és spanyol zenekarok szerepelnék még a lemezen (pontos listát lásd lejjebb), valamint maga az ünnepelt zárja a lemezt egy koncertfelvétellel (amit a lipcsei Wave Gotik Treffenen vettek fel pár évvel ezelőtt). A minden ízében a Darkwood világát idéző tetszetős kiadvány a német FolkWorld kiadóval együttműködésben jelent meg, 300 példányban (200 fekete és 100 arany) vinilen. Megrendelhető a kiadótól (amíg a készlet tart, persze).

Sikeresen lezajlott Matt Howden első budapesti koncertje. Sokat hozzátenni a korábbiakhoz nem tudok, és nem is nagyon akarok, azt hiszem, hogy elég, ha annyit mondok: tökéletes volt, mint mindig. Talán csak egy apró megjegyzés, észrevétel: ezen az estén talán inkább a nyugodtabb, csendesebb, "meditálósabb" darabok voltak terítéken, valószínűleg ez a műsor illett jobban a "hely szelleméhez". Egy klubkoncerten vagy fesztiválon, ahol állnak és esetleg táncolnak is emberek, jól jönnek a lendületesebb tételek, egy ülős koncerten viszont nagyszerűen működik egy ilyen összeállítás. Csodálatos volt elejétől a végéig. És a közönség is igazán lelkes volt, megérdemelt volt a többszörös ráadás és a remek hangulat.