Erősen közeleg az idei Wave Gotik Treffen időpontja, de a hivatalosan bejelentett fellépők listája még korántsem teljes. Egyelőre úgy tűnik, hogy a tavalyi, töménynek nevezhető kétnapos "neofolk ünnep" idén nem fog megismétlődni (ez eddig is így volt az utóbbi időben, minden második évben van kéttermes neofolk nap a Volkspalastban, a köztes években kisebb helyszíneken kevesebb kapcsolódó zenekar lép fel). Az idei kínálatból mindenképp kiemelhetjük a Darkwood fellépését, akik nyolc év után játszanak újra a WGT-n. Visszatér a Magyarországon is többször megfordult amerikai Lux Interna is, és nagyjából ennyi is a jelenlegi kínálat neofolk terén. Az industrial/noise/experimental színtérről megemlíthetjük a veterán brit Sutcliffe Jügendet, valamint a 10 év szünet után visszatérő német Predominance-t.

Ezek tehát a hivatalosan bejelentett zenekarok. Nem hivatalosan a "bennfentesektől" közszájon forognak különböző zenekarnevek, közte kimondottan érdeklődésre számot tartóak és örömteliek is, de ezzel várjuk meg a hivatalos bejelentést.

A tavalyi, rendkívül sikeres bemutatkozó esemény után idén ismét megrendezésre kerül a Rites fesztivál az osztrák fővárosban. A DJ Eraserhead (alias Herr Werner) által életre hívott esemény idei felhozatala ugyan egyértelműen halványabb a tavalyi tükrében, azonban még így is egy roppant érdekes és (előzetesen bizalmat szavazva) élvezetes este élményét gyűjtheti be az, aki veszi a fáradtságot és legyőzve ezt a kevéske távolságot, elzarándokol a sógorokhoz. Az eseményt az osztrák/amerikai HECATE (ezt miért kellett?) formáció fogja nyitni, az infólap szerint tömény dark ambient és sado noise orgiát zúdítva a nézőtéren felsorakozókra. Ezt követően a magyar LARRNAKH csoport próbálja megidézni a neofolk-industrial palackba zárt szellemét ropogósan friss, eddig máshol soha be nem mutatott és néhányak számára talán már ismerősen csengő régebbi szerzeményeket vegyesen csatarendbe állítva. Az olasz ONIRIC (habár ők erőtlenül, de tagadják) egyértelműen a honfitárs SPIRITUAL FRONT nyomdokain haladva szerez magának egyre jelentősebb elismertséget (a jól sikerült Cabaret Syndrome-album ékes bizonyítéka ennek) és ennek a folyamatnak lehet egy fontos építőköve ez a bécsi koncert is. A véleményem szerint (nem) kissé túlértékelt svéd martial-dark-pop STORMFAGEL folytatja a sort, előkészítve a terepet a francia military pop zászlóshajójának, a DERNIÉRE VOLONTÉ zenekarnak. A Geoffroy D. által irányított, kezdetben karcos power industrialba hajló, majd lépésről lépésre dallamosodó, énekcentrikus military dance-be torkolló csapat sok éve Budapesten is bizonyította, hogy érdemes koncerten is látni, hallani őket (továbbá itt a dp-motiv oldalain egy interjú is olvasható), a csalódás esélye így velük kapcsolatban csaknem kizárt. Az élőzenés produkciók előtt, közben és után pedig egy DJ-trió gondoskodik majd a talpalávalóról.

Érdekes és változatos tehát a kínálat ezúttal is, és bár a tavalyi évet ugyan szinte borítékolhatóan nem fogja felülmúlni az idei esemény, azonban így is vétek lenne kihagyni ezt a kisebb fesztivált az erre fogékonyaknak.

