Aki a Rome-ot a lehető legközelebbről szeretné látni, annak most itt a kihagyhatatlan alkalom. A zenekar jövőre egy olyan turnét szeretne összehozni, ahol a rajongók nappalijában játszanának. Ha páran összeállnak és összedobják a zenekar fellépti díját és a szállodai szobájuk árát, akkor a lakásukban játszanak egy csendes-ülős akusztikus koncertet - ha elegendő lelkes (és fizetőképes) érdeklődőt sikerül találni, hogy össze lehessen hozni ezt a turnét. Minden más költséget a zenekar áll, és ők hozzák az összes felszerelést, a szervezőknek csak a megfelelő helyszínt kell biztosítani. További információ itt.

Idén huszadik felvonásához érkezik Lipcsében a Wave Gotik Treffen, ezúttal egy kissé a nyárba nyúló időpontban (június 9-13.). A jubileum alkalmából a szervezők igazi kuriózummal szolgálnak és kedveskednek az érdeklődők számára, nevezetesen az egykori, a sorozatot nyitó fesztiválon színpadra állt zenekarok ismételt szerepeltetésével indítják útjára az össznépi mulatságot egy nappal a hivatalos kezdés előtt, csütörtökön. Így tehát a rendezvényen biztosan találkozhatunk velük: AGE OF HEAVEN, SWEET WILLIAM, THE ETERNAL AFFLICT, DAS ICH, HENKE GOETHES ERBEN-t játszik, de természetesen folyamatosan bővül a kínálat. A profilunkba vágó "neofolk és társai"-vonal ugyan eddig nem túl acélos, de bízzunk a jobb folytatásban, és amennyiben valaki zenekart szeretne javasolni, azt is megteheti a rendezvény honlapján.

Még néhány név ízelítőként az állandóan frissülő kínálatból: BACKWORLD, BLACK TAPE FOR A BLUE GIRL, EMPYRIUM, FIELDS OF THE NEPHILIM, FRONT 242, Andrew King, LOVE LIKE BLOOD (exkluzív búcsúkoncert), LUSTMORD, MEPHISTO WALZ, NEUN WELTEN, NITZER EBB, ORCHIS, RED LORRY YELLOW LORRY, SPIRITUAL FRONT, TIAMAT, VLAD IN TEARS stb.

Bővebb információ: www.wave-gotik-treffen.de

(A későbbiekben természetesen még visszatérünk a témához egy részletesebb cikkel, a profilunkba vágó zenekarokra kihegyezve.)

A 2005-ben megjelent debütáló IANVA-hanganyag, a La Ballata Dell'Ardito vitathatatlanul nagyot robbant a hallgatóság, illetve a "szakma" köreiben is. Leplezetlenül az AIN SOPH mára klasszikussá érett Aurora című albumának nyomdokain haladva, szinte tökéletes hangszerkezeléssel, bohókásan drámai vokálokkal, önmaguk számára is rendkívül magasra helyezve azt a bizonyos lécet. Az évek során érthetetlen módon valamiért szem elől tévesztve őket, tavaly vettem birtokba aktuális sorlemezüket, készen egy jófajta mediterrán neofolk-rock parádéra. Nem is kellett komolyabban csalódnom, hiszen a borgőzös mélabú és a táncra ingerlő muzsika most is ritka kellemes élményben részesített.

Enrico Silvestrin hangjával, a Prologo képében indul a lemez, kellemesen, visszafogottan kíséri a zongora, amire halkan némi vonós úszik, dobbal kiegészítve. A folytatásban azonban rögvest a tetőfokára hág a hangulat és egy hamisítatlan itáliai karnevál forgatagába nyerhetünk betekintést. Táncra ingerlő dallamok, olasz temperamentum, maximális hőfok, mindennemű felesleges sallang kerülésével. A dobos, Davide La Rosa, mintha egy párnál több kézzel rendelkezne, néhol olyan sűrű és pergő ritmusokat üt, hamisíthatatlan szenvedéllyel és lendülettel. A Negli Occhi D'Un Ribelle parázslóan szentimentális dallamaival, a Luisa Ferida szépségesen komor főtémájával, míg a Pasionaria szívbe markolóan fájdalmas harmóniákkal veszi le a lábáról a hallgatót, hogy végül mindezt feledtetve feleljen meg a "sírva vigadás" alapvető feltételeinek.  Akad ugyan néhány üresjáratnak minősíthető pillanat, de ezek alkalmával csupán megpihen a hallgató, hogy el ne vesszen a nagy forgatagban. A csellista-nagybőgős Stefania, illetve a gitáros-énekes Fabio Gremo mellett a trombitát megszólaltató Roby Nappi Calcagnót kell feltétlenül megemlítenem, ők hárman valami hihetetlen érzéssel kezelik hangszereiket, az ALL MY FAITH LOST-ból is ismert Fabio Polo pedig szenvedélyes hegedűjátékával tűnik ki ebből a szépséges hangóceánból.

