Néhány hete jelent meg az argentin Twilight Records gondozásában a David Sabre által irányított francia DAWN AND DUSK ENTWINED legfrissebb kiadványa. A lemezen egy korábban már megjelent, mára azonban nehezen beszerezhető ritkaság, illetve exkluzív, újragondolt felvételek találhatóak. Sorrendben, az eredetileg CD-R formátumban az Aube Et Crépuscule kiadásában, rendkívül alacsony példányszámban piacra dobott hatszámos Vanitas Vanitatum EP, valamint három átdolgozott szerzemény a német Eternal Soul kiadásában, két féle verzióban (fekete és fehér bakelit) megjelent The Hikimori Songs EP-ről. A CD szinte az összes nagyobb európai terjesztőnél megtalálható, így az érdeklődőknek nem jelenthet komolyabb nehézséget a beszerzése.

Dallista: Glory Of Nothing, Au Bûcher Des Vanités, Habio Ego Sum, The Fleeting Stream Of Time, Homo Homini Lupus, For You Shall All Return To Dust, Confinement (Hikimori Song Revisited), Trinity (Revisited), The Middle Children Of History (Revisited)

A Reinhard Hopfe vezette német STAHLWERK 9 a kilencvenes évek közepe óta stabil, megbízható pontja a második generációs noise/industrial vonalnak. Terjedelmes, néhol a szokásosnál kicsit nehezebben követhető diszkográfiával, több, kezdetben erősen limitált, vagy hivatalosan nem is publikált kiadvánnyal rendelkezik. Ugyan Reinhard egy ideje már inkább új zenekarára, az INDIGO LARVAE-ra koncentrál, mégis jelennek meg tőle anyagok, ezek közül most a 2009-es RetroMekanik gyűjteményes lemez ismertetője következik.

Az anyag két verzióban látott napvilágot (illetve létezik egy harmadik is, de az csak egy csomagolásában leegyszerűsített promo-kiadvány), én itt most a dupla lemezes változatról fogok pár szót ejteni. Az első korongon különböző koncertfelvételek, ritkaságok és eltérő verziók szerepelnek, sajnos mindenféle időrendiséget nélkülözve. Talán érdekesebb lett volna kronológiai sorrendben elhelyezni a dalokat, így "látványosabb" görbét adhatna ki a formáció fejlődése, alakulása, de sebaj. A nyitó dal rögtön az egyik személyes kedvencem, az ...Als Ich Starb 2007-ben, a lengyelországi Miedzyborz-ban rögzített (a borítón elhullajtott információ-morzsák tanúsága szerint az esemény ritka vidám hangulatban zajlott, ennek másik tanúbizonysága a szintén itt hallható Radio Budapest szövegében, koncepciójában kevésbé örömteli felvétele) karcos, power-noise-os előadása, a minősége bőven elfogadható, Reinhard a DTNDAZ lemezen megismert effekttel mondja a szöveget. A teljesség igénye nélkül a Vengeance (Oradour IV)-t emelném még ki (hipnotikus, rendkívül szuggesztív darab), illetve a szintén megdöbbentő erővel bíró Dien Bien Phut, valamint a William Blake előtt tisztelgő Jerusalemet. A bónusz lemezen (amely sajnos CD-R, ezért nálam fekete pont jár) válogatás albumokon megjelentetett számokat találunk, ami igazából azoknak lehet kiemelten praktikus, akik szeretik a zenekart, de nem kívánnak minden megjelent dalra egyesével vadászni. Feltétlenül meg kell említenem a Your Job In Germanyt (Gloria Victis Vae Victis válogatás), a Blood Soilt (Zyklus 1 és még egyéb kiadványok), a De Profundist (Zyklus 2), mint kiemelkedő szerzeményeket, de igazából úgy jó az egész lemez, ahogy van, kiemelten érdemes beszerezni minden effajta zenék iránt érdeklődőnek, minimum a szimpla verziót.

A dupla lemez 200 példányban jelent meg, a szimpla kiadásról nincs pontos információm.

