Kim Larsen karácsonyi ajándéka a rajongóknak egy 500 példányra limitált kislemez, It's Like Dying on Christmas Day címmel, "nagyon fekete vinilen". A lemez két dalt tartalmaz, az egyik a We Are Dust (No Yule This Year, My love), ami a jövőre megjelenő következő Of The Wand And The Moon-nagylemezen, a The Lone Descenten is rajta lesz, kicsit más verzióban. Ebben a Fekete Algiz templomi kórus működik közre: Lorenzo Woodrose a dán Baby Woodrose pszichedelikus rockzenekarból, Aron a dán Aron pszichedelikus folk-rock zenekarból és Louise Nipper, az OTWATM hangmérnöke (aki Alouise néven énekesi karriert is folytat).
A lemez másik oldalán egy Lee Hazlewood-feldolgozás, a Dirtnap Stories hallható (ebben a dalban található a kislemez címét is adó It's Like Dying on Christmas Day sor), amiben a dán csellista, Soma Allpass vendégszerepel. A lemezt a Tesco Germany-től lehet megrendelni, amíg a készlet tart, valamint a Klicktracken digitálisan is megvásárolható (és itt meg is lehet hallgatni mindkét dalt kompletten, 30 másodperces részletekben). 

Christoph Ziegler (VINTERRIKET, NEBELKORONA, alkalmanként STURMPERCHT és egyebek) nem nyugszik, szeret mindenbe belekóstolni. Black metal, dallamos, gitáros (neo?)folk, ami ráadásul helyenként még "alpine" is (habár ez svájci létére még talán bocsánatos bűn), valamint industrial és egyéb elektronikus törekvések. Szép dolog a kreativitás és a sokszínűség, de talán kevésbé célravezető ezt ennyire szétaprózni a sok-sok projekt formájában. Mennyire sikerült ez Christoph barátunknak? Meglátjuk.

A nyitó Blut und Erde rögtön egyértelműsíti, mire számíthatunk a lemez hallgatása közben. Sziréna, harciasnak szánt, rongyosra effektezett üvöltözés, pergően feszes gépi ütemek, nagyzenekari hangfüggöny és így tovább, minden jelen van, hogy egy jót martialkodhasson a hallgató. Kellemes, azonnal dúdolható zenéről van szó, minden nagyon a helyén és közel tökéletes (akár bombasztikusnak is minősíthető) a hangzás, az összkép. Éppen csak az egyéniségre, a kreativitásra és a megkülönböztethetőségre való törekvés hiányzik az anyagból, de az nagyon. Tele a világ hasonló kvalitású, többnyire egy személyben, számítógépen alkotó előadókkal, de Christoph már viszonylag ismert név, így nyilván könnyebben eladható a termék, ha vele reklámozzák, ellenben véleményem szerint távolról sem merészség tucatnak, illetve kópiának titulálni, egyértelműen találhatóak ennél értékelhetőbb produkciók is a műfajon belül bőséggel. Az említett nyitó tétel mellett még az Ins Verderbent és a Trauermarscht érdemes külön említeni, mint jobban eltalált kompozíciókat, a többinek sajnos nagyon töltelék íze van. A Sperrstelle Nordost már a harmadik album a formációtól és nem érzem, hogy előrelépés történt volna az előzményekhez képest, habár akadnak lelkendező kritikák is a nagyvilágban, így távol áll tőlem, hogy bárkit eltántorítsak az ismerkedéstől. 

A műfaj kissé zsibvásár jellegét jól mutatja a 100 pédányban megjelent fémdobozos, limitált verzió, amihez többek között egy köteg szögesdrótot (mert az mindig jól jön), néhány töltényhüvelyt (pláne), zenekari pólót és egyéb kiegészítőket kap a bátor megrendelő, közel 50 euró ellenében.

www.atomtrakt.com

Eric Konofal kétségkívül a martial industrial, valamint a neofolk és társai vonulat egyik legkülönösebb alkotócsoportját hívta életre a nyolcvanas évek közepén LES JOYAUX DE LA PRINCESSE néven. Titokzatos, megfoghatatlan attitűddel bőségesen nyakon öntött munkássága, kiadványai, kinyilatkoztatásai ugyan olykor erősen megkérdőjelezhetőek, megkockáztatom, zavarba ejtően drasztikusak, de az biztos, hogy zeneileg többségében kiemelkedőt, vagy legalábbis figyelemre méltót alkotott.

