A vasárnap ismét a neofolké (meg persze a kapcsolódó stílusoké), az impozáns Volkspalastban, azon belül is két helyszínen, a kupolacsarnokban és a kantinban, felváltva, hét zenekar hét óra alatt, megállás nélkül. Akit csak a zene érdekel, csak a koncertek miatt jött, az itt jó helyen jár, mert ilyen tempóban nincs is idő másra, csak egyik koncert befejezése után a másikra sietni, és akkor még arra is figyelni kell (a népszerűbb zenekaroknál), hogy jó helyet szerezzen az ember. Tehát ha valakit az összes fellépő érdekel, akkor ne is tervezzen egyebet, csak állást és zenehallgatást, más nem fér bele ilyen körülmények között.

A svéd Solblot története messzire nyúlik vissza, mégis csak most jött ki az első lemezük. Ott voltam az indulásuknál, amikor vagy 10 évvel ezelőtt felléptek Koppenhágában az Allerseelennel és a szintén akkor kezdő Die Weisse Roséval együtt. Sajnos egy szerencsétlen véletlen folytán azonban lemaradtam rövid koncertjükről, és aztán el is tűntek a szemem elől, nem nagyon hallottam felőlük a 2012-es évig, amikor megjelent a För Mig Finns Ingen Väg Fran Hemmets Dörr című bemutatkozó lemezük. Kicsit tartottam ettől az anyagtól, attól féltem, hogy a tipikus népies folkzene lesz, sok népi hangszerrel, amit én annyira nem szeretek. De nem, mert inkább tipikus akkordozós akusztikus gitáros neofolk lett, tangóharmonikával, dobokkal, néha egy kis zongorával és hegedűvel; az a fajta, amit kimondottan kedvelek. A dalok is slágeresek, a svéd nyelv ellenére is az ember fejében ragadnak a szövegek, refrének, hamar megszerettem, az év legkellemesebb meglepetése, talán a legjobb lemeze is lett számomra, ezt hallgattam a legtöbbet, és azóta is gyakran előveszem. A koncerten természetesen ezt az anyagot mutatták be, a két tagot (gitár, harmonika, mindketten énekelnek is) nagyrészt az Of the Wand and the Moon tagjai segítették (Kim Larsen dobon, a billentyűs billentyűn, a gitáros basszusgitáron), de szerepelt még a Jännerwein hegedűse és Oliver a Sonne Hagalból (dobon) is. Ezzel a felállással igazán jól megszólaltak a lemez dalai, azt hiszem, senkinek sem lehetett oka panaszra, aki hallotta már a zenekart és tetszik neki a zenéje, tökéletes kezdése volt a hosszúnak és töménynek ígérkező estének. A ráadást nem is húzhatták sokáig, mert egyes közreműködőknek sietnie kellett a másik terembe, ahol jelenésük volt a következő fellépő, a Vurgart vendégeiként is.

Ahogy a Vurgartot megtestesítő Matthias részt vett a Jännerwein koncertjén, úgy várható volt, hogy a Jännerwein tagjai kísérik majd őt, valamint a Sonne Hagal-os Oliver természetesen itt is megjelent. A Jännerweinből a hegedűs és basszusgitáros szerepelt végig a koncerten, de a vége felé felbukkant a zenekart vezető Max is, aki tangóharmonikán játszott. A bécsi Death In June-koncert előzenekaraként látott fellépéshez képest tehát jelentős bővülés történt a hangszerelésben (ott ugye csak egy szál gitár és ének volt), ami persze jót is tett a zenének, érdekesebbé váltak az egyébként sem rossz szerzemények, melyek a tipikus német neofolk vonalán haladnak töretlenül. A Vurgart a jobbak közé tartozik ebből a vonalból, de azért még sokat kell érnie, hogy elnyerje saját, jellegzetes formáját, kialakítsa saját világát.