Még az utóbbi időben is úgy hivatkoztunk a Fire+Ice eleddig utolsó anyagára, a Birdkingre, mint az "új lemez". Pedig ez az album 2000-ben jelent meg, tehát idestova 13 éves. Viszont a tavalyi év során új, valós értelmet nyert az "új lemez" kifejezés, hiszen 12 év után megjelent a zenekar legújabb kiadványa, a Fractured Man. A Fire+Ice mindig is Ian Read énekes-szövegíró-rúnamágust jelentette, és a kezdetektől különféle vendégzenészek segítették a zenék elkészítésében; voltak, akik csak alkalmanként, voltak, akik hosszabb ideig, de megkövesedett zenekari felállás soha nem alakult ki. A vendégeskedés a Birdkingen csúcsosodott ki, ahol Michael Cashmore központi szerepe mellett rengeteg közreműködő szerepelt (többek között Douglas P. a Death in June-ból, Michael Moynihan és Annabel Lee a Blood Axisből, Joseph Budenholzer a Backworldből vagy Richard Leviathan az Ostarából). Ehhez képest az új anyagon csökkent a közreműködők köre, a dalokat két jelentősebb csoportra oszthatjuk, egyrészt vannak az amerikai Michael Laird, az Unto Ashes vezére által írt és előadott szerzemények, másrészt pedig a német Sonne Hagal és Vurgart kettőse által készített dalok. Michael Moynihan és Annabel Lee ezúttal is jelen van, ők esetenként mindkét csoportosulásba bekapcsolódnak és van saját daluk is, valamint természetesen Douglas P. sem maradhat ki, ő két szerzeményt jegyez. Ahhoz képest, hogy a Birdkinget sokkal többen készítették, megszólalásában, hangzásában egységes benyomást keltett, a Fractured Man esetében viszont hallható különbségek vannak a különböző műhelyekben készült szerzemények között - ha zeneileg nem is annyira, hangzásban mindenképp. Elsőre még kimondottan zavaró volt ez, aztán több, figyelmes hallgatás után ez kezdett finomodni, tisztulni, most már nem annyira zavar ez a hangzásbeli különbség, jobban tudok a dalokra magukra figyelni. Ebben persze az is közrejátszhat, hogy a sok hallgatás során megszerettem ezeket a dalokat. Elsőször még azt mondtam, hogy a Fire+Ice két csúcslemeze az első és az (eddigi) utolsó, a Gilded by the Sun és a Birdking, ezeket nem tudta meghaladni a Fractured Man. Ezt továbbra is fenntartom, azzal a megjegyzéssel, hogy azért a Fractured Man is ott van a legjobb Fire+Ice-lemezek sorában, szinte az összes dal remekül sikerült szerzemény. Zeneileg az Unto Ashes felvételei a legjobban hangszereltek, náluk több különféle húros, vonós, ütős hangszer is felbukkan, és megszokott módon Douglas szerzeményei a legegyszerűbbek, szinte csak egy szál akusztikus gitár (ami persze nem egy gitár jelent, mert több sávon lett rögzítve, a telt hangzás érdekében - ebben Douglas nagyon jó, egyedül tud olyan hangzást létrehozni, amire mások csak több hangszerrel képesek). A Caratacus című dal (ha lehet így nevezni) esetében ez ténylegesen csak gitárt jelent, mert ebben a rövid, alig két perces töredékben egyetlen gitártéma szól végig, ének (és bármi egyéb) nélkül. Hangszerelés tekintetében a Sonne Hagal-Vurgart kettős sem marad el sokkal az Unto Ashestől, náluk azért értelemszerűen jobban az akusztikus gitárra épülnek dalok, akkordozós és akkordbontásos témák egyaránt megtalálhatók a dalokban, billentyűs és fúvós hangszerekkel színesítve. A lemezen szerepel egy feldolgozás is, az angol Lykes of Yew nevű alternatív rockzenekar 2010-es kislemezéről a Mr. Wednesday című dal egyedi átdolgozása (a zenekar tagjai írták át saját szerzeményüket). Az eredeti, torzított gitáros szám különféle akusztikus hangszerekre lett átültetve, a tempó is jelentősen lelassult, egy nagyszerű, jellegzetes folkos dal született a nem túl érdekes eredeti rockszámból.