Ian Curtis halálának 30., és Misima Jukio halálának 40. évfordulójára emlékestet szervez a Memento Mori Egyesület a Gyár klubban. Fellép a kísérleti zenét játszó Entrópia Architektúra, erre az este, Misima emlékére összeállított speciális műsorral, a Mørk Skog, egy rövid, Ian Curtisre emlékező, szintén speciális műsorral, melyben klasszikus Joy Division-számok témáinak szimfonikus, neoclassical jellegű feldolgozása is hallható lesz, valamint Gingko Biloba / j.d. motiv néven a magyarországi neofolk/martial industrial közeg ismert tagjai tisztelegnek a fellépésük első részében Misima Jukio, második részében pedig Ian Curtis előtt. Ezenkívül filmvetítés és fotókiállítás teszi teljessé az emlékezést.

A 2006-os Black Ships Ate The Sky album óta már kevésbé szorosan követem David és a CURRENT 93 munkásságát, ettől függetlenül mindig esemény- és élményszámba megy, ha friss anyag megjelenéséről szerzek tudomást. Az elmúlt években sok minden változott a csoport körül (némely események csaknem végzetesnek bizonyultak), de eddig mindig sikerült felülkerekedni és felülemelkedni, így tovább csodálhatjuk a - túlzás nélkül - kivételesnek minősíthető életmű terebélyesedését.

Már az első meghallgatás során éreztem, itt újabb varázslat születik. A zenészek kifogástalanul teljesítenek (ez ugye nem volt mindig így), a feladathoz, illetve a szerepükhöz méltó módon, David hangja pedig kissé talán letisztultan, ám a régi szenvedéllyel szól, mennydörög, vagy éppen simogat, a helyzetnek megfelelően. James Blackshaw és Andrew Liles gitártémái egytől-egyig élményszámba mennek, akárcsak Baby Dee játéka a billentyűs hangszereken (neki még a Hammondot is hajlandó vagyok elnézni), de bátran méltathatom az egész társaságot, nagyon meg is érdemlik. Két számot feltétlenül ki kell emelnem, nevezetesen a csodaszép Passenger Aleph In Name, illetve The Nudes Lift Shields For War párost. Itt egyértelműen a '90-es éveket idéző magaslatokban jár a zenekar, mintha egy-egy álom szólna zene formájában. Csodálatos, fantasztikus, képtelenség betelni velük. Hihetetlen (és egyszersmind minősíthetem akár árulásnak is), de itt először érzem azt, hogy Michael Cashmore már nem hiányzik a CURRENT 93-ből. A szelleme ott van a dalokban, ezt a két számot simán írhatta volna ő is, szavakkal képtelenség leírni ezt az élményt. A többi darabra sem lehet panasz. A Tanks Of Flies nyugodt higgadtsága, a Night! Death! Storm! Omega! szilajsága (ahol a dobok is kicsit komolyabb szerepet kaptak), az I Dance Narcoleptic '80-as éveket idéző zabolátlan csapongása (Megaphone ponies...) - mind a szöveget, mind a zenét tekintve - egy-egy ékkő ezen a tökéletesen kimunkált alkotáson.

Az a minimum, hogy a lemezen közreműködőket név szerint említem, ezzel is kifejezve elismerésemet: David Michael Bunting Tibet (Frater Pavo 93 és "társai" egy ideje ugye már teljes mértékben mellőzve), Eliot Bates, James Blackshaw, John Contreras, Baby Dee, Andrew és Melon Liles, Alex Neilson, Bea és Isabel Taylor.

Peaceful Snow címmel jelent meg a neofolk/apocalyptic folk legismertebb, legnagyobb hatású zenekarának, a Death in June-nak az új lemeze, többféle formátumban: dupla 10" picture disc, 1000 példányra limitálva, színes vinilek (700 fehér és 300 kék), és van belőle 1 GB-os pendrive kivitel is, mely tartalmazza az összes számot mp3 és FLAC formátumban, valamint fényképeket, videókat, szövegeket. A cd-verzió első 3000 példányához jár egy bónuszlemez is Lounge Corps címmel, melyen 17 klasszikus Death in June-dal instrumentális zongoraátirata hallható. A dalok a kezdetektől (Heaven Street, 1981) napjainkig (The Rule of the Thirds, 2008) felölelik a zenekar teljes életművét, minden korszakból válogatva. A nagylemezen pedig 13 új dal hallható, az előzetes kislemezen (Peaceful Snow/The Maverick Chamber) már megismert stílusban: a szlovák Miro Snejdr zongorajátéka és Douglas P. megszokott éneke alkotja a dalok gerincét, a Death in June-ra jellemző bevágásokkal, effektekkel kísérve.
 

