Hónapok óta rendkívül nehezen szánom rá magam, hogy posztot (lemezismertetőt) közöljek, több okból is. Valamennyi okra kitérnem felesleges lenne, illetve bizonyos esetekben nem is érezném igazán helyénvalónak, legyen elég annyi, hogy az aktuális és friss felhozatal többségében kevésbé dobogtatja meg a szívem, ezért az ihlet is erősen elkerül, így azonban kézenfekvő az alkalom egy legendás korong felemlegetésére és bemutatására, klasszikusokat tárgyaló alrovatunk tehát most újabb fejezettel bővül. 

1991-et mutat a kalendárium, amikor a David Tibet köré CURRENT 93 név alatt csoportosuló zenészek és művészek útjára bocsátják a legendás Durtro kiadón keresztül azt az igazán mágikus erővel bíró korongot, melynek címe nemes egyszerűséggel Island. A csoport kapcsán ekkor már egyértelművé váló zenei eklektikusság (David bevallottan teljes mértékben dilettáns mindennemű standard megközelítés szerinti hangszerkezelés terén) ezúttal is erőteljesen tetten érhető, hiszen a korábbiakban jellemző absztrakt, egyszersmind rituális indusztriális megoldások, a nyersen kopogó akusztikus gitárok háttérbe szorulásával és az izlandi komponista Hilmar Örm Hilmarsson erőteljes elektronikai kísérleteivel a dalok többségében egy álomszép ívet formáló, megkapó egységgé állnak össze, nemritkán igazán szívbemarkoló és könnyfacsaró módon, vendégzenészek seregével zárva be a kört, olyannyira magával ragadó módon, hogy a korong kétharmadánál felbukkanó disztingvált szalon jazz és repetitív elektro elemek sem hatnak bántóan, inkább szépen simulnak ebbe az álomszép utazásba. A zene alapvetően egy végtelenül sodró lendülettel bíró transzcendens utazás (hangulati síkon számomra Stephan Micus bizonyos munkáival mutat párhuzamot, a formát tekintve azonban igen éles az eltérés) a lélek legszebb tájain, ahol az út hagyománytisztelettel, méltósággal és büszkeséggel van kikövezve. Kísérletet tehetnék a dalok részletes elemzésére, illetve bemutatására, de a kudarc egyértelműen garantált, ezt a zenei mágiát személyesen kell megélni, önjelölt kritikusként a legtöbb, amit tehetek, hogy kellő tisztelettel és alázattal próbálom újra és újra átélni (valamint ajánlani azoknak, akiknek eddig még nem volt szerencséjük hozzá) ezt a csodát, és ebben egy fikarcnyi túlzás sincs. Itt meg kell jegyeznem, hogy a zenével szellemiségét tekintve kéz a kézben járó Fridrik Pór Fridriksson rendező és forgatókönyvíró által jegyzett film (Börn náttúrunnar) hasonlóan mágikus élményt nyújt, jó szívvel ajánlom tehát a megtekintését mindenkinek, aki még nem látta.

Zárszóként azt feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy többé-kevésbé széles skálán mozog a zenei ízlésem, de ha egyetlen lemezt, "A LEMEZT" kellene megneveznem, egyértelműen az Islandra esne a választásom. Keresem a megfelelő méltató szavakat, de alapvetően ezt hallgatni és hallani kell, a továbbiakban felesleges minden szó. 

Fotógalériánk második részében a 25. WGT vasárnapi koncertjei elevenednek meg az Altes Landratsamtból.

Spanyolország egyik roppant erőteljes színfoltja a dark folk, a dark ambient és a martial industrial színterén, a már nem is annyira fiatal La Esencia kiadó számos kiváló kiadvánnyal büszkélkedhet, Magyarországon ennek ellenére viszonylag csekély az ismertsége. Ezen az áldatlan állapoton kíván változtatni az alábbiakban olvasható, a beszélgető partnerek kölcsönös lustaságának okán egy kicsit megkésett interjú.

- Helló David! Mindenek előtt kérlek mesélj egy kicsit magadról, mit kell tudnunk rólad, hogyan kerültél kapcsolatba a zenével? 