A csoport gerincét alkotó trió (Mercy, Stefania T. D'Alterio és Fabio Carfagna) igazán nem panaszkodhat, tökéletes asszisztban részesülnek. Szemtelenül professzionális hangszeres, illetve vokális munka, erőteljes, néhol egy kissé kellemesen "koszos" hangzás jellemzi ezt a korongot, igazán büszkék lehetnek rá a zenekar tagjai. Felkavaró, nagyszerű album!

Ismét új albummal jelentkezik David Tibet és csapata. Március 24-re, az athéni koncertre jelenik meg a HoneySuckle Æons címet viselő lemez, mely aztán a turné további állomásain is kapható lesz természetesen, valamint a Coptic Cat webshopjából is meg lehet majd rendelni (ahol többek között Thunder Perfect Mind-satyor is kapható).

A turné állomásai:

2011. március 24. Athén, Görögország
2011. március 25. Bologna, Olaszország
2011. március 26. Hamburg, Németország
2011. március 27. Aarhus, Dánia
2011. március 28. Berlin, Németország
2011. március 29. Köln, Németország

További információk a Coptic Cat honlapján.

Néhány éve a WAPPENBUND leállt, megszüntette tevékenységét, mivel Sven Bussler szerint elfogyott a muníció, a mondanivaló és a lendület, azonban különböző hatások eredményeként 2009-ben ismét beindultak a fogaskerekek. Új magánkiadó, új kiadvány, de a zene a régi úton jár, a rajongók legnagyobb örömére.

Szinte keresztül vágtat a hallgatón a legfrissebb anyag, a rendkívüli erővel bíró zenei kifejezési eszközökben ezúttal sincs hiány. Dörömbölő dobok, kórusok, indusztriális zenei panelek, klasszikus WAPPENBUND-megoldások, egyértelműen a Zeitenwende és a Kinder Des Lichtes albumok csapásvonalán egyensúlyozva, magabiztosan, ellenállhatatlanul, szűk 15 percben. A Caelum némi zajos felütés után rögtön át is csap egy viszonylag könnyebben emészthető, a "követelményeknek" tökéletesen megfelelő, dinamikus martial himnuszba, biztosítva ezáltal a kifogástalan alapokat a korong további egészéhez. A folytatásban a Der Sieg Des Lichtes (nem tudok róla, hogy lenne bármi köze a hasonló című DER BLUTHARSCH-klasszikushoz) az egyik leghatásosabb WAPPENBUND-szerzeményként feszíti tovább a hallójáratokat, kezdetben kimért, lomha tembóban, a végén azonban elszabadulnak az indulatok és maximumon tombol a jó értelemben vett zenei őrület. Kisebb negatívum, hogy a fúvós hangszín sajnos rendkívül műanyagra sikerült, ráadásul ez nem is annyira kirívó hiba Sven életművében. Zárásként a Weisse Asche szól, itt érezni leginkább a Preussen világát. Zajos hangfüggönyök, ködös zenei átúszások, sejtelmesen fátyolos női vokál a háttérben, váratlan lezárással.

Nem történt semmi különös tehát, mindössze egy rövid pihenő után ismét új dalok a Bussler-Isabell házaspártól. Az anyag nyúlfaroknyi hossza ugyan némi hiányérzettel tölt el (még úgy is, hogy picit korábban érkezett már egy kis előzetes a Licht Ist Leben képében, ami egy 48 példányra limitált díszdobozos kazetta, vagyis a "pofátlanság teteje"), de ne legyünk telhetetlenek, inkább örüljünk annak, ami van. A Heaven két verzióban látott napvilágot, A5-ös, viaszpecséttel lezárt (ami olyan szép, hogy nincs is szívem feltörni),  vászontokos, erősen a középiskolai ballagások tarisznyájára emlékeztetve, valamint 144 példányra limitálva A4-es, fémből készült tokban (pólóval), de a zenében teljesen egyező tartalommal.

