Eredetileg 2009-ben jelent meg ez a kiváló összeállítás tetszetős CD box formátumban a NER tengerentúli divíziójánál, a Nerusnál, de az anyacég, hallgatva az idők szavára és az egyre erősödő igényekre, 2017-ben vinylen is megjelentette, amiről szégyenszemre lemaradtam, de 2024-ben egy ismételt vinyles megjelenés (hivatalosan clear pink megjelöléssel, de én inkább lilának szeretem látni) által végre birtokba tudtam venni.
A DEATH IN JUNE örök érvényű, megkerülhetetlen legenda és alapvetés. Persze, különösen a 2000 körül fokozódó konfliktusok kiadókkal, zenésztársakkal, zenekarokkal már némileg árnyalták a képet, majd a későbbiekben lezajló történések és megjelenések talán mérsékelték is mind a zenekart, mind konkrétan a Douglast addig glóriaként övező dicsfényt, de történjen bármi, a DEATH IN JUNE jelentősége, korokon átívelő hatása megkérdőjelezhetetlen, a több fronton történő kisiklások ellenére is. A DEATH IN JUNE fogalom és nem csupán a vonatkozó műfajon belül, a hatása és konkrétan az esszenciája visszavonhatatlanul meghatározó jelentőséggel bír, szimbólumokkal koronázott lírája és melodikussága megkerülhetetlen.

A Karen Jebane által életre hívott GOLEM MECANIQUE a kortárs ambient-drone-folk kör egyik (el?)ismert megnyilvánulása, sokan hallgatják a műveit, esetleg kedvelik is, támogatják, mellettem azonban eddig valahogy mindig elment, igazán soha nem éreztem rá a zenéjére, lássuk, hogyan változik esetleg az álláspontom az Ameq kazetta meghallgatását követően.

Rögtön az elején "lelövöm a poént", marad a kissé közömbös viszony, hiszen a több formációból (LA MANTA, OUTRENOIR, INSUB META ORCHESTRA stb.) ismert Karen (aki egyébként állítólag rajong a black metal és a goth rock zenékért) ugyan szépen énekel és többségében megfelelő érzékkel közelít a komponáláshoz, engem igazán mégsem hoz tűzbe. Lehet, hogy csak én nem találom a megfelelő kapaszkodót a zenéje kapcsán, de bármennyire próbálom is megérteni és befogadni, a produkciói rendre elmennek mellettem. Többségében a sablon experimental-folk panelekből építkezik az Ameq esetében is a zene, csekély izgalommal fűszerezve, rendkívül lágyan és érzékien megfogalmazva, tehát papíron működnie kellene, de mégsem éri el nálam a kívánt hatást, azt ellenben feltétlenül pozitívumként kell említenem, hogy a zene többségében élőben, hangszerek által (gitár, basszusgitár, zongora) van megszólaltatva, sok-sok effekttel persze. Stephen O'Malley nyilatkozta egy alkalommal, hogy "Karen Jebane a szférák hangja". Nos, nem vonom kétségbe, de megerősíteni sem tudom, nálam inkább az jön át, hogy a hölgy nagyon szeretne hihetetlen mélységek és magasságok között szárnyalni, de a próbálkozás rendre elbukik és így marad a félmegoldásként értékelhető köztes lét, az egyhangú, de stabil sivárság.

Az itt tárgyalt kazetta 40 példányban jelent meg és tudomásom szerint az utolsó darabig gazdára is talált.

Spirituális és fizikai mélységekből egyaránt fakadó torokének és morajláshullám táncoltatja megpihenni vágyó, ám nyugalmat nem lelő hallójárataimat, miközben fenségesen titokzatos mesterművek ambivalens textúrája ölel körbe megnyugtatóan, mégis természetes nyomás alá helyezve. A Bekaa-völgy felett lenyugvó Nap fényében kőtömbök sokasága udvarokat, romos templomokat kerít körbe, a kézzel faragott monolitok megfejthetetlen talányokat rejtenek, de mindeközben egyedülálló zarándoklat ígérete kecsegtet minduntalan, miközben az isteni hatalmak jelenléte vibrál lélekfacsaróan, eltiporva, majd felemelve, unos-untalan ráébresztve a gyarlóságra, átléphetetlen határokat feszegetve, végeláthatatlan labirintusokként fonódva össze. Nincs magyarázat, csupán tapasztalat, ami a kételyt erősíti és újabb utazásokra sarkall a tér és az idő ismétlődő összecsapásainak kereszttüzében, a trilitonok árnyékában, ősi civilizációk mágikus kisugárzásaival övezve. Időrágta romok által közrefogva nyílik ki igazán a szem a meditációra, intenzív élmények forgatagában. Monumentális, mégis aprólékosan kidolgozott, szakrális templomromok falai között száll a lélekfacsaró disszonancia, újra és újra erőre kapva. A hang belülről szól... 