A tengerentúli neofolk egyik legjelentősebb alappilléreként is értékelhető ET NIHIL életre hívója és vezére, b9 InViD adott interjút a dp-motiv részére. Ezt nevezem én megtiszteltetésnek. 

- Miben érzitek a különbséget egy európai, illetve egy egyesült államokbeli koncert között elsősorban? 

- Az a tapasztalatom, hogy Európában sokkal könnyebb koncertet szervezni, mint Amerikában. Európában sokkal többen vállalnak hosszabb utazásokat egy-egy koncert miatt, mert anyagilag ott nem annyira megterhelő. Ugyanakkor egyre több európai zenekar jön az USA-ba, ami úttörő vállalkozás, különösen ha a középnyugati részt is érinti a turné. Az is érdekes, hogy Amerikában inkább a nyár számít főszezonnak, míg Európában június közepétől szeptemberig nemigen mennek koncertre.

A 2016-os, jubileumi, 25. Wave Gotik Treffen eseményei közül képgalériánk első részében a pénteki nap történéseibe nyújtunk rövid betekintést, a Volkspalast kupolacsarnokának és kantinjának fellépői közül válogatva. A képeket (szokás szerint) Riesenberger Mónika készítette.

A military pop vezérhajója, a francia Dernière Volonté az utóbbi években egyre jobban eltolódott a stílusmegnevezés második tagja, azon belül is a szinti pop felé. A legutóbbi nagylemeznél, a Mon Meilleur Enneminél már tényleg nehéz helyzetbe hozta a hallgatót, ha az a kérdés, hogy mi a különbség a Dernière Volonté és a mellette párhuzamosan futó, kimondottan szinti pop projekt, a Position Parallèle között. Jó, persze minimális különbség mindig volt, elsősorban a dobok terén, de a végén már tényleg kezdett összemosódni a kettő. Valószínűleg ezt Geoffroy is észrevette, ezért az új lemezzel kissé visszakanyarodott a korábbi hangzásvilághoz. Na, túl sokat azért nem lépett vissza, a popos hangzás továbbra is megmaradt, nagyjából a Devant Le Miroir stílusában (ami egyébként is egyfajta csúcslemezének tekinthető). Tamok, nagydob, arpeggiók, orgona, csőharangok, egyszerű, de hatásos dallamok, slágeres ének - minden együtt van, ami a Dernière Volontét naggyá tette az évek során, és az új lemezzel is őrzi a pozícióját. Nem mondom, hogy remekmű született, de ismét egy több mint korrekt, sőt mi több, kimondottan szórakoztató album, bátran odatehető az életmű többi (egyébként nagyszerű*) darabja mellé.

Az amerikai Brave Mysteries kiadó szokása, hogy az Amerikában turnézó európai neofolk zenekaroktól kiad egy kazettát a turnéhoz kapcsolódóan, régi számokkal, átdolgozásokkal, érdekességekkel. Így volt ez tavaly a Darkwoodnál, idén pedig az Operation Equinox fedőnéven futó turné kapcsán az Of the Wand and the Moon esetében is. Ez a kazetta 100 példányban jelent meg, természetesen el is fogyott mind, így Kim Larsen megjelentett belőle egy európai verziót is saját, Heidrunar Myrkrunar nevű kiadójánál, 300 példányban, kicsit más dallistával, mint az amerikai verzió esetében (konkrétan két szám különbözik), kicsit más címmel (egy szó a különbség).

Ezen a kazettán korábbi dalok akusztikus verziói találhatók, ami persze kissé furcsán hangzik egy eleve nagyrészt akusztikus zenénél, mondjunk inkább lecsupaszított verziókat. Úgy, ahogy azt a nürnbergi koncerten is hallhattuk, akusztikus gitár mellett melodika és tangóharmonika szerepel (nem egyszerre, felváltva, de inkább a melodika dominál), valamint itt a stúdiófelvételen még egy kis csőharang is fel-felbukkan színesítésnek.

Ahogy a fellépéseken is, itt is minden eddig megjelent lemezről hallhatunk dalokat, persze azért a legutóbbi album számai vannak túlsúlyban, és ez pont így van jól, mert főleg ezeknél a tételeknél van értelme akusztikusabb verziókat csinálni a nagylemez zenekari hangszereléséhez képest.