A rendkívül "ötletes" és még véletlenül sem tréfás elnevezésű HILTER zenekar bemutatkozó albuma ugyan elég régi, de azt hiszem, Magyarországon kevesen ismerik, így érdemes néhány szóban bemutatni. Az eredetileg kazettán (A Juin Juillet Records) publikált anyag CD-s újrakiadásáról teszek említést az alábbiakban.

 A kevés információ birtokában - mind a lemez, mind a zenekar kapcsán - feltételezésem szerint alkalmi projektről van szó, ezt látszik alátámasztani a közvetlenül Maurotól (ABM) kapott nyúlfarknyi ajánlás is. Egyfajta avantgard örömzenélésről van szó, ahol gátlástalanul keveredik ritual-industrial, noise, ambient, és persze a lemez címéből már előre sejthetően némi felnőtt mozis hangparádé. Ebből a szempontból feltétlenül említést érdemel a beszédes című Analdildo, ami tulajdonképpen egy jól manipulált effekt, egy löket zaj és némi narráció jól eltalált vegyítése. Amilyen bizarrul hangzik, annyira jól működik ez a gyakorlatban. A Sushi Slut Sisters egy visszafogottabb dark-industrial tétel, a Magma Wet Party már egy karcosabban lüktető darab, a She's Dry pedig szépen lezárja a lemezt. Gyakorlatban a Dyanne Thorne az utolsó "dal", de ez igazából csak egy pár másodperces szörtyögés-mormogás. 11 szerzemény, 53 perc, ennyi számokban az album. Egyszer feltétlenül érdemes meghallgatni! 2006-ban megjelent a második album is Prepared címmel, de sajnos eddig még nem volt hozzá szerencsém, meg egyébként is mindössze CD-R kiadvány, így azonnal jár a fekete pont.

Amennyiben bárkit is érdekel, a  Sexfilms, illetve még számos ABM-es kiadvány közvetlenül tőlem is megrendelhető.

A legendás Scontrum válogatás kilencedik megnyilvánulása dobta be a köztudatba első ízben a francia LIYR zenekart, talán nem túlzás kijelenteni, a többség megelégedésére.

A kezdetben Sven Mann által egy személyben alkotott formáció (későbbiekben Alexandra Nordrac kisasszonnyal kiegészülve) a lengyel válogatáson található három figyelemre méltó darabjával rögtön felkeltette a rajongók érdeklődését, távolról sem ok nélkül. Masszív, menetelős ipari zenéjük több irányból táplálkozva épül fel, hogy végül egy kliséktől ugyan nem teljesen mentes, mégis eredetinek, érdekesnek mondható monstrummá lényegüljön. A debütáló album - a Rage In Edennek hála - nem is váratott sokáig magára. A csoport saját bevallása szerint, az elektronikus zenék széles köréből merítve ötleteket, egy rendkívül érdekes kirándulásra kalauzolja a hallgatót. Fenyegető morajlások, feszes, gépi ütemek, nagyzenekari loopok uralják az album egészét, miközben finoman adagolva, rendkívül baljóslatú hangulat uralkodik el visszavonhatatlanul az egész produkción. A L'ame Enchainée egy óvatos felvezetés után kíméletlenül vág a dolgok közepébe, a De Profundis sejtelmesen hátborzongató, míg a Despair (nem tudok róla, hogy feldolgozás lenne, gondolom csak címében egyezik Douglas P és Albin Julius szerzeményével) halványan ugyan, de a klasszikus martial industrial jegyeit viseli magán. Nagyon kíváncsi vagyok rá, vajon élőben mire lehet képes a zenekar, persze ha vállalnak egyáltalán koncerteket. Saját bevallásuk szerint megrögzött módon rajonganak olyan zenekarokért, mint a SKINNY PUPPY, a LUSTMORD, az ARDITI, az IN SLAUGHTER NATIVES, a DEATH IN JUNE, valamint az SPK, és ennek alig titkoltan engednek utat a saját kompozíciók megalkotása során is. Maradéktalanul eredetinek ugyan távolról sem nevezném a szerzeményeiket (létezik egyáltalán ilyesmi manapság?) , de ez esetben nem is találom ezt akkora hibának, bőven az értékelhető, figyelemre méltó kategóriában tanyáznak, és remélem ott is maradnak, esetleg meg is haladják azt.