A 2004-ben magánkiadásban napvilágot látó In Memoriam Philippe Henriot dupla EP egyértelműen az egyik legfontosabb anyagának tekinthető (természetesen a Douglas Pearce segítségével elkészített '89-es Östenbraun mellett), amely vitán felül iskolapéldája a csekély példányszámban hozzáférhetővé tett, hihetetlen gondossággal, törődéssel megjelentetett kiadványoknak. Philippe Henriot 1889 januárjában született francia politikus (konkrétabban, rövid ideig miniszterként is funkcionált) volt, aki életével, tetteivel, nyilatkozataival, munkásságával mély és meghatározó benyomást gyakorolt Eric mindennapjaira, zenei megnyilvánulásaira. A lemezen a zenekar neve nincs is feltüntetve (megjegyzem nem egyedülláló példa ez, akár a LJDLP esetét vizsgáljuk, vagy úgy általánosságban), itt minden Henriot-ról szól. Lassan kibontakozó, többnyire mélyen búgó, finom dallamfoszlányokkal átszőtt, erősen meditatív hangulatú zene hallható a szürke, illetve picture lemezeken. Bevágott, manipulált, archív felvételek, beszédek, rendkívül egyszerű szintetizátorfüggönyökbe burkolva, kísérleti indusztriális elemekkel tarkítva, egyértelműen komplex felépítéssel bemutatva Eric akkori zenei elképzeléseit, szám szerint négy tételen keresztül. Nehezen megfogható, a szélesebb közönség által kevésbé értékelhető zenéről van itt szó, amely mégis meghatározó jelentőséggel bír a mai napig is, természetesen elsősorban egy rendkívül szűk, beavatott réteg köreiben. A rengeteg megválaszolatlan, máig tisztázatlan kérdés, az olykor kusza elképzelések vádja ugyan itt is felmerül, nem is teljesen megalapozatlanul, Erik ettől függetlenül a mai napig is alkot, kisebb-nagyobb megszakításokkal tarkítva, mindeközben kiadványai töretlenül keresett termékek a zenei piacon, többnyire hihetetlen árakon értékesítve. Itt feltétlenül meg kell említenem bizonyos negatív tényezőket, miszerint az erős limitációkon felbuzdulva, bizonyos ultra "elitista" kalandorok, a zenekar népszerűségét, kultuszát, illetve a rajongók nem ritkán elvakult, nonszensz fanatizmusát kihasználva, különböző kalózkiadványokkal teszik még zavarosabbá a történetet. Példaként említeném a Freya Aswynn társaságában megjelentetett, 33 példányra limitált Wolf Rune című, mindössze szűk 10 perc zenei anyagot tartalmazó DVD-R "kiadványt", amely átlagban 50 euro körüli összegért (100-ért is láttam már) cserél gazdát.

Az In Memoriam 580 példányra limitálva (ebből 550 ezüst, illetve 30 fehér melléklettel) jelent meg, valamint létezik egy erősen csonkított változat is, ahol a szürke bakelit szólóban szerepel. Manapság egyik verzió beszerzése sem egyszerű feladat. 

Az alábbiakban a német NecroWeb magazinban megjelent interjú fordítása olvasható.

Magyarországról nem csak a finom szalámi jön, nem, zeneileg is történt ott valami az elmúlt években. A Cawatana az egyik képviselője az ottani folkéletnek, és nemrégiben jelentették meg új művüket "Advocation for Privileges" címmel. Itt volt hát az ideje, hogy csápjainkat Kelet-Európa felé nyújtsuk, ennek eredménye következik itt most...

A közelmúltban itt nálunk is bemutatott, Andrew King társaságában megjelent kislemez után most a szintén 2010-es Born Again albumról lesz szó.

Rövid, gitáros, effektezett intróval indul a második teljes értékű BLOOD AXIS sorlemez, amire közel 14 évet kellett várniuk az érdeklődőknek. Igaz, az eltelt időben jelentek meg különböző anyagok (koncertlemez, válogatások, kollaborációk, saját kiadású CD-R), azonban az igazi megmérettetés egyértelműen erre a kiadványra lett kihegyezve, és kicsit előreszaladva sajnos azt kell mondanom, a várt, mindent elsöprő hatás ezúttal elmarad, hogy egy kis csalódás és hiányérzet költözzön a helyére. A dalok többé-kevésbé rendben vannak, a zenészek profik (még Mr. Moynihan is összekapta magát, megjegyzem, ideje volt) vokális téren pedig az eddigieknek megfelelően erős az album, viszont a lemezen másodikként hallható Song Of The Comrade, illetve a már korábban kivesézett The Dream pároson kívül kicsit egysíkúnak, ötlettelennek tűnik az egész lemez. Nincsenek kiemelkedő pillanatok, himnikus, magával ragadó dallamok, és a komplett anyag, az említett kivételeken túl, inkább csak egy nagy tömör masszának tűnik, amiből egyértelműen hiányzik az isteni szikra és egy olyan vezérfonál, amire felfűzhetnék a csoport tagjai a jobb ötleteket. Ilyen például a Mádhu, ami egy laposabb töltelékdal, ellenben van egy varázslatos refrén benne (magával ragadó, lágy gitárkísérlettel), ami csodaszépen szól és bővebben kifejtve egyértelműen a lemez erőssége lehetett volna, így azonban szép lassan a massza részévé válik és elsikkad. A dal végén ugyan kitöltik az isteni nedűt, de kiüríteni a poharat már nem marad idő és nem is indokolt. Kellemesebb darab még a Wulf And Eadwacer (Elin Palmer hegedűjátékával), a Churning And Churning (lágyan ringató, majd dühös vágtába csapó dallamaival), az Erwachen In Der Nacht (Hermann Hesse szövegével), illetve a címadó, instrumentális Born Again táncba hívó, pattogós ritmusaival, azonban az itt említett jobb pillanatok sem emelik az őt megillető pozícióba a zenekart, illetve az albumot. Nem rossz a lemez, hallgatható és helyenként szerethető, de ennyi idő és ekkora várakozás után nekem ez egy kicsit kevés és csak remélni tudom, hogy a legközelebbi megmérettetésre nem kell újabb 14 évet várni!