A számok között bejátszások (régi zenék, beszédek, filmrészletek, zajok-zörejek, hangképek) töltik ki a játékidőt, elsősorban tényleg csak kitöltésnek, túl sok funkciójuk nincsen, talán csak annyi, hogy ne csak 10 nagyon hasonló hangszerelésű dal zakatoljon végig a felvételen, legyenek benne más hangulatok is. Egyébként aki szereti a zenekar zenéjét, szereti ezeket a dalokat, az ezzel az anyaggal sem csalódhat, szépen előadott, jól felvett, kimondottan hangulatos darabokat hallhat a kicsit több mint 40 percben.

Egyedüli kritika talán a borítót érheti, csak egy paneles-egy oldalas, lehetett volna vagy még egy plusz panel az információknak, vagy nyomtathatták volna a belső oldalra, mert ez így nagyon üres. Egyébként szépen kivitelezett kiadvány, kb. 15 év óta ez az első új kazettám, pedig mindig is szerettem ezt a formátumot, sokáig ellenálltam a cd-nek, már rég mindenki cd-zett, én meg még mindig kazettákat vettem (és arra másoltam át a zenéket a cd-ről, ha már nem jelent meg hivatalosan kazettán is). De persze ezek az idők már elmúltak, de azért szívesen veszem, ha néha-néha ilyen formában visszatérnek.

Ízelítőnek a 25. Wave Gotik Treffen elé, nézzük át nagyvonalakban, mi történt 2015-ben a 24. WGT-n.
 
Pénteken a kezdés a svéd Morthoundra hárult a Volkspalastban. Benny Nielsen a 90-es évek elején kiadott pár lemezt a Cold Meat Industrynál, majd 20 évre eltűnt. 2014-ben először egy gyűjteményes lemezzel hallatott újra magáról, végül 2015-ben jelent meg új lemeze a német Raubbaunál. "Élőben" tipikus dark ambient "koncert". Egy ember egy laptoppal, de itt ráadásul vetítés vagy egyéb látványelem sincs, és állva kell nézni, bele sem lehet így igazán merülni. Tényleg csak a megszállott rajongóknak való, és mivel én nem vagyok az, az elmúlt két év tapasztalatai alapján meg is fogadtam, hogy amennyire lehet, a jövőben kerülöm a "sima" dark ambient koncerteket, ilyen körülmények között tényleg nem nyújt semmi élményt, hiányzik az a plusz, ami érdekessé tehetné az ilyen fellépéseket (pl. egy speciális helyszín).

Ismét jubileumi évhez érkezett a lipcsei Wave Gotik Treffen: immáron 25. alkalommal kerül megrendezésre a sötét zenék legnagyobb seregszemléje. A remekül sikerült huszadik évforduló után lássuk, mit tartogatnak nekünk a szervezők az újabb ünnepi évben.
Az eddig bejelentett fellépők között jó pár örömteli név is található, nagy visszatérők, kíváncsian várt debütálások, jubileumi koncertek. Az akusztikus gitáros neofolk mezőnyéből 5 év után újra fellép Lipcsében az amerikai Backworld, valamint első WGT-s koncertjét adja a nemrégiben nagyszerű bemutatkozó nagylemezével feltűnt spanyol Har Belex. A jobb híján talán klasszikus gitáros neofolknak, vagy álmodozós folknak nevezhető vonalból itt lesz a múlt évben Magyarországon is fellépett spanyol Sangre De Muerdago és a szintén első WGT-s koncertjét adó orosz Sunset Wing. A military pop/martial industrial nagyágyúi közül talán a két legnépszerűbb, az új lemezével a korábbi hangzásvilágához visszatérő Derniere Volonte és a több éves csend után újra felbukkanó (mellesleg a WGT-n eddig még sosem fellépő) Triarii teszi tiszteletét a fesztiválon, de itt mutatkozik be Geoffroy D. "táncosabb" formációja, a Position Parallele is. Az északi industrialt Nordvargr, a Deutsch Nepal és a Protagonist reprezentálja. Az éteri neoklasszikus/folk zenekarok közül a nemrég Budapesten is fellépett bolgár Irfan és az Arcana (egykori) énekesnője, Ann-Mari Thim által fémjelzett svéd Angelic Foe tarthat számot nagyobb érdeklődésre. Érdemes még megemlíteni a spanyol ritual folk zenekart, az Árnicát, a Treha Sektori francia dark ambient projektet, a 25. születésnapját ünneplő német Thorofont, valamint a neoclassical/martial industrial egyik előfutárának is tekintethető, 35 éves jubileumi koncertet adó angol In the Nurseryt, mely szintén öt év után tér vissza a WGT-re.
A fent említett, már hivatalosan bejelentett fellépők mellett még számíthatunk pár érdekes névre, melyek az elkövetkező napokban-hetekben lesznek közzétéve.