A Gnomonclastot két amerikai zenekar, a Luftwaffe és a Valence egy-egy tagja alapította pár évvel ezelőtt, egyfajta "kikapcsolódásként". A Valence tagjai régóta együtt zenéltek a Luftwafféval, a koncerteken ők voltak az állandó segítők. A Gnomonclastban is részt vesz a Luftwaffe és a Valence másik két tagjai is, tehát mondhatni, hogy nagyjából ugyanaz a két zenekar, csak a hangsúlyok mások. Itt a valence-os N2 Itinitl gitározik és énekel, a luftwaffés J1 Statik basszusgitározik és énekel, a valence-os Sasha Feline fuvolázik, dobol és énekel, valamint a másik Luftwaffe-tag, B9 Invid dobol (néha gitáron és trombitán is játszik). Utóbbi az egész koncertet maszkban játssza végig, és felbukkan egy másik maszkos vendég, a rejtélyes Art Abscons, aki szintén sokat dolgozott együtt mindkét zenekarral az utóbbi időben. Ő először csak megjelent a színpadon és letérdelt hátul, majd felállt és elektromos gitárt ragadt, végül előre jött és énekelt, akusztikus gitáros kísérettel (a hangszerek és a szerepek gyakran cserélődtek egyébként is a fellépés során). Zeneileg számomra a Gnomonclast kevésbé jelentős, mint mondjuk a Luftwaffe, vannak jobban sikerült pillanataik (ahogy ez a koncert is), de azért érződik rajta, hogy csak melléktevékenység.

A veterán olasz Ain Soph sokféle zenét játszott már közel 30 éves pályafutása során, a kezdeti rituális industrial-ambient után próbálkoztak akusztikus gitáros kocsmafolkkal és elektromos gitáros rockkal is. A felállás (elektromos gitár, dobfelszerelés, szintetizátor) azt engedte sejtetni, hogy itt most az utóbbival lesz dolgunk. Ehhez képest a kezdés elég experimentálisra sikeredett, misztikus szintetizátorhangok, rituális ének, gitárzúgás. Ezután jöttek a rockosabb dalok, széttorzított, pszichedelikus gitárral, minimalista dobokkal, talán az ilyen zenét hívják stonernek, hosszan elnyújtva, a dobos tényleg csak a legszükségesebbeket üti a dobon, semmi túlbonyolítás, színezés, gyakran csak az alap 2/4 vagy 4/4 hosszú perceken át. A műsorban felbukkannak régi klasszikus darabok is, mint pl. a Kshatriya, Cuore Nero vagy az elhagyhatatlan Baltikum. Bár soha nem voltam nagy rajongója a zenekarnak, ez az 50 perc gyorsan és kellemesen telt.

A Derniere Volonte az Immortel albummal teljesen zsákutcába került, a jellegtelen dalok, az unalmas hangzás rányomta bélyegét arra a lemezre, sokadik hallgatás után sem tudja az ember még megszokni sem, nemhogy megszeretni. Az utána következő válogatáslemez kicsit visszahozott valamit a régi szép időkből (lévén nagyrészt régi számokat tartalmazott), így azt lehetett gondolni, nincs minden veszve. Nagyjából a WGT idején jött ki a legújabb nagylemez, a Mon Meilleur Ennemi, amit az előzmények alapján kíváncsisággal vegyes félelemmel vártam, vajon melyik utat viszi tovább Geoffrey, szerethető vagy unalmas lesz a végeredmény. Első hallgatásra az új anyag sem győzött meg teljesen, kellett neki egy kis idő, amíg beérett, de a végére nagyon megszerettem. Azonban a WGT-n még köztes fázisban voltam, még annyira nem értek meg bennem a dalok, így a koncert is vegyes élményt nyújtott. Kezdve azzal, hogy technikai problémák miatt elhúzódott kicsit a kezdés (ennek később még lesz jelentősége), a hangzás sem volt tökéletes, és a zsúfolásig megtelt teremben a komfortérzet sem volt kifogástalan. A műsor részben az új lemez dalaira épült, de, gondolom, mivel még frissen jött ki, nem lettek az új számok túlzásba víve, jutott hely a régieknek is, melyek közül némelyek áthangszerelve, "remixelve" szólaltak meg (mint pl. a Novy Svettel közösen készült Mon Mercenaire új verziója - ami nem is ütött annyira, mint a nagyszerű eredeti). A felállás a szokásos volt (zenei alap, ének, dob), azzal a különbséggel, hogy már nem Pierre dobol koncerteken, valamint kiraktak a színpadra egy szintetizátort is, ami mögé néha beállt Geoffrey, és pár billentyűt lenyomott rajta - jelentősége nem túl sok volt, de ezzel is bővült a színpadkép és a hangzás.