A lemez az összes nagyobb európai terjesztőnél beszerezhető.

A Joanne Owen és Lloyd James vezette angol NAEVUS zenekar hazánkban talán még kevésbé ismert, annak ellenére, hogy jártak már Magyarországon, igaz, rendkívül csekély nézőszám mellett koncerteztek egy hideg, hófúvással tarkított téli éjszakán a budapesti Gyárban, 2008-ban. Bő 10 éves karrierjük során hat albumot és számos egyéb kiadványt a hátuk mögött tudva, kisebb pihenő után idén egy három számos mini-album megjelentetésével tértek vissza.

A nyitó Ramar House egy lüktetően zajos, középtempós noise-rock szerzemény (megjegyzem, a zenekar tagjai saját bevallásuk szerint nagy SONIC YOUTH-, Nick Cave- rajongók), az éneket leszámítva szerintem akár egy korai GORE (ősrégi holland kultuszzenekar) szösszenet is lehetne. Fortyogó hangulatú, disszonáns gitárok, finoman és visszafogottan, de kellően betorzítva, egyszerű, de feszes dobkísérettel, döngő basszussal. A Suitable Simon már egy jóval tempósabb, lendületesebb dal, itt a dobok nagyobb szerephez jutnak Huntar Barr (többek között a KNIFELADDER csapatából lehet ismerős) előadásában, de amilyen karcos, húzós ez a dal, olyan gyorsan végez is vele a zenekar. A záró Events ismét egy lassabb, kimértebb darab, jól eltalált dallamokkal, erősen effektezett, de nem torzított gitárokkal. Személy szerint ezt a dalt érzem a legerősebbnek a három közül, nagyon kellemes, magával ragadó atmoszférát teremt, ami azért a NAEVUS esetében nem feltétlenül jellemző szerintem. Korábban évekig John Murphy (CURRENT 93, SPK, DEATH IN JUNE, FORESTA DI FERRO, DER BLUTHARSCH és még ezer további zenekar) dobolt náluk, valamint a Hau Ruck! kiadóval történő együttműködés és számos, neofolk-industrial zenekarral, előadóval kötött kapcsolat következményeként viszonylagos sikereket érnek el, elsősorban Európa-szerte, a műfajon belül. Nem mondom, hogy teljesen érdemtelenül, de azért szerintem vannak náluk sokkal jobbak is.

A lemezborító ritka rondán virít, de akit érdekel a zene, az próbálkozzon vele bátran (limitált kiadás, de a példányszámról nincs pontos információm), még viszonylag sok helyen kapható.

A nem is olyan távoli múltra visszatekintő luxemburgi ROME vitathatatlanul az elmúlt évek egyik legtermékenyebb, legsikeresebb zenekara. A Nos Chants Perdus 2006 óta már az ötödik albumuk és minőségbeli romlásnak, önismétlésnek szerencsére nyoma sincs.