A kezdeti (főleg a hangzás miatt meglévő) ódzkodásom jó pár hallgatás után átcsapott lelkesedésbe, és bár még kicsit mindig van bennem emiatt egyfajta furcsa érzés (ami lehet, hogy nem múlik el soha), de most már úgy gondolom, zeneileg kiemelkedő alkotás született, a 2012-es év egyik legjobban sikerült akusztikus gitáros neofolk lemeze.

A vasárnap ismét a neofolké (meg persze a kapcsolódó stílusoké), az impozáns Volkspalastban, azon belül is két helyszínen, a kupolacsarnokban és a kantinban, felváltva, hét zenekar hét óra alatt, megállás nélkül. Akit csak a zene érdekel, csak a koncertek miatt jött, az itt jó helyen jár, mert ilyen tempóban nincs is idő másra, csak egyik koncert befejezése után a másikra sietni, és akkor még arra is figyelni kell (a népszerűbb zenekaroknál), hogy jó helyet szerezzen az ember. Tehát ha valakit az összes fellépő érdekel, akkor ne is tervezzen egyebet, csak állást és zenehallgatást, más nem fér bele ilyen körülmények között.

Látszik, hogy mostanában kicsit kiestem a körforgásból, már nem jut el hozzám minden hír idejében. Most is a teljes meglepetéssel hatott rám pár héttel ezelőtt, hogy már meg is jelent egy vadonatúj ORE-anyag, a többértelmű, játékos 4Play címmel. Egyrészt négy szám található ezen a kislemezen, másrészt egyfajta előzetesként (előjátékként) szolgál a hamarosan megjelenő új nagylemezhez (de ezek a dalok állítólag nem lesznek rajta az új albumon, csak itt hallhatók).
Zeneileg az előző lemez irányvonalát viszik tovább, ugyanazok az elemek itt is megtalálhatók, mint pl. a popos alapok, az orkesztrális hangszerelés, az élő gitár és basszusgitár a háttérben, a dallamos, fogós énekek és refrének. Helyenként a TriORE hangulata is megidéződik (pl. a nyitó From Copenhagen With Love című dalban), de csak rövid időre, nem ez válik elsődlegessé. Kicsit (nem nagyon) kilóg a sorból a harmadik tétel, az I Am The Sweetest Of Devils, legalábbis annyiban, hogy ez a dal akusztikus gitárra épül (persze a megszokott hangszerelési finomságokkal), ami az utóbbi pár évben már nem annyira volt jellemző az Ordónál, főleg a korábbi anyagokkal összehasonlítva. Kellemes színfolt még a több dalban is megjelenő kemény, szikár dobütések, valamint egy "sztárvendég" is színesíti a hangzást. Volt egy időszak úgy 10 évvel ezelőtt, amikor minden második neofolk lemezen felbukkant Matt Howden (Sieben), hogy hegedűjével hol jobban, hol kevésbé szétzenélje az adott anyagot. Aztán egy időre a vendégeskedések száma mintha kissé lecsökkent volna (a csúcskorszakhoz képest mindenképp), és bár azért még mostanában is megjelenik itt-ott, úgy látszik, ő is tanult a korábbiakból, az idő haladtával ő is rájött, hogy néha túl sok volt, amit csinált, mert az utóbbi szerepléseinél már nem annyira domináns a jelenléte, szépen megbújik a háttérben. Itt például három dalban is jelen van, de ha nem olvastam volna a nevét a közreműködők listájában, akkor egyáltalán nem is tűnt volna fel, hogy ő is itt van (és ez pont így jó). A dalcímek és a szövegek a szokásos témákat járják körül, ezt, azt hiszem, nem is kell különösebben kiemelni vagy sokat beszélni róla, ez semmit nem változott a zenekar közel húsz éves története során.
Nem elsőre ható anyag a 4Play, de harmadik-negyedik hallgatásra már beérik, élvezetessé válik, és akinek tetszett a Songs 4 Hate & Devotion, az ebben a kislemezben is örömét fogja lelni, és kíváncsian várhatja az új nagylemezt is, ami nem ígérkezik (nagyon) másnak, mint az elődje, de a jó dalok várhatóan ott is megjelennek majd, mint ahogy ez a négy szám is jól eltalált lett.