www.whiteashes.de

Miközben az elvileg hamarosan megjelenő új SOL INVICTUS-albumra várunk kitartó türelemmel, szakítsunk egy kis időt a visszatekintésre és merengjünk el a többségében dicső múlton. Azt hiszem nyugodt lelkiismerettel vallhatjuk be, a Tony Wakeford irányította csoport nem is olyan elenyésző hibáival karöltve is az egyik alappillére, meghatározó támpontja a neofolk fellegvárának (ha létezik ilyesmi egyáltalán...). A most tárgyalt The Blade album mellett számomra még négy igazán jelentős korongot produkált a formáció (Killing Tide, King And Queen, In The Rain, In A Garden Green), ahol a szöveges mondanivaló mellé a megfelelő zenei tartalom és formába öntés is közel tökéletesen párosult. Akadtak még jelentősebb megnyilvánulások a zenekar életművében (Against The Modern World, Trees In Winter, The Death Of The West, és még sok más), azonban a "nagy ötös" magasságába egyik sem volt képes felkapaszkodni, különböző okokból. Természetesen, ahogy repült az idő, a világ (és körülötte, benne minden más) folyamatosan változott, így én, illetve úgy általában a Legyőzhetetlen Nap rajongói is, magával Tony Wakeforddal együtt, de az elismerés az említett albumok irányába mit sem kopott, sőt, talán inkább nemesedett, fokozódott. Az első alkalommal 1997-ben CD-n (2002-ben érkezett, hosszas csúszás után a bakelit verzió) megjelent album érdekes módon erősen megosztotta az érdeklődőket, hiszen a többség imádta ugyan, de találkoztam negatív véleményekkel is, amelyekben önismétléssel, ötlettelenséggel vádolták a korongot és Wakefordot magát. Talán az említett elégedetlenkedés hatására is, de az biztos, hogy a csoport ezek után készített még egy "tipikus" albumot (In A Garden Green), illetve egy speciális kiadványt (In Europa) majd rövid idővel később (nagyjából a Hill Of Crosses albummal) el is indult egyfajta újabb úton, egyértelműen a zenei vérátömlesztést tűzve ki célul, de ez majd egy későbbi írásom tárgya lesz, most maradok a Blade méltatásánál.

A szokásos keretet alkotó kezdő és befejező dal (The Blade) rögtön egy tipikus SOL INVICTUS-szerzemény, kellemes, első hallásra felismerhető jellegzetességekkel. A befejező tétel természetesen dúsabb hangszereléssel, vokállal, erőteljesebb vonósokkal szólal meg, a nyitó dal itt is instrumentális, ahogy azt már többször tapasztalhattuk a zenekartól. Az ezt követő In Heaven erősen megosztott felépítésével (lendületes, szinte agresszív verze, dallamosabb, finom refrén) is kiemelkedően teljesít, igazi remekmű. Megjegyzem, ez a fajta kettősség a későbbiekben is felbukkan még az albumon, a mérleg nyelvét egyértelműen a pozitív irányba billentve. A Time Fliesban a szinte már védjegyként alkalmazott torzított basszusgitár is megjelenik, a dalszöveg pedig soha nem volt még ennyire merengősen szentimentális ("Time flies and life passes, Already I seem to hear, The last trumpet saying"), mint itt, ezeket a sorokat állítólag Tony Wakeford a mai napig iránymutatónak, követendőnek tartja és rendkívüli módon közel érzi magához. Csak halkan említem, ez a fajta eltökéltség és elkötelezettség nem volt mindig így, de sebaj. A The House Above The World-Laws And Crowns duó a legegyértelműbb kisiklás, mellényúlás, vagy megingás az albumon. Tony hangja ezekben a percekben túl gyakran cseng hamisan, amit az egyébként közel tökéletesen kivitelezett, ám néha kissé unalmas hangszerelés sem ment meg igazán. Az Once Upon A Time azután visszabillenti a helyes ösvényre a kicsit bizonytalankodó, megtorpanó anyagot és innen már egyértelműen kellemes percek várnak a hallgatóra, külön kiemelve az utolsó harmad egyik kiválóságát, a Nothing Here-t. Ez a dal mindent tud és magában hordoz, amit egy "jó SOL INVICTUS-dalnak" tudnia kell. Az életmű egyik csúcspontja számomra (a Sawney Bean, a Michael, a Lonely Crawls The Night, az An English Garden és még egyebek mellett). A kísérőzenészek (név szerint Karl Blake, Matt Howden, Eric Roger, Nathalie Van Keymeulen, Celine Marleix-Bardeau, Sally Doherty, Clive Giblin, Stephen Catchick, Heimgest) ezen az albumon is kitesznek magukért (Tony Wakeford több helyen is elismeréssel illeti társai munkáját, jogosan), a tökéletes hangszerkezelés mellett rengeteg érzést, eleganciát visznek játékukba, hangsúlyozva a zene ebben az estben (is) megnyilvánuló határtalan erejét. A többnyire a vörös és a szürke színek árnyalataiban pompázó lemezborító pedig Enrico Chiarparin munkáját dicséri.