Experimental, azon belül is talán a drone a legkézenfekvőbb támpont, de ez nem is igazán fontos, a hangok táncolnak és utaztatnak. Kell ennél több?

Fekete és zöld vinyl verziók, továbbá CD-n is elérhető, a beszerzés fokozottan javasolt a kísérleti zenei utazások iránt érdeklődőknek. 

Több alkalommal, több fórumon nyilatkoztam már annak kapcsán, hogy ugyan mértékkel és erős szelektálással, de egyes dark ambient alkotásokat igazán magas fokon értékelek. Ennek a halmaznak az egyik kivételesen erős eleme az alábbi írás tárgya is.

Az 1980-ban Brian Williams által alapított brit LUSTMORD formáció egyértelműen az experimentális-indusztriális zenék egyik oldalhajtásaként aposztrofálható dark ambient kiemelkedően legfontosabb alapvetése és sarokpontja, továbbá immáron évtizedek óta fényesen ragyogó ékköve, ezen kívül az industrial kör kultusz figuráinak serege köthető ehhez a munkássághoz ilyen vagy olyan módon. Albumok, kollaborációk sokasága és elképesztő hangulattal bíró alkotások sora, kreativitás és a műfaj sajátosságából eredő szűk keretek között is ötletektől feszített előrehaladás, szerteágazó audiovizuális alkotások jellemzik az eddigi életmű elemeit, amelyek közé azért persze ritkán, de néha (elkerülhetetlenül) csak becsúszott néhány kevésbé sikerült alkotás is. Alapvető, hogy egy (többnyire) instrumentális, a szabvány zenei formáktól messze elrugaszkodó formát nem könnyű több mint 30 éven át folyamatosan izgalmas köntösbe burkolni, nem is állítom, hogy a LUSTMORD ezt minden próbálkozásával elérte, ettől függetlenül többségében maradandó és klasszikus albumokat, kiadványokat szabadított a világra Williams úr és összességében a komplett életmű közel áll a fojtogatóan zseniálishoz, a ritkán előforduló megingásokat jóindulattal át is lehet lépni. A 2009-ben megjelent The Dark Places Of The Earth például egyértelműen a műfaj (egyik) legfényesebben, illetve sötéten ragyogó ékköve, maga alá temető, elnyelő hangóceánja (a korongot bemutató lipcsei koncertet volt szerencsém a helyszínen megtekinteni és biztosan állítom, életem egyik meghatározó élményeként került besorolásra az említett produkció). Loopok ilyen magas szintű egymásra úsztatása, rétegződése megfelelő ízléssel és struktúrával egészen komoly technikai felkészültséget és kreativitást igényel. Nézzük azonban jelen kritika tárgyát, az aktuális albumot közelebbről...

A dp-motiv hosszú éveken át tartó, kisebb-nagyobb megszakításokkal történő szunnyadása egy természetes folyamat természetes következményeként többé-kevésbé ezzel a rövidke írással ezennel (ideiglenesen) megszakad. Nincsenek magasztos célok, hangzatos ígéretek, csupán a lelkesedés minimális burjánzása, vagy inkább csak egy szikra. Minden más másodlagos és majd alakul, esetleg fejlődik, vagy éppen kimúlik. 