Ahogy a tavalyi fesztivál után megfogadtam: idén csak akkor látogatok el a 21. Wave Gotik Treffenre, ha a zenekarok választéka (és beosztása) olyan lesz, hogy megérje elmenni. Tavaly is voltak jó zenekarok (ha nem is sok), de sok volt az ütközés, és sok volt az üresjárat is. Így hát idén kivártam egész addig, míg a részletes program rendelkezésre állt (ez másfél héttel a fesztivál előtt volt). Átnézve a programot, azt kellett megállapítanom, hogy most sikerült jól összerendezni a fellépőket, az érdekes zenekarok egy helyen voltak, két napra besűrítve, szinte holtidő nélkül. Így a tizedik WGT-mre úgy mentem, mint eddig soha: nem az egész rendezvény időtartamára, csak erre a két napra. És nem bántam meg.

Ahogy az várható volt, előbb-utóbb csak kiadásra kerül a legutóbbi Death in June-album, a Peaceful Snow "eredeti verziója" is. Tartva a megjelenés sorrendjét, előbb a Peaceful Snow/Maverick Chamber kislemez jött ki Totenpop verzióban (tehát akusztikus gitáros megszólalásban), március-április környékén pedig jön a teljes nagylemez The Snow Bunker Tapes címmel. Ezek azok a felvételek, melyeket Douglas 2009 decembere és 2010 júliusa között rögzített a bejáratott ausztrál Big Sound Studiosban, és ezt adta aztán oda Miro Snejdrnek, hogy elkészítse belőle a zongorás átiratokat, ami végül a Peaceful Snow nagylemezen jelent meg 2010 novemberében. És most majd mi is hallhatjuk, hogyan szólaltak meg ezek a dalok hagyományos Death in June-hangszerelésben. Bár azt hozzá kell tenni, hogy abból a szempontból nem a megszokott Death in June-hangzást kapjuk, hogy itt hiányoznak a jól bevált effektek, hangminták, egyéb apróságok, amelyek általában színt visznek a Death in June felvételeibe, ez az anyag tényleg csak egy szál gitárt és éneket tartalmaz, stúdióban felvéve, de mindenféle különösebb utómunka nélkül.

A kiadvány vinilen és cd-n is megjelenik, a szokásos dombornyomásos kivitelben. A dupla 10" vinilből lesz átlátszó, picture disc és sárga "fröccsmintás" verzió is, kétoldalas poszterrel, szivárványos Totenkopf és fekete nap felvarróval (ez utóbbi csak a sárga vinil esetében), elég borsos áron (a sárga például 60 euró lesz, de a legolcsóbb, átlátszó is 38).

Előrendelést a Neuropa oldalán lehet feladni, amíg a készlet tart.