Nem a legfontosabb SOL INVICTUS-album, de szerintem feltétlenül az élvonalban elhelyezkedő korong tehát a The Blade, ha valaki esetleg nem ismeri a zenekart, a kezdeti lépésekhez tökéletes, és talán nem merészség kijelenteni, szinte garantált a folytatás.

Nem vagyok elvakult industrial, power-noise rajongó, de néha kimondottan jól esik egy kis betonszaggató, ütvefúró zenét hallgatni. Ezen a vonalon (többek között) a Daniel Simon vezette német FLUTWACHT áll rendkívül közel hozzám, habár jelenlegi kritikám tárgya pont egy kevésbé karcos anyag ismertetője.

A 2008-ban, két különböző kiadásban (volt egy ritka hitvány DVD-R verzió is a CD mellett) napvilágot látott anyag egy küllemében és zenei megvalósításában is rendkívül egyszerű, puritán anyag. A korong 8 dalt tartalmaz, címek nélkül, mindössze számokkal jelölve, durván 65 perc játékidővel, DVD tokba bújtatva. Lassan hömpölyögnek a dalok, minden különösebb izgalom nélkül, egyszerűen csak körbevesz a mélyen búgó hangörvény, a zaklatottabb, mellbevágóan harsány megoldások itt csaknem teljes mértékben pihentetve lettek. Nagyon szűk réteghez szól ez a fajta zene, ezt jól mutatja az általában igen csekély példányszám is lemezenként (habár ez a korong ebben is kivétel, ugyanis az 500 darab annyira nem is kevés), viszont Daniel igazán termékeny és népszerű ebben a közegben, hiszen nem egészen egy évtizedes karrierje során hatvannál is több kiadvány jelent meg (azért el kell ismernem, változó szinvonalon) a FLUTWACHT-tól. A temérdek nagylemez (sajnos nem ritkán CD-R), EP és válogatás között elég sok a hulladék, de a Breath egyértelműen a jobbak közé tartozik, ezen kívül a Komareise és a Heroinloops albumok lógnak még ki a sorból pozitív irányba, ezekről a későbbiekben ismertető is várható itt nálunk.

A kiadványt elsősorban a noise zenékre specializálódott terjesztőknél (például Steinklang) érdemes keresni, több helyen is árulják még.

www.flutwacht.de
www.maskoftheslave.tk
www.tourettetape.de

A tervek szerint idén áprilisban új albummal jelentkezik a honi industrial egyik jelentős képviselője, a KRIEGSFALL-U csoport. A korong a cseh Epidemie kiadó gondozásában lát napvilágot, a formációtól megszokott karcos, az "átlag fül" számára nehezebben emészthető zenével, sajátságos szövegvilággal. Az album standard (8 oldalas booklet, átlátszó digipak) kiadása mellett lesz egy elsősorban gyűjtőknek szánt limitált verzió is, fadobozos kiszerelésben, bónuszlemezzel, poszterrel és hasonló extrákkal.

www.myspace.com/kriegsfallu
www.epidemie.cz

A katalán ELDAR kezdeti szárnycsapásaira 2008-ban figyeltem fel. Abban az időben szinte képtelenség volt elkerülni őket, az ember szinte belebotlott több kiadványukba is, hála ezért elsősorban a rendkívül ellenszenves (túlzás nélkül kártékonynak minősíthető) SkullLine "kiadónak". A csoport futószalagon érkező kiadványai hamar megismertették a duó zenei törekvéseit a nagyérdeművel és több lemezcég is felfigyelt rájuk, így a további megjelenésekben természetesen nem volt hiány.