Nincs alkalmasabb alany, muszáj a CURRENT 93 egyik aktuális kiadványával visszatérni az ösvényre. Részemről, minden tévútjával, megingásával, ellentmondásával és útkeresésével együtt a bölcs prófétává, mindeközben önironikussá érett David Tibet által irányított csoport a jelenkori alfa és omega a színtéren és többségében azon túl is és immáron évtizedek óta. A The Astral Crimes Of Stephen Hawke korongon (egy varázslatos sorozat részeként) egy összefüggő experimental-ambient-industrial hangfolyammal öleli körül a hallgatót, az első pillanattól tetten érhető mágikus varázslat kétség kívül hatása alá von és az utolsó hang lecsengését követően sem ereszt a markából huzamosabb ideig. Ez a zene tökéletesen letisztult adaptációja a korai évek több esetben harsány és radikális megoldásainak, hiszen a struktúra más, de a koncepció egy folyamat stabil építőkockája és nem ritkán a homályos háttérből, de konkrétan korabeli hangképekkel alátámasztva. Talán a kísérleti neofolk újabb ékkövét alkotta meg a CURRENT 93, de ez még az idő kérdése is, én azonban feltétlenül bizalommal tekintek a jövőbe és próbálom befogadni ezt a mennyiségében és minőségében is impozáns kreatív áradatot, mert továbbra is csak a zene számít és az ebben az esetben (is) felkavaróan csodálatos, minden elemében és ízében varázslatos, egymásba fonódó visszhangok és hangképi torzulások kergetőznek önfeledten minden pillanatban, unos-untalan a CURRENT 93 életmű dicsfényes hagyományait kiterjesztve és kiteljesítve. 

A korong 500 példányban jelent meg, fekete, vastag karton tokban, amelynek az előlapján David Tibet grafikája csodálható meg, a hátoldalán pedig a cím és a katalógusszám David kézírásával, plusz, az igazán szerencsések és gyors reagálásúak még Tibet dedikációjával is gazdagodhatnak. 

(Mindig figyeltem arra és ragaszkodtam hozzá, hogy ha koncertajánlót rakok ki, akkor valami személyeset írjak, ne csak a hivatalos sajtóanyagot vegyem át egy az egyben. Most azért vagyok kicsit nehéz helyzetben, mert a sajtóanyagot is nagyrészt én írtam, nem nagyon tudnék mást mondani, úgyhogy most kivételesen átveszem a teljes szöveget, helyenként azért kiegészítem pár személyes megjegyezéssel.)

A 2000-es évek második felében a Hyperborea fesztivál meghatározó része volt Budapest neofolk/martial industrial/dark ambient életének. Olyan nagyszerű zenekarok léptek fel a rendezvénysorozat keretében, mint az Ordo Rosarius Equilibrio, az In Slaughter Natives, a Spiritual Front, a Derniere Volonte, a Raison D'Etre, a Triarii, a Karjalan Sissit és sokan mások. Aztán sok év szünet, majd a Camerata Mediolanense különleges templomi koncertje következett, és most folytatva a régi hagyományokat egy nagyobb szabású fesztivál képében tér vissza. .

Sajnos egyre ritkábban történik említésre méltó esemény ebben a közegben hazánkban (a tavalyi Camerata Mediolanense-koncertről nem számoltunk be, ez mindenképp a mi hibánk, pedig az egy említésre méltó, nagyszerű esemény volt), így most külön öröm, hogy végre egy igazán nagyszerű rendezvény jut el hozzánk.

A dán Of The Wand And The Moon kimondottan közel áll hozzánk, meg sem tudom számolni már, hányszor láttuk őket koncerten Európa számos országában, szólóban, duóban, teljes zenekarral (többek között Magyarországon is több mint 10 évvel ezelőtt), és mindig elmegyünk és megnézzük őket, újra meg újra, mert sosem okoznak csalódást. Az utóbbi években a stílus élvonalába küzdötték fel magukat, nem érdemtelenül, mert mind lemezen, mint élőben nagyszerű teljesítményt nyújtanak. 10 évvel a legutóbbi nagylemez, a zenekar csúcsteljesítményének tekinthető The Lone Descent után tavaly jelent meg az új album, a Your Love Can't Hold This Wreath Of Sorrow. Sokan mondják (többek között maga a zenekar is), hogy ez a lemez teljesen más lett, mint az előző(ek). Én ezzel nem teljesen értek egyet, számomra ez az anyag az előző egyenes folytatása, ugyanazt a hangulatiságot, zenei világot tükrözi, helyenként kicsit más eszközökkel megvalósítva, kicsit (de nem szélsőségesen) elrugaszkodva az eredeti iránytól, de mindez jól illeszkedik abba az ívbe, amit a zenekar több mint 20 éves létezése alatt végigkövethettünk. Mára a kevés megmaradt aktív “neofolk” (ha lehet még ezt a meghatározást használni) zenekarok egyike, azok közül is az egyik legjobb, úgyhogy tényleg örülhetünk, hogy az aktuális turné keretében a blindblindblind és a Memento Mori elhozza őket Budapestre is. Méghozzá micsoda kísérettel.