Az egyre erősebb amerikai neofolk színtér egyik legnépszerűbb reprezentánsa, a King Dude néven alkotó TJ Cowgill zeneileg ugyan már kissé ellépett a kezdeti neofolk hangzásvilágtól, az akusztikus gitár mellett erősen dominál már az elektromos is, a folk mellett a rock, a blues, a country is egyre nagyobb szerepet kap dalaiban, de továbbra is nagyszerű szerzeményeivel bizonyítja, hogy nem véletlen a népszerűsége. Tavaly Berlinben élőben is láttam, akkor szólóban, egy szál gitárral lépett fel (a végén pár számban egy szál zongorával), de egyedül is nagyon hatásos, meggyőző koncertet adott, ennek hatására szerettem meg igazán zenéjét. A korai lemezek borzasztó hangzásával addig nem tudtam mit kezdeni (és azóta sem, pedig a dalok maguk jók lennének), a 2014-es Fear viszont már nagyon jól szól (nem véletlen, producer: Bill Rieflin [Ministry, Pigface, KMFDM, Swans stb.]) és nagyon jó számok vannak rajta, azóta is azt tartom a csúcslemezének, mindent összevetve azt hallgattam a legtöbbet 2015-ben. A tavaly megjelent Songs of Flesh & Blood - In the Key of Light kicsit nehezebben emészthető anyag borongósabb hangulatával, több hallgatást igényel, és bár messze nem éri el a Fear zsenialitását, ezen is jó pár kiváló szerzemény található. Az idei európai turnén ezt a lemezt mutatják be, ezúttal már zenekari felállásban, egy dobos és egy billentyűs kíséretében, és örömteli módon Budapestet is érintve, ahol az A38-on lépnek fel március 2-án. Számomra mindenképp az idei év (eddig) legjobban várt budapesti koncertje (persze még nagyon az év elején vagyunk, ki tudja,mit tartogat még a későbbiekben ez az esztendő, de most ennek örülök a leginkább).

A múltkori müncheni Sieben/Twa Corbies-koncert után ismét Bajorország adott otthont egy ígéretesen hangzó neofolk eseménynek, ezúttal Nürnbergbe látogathattak a stílus szerelmesei, hogy megnézzék a színtér pár emblematikus zenekarát. A müncheni kis klub után ez egy jóval nagyobb helyszín volt, amit meg is töltöttek az érdeklődők, minden jegy elkelt a koncertre.

Az első fellépő a német League of Youth volt. Ők ketten vannak a színpadon, és klasszikus neofolkot játszanak akusztikus gitárral és dobokkal (a szokásos állótam+cinek leosztásban). Ilyen felállásnál sok változatosságot nem lehet elvárni a műsortól, az számít, hogy milyenek maguk a dalok. És nem rosszak. Nagyrészt angolul énekelnek (egy szám németül szólt), a zene persze hasonlít már korábban másoktól (a "nagyoktól") hallottakra, de mégis megfogja az embert, hiány van az egyszerű, dallamos, slágeres neofolkból. Ez tipikusan olyan helyzet, hogy ha ismeri az ember a dalokat, akkor jól együtt lehet énekelni (pl. a tábortűz körül, hogy egy régi közhellyel éljek), de ismeretlenül sem válik hamar unalmassá, főleg úgy, hogy ezen az első fellépésükön bemutatkozásként csak 5 dalt játszottak (közte a 13 Years of Carrion sajátos, flangeres gitárhangzásra épülő feldolgozását). Ez a rövid fellépés arra volt jó, hogy az ember megismerje a zenekart, és kíváncsian várja, hogy merre visz az útjuk. Nyomtalanul eltűnnek, mint jó pár hasonló próbálkozás, vagy feltörnek, mint néhány szerencsés (és persze tehetséges) formáció. A lehetőség mindenesetre megvan bennük. Ennek egyik biztató jele a magabiztos előadásmód, főleg a gitáros-énekes részéről, a dobos inkább csak színez, mint oly gyakran a hasonló zenekarokban, pedig ügyesen megkomponált dobokkal sokkal többet ki lehetne hozni ebből a zenéből, sokkal nagyobb hatást lehetne elérni.