Legfrissebb kiadványuk (a legendás Scontrum sorozat kilencedik része mellett) az Amesha Spentas album, a svéd Cold Meat Industry címkéjével. A kritikusok, illetve a kiadók által elsősorban TRIARII-, STAHLWERK 9- és TOROIDH-rajongóknak ajánlott zenekar a rendkívüli munkatempó dacára (nem egészen 3 év alatt 9 különböző kiadvány, a válogatásokat figyelmen kívül hagyva) az ELDAR képes egyfajta stabil (habár olykor határozottan megkérdőjelezhető) színvonalon egyensúlyozni, amit ugyan távolról sem tartok kiemelkedőnek, de azért említésre bőven érdemes, mindeközben egyértelmű számomra, hogy kissé drasztikusabban kellene gyomlálniuk, túl sok a kacat a szerzeményeik (és a kiadványaik) között. Az új album legmerészebb húzása, hogy minden eddiginél nyersebb, zajosabb és a harcias dobolás is egyértelműbb szerepet kap az ezt megelőző anyagokon megszokotthoz képest. A korábban említett zenekarokon túl én még az ARDITI munkásságát érzem erőteljesen, különösen a The Insurgents Shot című dalban, de a Died The Truth is a svédek hatását viseli magán, a diszkrét, némileg háttérbe húzódó női vokál ellenére is. Jobban sikerült darab még a nyitó Strange Madness, a kissé elmerengően melankólikus The Courtyard Of Fools és a nyersebb, harsányabb Asmodea, de az album igazából egy nagy tömör masszát képez, ami ugyan szürke és fátyolos többnyire, viszont egyszeri hallgatásra mindenképpen ajánlott.

A zenekar érezhetően lendületben van, temperamentumos, törekvő magatartásuk feltétlenül dicséretet érdemel, azonban felmerül a mennyiség romboló hatása is, így talán a kéziféket kicsit behúzva, jobban kiérlelt kiadványokkal messzebbre juthatnának.

Talán nem árt, ha azzal kezdem, hogy a Geoffroy D. vezette francia DERNIERE VOLONTE maradéktalanul soha nem volt képes meggyőzni. A kilencvenes évek közepe óta aktív zenekar számomra hullámzó teljesítményt nyújtva, a military/martial és a könnyen megjegyezhető, vagy akár dúdolható popzene keveredését próbálja újabb és újabb szintre emelni, az erre fogékony, szakértő közönség folyamatos (habár néha bizony csitulni látszó) ovációjával kísérve. Kezdetben egyértelműen a zajosabb, nyersebb, a múltba tekintő, historizáló koncepciót szem előtt tartva, második világháborús utalásokkal, korabeli bevágásokkal bőségesen fűszerezve, színtiszta, menetelős industrialt létrehozva születtek a zenekar szerzeményei, inkább hangulati elemekre, mintsem a ritmikára, illetve konkrét dallamokra építkezve, instrumentális dalok formájában. A debütáns anyag (Obeir Et Mourir, amely egyfajta összegzés volt inkább a kezdeti időkből, Geoffrey nem ezt tekinti az első DV-albumnak és eredetileg csak kazettán jelent meg) drámaisága az idők során semmit sem kopott, inkább kristályosodott és igazi remekművé érett, nem meglepő, hogy újrakiadásra került 2002-ben, illetve 2005-ben is. Az ezt követő Le Feu Sacré lett tehát hivatalosan az első album (közben azért megjelent az En Avant! 7"EP is), ahol már érezhető volt egyfajta zenei letisztulás és a szépen csengő, rendkívül karakteres vokál is egyre inkább előtérbe került. Itt indult be igazán a szekér és a formáció több kislemezt is produkált rövid időn belül, illetve különböző válogatásokon, valamint kisebb klubok színpadain is felbukkantak ezidőtájt. Ezután következett a (számomra) leggyengébb láncszem a 2003-as Les Blessures De L'Ombre album, amely hiányosságai ellenére is igazi "elsővonalas" státuszt eredményezett a csoportnak a szcénán belül. A korong kiemelkedő sikereket elérve, rengeteg új rajongót csábított a zenekar mellé és igazi sikertörténetet kovácsolt a kiadó számára is, mindenki döntse el maga, hogy mennyire volt ez jogos. 2006-ban érkezett a folytatás (habár volt 2004-ben egy kislemezeket és válogatásokon megjelentetett dalokat egybegyűjtő dupla CD is, Commémoration címmel) a Devant Le Miroir képében, amely véleményem szerint az eddigi legkönnyebben emészthető, túlzás nélkül slágerorientált albuma a francia csoportnak, csurig megpakolva jól táncolható, emlékezetes darabokkal, illetve kiemelkedő megoldásokkal (az egyetlen gyenge láncszemtől eltekintve, a "bűnrossz" Douce Hirondelle-től, ami egy bugyuta rajzfilmzene-kategória, szerintem). Volt még közben néhány újabb kislemez (Le Cheval De Troie, Toujours, illetve a La Nuit Revient 10"-es), majd kisebb késedelem után 2010-ben megjelent kritikám tárgya is, az Immortel album CD és limitált példányszámú (888 darab), bónuszokkal megpakolt bakelit korong formájában.