A svéd Trepaneringsritualen a brutális rituális industrial jeles képviselője, kiváló lemezeivel (és még inkább hatásos koncertjeivel) sokak elismerését vívta ki az elmúlt 10 évben. Bár a 2018-as magyarországi koncertjén nem voltam ott, külföldön viszont már többször is láttam, és nyugodtan mondhatom, ha valaki egyszer látja, nem tud szabadulni a hatása alól (egy kép vagy egy felvétel nem tudja az élményt igazán visszaadni, de talán az itt szereplő fotók azért valamit sejtetnek).

Ellenben az ausztrál Kollaps már többször is játszott nálunk, viszont nekem sajnos eddig mindig kimaradt. Pedig zajos postindustrial zenéjük sodró lendületű és magával ragadó, és élőben ez a hatás valószínűleg hatványozottan jelentkezik, letépi a fejet, szétnyomja a mellkast, megsemmisíti a hallgatót. Aki szereti az ilyet, meg úgy általában az igazi, oldschool ipari zenét, az nem hagyhatja ki ezt a koncertet sem.

És ha ez még nem lenne elég: szerintem sokak szívét megdobogtatja, hogy sok év szünet után újra színpadra áll az egyik legjobb (sőt, talán nyugodtan mondhatjuk, hogy a legjobb) magyar neofolk/pszichedelikus/experimentális zenekar, a Scivias. Arról sajnos nincs pontos információnk, hogy mi várható tőlük, a szervezők csak annyit közöltek, hogy új felállással és új műsorral térnek vissza. Mivel mindig biztosak lehetünk benne, hogy a Sciviastól minőségi anyagra számíthatunk, ezért már előre nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ezt látni kell.

A második nap már kevésbé volt nyugodt. A program sem hagyott sok üresjáratot, és a háborgó tenger is szokatlan igénybevételnek tette ki a közönséget és a fellépőket is (különösen az est második felében).

A Lamia Vox kellemes meglepetés volt. Nem szimpla (csendes, nyugodt) dark ambient, hanem mozgalmasabb, élettel telibb, néha harcias is. Pozitív, hogy van ének is benne. A Darkwood továbbra is a legjobb neofolk koncertzenekar. A szokásos műsor, a szokásos felállás (plusz egy vendég, Terry az amerikai In Ruinból gitáron), a szokásos tökéletesség. Peter Bjärgö "szólókoncertje" sok zenésszel. Kellemes műsor, bár azt nem tudtuk eldönteni, hogy saját számok vagy Dead Can Dance-feldolgozások. Az Of the Wand and the Moon ezúttal négyesben, dobos nélkül. Más hangulata van így a daloknak, főleg az utolsó lemez számainak, de így sem rossz. Az Ordo is dobos nélkül, de az nem tervezetten, hanem úgymond "egészségügyi" okok miatt. Szegény Peter Bjärgőnek kellett beugrania dobolni, de láthatóan nem igazán tudott mit kezdeni a számokkal. Aztán rájött, hogy a kevesebb több, összességében nem volt végül gond. A körülmények láthatóan a basszusgitárost is megviselték "egészségügyileg". A TriORE vitte tovább az Ordo hangulatát, sajnos körülményeit is. Furcsa élmény egy mozgó, (erősen) imbolygó helyszínen koncerteket nézni. Ritka, egyedi, nem könnyen megismételhető. Az In Slaughter Natives hozta a jól megszokott sötétséget, "gonoszságot", ragyogóan, mint mindig. A "meglepetésfellépőről" szót se ejtsünk, nem volt kellemes meglepetés.

Ahogy azt már a beharangozóban is írtuk, nagyszabású esemény volt szeptember közepén a Stockholm és Riga között közlekedő tengerjáró hajón. Impozáns fellépőlistával, egyedi körülmények között. Az első nap volt a nyugodtabb, mind a program, mind a körülmények szempontjából. Azok a zenekarok, amelyeket szeretek (a fellépés sorrendjében: The Protagonist, Triarii, Spiritual Front) hozták, amit mindig szoktak, sokszor láttam már őket, mindig jók. A Rome-ot sosem szerettem, és ezen ez a koncert sem változtatott. Nem volt vele semmi különösebb gond, de nem az én zeném, nagyon. A klasszikus CMI-zenekarok közül a Sephirothot és a Brighter Death Now-t nem igazán hallgattam sosem, de nincs velük bajom, kíváncsian hallgattam őket, még tetszettek is valamennyire. És akkor most jöjjön pár fénykép, mindegyik fellépőről, van, akiről több, másról kevesebb (ahogy a körülmények engedték). Riesenberger Mónika felvételei.