Az utóbbi időben meglehetősen aktívvá vált Kim Larsen a legutóbbi nagylemez, a Lone Descent megjelenése után sem tudott nyugton maradni, így az albumhoz kötődő felvezető kislemezek után ezúttal egy "levezető" kiadványt jelentett meg, szintén bakeliten, ezúttal 10" formában, valamint CD/DVD verzióban is. A címe alapján azt gondolná az ember, hogy koncertlemezről van szó, de ez nem teljesen igaz. Még ha a dalok élőben lettek is eljátszva, de azért többé-kevésbé stúdiókörülmények között, a sötétben (ahogy a reklámszöveg mondja, és ahogy ez a dvd-n lévő videókban is megfigyelhető). A kiadvány nagyrészt a Lone Descent és a kapcsolódó kislemezek dalaira épül, és ahogy a nagylemezzel távolodni kívánt a korábbi zenei világtól, új hangzásokkal kísérletezve, úgy tér most vissza ugyanoda, a jól megszokott lecsupaszított, akusztikus gitáros térbe. Két gitár, billentyűs hangszerek (orgona, melodika, harmonika) és ének, mindenféle variálás, túldíszítés nélkül. Az öt újkori dal mellett szerepel még itt egy ősi klasszikus is, az I Crave For You újabb verziója, valamint ráadásként egy eddig kiadatlan szerzemény, amely a Lone Descent idejében készült, de a lemezre nem került fel. Ez utóbbi az A Cancer Called Love címet viseli, és hangulatában tényleg a Lone Descent dalainak sorába illik, nem lógott volna ki onnan, nagyjából azokat a megoldásokat tartalmazza, mint a nagylemez (akusztikus gitár, visszhangosított gitárpengetések, trombitadallamok, elmosódott női vokál a háttérben), de nem is sok vizet zavart volna, nem sokat tett volna hozzá, szenvtelen énekbeszédével nem egy slágeres darab, de azért nagy baj sincs vele, ahogy a lemezen is van egy-két jellegtelenebb tétel, ami nem bánt senkit, ezt is el lehet viselni, háttérzenének kellemes. Az akusztikus verziók viszont kimondottan jól sikerültek, kiválóan bemutatják, hogy a nagylemez komplexebb hangszerelésű dalai egyszerűbb megfogalmazásban is megállják a helyüket (az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy főleg olyan darabokat választottak, amelyek eleve egyszerűbb felépítésűek voltak, mint pl. az Immer Vorwärts, a Hold My Hand vagy a Watch The Skyline Catch Fire). Mindenesetre aki egy kis nyugalomra vágyik, az nyugodt szívvel meghallgathatja ezt a lemezt, alig 20 percével soha nem válik unalmassá, rajongóknak meg egyenesen kötelező darab.

A sajnálatos módon törlésre kerülő szeptemberi Focus Abyssi-est pótlása némileg módosított (megerősített) felhozatallal november második felében kerül megrendezésre.

Az estet egy hazai dobos-legenda ritual-dark-industrial projektje, az XX4 AHURA indítja. A zene komplex felépítésével, a mámorítóan borongósból a zord agresszióba hajló pillanataival követel magának kiemelt figyelmet. Miklós Péter szerint itt a szavak helyett a zene mesél és így is van ez rendjén.

A LARRNAKH csoport ebben az esztendőben ugyan nem jelentkezik új albummal, de a friss dalok hazai bemutatása mégis megtörténik ezen az eseményen, természetesen csak finoman adagolva. A program gerincét az eddig megjelent két korong, valamint néhány korábbi exkluzív tétel fogja adni.

A már egy ideje Ausztráliában élő, de angol születésű Douglas Pearce vezette DEATH IN JUNE egyértelműen a neofolk egyik ősatyjaként tartatik számon szerte a nagyvilágban. A formáció kétség kívül megkerülhetetlen jelentőségű, a végsőkig kitartó elszántság (esetleg konokság) pedig egyértelműen Douglas egyik alapvető tulajdonsága. A csoport 10 éve már megmutatta az erejét Budapesten, az eltelt évek azonban mit sem tompították a produkció élét, harciasságát. Kihagyhatatlan esemény lesz!

Focus Abyssi III.

Budapest, Yuk, III., Fényes Adolf u. 28.

2012. november 24. (kapunyitás: 20:30, koncertkezdés: 21:30)

DEATH IN JUNE (UK/AUS)
LARRNAKH (HU)
XX4 AHURA (HU)

Belépőjegy elővételben: 3700 HUF, vagy 13 EURO

Belépőjegy a helyszínen: 4300 HUF, vagy 15 EURO

Az esemény után hajnalig neofolk-industrial-dark party Pillával és Sorgerrel.