A Rage In Eden ismét jó érzékkel karolt fel egy reményteljes produkciót, habár a lemez csomagolása ezúttal erősen kifogásolható, ki tudja, kinek a hibájából.

Bizonyos orgánumok szerint a minden zenekar történetében fontos mérföldkőnek minősülő harmadik albumához érkező (egy időben elsősorban Mag Éva által erőteljesen megvillantott magyar vonatkozásokkal is rendelkező) svéd STORMFAGEL aktuális lemezéről rántom most le a leplet. Nos, lássuk mit mutat a vízválasztó Eldvakt.

A kiadó által kapásból (az első és a második lemezt még a Cold Meat gondozta, a váltás okairól a zenekar főnöke, Andreas több interjúban nyilatkozott már) legendásnak, kultikusnak, egyebeknek minősített svéd brigád viszonylag hatásos felütéssel (Hall Lagan Klar!) próbál meggyőzni rögtön az elején, de hamar kiderül, hogy ezzel nagyjából el is lőttek minden puskaport. Az említett dal ugyan többé-kevésbé még ígéretesnek minősíthető - a nyilvánvaló DERNIERE VOLONTE párhuzam ellenére is - azonban a későbbiekben határozottan unalomba fulladó album sajnos képtelen igazán karakteres, kiemelkedő ötleteket felsorakoztatni. Picit hosszúnak, elnyújtottnak érzem a lemezt, különösen annak fényében, hogy olykor egyértelműen görcsössé válik a próbálkozás, mintha nem jött volna az a bizonyos isteni szikra. A Min Sangmö, az Epitaph On A Army Of Mercenaries (rendkívül bugyuta és gépies pergődob hangzással) és a God Appears, And God Is Light még rejt magában némi lehetőséget (a többi dalhoz képest), de az említett négy szerzeményt leszámítva nálam tömény unalomba fullad a lemez. Nincsenek igazán jó ötletek, megjegyezhető, emlékezetes, kiemelkedően hangulatos témák, és ez hosszú távon nagyon nem tesz jót az album megítélésének. A folk elemek többé-kevésbé megmaradtak, persze továbbra is némi táncolhatóbb industriallal vegyítve, de annyira súlytalan, műanyag és erőtlen az egész, hogy egyszerűen képtelen vagyok igazán komolyan venni. Sajnálom, mert egyébként emberileg szimpatikus zenekar, akikkel a szemfülesebb zenebarátok néhány éve a budapesti Gyárban össze is futhattak egy koncert alkalmával, viszont a muzsikájukkal továbbra sem győztek meg.

Az anyag fadobozos extra kiadása szemet gyönyörködtető látvány, a bónuszdalok méltatásától azonban inkább eltekintek. Ismerkedésnek esetleg  megfelel az album, de távolról sem kötelező vétel.

A Christoph Ziegler vezette NEBELKORONA második sorlemezéhez érkezett (Dämmerung im Herbst és Des Nachts in Tristen Nebeln címmel volt korábban két EP is), egyben ez a debütáns kiadvány a Heimatfolk kiadó címkéjével. Korábban elsősorban inkább a black metal világában volt ismert a zenekar, annak ellenére, hogy Christoph ezt a formációt állítólag pont a fekete fémtől való elszakadás jegyében hozta létre. Többek között a VINTERRIKET által elhíresült zenekar viszonylagos termékenységéhez kétség sem férhet, és ebben az esetben dicséretes módon a mennyiség mellé a megfelelő minőség is párosul.