A korai Ordo Equilibrio egyik legnagyobb slágere volt a Nature Seeking Equilibrium (War!, ahogy mindenki ismeri), és a mai napig a közönség kedvence a koncerteken. Nem véletlenül, mert nagyon hatásos és erős számról van szó, ami annak idején egy limitált kislemezen jelent meg a Cold Meat Industry gondozásában. Most, több mint 20 év után Tomas Pettersson úgy döntött, hogy elkészíti a dal mai verzióját, megőrizve az eredeti militáns bombasztikusságát, de persze beleépítve az ORE jelenlegi hangzásvilágát. És hogy az élmény és a hatás tovább fokozódjon, a lemez másik oldalán a death industrial manapság legnépszerűbb neve, a szintén svéd Trepaneringsritualen verziója hallható, természetesen saját képére formálva a dalt.

A kislemez (stílusosan) a Equilibrium nevű portugál kiadó gondozásában jelenik meg, kétfajta kiadásban, fekete és vörös vinilen, sötétvörös és fekete csomagolásban. Mindkét verzióból 222 példány érhető el. Megrendelhető a kiadó oldalán.

Az idei évben (wegen organisatorischen Gründen, ahogy a helyiek mondanák) sajnos csak egyetlen koncerten, a magyar The Moon And The Nightspirit wachaui romtemplomnál tartott fellépésén volt lehetőségünk fényképezni. Így idei fotógalériánk kicsit szegényesebb lesz a korábban megszokottnál, de cserébe erről az egy koncertről bőséges képanyaggal tudunk szolgálni, szinte a fellépés minden percét megörökítve. A felvételeket ebben az évben is Riesenberger Mónika készítette

Azoknak, akik nem jutnak el a svéd hajókirándulásra, a közelben, a lengyelországi Lódzban megrendezésre kerülő második Dark Rapture fesztivál nyújthat némi kárpótlást. Három zenekar (Ordo Rosarius Equilibrio, In Slaughter Natives, Of the Wand and the Moon) is fellép itt, akik a hajóúton is játszanak, kiegészülve a sokak által kedvelt egykori Cold Meat-előadóval, Mortiisszal. Jegyeket a szervezőknek küldött e-mailben lehet igényelni, ezen a módon kapják meg a további információkat is.

A két évvel ezelőtti, nagy sikerű jubileumi Cold Meat-fesztivál után a Death Disco és a Cold Meat Industry csapata tovább emeli a tétet és egy még nagyobb szabású eseménnyel állnak elő. Annyiban mindenképp, hogy egy 40 órás, tengerjáró hajón tartott fesztivál még nem nagyon volt ebben a közegben. És ennek megfelelő felállást hoztak össze rá, a legnagyobb (egykori) Cold Meat-nevek mellett a neofolk (jelenleg létező) legjelentősebb zenekarait is megnyerték eme nemes esemény számára. A fellépők listája valóban impozáns: CMI-vonalról itt lesz az Ordo Rosarius Equilibrio, az In Slaughter Natives, a főnök zenekara, a Brighter Death Now, a Sephiroth, a Protagonist, valamint az arcanás/sophiás Peter Bjärgö, a részben szintén Cold Meat-es kiadású TriORE, és akkor már persze a Triarii is fellép. A neofolk vonalról érkezők közül a Spiritual Frontnak is volt Cold Meat-es kiadványa (az ORE-val közös Satyriasis), valamint itt lesz még az újkori akusztikus gitáros neofolk két legnépszerűbbnek mondható zenekara, az Of the Wand and the Moon és a Darkwood. A Rome a Flowers from the Exile című nagylemezét adja elő teljes egészében (ami mellesleg azért vicces kicsit, mert pont az volt az első nem Cold Meat-es lemezük), és végül a CMI kistestvérének tekinthető kanadai Cyclic Law kiadó képviseletében eljön az orosz Lamia Vox is.