Jegyrendelés: focusabyssi@gmail.com

A kilencvenes évek közepe óta létező, Reinhard Hopfe által életre hívott STAHLWERK 9 idén megjelent korongja az esztendő egyik leginkább várt alkotása volt számomra. A korai években gyakorlatilag elviselhetetlen, rendkívül erőszakos és nem ritkán ötlettelen zajt produkáló csoport a 2001-es Vaterland című kiadvánnyal győzött meg igazán arról, hogy mégis érdemes figyelni a kiadványaikat, és azóta számos gyöngyszemmel varázsoltak el újra és újra, hovatovább a 2006-os Der Tod Nagelt Die Augen Zu szerény véleményem szerint minden idők egyik legnagyszerűbb industrial alkotása. Azóta kisebb-nagyobb hullámvölgyek sorozata következett ugyan és Reinhard egy rövidebb időre a csoport tevékenységét is felfüggesztette, de idén szinte a semmiből érkezett a hír, miszerint új kiadvány van készülőben, és az osztrák Steinklang kiadó (rossz szokását ideiglenesen levetkőzve) nem is késlekedett a Grey Ghost megjelentetésével.

Egy rövid, felvezető szoprán ének (intro) után lassan, kimérten hömpölygő zajfolyammal (The Mind Is Like An Iceberg) veszi kezdetét az album. Karcos csikorgással csúsznak, horzsolódnak egymásba a többnyire alacsony frekvenciás hangsávok egy gigantikus tömböt alkotva, hogy a dal végén a szoprán visszatértével, egy nyúlfaroknyi zongorás lefutással záruljon le a nyitó kompozíció. Az ezt követő Into The Unconscious egy ritmikusabb, ám nem kevésbé zajos, rendkívül arrogáns és fékevesztett dalként temeti maga alá a hallgatót. Érzésem szerint Reinhard itt nem sokat "vacakolt" a keveréssel és az arányok állítgatásával, inkább a maximális durvulatra fektetve a hangsúlyt feltolt minden sávot, szóljon csak és taroljon jelszóval. Az eredmény egy hipnotikusan erőteljes szörnyszülött lett. A harmadik csapás a While I Was Dreaming képében érkezik, szusszanásnyi pihenőt vagy megnyugvást sem engedélyezve. Fémes csattanások, morajlások delejes kavalkádja ez a szerzemény, technikailag csaknem hibátlan köntösben. Talán néhány effekt lett kevésbé eltalált, de ettől még egyértelműen az album egyik csúcspontja ez a darab. Innen azonban sajnos megtorpan az album, hiszen a The Id és a Happiness Machine is hamar ötlettelenségbe, majd unalomba fullad. Sajnálatos módon határozottan időhúzásszerű az említett két szerzemény, habár a The Idben megjelenik némi pislákoló reménysugár és THROBBING GRISTLE-utánérzés, de mindez egyértelműen kevés az üdvösséghez. A The Wish In Dreams ugyan próbálja felvenni a korábban elejtett fonalat, de a lemez első harmadát jellemző zsenialitás sajnos már nem tér vissza, a záró If Youth Knew, If Age Could is határozottan ezt az állítást támasztja alá. A lemez tehát csaknem tökéletesen indul, majd erős lejtmenet következik, hogy a végére megtörténjen a visszakapaszkodás, a felzárkózás, de a kezdeti magaslat távolról látszik már csupán. Ettől függetlenül a The Grey Ghost még így is erőteljes alkotás, sőt, aki esetleg csak most ismerkedik a német alakulat életművével, annak tökéletes felütést jelenthet, de a Der Tod albumnak a poros nyomába sem léphet.

A visszatérő anyag csak lézerlemezen jelent meg, de szokás szerint most is van egy extra változat a hagyományos digipak (350 példány) mellett, kapható ugyanis egy bónusz CD-R-es verzió is (brrr) 50 példányban, ami által a Why We Dream... is meghallgatható (érdekes, de nem kihagyhatatlan darab), amennyiben mélyebben nyúlunk a pénztárcánkba.

Az alábbiakban a Focus Abyssi-csapat kevéssé szívderítő közleményét olvashatjátok.

Kedves Mindenki!

Sajnálattal kellett szembesülnünk azzal a szomorú ténnyel, hogy az érdeklődés a 3. Focus Abyssi iránt messze elmaradt az általunk előzetesen reméltektől. Ennek fényében nehéz szívvel ugyan, de elhalasztani kényszerülünk az eseményt. A szeptember 15-i dátum törölve lett és ezzel párhuzamosan a fellépők listája is módosulni fog részben, az új időpont és a zenekarok pedig hamarosan kihirdetésre kerülnek.
Köszönet mindazoknak, akik bármilyen formában támogatták az erőfeszítéseinket!