Az album egészét átható nyugodt, kimért középtempó, az egyszerű, még véletlenül sem túlbonyolított hangszeres témák engem egy kissé ugyan a finn TENHI bizonyos korai szerzeményeire emlékeztetnek (Suomen - Morrow és társai) , de kivételesen még ez sem akkora probléma. Kellemesen, ringatva lüktetnek sorban a dalok egymás után, melyek közül a Sonnenhallt emelném ki elsősorban, finoman visszafogott zongora és lágy szintetizátor dallamaival. Hasonlóan erős még a Waldzauber is, de szinte az összes itt szereplő szerzeményt felsorolhatnám. Az album megszólalására sem lehet panaszunk, telten, arányosan szólnak a dalok, Axel Frank ezúttal is remek munkát végzett a berlini Blue Lounge stúdióban.

A Tannenhochforst ugyan távolról sem kiemelkedő lemez, de Christoph egy ideje stabilan hozza ezt a megbízható, "háttérzenének munka közben" színvonalt. Műfajilag már nem kimondottan indokolt az elkülönülés a főzenekartól, de gondolom különböző okokból sem a kiadók, sem Herr Ziegler nem tartják aktuálisnak az összefonódást. Annyi baj legyen! Közben már az új VINTERRIKET mCD (Zwischen den Jahren) is megjelent a Steinklang/Sturmklangnál, így a közeli jövőben azt is górcső alá vesszük majd.

A rajongókban komoly kérdőjeleket felhalmozó, 2005-ös Devil Steed album óta friss szerzeményeket nem hallhatott rögzített formában a szélesebb közönség (hivatalosan mindössze egy londoni koncert felvétele jelent meg 2006-ban a ROSE ROVINE E AMANTI és Andrew King társaságában), így bátran állíthatom, hogy felfokozott érdeklődés kíséretében látott napvilágot ezen a tavaszon/nyár elején a SOL INVICTUS új dalokat tartalmazó kislemeze.

Minden különösebb teketória nélkül robban be elsőként a Bad Luck Bird (single version), hogy a kételyeket rögtön félresöpörve tudatosítsa a hallgatóban: a SOL INVICTUS ismét ereje teljében alkot. Olyan energia és lendület feszíti ezt a dalt, olyan magabiztos sodrással, dinamikával szólal meg ez a kompozíció, hogy azt szavakkal lehetetlen leírni. Ezt bizony hallani és csodálni kell! A megszokott és egyszerű, gitáron megszólaltatott akkordokra olyan ízléssel és érzéssel úsznak rá a fuvola, a gordonka és a hegedű témái, hogy azt tanítani lehetne. Az ütöshangszerek lettek talán egy kicsit a háttérbe keverve, de ez mit sem ront a dal dinamikáján.

Ezek után egy picit csendesebb vizekre evezve érkezik a "B" oldalon a Stella Maris, hogy az első dal okozta eufóriából magunkhoz térve kicsit alább is hagyjon a nagy lelkendezés. A főtéma az előzmény tükrében némileg kidolgozatlannak és ötlettelennek tűnik számomra, mintha csupán a helykitöltés lett volna vele Tony Wakeford célja. Tudomásom szerint exkluzív, csak itt hallható darabról van szó, legalábbis a hamarosan megjelenő új albumon nem fog szerepelni.

A lemez időtartama bő 7 perc, tökéletes felvezetés és nagyszerű ízelítő a közelgő sorlemez elé. Ugyan sokan kifogásolják a kiadvány visszafogott, egyszerű csomagolását, de nekem kimondottan tetszik, szóval ízlés kérdése. 500 példányra limitálták, de még rengeteg terjesztőnél kapható, így a beszerzése nem jelenthet különösebb problémát az érdeklődők számára.

Egy új zenei blog indul most, mely a jobb felső sarokban lévő leírásban szereplő stílusokról kíván szólni.

Azt hiszem semmi esetre sem túlzás hiánypótlásról beszélni, és feltétlenül indokolt a dp-motiv megjelenése a hazai zenei palettán. Szűk, de remélhetőleg stabil bázishoz szólunk. A cél elsősorban zenei kiadványok, zenekarok bemutatása, hírközlés és alkalmanként élménybeszámolók közzététele, vagyis főszerepben a zene, minden más másodlagos, vagy akár el is hanyagolható. Természetesen az újdonságoké, a frissebb zenéké lesz a főszerep, de előkerülnek majd régebbi, nagy hatással bíró anyagok is. Várunk minden megjegyzést, észrevételt, vitassuk meg együtt a (többségében) jobbnál-jobb produkciókat.