Az eseményt az MS Romantika nevű tengerjáró hajón (ami egyébként egy menetrend szerinti "komp" Stockholm és Riga között) tartják, szeptember 14. és 16. között. Szeptember 14-én, szombat délután 5-kor elindulnak Stockholmból, este koncertek, majd vasárnap délelőtt kikötnek Rigában. Ugyanúgy délután 5-kor elindulnak vissza Stockholmba, este szintén koncertek, majd hétfő délelőtt 10:30-kor érkeznek vissza. A jegyek kb. 85 és 630 euró(nak megfelelő svéd korona) közötti összegbe kerülnek, ami tartalmazza a szállást is, az ár az elhelyezés módjától függ: 4 személyes vagy 2 személyes kabin, tengerre néz vagy a hajó belseje felé, esetleg deluxe kabin vagy lakosztály.

Jegyek a szervezők oldalán, az egyéb ismert csatornákon további hasznos információt is lehet szerezni az egyéb részletekről.

Bár a fellépők több mint felét már nyilvánosságra hozták, eddig még igazi nagy dobást nem jelentettek be a 2019-es WGT-re (ahogy ezt az elmúlt években megszokhattuk), de azért így is bőven van mit ajánlani az oldalunk irányvonalába vágó együttesek közül, és hátra van még három hónap, addig még sok minden történhet.

Rögtön egy új zenekarral kezdenénk a sort, de nem kezdőkről van szó: az olasz Lust Syndicate Simone Salvatori (Spiritual Front) bugyuta mondanivalójú, de zeneileg mindenképpen izgalmas antikapitalista martial industrial projektje. És ha már Olaszország és harciasság, akkor itt kell megemlíteni a harcias középkori neofolk őszenekarát, a Camerata Mediolanensét. Maradva még az olaszoknál, de már csendesebb vizekre evezve, megemlíthetjük a neoklasszikus Ashramot is, ráadásul a zenekar két tagja, Luigi Rubino zongorista és Edo Notarloberti hegedűs (aki korábban az Arginében is játszott) külön-külön, szólóban is fellépnek a fesztiválon.

Az elmúlt évek pozitív fejleménye, hogy szinte minden évben van legalább egy (néha több) magyar fellépő (az első 10-15 évben ez nem igazán volt jellemző), idén a Moon and the Nightspirit lesz az. Volt egy időszak (2008 és 11 között), amikor szinte minden évben játszottak, de aztán ennek valamiért vége szakadt, most 8 év után térnek vissza a Treffenre.

Többször felmerült már, hogy mennyire lehet a King Dude-ot ehhez a körhöz sorolni (még). Zeneileg (már) nem igazán, de a gyökerei végül is innen származnak, a kapcsolódási pontok továbbra is megvannak (és a legutóbbi lemezen ismét vannak olyan pillanatok, melyek ezt a vonalat idézik), meg egyébként továbbra is jó, amit csinál, úgyhogy mindenképpen ajánlott.

A svéd Coph Nia is nagy visszatérő. Amíg még volt Cold Meat Industry, volt CMI-nap a WGT-n, addig többször is felléptek, aztán évekig nem nagyon lehetett hallani felőlük (a kiadó is inaktív lett, szétszéledt a kör), de most, 12 év után újból színpadra állnak.

A neofolk színtér egyik legjobb gitárosa és zeneszerzője, Michael Cashmore a litván képzőművész-énekesnő, Shaltmira társaságában lép fel, nemrégiben (na jó, ez relatív, több mint egy éve) a Trisolnál megjelent közös nagylemezüket mutatják be.

Említésre méltó lehet még a lengyel industrial zenekar, a Job Karma (akik mellesleg/nem mellesleg a nagyszerű Wroclaw Industrial Festival szervezői is egyben), a popos neofolkot vagy neofolkos popot játszó német St. Michael Front, valamint a klasszikus gitáros "csendesfolk" vonalat képviselő portugál Urze De Lume (akik valamiért franciaként vannak feltüntetve a fesztivál oldalán).

Számunkra mindig is a zene volt a legfontosabb a WGT-n, a koncertek, a zenekarok, de azért az egész rendezvénynek van egy különleges hangulata, ami mindenképp figyelemre méltó - nem mondom, hogy csak ezért érdemes elmenni, de ez is hozzátesz a koncertek nyújtotta élményhez, a kettő együtt adja a fesztivál egyediségét. És még ha az elsődleges érdeklődési körből nem is mindig lehet találni megfelelő alanyokat, sok egyéb érdekesség van ott, csak keresni kell.