A nagy sikerű Blood of the Grove után megjelent az ausztrál Lakes új nagylemeze (vagy a régi terminológiák szerint mondjuk inkább minialbum, 8 szám található az anyagon, 25 perc terjedelemben - bár a vinilkorszakban nem volt ritka ez a hossz egy nagylemeznek sem), ezúttal a svéd Beläten (a trepaneringsritualenes Thomas Ekelund saját kiadója) gondozásában. A zenekar ott folytatja, ahol az előző lemezzel abbahagyta (ez már az előzetes kislemez, a Carved Remains fényében is sejthető volt), a post punk és a neofolk legjobb hagyományai keverednek: akusztikus(abb) gitárakkordok, darkos gitárdallamok, erőteljes, főleg tamokra épülő dobok, gyomorba vágó basszusgitár, kántálós ének. A dalok talán nem annyira fogósak, nem annyira "slágeresek", mint az előző anyagon (vagy csak több hallgatás kell nekik - ez végül is a Blood of the Grove esetében is így volt, nem elsőre hatnak a számok, fokozatosan érnek be, persze ez nem baj), de akinek tetszett a Lakes eddigi munkássága, az ebben a lemezben sem fog csalódni, egyértelműen azt az irányvonalat viszi tovább, amit a korábbi kiadványaival lefektetett. "Újdonságként" talán azt lehet megemlíteni, hogy a Dragon Current című dalban női ének is hallható - minden mást a zenekart vezető Sean Bailey vett fel egyedül. Ahogy az előző lemeznél is, itt még inkább mondhatjuk, hogy már csak a hossz miatt sem válik unalmassá az anyag, gyorsan elrepül ez a 25 perc, végig izgalmasan, üresjárat nélkül.

Komoly ellentmondást ébresztett bennem a REMETE várva várt debütáló, hivatalos albuma, a 2013 és 2015 között született darabokból álló Odabenn. A mérleg egyik serpenyőjébe Madura János személye, az általa életre hívott zenekarok és az általuk közvetített magas színvonalú kompozíciók sokasága (János tipikusan az a figura, aki bármilyen zenéhez nyúl, abból feltétlenül arany válik, legyen az neoclassical, industrial vagy bármi más) került, míg a másik oldalon a dark ambient műfajjal szemben viseltetett előítéleteim kerültek. Sokszor elmondtam (leírtam) már, a dark ambient számomra egyfajta zenei gettó, ahol ugyan akadnak szép számmal kimagasló előadók (éljen sokáig a LUSTMORD és a TROUM!) és alkotások, mégis a sok kacat és hulladék egyfajta posványt eredményez, szerintem. Mindez hogy jön ide? Úgy, hogy az Odabenn az eddigi legdarkabb ambient Madura-alkotás. Ennek okán mielőtt még mélyebbre merülnék a témában, máris kijelenthetem: az Odabenn számomra a 2015-ös esztendő legjobb magyar zenéje, mégis némileg csalódást keltett bennem. 