A hamarosan Budapestre látogató Uwe Nolte vezette német ORPLID formáció hosszú évek óta az európai (és úgy általában a világ) neofolk életének meghatározó szegmense. Túlzás nélkül klasszis kiadványok egész sorát szabadították a rajongókra, az érdeklődők pedig hálásan fogadtak minden új dalt, minden új megjelenést. Az életműből kiemelve egy rendkívül jelentős epizódra esett a választásom, erre a kompakt lemezen megjelentetett mini-albumra. Mivel Uwe barátunk szeptemberben Budapestre látogat egy két napos családi városnézésre (és mellesleg koncertet is ad), így az alább bemutatott kiadvány méltatása sem jelenthet túl nagy meglepetést az olvasók számára.

A Geheiligt Sei Der Toten Name indítja a korongot. Harcias dobokra épülő, kissé minimalista stílusban hangszerelt, komótosan kibontakozó rendkívül dinamikus darabról van szó. Effektek, zörejek teszik teljessé ezt a kiváló nyitányt, Uwe kétszólamú énekével megkoronázva. A Jugend rövid, de rendkívül megkapó akusztikus gitáros darab, diszkrét morajlással a háttérben, instrumentálisan. Az ezt követő Der Sonne Söldner gyakorlatilag egy modern kori háborús rádiós közvetítés is lehetne fegyverropogással, fenyegető zajokkal, szintetizátor függönnyel a háttérben, suttogó narrációval. Az Im Sturm lendületes, gitárcentrikus, klasszikus germán neofolk a legszebb hagyományok szerint. Gitár, dob, ének mindennemű felesleges cicoma nélkül ölt testet egy nagyszerű dal képében. A záró Belgrad egy egyszerű, de hatásos levezetés vonósokkal, archív szövegbevágásokkal, távolból szóló dobokkal.

A korong olyannyira népszerűnek bizonyult, hogy az Eis Und Licht kiadó a későbbiekben egy második kiadást is produkált belőle az érdeklődők legnagyobb örömére, de manapság már így is csak használtan kapható különböző aukciós oldalakon.

www.noltex.de

Idén immáron tizenötödik alkalommal kerül megrendezésre egy varázslatos litván kisváros (vagy inkább falu), Zarasai mellett, csodálatos természeti környezetben, egy hatalmas tórendszer szomszédságában a Menuo Juodaragis fesztivál aktuális felvonása. A szervezők a szokásoknak megfelelően ebben az évben is rendkívül széles merítést alkalmazva teszik felettébb vonzóvá és érdekessé az eseményt. Lesznek koncertek, kiállítások, filmvetítések, kirakodóvásár, hagyományőrző programok, előadások, gyakorlatilag minden, mi szemnek és szájnak ingere. A dp természetesen az említett felhozatalból a koncertek kapcsán kíván elsősorban foglalkozni a rendezvénnyel, így feltétlenül meg kell említenünk, hogy a szokásoknak megfelelően idén is lesz egy kiemelt státuszú zenekar a neofolk-közeli közegből, nevezetesen az olasz ATARAXIA, de fellép még többek között a litván KÜLGRINDA, a nemrégiben Budapesten is bemutatkozó lengyel HATI, az ukrán DAKHA BRAKHA, az orosz THEODOR BASTARD, a német TROUM és a magyar LARRNAKH. Érdemes tehát megtenni a hosszú utat és ellátogatni erre az igazán hangulatos eseményre, a csalódás kizárt, ellenben a kellemes hangulat garantált. Bővebb információ után a rendezvény honlapján érdemes kutakodni.

http://www.mjr.lt

Szeptemberben immáron harmadik alkalommal kerül megrendezésre Budapesten a Focus Abyssi rendezvénysorozat aktuális felvonása. A szervezők ezúttal is igyekeztek széles merítést alkalmazni a műfaji kínálat tekintetében, így került össze három nemzet három egységes koncepcióból táplálkozó, ám zenéjükben jelentős mértékben eltérő előadója.

