Még az utóbbi időben is úgy hivatkoztunk a Fire+Ice eleddig utolsó anyagára, a Birdkingre, mint az "új lemez". Pedig ez az album 2000-ben jelent meg, tehát idestova 13 éves. Viszont a tavalyi év során új, valós értelmet nyert az "új lemez" kifejezés, hiszen 12 év után megjelent a zenekar legújabb kiadványa, a Fractured Man. A Fire+Ice mindig is Ian Read énekes-szövegíró-rúnamágust jelentette, és a kezdetektől különféle vendégzenészek segítették a zenék elkészítésében; voltak, akik csak alkalmanként, voltak, akik hosszabb ideig, de megkövesedett zenekari felállás soha nem alakult ki. A vendégeskedés a Birdkingen csúcsosodott ki, ahol Michael Cashmore központi szerepe mellett rengeteg közreműködő szerepelt (többek között Douglas P. a Death in June-ból, Michael Moynihan és Annabel Lee a Blood Axisből, Joseph Budenholzer a Backworldből vagy Richard Leviathan az Ostarából). Ehhez képest az új anyagon csökkent a közreműködők köre, a dalokat két jelentősebb csoportra oszthatjuk, egyrészt vannak az amerikai Michael Laird, az Unto Ashes vezére által írt és előadott szerzemények, másrészt pedig a német Sonne Hagal és Vurgart kettőse által készített dalok. Michael Moynihan és Annabel Lee ezúttal is jelen van, ők esetenként mindkét csoportosulásba bekapcsolódnak és van saját daluk is, valamint természetesen Douglas P. sem maradhat ki, ő két szerzeményt jegyez. Ahhoz képest, hogy a Birdkinget sokkal többen készítették, megszólalásában, hangzásában egységes benyomást keltett, a Fractured Man esetében viszont hallható különbségek vannak a különböző műhelyekben készült szerzemények között - ha zeneileg nem is annyira, hangzásban mindenképp. Elsőre még kimondottan zavaró volt ez, aztán több, figyelmes hallgatás után ez kezdett finomodni, tisztulni, most már nem annyira zavar ez a hangzásbeli különbség, jobban tudok a dalokra magukra figyelni. Ebben persze az is közrejátszhat, hogy a sok hallgatás során megszerettem ezeket a dalokat. Elsőször még azt mondtam, hogy a Fire+Ice két csúcslemeze az első és az (eddigi) utolsó, a Gilded by the Sun és a Birdking, ezeket nem tudta meghaladni a Fractured Man. Ezt továbbra is fenntartom, azzal a megjegyzéssel, hogy azért a Fractured Man is ott van a legjobb Fire+Ice-lemezek sorában, szinte az összes dal remekül sikerült szerzemény. Zeneileg az Unto Ashes felvételei a legjobban hangszereltek, náluk több különféle húros, vonós, ütős hangszer is felbukkan, és megszokott módon Douglas szerzeményei a legegyszerűbbek, szinte csak egy szál akusztikus gitár (ami persze nem egy gitár jelent, mert több sávon lett rögzítve, a telt hangzás érdekében - ebben Douglas nagyon jó, egyedül tud olyan hangzást létrehozni, amire mások csak több hangszerrel képesek). A Caratacus című dal (ha lehet így nevezni) esetében ez ténylegesen csak gitárt jelent, mert ebben a rövid, alig két perces töredékben egyetlen gitártéma szól végig, ének (és bármi egyéb) nélkül. Hangszerelés tekintetében a Sonne Hagal-Vurgart kettős sem marad el sokkal az Unto Ashestől, náluk azért értelemszerűen jobban az akusztikus gitárra épülnek dalok, akkordozós és akkordbontásos témák egyaránt megtalálhatók a dalokban, billentyűs és fúvós hangszerekkel színesítve. A lemezen szerepel egy feldolgozás is, az angol Lykes of Yew nevű alternatív rockzenekar 2010-es kislemezéről a Mr. Wednesday című dal egyedi átdolgozása (a zenekar tagjai írták át saját szerzeményüket). Az eredeti, torzított gitáros szám különféle akusztikus hangszerekre lett átültetve, a tempó is jelentősen lelassult, egy nagyszerű, jellegzetes folkos dal született a nem túl érdekes eredeti rockszámból.

A kezdeti (főleg a hangzás miatt meglévő) ódzkodásom jó pár hallgatás után átcsapott lelkesedésbe, és bár még kicsit mindig van bennem emiatt egyfajta furcsa érzés (ami lehet, hogy nem múlik el soha), de most már úgy gondolom, zeneileg kiemelkedő alkotás született, a 2012-es év egyik legjobban sikerült akusztikus gitáros neofolk lemeze.