A lemezt indító Hajnali hant gátlástalanul irigységre fakasztaná a műfajban tébláboló csoportok 99 százalékát, és a legnagyobbaknak is vastagon a becsületére válna. Ez a fajta zenei sodrás és delejesen örvénylő káprázat jelenthet talán kiutat a műfajon egyre inkább eluralkodó céltalanságból és ötlettelenségből. Az Ahol csend honol is ezt az utat járja tovább, miközben egyre mélyebbre hatol, de lényegében felesleges is tételekre bontani a korongot, hiszen egyben érdemes hallgatni és tárgyalni is. Azt azért még feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy a Metanoia egy erősen RAISON D'ETRE hangulatú szerzemény, de plágiumról vagy másolásról szó sincs, csupán az ösvény közös, amin a két csoport halad (habár a REMETE esetében az igazán mély frekvenciás hangok kevésbé kerültek előtérbe, itt inkább a karcosabb megszólalásé a főszerep), ennek ellenére szinte a komplett nemzetközi mezőny kapaszkodhat a potméterekbe, ha tartani akarja a lépést a kérges bőrű természetlakóval. Ütemek (vagy inkább robajlások) elvétve akadnak ugyan, de a dobok mégis eltűntek János aktuális eszköztárából, ellenben Varga Betty személyében egy olyan érzéki finomsággal bíró énekesnőt tudhat soraiban a REMETE, akinek varázslatos hangjától képtelenség nem szerelembe esni. 

A CD-borító színvilága számomra hangyányit meglepő és eklektikus, de Bodrossy Márk ezúttal is kifogástalan ízléssel dolgozott és ruházta fel ezt az érzelemgazdag kiadványt. Aki egy picit is vonzódik a kísérleti dark ambient zenék iránt, az feltétlenül fektessen be ebbe a produkcióba egy lemez megvásárlásával, én mindössze annyit fűznék még hozzá zárásként, hogy a következő albumra egy kicsit több dobot és férfi vokált igényelnék. Előre is köszönöm! 

A magyar Far From... Records második kiadványaként látott napvilágot az amerikai Et Nihil és a magyar Larrnakh zenekarok közös (megosztott) kislemeze.

Az A oldalon az Et Nihil On the Brae című felvétele található. Igazi klasszikus neofolk, a legjobb hagyományok szerint. Egyszerű hangszerelés (akusztikus gitár, basszusgitár, dob, trombita), fülbemászó, rögtön megragadó dallam, lendületes előadásmód - minden együtt van, ami egy neofolk slágerhez kell.

A B oldal a Larrnakhé, ők a Behind the Sun című kompozíciójukat adták be a közösbe. Ez a dal mondhatni ellentéte az előzőnek, legalábbis olyan értelemben, hogy egy nyugodt, lassan építkező, neoklasszikus/ambient darabot hallhatunk, elsősorban billentyűs hangszerekre alapozva (hegedű- és basszusgitáreffektekkel kiegészítve). Hosszabb felvezető után, a csúcsponton, amikor belép az ének meg a dob, hirtelen vége is szakad, pedig az ember még szívesen hallgatná, kíváncsi lenne rá, hová alakul, mivé fejlődik a dal. Jó, persze ez a formátum (7") jellegéből is adódik, ennyi fér rá egy kislemezre. Hátha a jövőben hallhatjuk ennek a szerzeménynek a kibővített, jobban kibontakozó verzióját is valahol, én mindenképp vevő lennék rá.

Ahogy az egész lemez is ajánlható mindazoknak, akik érdeklődnek a színvonalas neofolk/neoclassical kiadványok iránt. A kivitelezés is nagyon szépen sikerült, mind a (fekete-fehér) külső borító, mind a (szintén fekete-fehér) belső "kísérőlap" minőségi munka, méltó párja a remek zenének.

Az idei esztendő búcsúztatása a Far From... Records jóvoltából egy valódi zenei csemegével szolgál. A tengerentúli neofolk egyik alappilléreként is számon tartott, Chicagoban székelő ET NIHIL zenekar és a magyar LARRNAKH csoport egyesítette erejét egy 7"-es vinil korong által. A közös kiadvány 1-1 rövidebb, ám rendkívül erőteljes, lendületes, illetve mélyre ható kompozíciót foglal magában, természetesen exkluzív köntösbe csomagolva. A 150 példányra limitált fekete lemez beszerezhető közvetlenül a zenekaroktól, illetve a kiadótól is.