Jerome Reuter több interjúban is kifejtette már, hogy a ROME zenekar hangzása egyre inkább az akusztikus hangszerekre épül, kevesebb az elektronika, a különböző hangminták is egyre inkább a háttérbe szorulnak lassan, de biztosan. Az új albumot hallgatva ezt teljes mértékben alátámaszthatom, a korábbi lemezek megkapó, jó értelemben vett slágeressége ugyan megmaradt, de itt már tényleg inkább elsősorban a gitároké, kisebb mértékben a csellóé, az orgonáé, a zongoráé, vagy a harmonikáé a főszerep. Az album öt fejezetre bontva tizenkét tételt tartalmaz. A rövid, füttyszóval kísért L'homme Revolte után máris egy olyan dinamikus és egyben csodaszép, gitárcentrikus tételt kapunk a Les Deracines képében, ami megfelelő alapot, hangulatot képez a továbbiakhoz. A Le Chatiment Du Traitre egy kis latin beütéssel szintén remek darab, akárcsak az ezt követő, kicsit szomorkásabb, szövegében egyszerre merész és érzelmes L'assassin. A La Vertige Du Vide finoman felpörgetett tempóban, de továbbra is dallamosan, érzéssel ringat el, itt egy már-már gitárszólóként is értékelhető téma is szélesíti az egyébként sem szűk zenei spektrumot. A Sous La Dague-t emelném még ki, Jerome hangja itt igazán hátborzongató, érezhetően maximális átéléssel adja elő a dalt. Az album felvételei a németországi Karlsdorfban, a Tidalwave Recording Studióban zajlottak, míg a masztert a szintén német Hofa stúdióban végezték Patrick Damiani irányításával, aki amellett, hogy remek zenész, úgy tűnik, a potméterekkel is kiváló barátságot ápol. Telten, arányosan, tisztán szól minden, rendkívül meggyőző összképet mutatva. A ROME egyértelműen a Trisol és úgy általában a jelenlegi színtér egyik legnagyobb dobása, zászlóshajója, megbízható alappillére. Kicsit kommersz, mégis nagyon szerethető és értékelhető. Soha nem lesz a kedvenc zenekarom, de azt el kell ismernem, ügyesek a srácok.

Az album első kiadását érdemes vadászni, amihez egy 40 oldalas, könyvszerű booklet jár a szövegekkel, rengeteg fotóval és információkkal.

Sven Bussler jelentősnek mondható életművén végigtekintve egyértelműen kijelenthetem, a WAPPENBUND munkássága megkerülhetetlen és feltétlenül tiszteletet parancsoló! Számos kiadványa közül a számomra legkedvesebb Preussen kerül bemutatásra az alábbiakban.

A lemez koncepcióját a porosz hagyományokra építve olyan nyers erőt és ellentmondást hírből sem ismerő akaratot tapasztalunk, hogy a felmerülő kérdések ellenére nem tehetünk mást, fejet hajtunk, és elismeréssel illetejük a WAPPENBUND ezen mérföldkövét. Az album számos verziója (öt különböző kiadásról tudok) közül én a bakelit lemez + CD-R változatot birtoklom, amihez több tartozék is mellékelve lett, többek között az egykori Porosz Királyság térképe, III. Frigyes Vilmos hangzatos felhívása, egy inzert némi információval a lemezről és így tovább. Az egész egy nagyobb, sötét színű fadobozba van csomagolva, rajta egy kis fém lapra nyomtatva az album címe. A kiadvány (294 példányra limitálva) rendkívül impozáns, kivételesen szép összképet mutat, egyszerűen hihetetlen érzés kézbe venni. A csodálatra méltó megjelenés mellé itt a megfelelő zenei tartalom is párosul, nevezetesen a Preussen album és a korai SCHLACHT: The Final Chapter anyaga, kissé átszerkesztve és válogatva. Az albumot nyitó Dead March (In Gedenken) Händel ismert szerzeményére felépítve tökéletes felvezetésként szolgál. Az ezt követő Fremde Fahnen Pt. II által pedig menthetetlenül beindul az egyfajta noise elemekkel felvértezett dübörgő, feszes industrial. Sven hangja végig erősen betorzítva szól, dühösen vagy éppen kimérten és higgadtan, ahogy a helyzet megkívánja, de bőséggel kapunk különböző bejátszott hangmintákat, beszédeket is. A dalok szerkezete többnyire nincs túlbonyolítva, általában egy vezértémára fűznek fel apróbb díszítéseket, mindeközben megfelelő érzékkel váltakoznak a lágyabb, dallamosabb (néhol egyértelműen neoclassical elemek) a durvább, már-már powernoise-ba hajló agresszióval, örvénylő, fortyogó zajmasszaként egyesülve. A CD-R-en (fekete pont) található hat szerzemény egyfajta kivonat a debütáns Schlacht albumból, kiegészítve néhány frisebb szerzeménnyel (itt feltétlenül ki kell emelnem a Schlachtgesängét, hihetetlenül markáns, lendületes darab) és új elképzeléssel, tulajdonképpen bónuszként funkcionál, mindezek mellett szintén nagyon fontos részét képezi a teljes életműnek. Sven mellett Maria Isabell munkáját dicsérhetjük még a lemezen, érezhetően jól összeszokott párost alkotnak, gondolom kell is néha a kontroll, Herr Bussler azért olykor hajlamos elvetni a sulykot. A zenekar kiadványai többnyire rendkívül alacsony példányszámban kerültek forgalomba, habár akadnak újrakiadások is, így az egyéb projektek (SIGRUN HEID, WIENER AKTIVISTEN stb.) mellett a WAPPENBUND anyagait sem reménytelen keresni a terjesztőknél.