Az introként funkcionáló Ici Bas rendkívül hatásos felvezetés, azonnal magával ragad, de sajnos mindjárt enged is szorításából, hiszen az ezt követő Corps Languissant mindössze átlagosan, picit érdektelenül teljesít. Egészen diszkréten és álmosítóan szól a vezérdallam és meglepő módon a korábban rendszerint perfekt vokálmunka is sántít ezúttal egy picit. Szerencsére azonban nincs igazán idő a búslakodásra, hiszen innentől nagyobb fordulatszámra kapcsol az anyag és a Mon Orage-Rien A Aimer-Le Plus Secret trió képében rögvest pozitívba billen a mérleg nyelve, még úgy is, hogy azért közben sajnos még a gyengécske (C-64-es játékok zenéjét idéző) Impossible-t is el kell viselnünk. Erőtlenebb darab még a Maintenant (a harsányan dübörgő dobok ellenére is), valamint az egészen feleslegesnek is minősíthető (hatásában Douce Hirondelle-rokon) Trop Tard. A végére azonban még tartogat egy erősebb lezárást az album a Peut-Etre, a Le Mai Que Tu Me Fais (lassan építkező, álomszép dallamai különösen erős pillérei az albumnak) és az outronak tekinthető Au Loin formájában. Az előző albumhoz képest ott érzem a legszembetűnőbb hiányosságot, hogy kommersz mivolta ellenére (vagy talán pont ezért) az Immortel nem volt képes elsőre magával ragadni, legalább 4-5 hallgatás kellett hozzá míg többé-kevésbé beérett nálam, és még így is túl sok benne a hibapont, szerintem. Nincs vele komolyabb probléma, de számomra nem elég összeszedett, hiába dolgozott rajta Geoffrey hosszabb időn keresztül, nem érzem kellően kiérleltnek a dalokat és meglepően sok a töltelék. Egyébként meg nálam továbbra is a korai anyagok (Obeir Et Mourir, Le Feu Sacre és az ide köthető kislemezek) viszik a prímet elsősorban.

A végére még annyit, hogy Geoffrey saját bevallása szerint egy igazi zenei mindenevő, aminek tökéletes lenyomata a DERNIERE VOLONTE, illetve számos egyéb zenei megnyilvánulása, jelesül a POSITION PARALLELE, a BLASTERKORPS, az EISENKRONE és így tovább. Én ezt azért annyival kiegészíteném, hogy az említett formációk számos esetben sajnos feltűnően közel állnak egymáshoz műfajukat tekintve, így egy kicsit elaprózottnak, (megkockáztatom) feleslegesnek tűnik a rengeteg szálon futtatott próbálkozás (annak ellenére is, hogy a DV mellett mindegyik takaréklángon üzemel, vagy éppen inaktív jelenleg), de gondolom a plusz bevétel mindig jól jön, szóval ne sajnáljuk tőle (sem) a lehetőséget.

www.hauruck.org

Egy ideje már kapható, és azt gondolom, remek nyitánya a 2011-es esztendőnek a DEATH IN JUNE aktuális sorlemezének bemutatása itt az oldalunkon is. Douglas Pearce szerencsére ismét a zenével foglalkozik (Miro Snejdr hathatós támogatásával), és lássuk be, mindenkinek jobb is így. A szárazabb tényekkel már foglalkoztunk korábban, így arra nem térek ki részletesen, mindössze annyival egészíteném ki, hogy a különböző bakelitek impozáns megjelenése ellenére, nálam a dupla lemezes CD lett a befutó, a tekintélyes mennyiségű zenei bónusz miatt elsősorban.