Korábban már hírt adtunk a Darkwood-tribute megjelenéséről, most lássuk, milyen lett a lemezanyag.

Az amerikai David E. Williams a Nothing Left to Lose-t adja elő a Death in June stílusában, a Peaceful Snow zongorás hangzását és Douglas énekstílusát is megidézi. Nehéz eldönteni, hogy paródia-e vagy komolyan gondolja, de mindenesetre jó kezdés, jól sikerült feldolgozás (és még gitárszóló is van benne, amitől persze nem lesz jobb, sőt, de annyira azért nem is zavaró). A spanyol Har Belex a megszokott stílusában dolgozta fel a Lied am Feuert, akusztikus gitárral, csellóval, tangóharmonikával, torzított basszusgitárral, spanyol nyelvű szöveggel. Nagyjából követi az eredetit, csak a szöveg a fő különbség, de ez is szám is rendben van, és kiválóan is szól, mint általában a Har Belex felvételei. A német Traum'er Leben a Verloneres Heer erőteljes verzióját szállítja, női énekkel, izgalmas hangszereléssel. A dal alapja itt is az eredetit követi, viszont a pulzáló basszus és a zajos alapok kis ipari hangzást is kölcsönöznek a dalnak. Ez is kiválóan sikerült. A válogatás ötletgazdája, szervezője, az amerikai In Ruin a Break of Dawnt hozza, itt is mondhatjuk, hogy többé-kevésbé az eredeti nyomán, csak apróságokat tesznek hozzá, korrektül eljátsszák a dalt, sokkal többet nem nyújtanak, de ezzel sincs semmi gond. A szintén amerikai Crooked Mouth kis népzenei ízt ad a Secret Placeshez, bodhránnal, citerával, furulyával, de az alap itt is az akusztikus gitár az eredetivel megegyezően, férfi és női énekkel. Sajnos a hangzás nem a legjobb (az előzőekhez viszonyítva legalábbis), de a dal maga hangulatos.

A B oldalt is egy amerikai zenekar, a Night Profound nyitja az Epitaphfal, ők is kicsit "vadítottak" a dalon a Traum'er Lebenhez hasonlóan, a gitár erőteljesebb, a dob lüktetése is hatásos, a "kiegészítő" hangszerek (zongora, cselló, melodika) jól illeszkednek a dal szövetébe. Ismét egy német szereplő, a Von Thronstahlból, az Allerseelenből, a Miel Noirból és még számtalan zenekarból ismert Marcel P. szólóprojektje, a Tyr-Kreis a Winterrune metalos verziójával járult hozzá a kiadványhoz. Elektromos gitár, gépi tamok, szintetizátorfüggöny - annyiból mindenképp különleges, hogy nincs még egy ilyen stílusú feldolgozás a lemezen. A német Irmeynsul szintén népzenei, pogányfolkos vonalon készített a Deutsche Sonnwendből feldolgozást, népi hangszerekkel, férfi és női énekkel. Aki ismer, az tudja, hogy a pogányfolk az, ami a lehető legtávolabb áll tőlem, de azért vannak kivételek, mint például ez a dal is, kimondottan tetszik. Az amerikai Jerome Deppe a Caucasian Tales "kísérleti folk" verzióját készítette el, pszichedelikus gitárokkal, zajokkal, zörejekkel, erre is mondhatjuk, hogy különleges, nincs még egy ilyen a lemezen. A lemezt a Darkwood maga zárja egy élő felvétellel, amit még jó régen, a 2002-es Wave Gotik Treffenen rögzítettek, nem a legtökéletesebb hangzással (kicsit aránytalanul szólnak a hangszerek), de jól megidézi a "hőskort".

Nem tudom, hogy csak azért, mert jó volt az "alapanyag" (az összes itt szereplő Darkwood-számot nagyon szeretem), vagy tényleg kimondottan jó munkát végeztek a zenekarok, mindenesetre a lemez minden percét élveztem, az elejétől a végig. Valószínű, hogy mindkét említett tényező szerepet játszik ebben. (Azt is érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb zenekar az utolsó három albumról dolgozott fel dalokat, csak egyen-ketten nyúltak a régi klasszikusokhoz. Ez nagyjából megegyezik egyébként a mostani Darkwood-koncerteken tapasztalható arányokkal.) Az biztos, hogy az idei év egyik legjobb kiadványa neofolk vonalon, aki teheti, csapjon le rá, amíg lehet.