Röviden összegezve, kötelező anyag, kimagasló zenei élmény, és esztétikai szempontból is rendkívül figyelemre méltó alkotás.

A '80-as évek második felében útjára indított HIDEG RONCS zenekar egyértelműen a magyar ambient-noise vonulat gigásza, jelentőségük, hatásuk tagadhatatlan és megkérdőjelezhetetlen mind a mai napig, annak ellenére, hogy működésüket sok évvel ezelőtt beszüntették. Két hivatalos kazetta (A hang, illetve A kép) mellett  kiadtak egy albumot (HYRO - Sizen Sineido CD) Hortobágyi Lászlóval közösen, illetve temérdek válogatáson szerepeltek szerte a világon és - jelen kritika tárgyaként - a MAEROR TRI zenekar főnöke, Stefan Knappe által irányított, német Drone Records kiadásában egy 7"-es kislemez is forgalomba került, a rengeteg házi, illetve koncertfelvétel mellett.

Gyűjteményem egyik féltve őrzött darabja ez a lemez, nem hiszem, hogy túl sok van belőle az országban, és a Drone egyébként is híres volt az erősen limitált kiadványairól. Ha jól tudom, ez a korong 200 példányban lett megjelentetve. A Rácz Mihály (basszusgitár, hangszalagok, vokál) és Broder Ferenc (basszusgitár, effektek) felállású zenekar semmit sem bízott a véletlenre, így a tökéletes hangkép létrehozásához itt segítségül hívták Palotai Zsoltot, hogy a zeneileg egészen más közegben otthonos trükkmester némi pluszt adjon a szerzeményekhez. A végeredmény több mint zseniális lett! Azt gondolom, a HIDEG RONCS esetében felesleges külön számonként elemezni az adott kiadványt. Olyan, mintha mindig egy szerzeményt hallgatnánk, több részre bontva, hosszan elnyújtva, mindig az újabb lehetőségeket keresve. Mélyre hangolt basszusgitárok ezerrel effektezve, dübörgés, morajlás, egymásba csúszó monoton karcos zörejek hihetetlen és meglepő kakofóniában olvadnak össze, érnek egymásba, hogy a hétköznapi értelemben vett zenétől a lehető legtávolabbra rugaszkodva egy teljesen új spektrumot hozzanak létre. Olykor nehezen emészthető, megkockáztatom, néha idegesítő zajmassza csupán, de ha megfelelően közelítünk hozzá, akkor érdekes, sőt értékes pillanatokat közvetíthet. A korongon 4 szerzemény hallható (Ritual XI, XV, XVII, XVIII), melyeket az X4U, illetve a Tilos Rádió stúdiójában rögzítettek. A zene jellegéből és felépítéséből adódóan a korong akár több fordulatszámon is lejátszható, érdekes eredményt kapunk ezáltal, megjegyzem, ez szinte bármelyik ambient-noise zenekar bakelitlemezének hallgatása közben lehetséges opció, még ha némely előadó tiltakozik is ellene, viszont a már említett Stefan Knappe többször is kiállt a lehetőség mellett. Összegzésképpen elmondható, hogy kell egy bizonyos hangulat, illetve egyfajta rákészülés a HIDEG RONCS befogadásához, nem is az a "mindennap kétszer meghallgatom"-típusú zene, de én bátran ajánlom mindenkinek, legalább egy próbát feltétlenül megérdemel.

Az érdeklődőknek ajánlom a tavaly megjelent duplalemezes kiadványt, ami egy gigantikus összeállítás a zenekarról, fotókkal, zenével, információkkal.

Az 1992-ben még zajos, de dallamos punk zenekarként induló olasz ARGINE zenekar négy album és több egyéb kiadvány után, egy 6 éves szünetet maga mögött hagyva idén új lemezzel jelentkezett a honfitárs Ark Records jóvoltából. A csaknem tíz éve megjelent Luctamina In Rebus után kis túlzással a fél világ a lábaik előtt hevert (megjegyzem, nem ok nélkül), hiszen valóban kivételes, zseniális lemezt készített a fiatal, mégis rutinosnak mondható társaság, az ezt követő 2004-es Le Luci Di Hessdalen azonban jelentősnek mondható változásokat mutatott a zenét illetően és a további remélt zajos siker szép lassan el is apadt. A zenekar felállása időközben jelentős mértékben megváltozott, de a két - igazi őskövületnek számító - alappillér, Alfredo Notarloberti és Corrado Videtta töretlenül építik a zenekar életművét.