A nyitó Murder Made History mindjárt egy rendkívül lendületes dal finom és kiemelten hatásos megbicsaklásokkal, soha rosszabb kezdést. A Fire Feast vastagon effektezett vokális témáival szintén remek darab, elegánsan, de határozottan vezeti tovább a hallgatót az ezt követő címadó és a felvezető 7"-es bakelitnek köszönhetően kellemes ismerősként üdvözölt Peaceful Snow felé. Megkapó és rendkívül hatásos szerzemény, nem véletlenül lett címadó kompozíció, valódi ékköve az új albumnak. A Life Under Siege a hangszerelés ellenére is erősen a klasszikus albumok vonalára emlékeztet, ha létezne gitáron előadott verzió, az számomra egyértelműen a Rose/Symbols albumok világát idézné. A Nausea zaklatott zongorajátéka, a Wolf Rose határozottsága, a My Company Of Corpses szöveges utalásai kivétel nélkül emlékezetes pillanatok, de igazából az egész album rendkívül kellemes hallgatnivaló, engem már az első hallgatás során meggyőzött. A felvezető 3000 példányhoz tartozó Lounge Corps pedig igazi kuriózum és valódi gyönygyszemeket foglal magába. Hihetetlen, borzongató érzés a klasszikusok újraértelmezett, zongorás verzióit hallgatni, a szlovák úriember itt is fantasztikusan teljesít, bámulatos eleganciával jönnek az ismert dallamok. Nincs pontos információm arról, hogy Miro Snejdr mennyire kapott szabad kezet a komponálás során, de itt valódi átdolgozásokról, az eddig rejtett értékek felszínre emeléséről van szó. Az eredeti formájukban is kiemelkedően teljesítő kompozíciók itt szinte szárnyalnak, messze felülmúlják az előzetes várakozásaimat. Meg kell jegyeznem, az örök kedvenc Luther's Army itt is döbbenetes hatással bír! A már jól ismert dalok könnyed eleganciával, mindeközben a csoportra olyannyira jellemző dacos büszkeséggel gordülnek végig a hallgatón, csodálatos zenei élményt biztosítva. Kicsit talán továbbra is a klasszikus albumok árnyékában maradva, de a DEATH IN JUNE ismét fantasztikus anyagot alkotott, nálam vitán felül a tavalyi év legjobbja.

Jelenleg még az összes verzió beszerezhető a terjesztőknél, így az érdeklődőknek nem lesz nehéz dolga. Én egyértelműen a dupla CD mellé teszem a szavazatom, de az elszántabb gyűjtők a bakelitekkel is bátran próbálkozzanak, posztert és egyéb extrákat vehetnek birtokba ezáltal.

Hamarosan friss albummal jelentkezik a karcos zajzene egyik jelenkori élharcosa, a svéd FOLKSTORM az olasz Old Europa Cafe kiadó támogatásával, Folksongs címmel. Az OEC honlapján hallható ízelítő alapján ezúttal is dobhártyaszaggató, sistergő káosz várható, váratlan, absztrakt megoldásokkal. 

www.oldeuropacafe.com

A svédek másik büszkesége, az ARDITI is új lemez megjelentetésére készül a portugál EQUILIBRIUM égisze alatt, Leading The Iron Resistance címmel, a hagyományoknak megfelelően ezúttal is többféle bakelit, illetve CD formájában. A lemezről a zenekar tagjai előzetesen csak szűkszavúan nyilatkoztak, de várhatóan ismét a dúsabb, komplex hangzás fog dominálni és a rögzítés során a minden eddiginél zordabb, fagyosabb hangzás megteremtése volt a cél. Meglátjuk, az eredményről hamarosan a hallgatók is meggyőződhetnek.

www.equilibriummusic.com

A 2010-es évet váratlan megjelenésekkel búcsúztatja az osztrák Steinklang Industries és baráti köre. 7"-es bakelit formájában új LEGER DES HEILS-kiadvány jelent meg, 3 dalt magában foglalva, kézzel készített, egyedi lemezborítóval, 200 példányra limitálva. A szintén német SEELENTHRON Die Reise címmel adott ki új albumot Heimatfolk címkével, míg a CAFÉ DE L'ENFER demo CD-je, 99 példányra limitálva jelent meg, 4 számot tartalmazva 28 percben. Ez utóbbi elsősorban a martial és a neoclassical híveinek okozhat kellemes meglepetést, a kiadó szerint TRIARII, LJDLP és DERNIERE VOLONTE rajongóknak érdemes próbálkozni vele feltétlenül.

www.steinklang.at/shop

Az ötvenes éveit taposó, prágai születésű Vladimir Hirsch ritka termékeny alkotó a tágabb értelemben vett industrial zene palettáján. A nyolcvanas évek közepe óta készít folyamatosan felvételeket rendszerint szólóban, természetesen némi rásegítéssel, többnyire klasszikus zenészek, vokalisták által. Életművét többé-kevésbé áttekintve azt gondolom, hogy a rengeteg kiadvány (14 hivatalos album, mellette tengernyi CD-R és különbözó válogatások) nem váltak egyértelműen a művész előnyére, ellenben akadnak említésre méltó felvételek, melyek fölött talán hiba lenne szó nélkül elsiklani.

