A rajongókban komoly kérdőjeleket felhalmozó, 2005-ös Devil Steed album óta friss szerzeményeket nem hallhatott rögzített formában a szélesebb közönség (hivatalosan mindössze egy londoni koncert felvétele jelent meg 2006-ban a ROSE ROVINE E AMANTI és Andrew King társaságában), így bátran állíthatom, hogy felfokozott érdeklődés kíséretében látott napvilágot ezen a tavaszon/nyár elején a SOL INVICTUS új dalokat tartalmazó kislemeze.

Minden különösebb teketória nélkül robban be elsőként a Bad Luck Bird (single version), hogy a kételyeket rögtön félresöpörve tudatosítsa a hallgatóban: a SOL INVICTUS ismét ereje teljében alkot. Olyan energia és lendület feszíti ezt a dalt, olyan magabiztos sodrással, dinamikával szólal meg ez a kompozíció, hogy azt szavakkal lehetetlen leírni. Ezt bizony hallani és csodálni kell! A megszokott és egyszerű, gitáron megszólaltatott akkordokra olyan ízléssel és érzéssel úsznak rá a fuvola, a gordonka és a hegedű témái, hogy azt tanítani lehetne. Az ütöshangszerek lettek talán egy kicsit a háttérbe keverve, de ez mit sem ront a dal dinamikáján.

Ezek után egy picit csendesebb vizekre evezve érkezik a "B" oldalon a Stella Maris, hogy az első dal okozta eufóriából magunkhoz térve kicsit alább is hagyjon a nagy lelkendezés. A főtéma az előzmény tükrében némileg kidolgozatlannak és ötlettelennek tűnik számomra, mintha csupán a helykitöltés lett volna vele Tony Wakeford célja. Tudomásom szerint exkluzív, csak itt hallható darabról van szó, legalábbis a hamarosan megjelenő új albumon nem fog szerepelni.

A lemez időtartama bő 7 perc, tökéletes felvezetés és nagyszerű ízelítő a közelgő sorlemez elé. Ugyan sokan kifogásolják a kiadvány visszafogott, egyszerű csomagolását, de nekem kimondottan tetszik, szóval ízlés kérdése. 500 példányra limitálták, de még rengeteg terjesztőnél kapható, így a beszerzése nem jelenthet különösebb problémát az érdeklődők számára.