Kezdésként a Dentro rögtön megalapozza azt a megszokott, bensőséges hangulatot, amit mindig nagyra értékeltem a zenekar munkásságában és ami sajnos annyira hiányzott nekem az előző albumról. Lágy, instrumentális, gitáros darab, tökéletes felvezetés. A folytatásban a Luctamina-album legszebb, legjobb pillanatait kapjuk, csodálatos dallamok, sok-sok akusztikus gitár, meglepő tempóváltások, magabiztos és profi hangszerkezelés, igazi mediterrán kavalkád. A Risveglio középtempós, picit visszafogottabb szerzemény, egyszerű, de nagyszerű zongorabetétekkel. A Lontano halk eleganciával indít, itt már a hegedű is kiemelt szerepet kap, igazi "libabőr" hangulatot eredményezve. A Pioggia a lemez talán legharsányabb szerzeménye, az előzményekhez képest szinte átgázol a hallgatón, mindezt persze a megfelelő mértékkel és érzéssel teszi. Az ezt követő Distesa perceiben ismét a halk, finom elegancia pillanatait élhetjük át. Fantasztikus dal, akár egy CURRENT 93-szerzemény is lehetne, szerintem David is büszkén vállalná. Az Umori D'Autunno engem erősen emlékeztet az Ostara The Reckoning című szerzeményére, de plágiumról szó sem lehet, mindössze hangulatukban és felépítésükben van hasonlóság. Itt a hegedű is szabadjára lett engedve, virgoncul húzza a talpalávalót, gyanítom, nagy sláger lesz belőle. Az Insofferenza finom üveghangokkal, gerjedésekkel kibélelve, a tradicionális Ad Una Finestra rövid átvezetésként tökéletes harmóniát biztosítva készíti elő az album végső harmadát, amelyben ugyan akad gyengébb pillanat is (Dicembre), de még ez sem képes elhomályosítani az összességében nagyszerűen teljesítő olasz zenekar produkcióját. Az ARGINE méltó módon tért vissza, egy színvonalas, nagyszerű albummal, így talán bátran remélhetem, hogy nem kell újabb hat évet várni a folytatásra.

A CD beszerzését természetesen mindenkinek erősen ajánlom, szép és elegáns csomagolással ellátott kiadvány, szinte az összes nagyobb európai terjesztőnél kapható.

2003-ban a LUFTWAFFE Ascension Of Indignation kislemeze az év egyik legnagyobb robbanása volt, legalábbis nálam. Ehhez képest egy évvel később a Trephanus Uhr minimum egy vulkánkitörés erejével taglózott le, végérvényesen és megingathatatlanul maguk mellé állítottak, ámbár 2006-ban az Event Nihility számomra egyértelmű megtorpanás és egy nagy kérdőjel. Idén viszont végre forgalomba került a friss album és újra reng a föld, szól a megtestesült, durván kimunkált, szépséges káosz.

A tengeren túlra tekintve a műfajon belül viszonylag ritka az ennyire harcos, karcos kiállással, megszólalással  rendelkező formáció, a zenekar semmit nem bíz a véletlenre, minden precízen a helyén. Az intróként funkcionáló Cultural Hell hagyományosan egy jól eltalált, effektekkel nyakon öntött szerzemény, tökéletes nyitány, némi bájos (baljós?) malacröfögéssel kiegészítve. A folytatásban a Death By Division, majd a címadó Ere I Perish harsog kíméletlenül, mindkét darab lendületes, zajos, tipikus LW-kompozíció. A továbbiakban sincs kímélet, a Seven Rays dörömbölő kavalkádja, a Bloodline kissé talán (esetleg szándékosan) túlvezérelt dobja, egy rendkívül szép dallamra úsztatva, markáns, karakán szövegmondással, a Feraland tempós hullámzása, sok-sok gitárral, kivétel nélkül, kifogástalan precizitással dübörgő szerzemény. Az egész album egy lüktető zajmassza, tébolyító dallamokkal fűszerezve, néhol egyértelműen neofolk-közeli gitártémák, harciasan zakatoló, dübörgő dobolások, képtelenség közömbösen hallgatni, garantáltan felkavaró élmény, egyenként kiemelhetném az összes dalt! A zenekar gerincét alkotó, trükkös nevű B9 Invid és J1 Statik mellett ezúttal is számos vendég segítette a lemez elkészítését, többek között a (számomra) megingathatatlan legendaként funkcionáló, szövegmondó Richard Leviathan, a híres-hírhedt Sabrina Steiner nagybőgőn, illetve Erin Powel (AWEN) vokál és ütőshangszerek, a többiek (Sasha Feline, Katrin X, N2 Itiniti) számomra ismeretlenül csengő nevek. Röviden, az új lemez a Trephanus Uhr ikertestvére is lehetne, fantasztikus album, csak ajánlani tudom!

