A kilencvenes évek közepe óta létező, Reinhard Hopfe által életre hívott STAHLWERK 9 idén megjelent korongja az esztendő egyik leginkább várt alkotása volt számomra. A korai években gyakorlatilag elviselhetetlen, rendkívül erőszakos és nem ritkán ötlettelen zajt produkáló csoport a 2001-es Vaterland című kiadvánnyal győzött meg igazán arról, hogy mégis érdemes figyelni a kiadványaikat, és azóta számos gyöngyszemmel varázsoltak el újra és újra, hovatovább a 2006-os Der Tod Nagelt Die Augen Zu szerény véleményem szerint minden idők egyik legnagyszerűbb industrial alkotása. Azóta kisebb-nagyobb hullámvölgyek sorozata következett ugyan és Reinhard egy rövidebb időre a csoport tevékenységét is felfüggesztette, de idén szinte a semmiből érkezett a hír, miszerint új kiadvány van készülőben, és az osztrák Steinklang kiadó (rossz szokását ideiglenesen levetkőzve) nem is késlekedett a Grey Ghost megjelentetésével.
Egy rövid, felvezető szoprán ének (intro) után lassan, kimérten hömpölygő zajfolyammal (The Mind Is Like An Iceberg) veszi kezdetét az album. Karcos csikorgással csúsznak, horzsolódnak egymásba a többnyire alacsony frekvenciás hangsávok egy gigantikus tömböt alkotva, hogy a dal végén a szoprán visszatértével, egy nyúlfaroknyi zongorás lefutással záruljon le a nyitó kompozíció. Az ezt követő Into The Unconscious egy ritmikusabb, ám nem kevésbé zajos, rendkívül arrogáns és fékevesztett dalként temeti maga alá a hallgatót. Érzésem szerint Reinhard itt nem sokat "vacakolt" a keveréssel és az arányok állítgatásával, inkább a maximális durvulatra fektetve a hangsúlyt feltolt minden sávot, szóljon csak és taroljon jelszóval. Az eredmény egy hipnotikusan erőteljes szörnyszülött lett. A harmadik csapás a While I Was Dreaming képében érkezik, szusszanásnyi pihenőt vagy megnyugvást sem engedélyezve. Fémes csattanások, morajlások delejes kavalkádja ez a szerzemény, technikailag csaknem hibátlan köntösben. Talán néhány effekt lett kevésbé eltalált, de ettől még egyértelműen az album egyik csúcspontja ez a darab. Innen azonban sajnos megtorpan az album, hiszen a The Id és a Happiness Machine is hamar ötlettelenségbe, majd unalomba fullad. Sajnálatos módon határozottan időhúzásszerű az említett két szerzemény, habár a The Idben megjelenik némi pislákoló reménysugár és THROBBING GRISTLE-utánérzés, de mindez egyértelműen kevés az üdvösséghez. A The Wish In Dreams ugyan próbálja felvenni a korábban elejtett fonalat, de a lemez első harmadát jellemző zsenialitás sajnos már nem tér vissza, a záró If Youth Knew, If Age Could is határozottan ezt az állítást támasztja alá. A lemez tehát csaknem tökéletesen indul, majd erős lejtmenet következik, hogy a végére megtörténjen a visszakapaszkodás, a felzárkózás, de a kezdeti magaslat távolról látszik már csupán. Ettől függetlenül a The Grey Ghost még így is erőteljes alkotás, sőt, aki esetleg csak most ismerkedik a német alakulat életművével, annak tökéletes felütést jelenthet, de a Der Tod albumnak a poros nyomába sem léphet.
A visszatérő anyag csak lézerlemezen jelent meg, de szokás szerint most is van egy extra változat a hagyományos digipak (350 példány) mellett, kapható ugyanis egy bónusz CD-R-es verzió is (brrr) 50 példányban, ami által a Why We Dream... is meghallgatható (érdekes, de nem kihagyhatatlan darab), amennyiben mélyebben nyúlunk a pénztárcánkba.