A magyar LARRNAKH csoport új lemezen dolgozik, de a formáció igyekszik tartani az évente egy koncert Budapesten átlagot, így kerültek a kalapba ezen a rendezvényen is. Az este folyamán az eddigi két album dalai mellett egy ropogósan friss tétel, valamint eddig magyarországi koncerten soha nem játszott dalok felbukkanása várható, a tervek szerint vendégzenészekkel, de ezúttal ütősszekciómentesen, nyugodtan, "neofolkosan".

A cseh TABOR RADOSTI bárminemű túlzás nélkül a színtér egyik feketén csillogó ékköve. Az önmagát death-dark-ambientként definiáló duó a Focus Abyssi alkalmával debütál magyar színpadon, az előrejelzések szerint cseppet sem visszafogott módon, a zenét erőteljes látványvilággal erősítve és remélhetően új rajongókat toborozva.

Uwe Nolte kétség kívül a neofolk élet egyik legendás alakja (elsősorban természetesen az ORPLID csoport kapcsán, de feltétlenül említést érdemelnek a BARDITUS és a SONNENTAU zenekarok is) hosszú ideje már, és a színpadi teljesítményéről jelentős várakozás után most a magyar rajongók is meggyőződhetnek. Herr Nolte ugyan "csupán" szólóban érkezik az eseményre, ám ígérete szerint az említett trió szelleme jelen lesz a rendezvényen különböző dalok formájában is, így azt hiszem bátran kijelenthetem, vétek lenne kihagyni bármely érdeklődő számára is ezt a gyaníthatóan egyszeri és megismételhetetlen alkalmat.

A Steinklang Industries kiadó (valamint a STURMPERCHT zenekar és még egyebek) főnökeként ismertté vált osztrák Max Presch harsh-noise/death-ritual-industrial projektje a kilencvenes évek elején (ebben az időben zajlott le egy a GENOCIDE ORGAN társaságában lebonyolított koncert is, mely rögzítésre, majd többszöri kiadásra is került Schmerztherapie 93 címmel) életre hívott RASTHOF DACHAU idén év elején megjelentetett gyűjteményes albuma valódi meglepetésként érte még a keményvonalas rajongókat is. Váratlanul, szinte a semmiből érkezett, sokak szívét megdobogtatva, egy nem várt bónuszként az életmű kiegészítéseként. Véleményem szerint a már említett split anyag és a zseniális Prison Poems album mellett ez a válogatás jelenti még a képzeletbeli dobogó vitathatatlan ékkövét, csúcspontjait, ha az osztrák csoport életművét vizsgáljuk. Az összes ismertebb "sláger" fel lett sorakoztatva a korongon, jelesül az Exitus (természetesen ezzel a darabbal indul a lézerlemez), a Viva Santerial, a Multikultopia és sorolhatnám még hosszan, gyakorlatilag minden egyes szerzemény egy-egy ritka radikális, erőteljes harsh-industrial ostorcsapás, noise és ritual elemekkel vegyítve, többé-kevésbé át is dolgozva, újrakeverve, de akadnak egy az egyben átmentett darabok is (időnként még a bakelitsercegést is lehet hallani a háttérben), abból a ritka erőteljes irányból, amit még az "átlagos industrial zenehallgatók" is többnyire értetlenül fogadnak. Kivételesen radikális, döbbenetes erejű, szavakkal nehezen érzékeltethető muzsika ez, amiről valójában felesleges is hosszasan regélni, ezt bizony hallani kell. Egy biztos, történjen bármi, a (pozitív vagy negatív) hatás nem fog elmaradni. 13 dal 70 percben, az első és a második album erőteljes pillanataira fókuszálva, rendkívül puritán, ennek ellenére szerintem kimondottan tetszetős digipak csomagolásban.

www.steinklang.at