Az ezúttal Old Europa Cafe kiadásában megjelent albumot ősszel Csehországban és Hollandiában is bemutatta a zenekar, természetesen elsöprő sikerrel, így egyértelműen kijelenthetem, a LUFTWAFFE továbbra is megingathatatlanul menetel tovább, zenéjében kiteljesedve.

A SONNE HAGAL évek óta az egyik legstabilabb, legmegbízhatóbb pontja a neofolk színtérnek. Nincs különösebb felhajtás körülöttük, "mindössze" teszik a dolgukat, zenélnek, kiadványokat jelentetnek meg és néha színpadra is állnak. A most tárgyalt kiadványuk egy 2009-ben kiadott kislemez, igazi remekmű!

Az "A" oldalon felcsendülő Grotesque 1: Barbara Allen, egy tőlük megszokott módon csendes, lágy, érzéssel megszólaltatott kompozíció, különös hangsúlyt fektetve a vokálra. A gitár szépséges alapot biztosít, a hegedű kicsit a háttérben szól, minimális effekttel megcsavarva, de tökéletesen igazodik a dal egészéhez. Ebben a dalban maga Matt Howden sietett a német fiatalok segítségére hegedűjátékával, amely - mint mindig - itt is rendkívül karakteres és megbízható. A "B" oldalon található Grotesque 2: Beginning And End egy erőteljesebben megszólaló, tempójában azonban az első számhoz hasonlóan rendkívül kimért, leírhatatlanul gyönyörű szerzemény. Ebben a két dalban minden benne van, amiért a SONNE HAGAL-t szeretni lehet. Hihetetlenül kifinomult muzsika, bámulatos eleganciával és mindezek mellett megfelelő erőt sugározva uralkodik el a hallgatón.

A kiadvány 500 példányra limitálva jelent meg, a rajongóknak egyértelműen kötelező vétel!

Soha nem voltam elkötelezett Cold Meat-fanatikus (ismerek olyan embert, aki zenekartól, színvonaltól, mindentől függetlenül megvette az összes CMI címkés kiadványt), de azért bőven akad értékelhető, szerethető produkció a svéd kult-kiadó repertoárjában. Ilyen többek között a linköpingi, Johan Levin irányítása alatt álló DESIDERII MARGINIS.

A most tárgyalt CD ugyan az orosz Eternal Pride kiadványa, de a zenekar eddigi életműve nagyrészt a svédekhez köthető. A szóban forgó korong egy korai számokat tartalmazó válogatás, nevezetesen a Consecrare, a Via Peregrinus és a Hortus Conclusus/Triptych kazettákat foglalja össze. A szerzeményeken nagyon érezhető az útkeresés, Johan itt még nem volt olyan egyértelmű és karakteres, mint az új évezred kiadványain, ettől függetlenül, bőven az értékelhető, szerethető kategóriába tartozik, nálam legalábbis feltétlenül. Érdekesen indul a lemez, rögtön egy meglepő témával (Initium), nem vártam ennyire "régisulis" kísérleti-elektro alapokra épülő szerzeményt a zenekartól. Akár egy kissé morbid, nagyon korai KRAFTWERK-THROBBING GRISTLE keverék is lehetne, megjegyzem, a Consecrare anyaga végig ezen a vonalon haladva nyújt betekintést Johan kezdeti elképzeléseibe. Az ezt követő Via Peregrinus kazetta anyaga egy picit letisztultabban, közérthetőbben szól, több szerzemény innen máig rendszeres vendége európai rádióműsoroknak, illetve partyknak. Én magam Rotterdamban hallottam tavaly ilyenkor az Inter Caro Et Cinist egy jól sikerült este záróakkordjaként, a Dwaalspoor fesztiválon. Az Untitled II. az igazi kakukktojás a lemezen, hiszen ez egy eddig kiadatlan felvétel, hangulatos, kellemes darab. A lemez lezárásaként a hét számos Hortus Conclusus/Triptych anyagát hallgathatjuk meg, megfelelő módon keretbe foglalva ezt a rövid, de alapos időutazást. Érdekes módon itt némi megtorpanást, illetve hátraarcot vélek felfedezni Johan elképzeléseiben, műfajában ugyanis inkább a bemutatkozó anyag vonalát viszi tovább, habár különös kettősséget sugallva a későbbiekben megjelentetett albumok egyik fogódzkodójának is betudhatjuk. A színvonal végig egyenletesnek tekinthető, és sokat elárul a lemezről, hogy két kedvenc DESIDERII-számom is itt hangzik el, nevezetesen az Untitled II. és a The Laying On Of Hands, utóbbi egy csipetnyi John Carpenter-ízű filmzenei beütéssel.