Ilyen anyag például kritikám tárgya, a 2006-ban rögzített, de csak jóval később megjelentetett Symphony No. 4. "Descent From The Cross" album is. A már megszokott módon itt is a nagyzenekari hatások dominanciája ütközik ki elsősorban, enyhe indusztriális és ambient befolyással. A hangszínek és az effektek meglepően szépen szólnak, tisztán kihallani a legfinomabb szólamokat is, mindössze a dobok lettek kissé erőtlenek néhány ponton. A lemezen kisegítő vokalisták (név szerint Martina Sanoliova és Dominika Karcovska) tisztán és rendkívül kifejezően énekelnek és narrálnak, mindig csak mértékkel, érzéssel, a háttérből támogatva Hirsch úr elképzeléseit. Feltétlenül kiemelésre méltó tétel az Entombment, amely valóságos viharként száguld végig a hallgatón, illetve az Apotheosis baljós örvénylése, de igazából egészében, egyben érdemes hallgatni az albumot, megéri a ráfordított időt. Alapműnek, kihagyhatatlannak ugyan véletlenül sem nevezném a korongot (meg úgy általában Vladimir Hirsch munkásságát), de az átlagból egyértelműen kiemelkedik, elkötelezettsége és kitartása pedig feltétlenül tiszteletet érdemel.

Az album viszonylag kis példányszámban (435) jelent meg, de néhány terjesztőnél, illetve közvetlenül az olasz kiadónál még talán begyűjthető, valamint tőlem is megrendelhető.

www.vladimirhirsch.com

www.arsbenevolamater.com

Néhány héten belül, a következő év januárjában várható a legendás svéd zaj-alakulat, az MZ. 412  korai lemezeinek (In Nomine Dei Nostri Satanas Luciferi Excelsi, Burning The Temple Of God, Nordik Battle Signs, Domine Rex Inferum, Infernal Affairs) egybegyűjtése, bónusz dalokkal, remaszterrel, digipak csomagolással, fekete fadobozban, egy exkluzív dalokat (Nil Volentibus Arduum, Non Omnis Moriar) tartalmazó 5"-es kislemezzel, kitűzővel és egyéb meglepetésekkel, az angol Cold Spring Records kiadásában, 300 példányra limitálva. A black industrial, a dark ambient és a ritual noise különös keveredésének alaplemezei garantált zsongást okozhatnak az arra érzékenyek lelkében, illetve pénztárcájában.

www.coldspring.co.uk

Albin Julius évekkel ezelőtt letért arról az útról, amit nagyrészt egymaga épített ki kockánként, albumonként, néha botrányos cirkuszokkal, megkérdőjelezhető produkciókkal meghintve. Persze nem volt egyedül az úton, akadt azért társasága bőséggel, de azt el kell ismerni, talán a legismertebb, legfelkapottabb formációja a martial industrialnak a DER BLUTHARSCH volt. Felejthetetlen, megkerülhetetlen anyagok sorát alkotta meg a kezdeti időkben, csak halkan jegyzem meg, a sok vacak és haszontalan kiadvány mellett, és rengeteget tett azért, hogy így vagy úgy, de egy viszonylag szélesebb réteg ismerhesse meg ezt a kezdetben kevesek számára életre keltett zenei világot. A sokakra annyira jellemző felesleges - habár bizonyos szempontból érthető - kesergésen pedig már nagyon ideje lenne túllépni és elfogadni, Albin és csapata visszavonhatatlanul (?) elmerült a '70-es, '80-as évekre annyira jellemző pszichedelikus rock világában, feszes hátraarcot fricskázva a vele szembeni elvárásoknak. 

Az új (megosztott) kislemez a simán kihagyható kategória megtestesítője. A DER BLUTHARSCH oldalán található szokásos untitled (de azért Today I Want) ugyan nem rossz szerzemény, ellenben önállóan kissé kevésnek, feleslegesnek találom. Albumon introként, vagy két dal között átkötésként remekül beválna, de így magában csak lóg a levegőben. Tömör, morajló masszát kapunk, kicsit disszonáns vokállal, de mire elkapná a hallgatót a lendület, már vége is van. A tengerentúli fiatalokból álló WHITE HILLS szerzeményéről pedig annyit, hogy simán lehetne egy újkori DER  BLUTHARSCH-dal, vagyis elég nehéz eldönteni, hogy ki plagizálta a másikat. Lüktetően kásás, minimál noise rock, olyan gitárszólóval, ami egy az egyben Jörg barátunk munkája is lehetne. Simán hallgatható darab, de semmi különös.

Összegezve, nem rossz ez a két dal, csak egy picit lóg az egész kiadvány a levegőben, mintha valaminek a felvezetése lenne, habár itt legalább zenét kapunk, ami korábban nem mindig volt igaz a DER BLUTHARSCH kislemezeire. Az anyag limitált példányszámos, de még könnyedén beszerezhető a jelentősebb európai terjesztőknél, vagy akár közvetlenül Albintól is. 

www.hauruck.org