A végén még feltétlenül említést érdemel az Eternal Pride Productions, hiszen korábban nagyrészt a KARNA zenekar kapcsán ismertté vált kiadó több nagy skalpot begyűjtve (elsősorban újrakiadások által) egyre tekintélyesebb szeletet követel magának a zenei piacon, talán nem is érdemtelenül.

Az APOPTOSE-ra a DER BLUTHARSCH Fire Danger Season című gyűjteményes anyagán figyeltem fel első ízben (ahol természetesen egy Albin Julius-szerzeményt gyúrtak át), majd következett a 2000-ben Tesco címkével megjelent Nordland album, amit én sajnos csak több éves késéssel ismertem meg (a többi kiadványukhoz eddig még nem volt szerencsém). Idén új album jelent meg a csoporttól (szintén a Tesconál) Bannwald címmel.

Sejtelmesen búgó hangképek, lágyan csilingelő dallamok uralják az album nagy részét, olykor egy kis finom, női vokállal (Hexenring), vagy éppen női-férfi duettel (Berkanas Traum) kiegészítve, (megkockáztatom) megkoronázva, hiszen a dark ambient műfajában viszonylag ritka, hogy ilyen szépen és tisztán csengő dallamokat hallhatunk ének formájában. A dobok visszafogottan, érzéssel szólnak, mindig csak ott, ahol valóban szükség van rájuk, hiszen itt egyértelműen inkább a lágy hangfüggönyként dúsan szétterülő szintetizátorörvényeké a főszerep, habár azért az Ein Jahr Und Ein Tag és az Im Bannwald során a Fanfarenzug Leipzig (érdemes rájuk keresni a világhálón, garantált a meglepetés) által az ütős hangszerek sincsenek teljes mértékben a háttérbe szorítva. Ha kicsit ismertebb lenne Magyarországon, feltétlenül szorgalmaznék egy APOPTOSE- koncertet, a jelenlegi hazai viszonyokat figyelembe véve azonban szinte garantált anyagi bukást jelentene, sajnos.

Egy szó, mint száz, nálam eddig az idei év egyik kellemes meglepetése az új APOPTOSE-album.

Az egykori botrányhős és első számú (egyik a sok közül) közellenség, időközben édesapává és megfontolt nebulóvá érett Michael Moynihan és zenekara, a BLOOD AXIS idén - rendkívül hosszú idő után - végre friss anyaggal jelentkezett. Kis időbeli eltéréssel egy 7" EP és egy album is a "boltok polcaira" került, ezek közül én most az Andrew Kinggel közös kislemezt mutatom be.

A BLOOD AXIS oldalán a zenekar eddigi termésének egyik legmegkapóbb, tökéletesre csiszolt harmóniákkal tűzdelt szerzeménye található, nevezetesen a The Dream. Valóban álomszerű ez a dal, ringató, mindeközben fennkölt, feszes és magával ragadó, ami azért a szövegében (Walther von der Vogelweide) továbbra is büszkeséget, eltökéltséget és magabiztosságot sugároz, némi dacossággal nyakon öntve, különösen Michael tolmácsolásában. Annabel Lee természetesen itt is a zenekar egyik erősségeként domborít, Robert Ferbrache pedig gondoskodott arról, hogy minden a helyére kerüljön, mind a hangszerelés, mind a rögzítés tekintetében. A zenekar már sok éve maga mögött hagyta a korábban szinte védjegyként használt komolyzenei loopokat és militáns attitűdöt, helyükre különböző népzenei hatások léptek, de a magabiztos kiállás soha fikarcnyit sem kopott.

Andrew King szerzeményéről inkább csak tájékoztató jelleggel néhány szót, soha nem rajongtam különösebben a zenei tevékenységéért, így talán kevésbé lenne méltányos kritizálnom őt. Egyetlen dallamra épül az itt hallható szám (Fröleichen So Well Wir, Alternate mix) gerince Andrew King és Hunter Barr megfogalmazásában, kicsit monoton és furcsán hangszerelt. John Murphy itt is felbukkan (megszámlálhatatlanul sok helyen hallhattuk a játékát az elmúlt közel 30 évben), egy rendkívül egyszerű dobtémával egészíti ki a dalt. A szöveg itt Oswald von Wolkensteintől származik, aminek előadásába Anne Schliephake is besegített. Érdekes szerzemény, aki teheti, tegyen vele egy próbát, vagy veselkedjen neki a Deus Ignotus albumnak, ez a dal ugyanis az eredeti formájában onnan származik.

A korong 500 példányra limitálva jelent meg és már viszonylag kevés helyen kapható, de azért nem reménytelen próbálkozni a beszerzéséve.