A Derniere Volonte ráadása előtt úgy hallottam, hogy valami hangosabb zene szól a másik teremből, de úgy voltam vele, hogy biztos még csak a beállás, mert az nem lehet, hogy elkezdik a koncertet, amíg a másik helyszínen még játszik az előző zenekar. Nos, úgy látszik, mégis lehet, mert mire a DV befejezése után átértem, már javában ment a Luftwaffe fellépése. Ahogy a lemezeiket is, a koncerteket is úgy építi fel a zenekar, hogy előbb vannak dobolós industrial számok, utána az akkordozós akusztikus gitáros dalok. Én alapjában véve az akusztikus gitáros zenéket jobban kedvelem, viszont a Luftwaffénél ez pont fordítva van, az industrial számaik sokkal érdekesebbek, hatásosabbak. Így különösen bosszantott, hogy csak késve tudtam átmenni, mert pont egy dobolós szám végére értem oda, és utána már nyúltak is gitárokért, így gondoltam, hogy már egy ideje megy a koncert és az egész nyitó blokkról lemaradtam. Utólag, videóról visszanézve valóban így volt, kb. 15 percről maradtam le, és abban végig az industrial darabok voltak. Egyrészt dicséretes dolog a szervezők részéről, hogy tartani próbálják az előre elhatározott menetrendet, de ez egyrészt a végére úgysem sikerül soha, a főzenekarok mindig csúsznak, másrészt egy ilyen esten, ahol úgy lettek összeszervezve a zenekarok, hogy az összes érdekelheti azokat, akik ezt a zenét szeretik, elvártam volna, hogy odafigyelnek erre és a két koncerthelyszín bevárja egymást a kezdéssel. De mindegy, felesleges ezen bosszankodni, ha már így alakult, akkor próbáltam élvezni a műsorból hátralévő részt, ami nem volt nehéz, mert az is jó volt. A Luftwaffe a kezdeti Solipsistica Nihilisti EP-vel, és a hozzá kapcsolódó Trephanus Uhr című első nagylemezzel hívta fel magára a figyelmet, tette le a névjegyét, úgymond. Már akkor jellemző volt rájuk az elején említett kettősség, ami azóta is megvan a zenéjükben, és a korai anyagaikat az újabb lemezeikkel nem is tudták meghaladni, túlszárnyalni, a mai napig azok a legjobbak, de az újabb kiadványaikkal sincs gond, hozzák a megszokott színvonalat, minden lemezen legalább a dalok fele élvezhető (amihez azért hozzá kell tenni, hogy túlzásba is viszik kissé a dolgot, legalábbis olyan szempontból, hogy 16-18 dal található mindegyik cd-jükön, ami, valljuk meg, nem mindig szerencsés, nehéz annyi jó számot írni, nehéz ilyen hosszú időn át végig fenntartani a figyelmet, az érdeklődést). A koncerten szerencsére minden lemezről a jobban sikerült szerzeményeket vették elő, és nem is játszottak annyira sokat (meg persze az elejéről le is maradtam), így egyáltalán nem vált unalmassá, végig lehetett élvezni műsorukat. A felállás ugyanaz volt, mint a Gnomonclast esetében, ugyanazok a tagok és vendégzenészek, azzal a különbséggel, hogy B9 Invid a doboktól előrejött gitározni és énekelni, helyet cserélve N2 Itinitllel, aki hátra ment vokálozni és különféle hangszereken (hegedű, melodika, csörgők) játszani. A ráadás során keresték Thomas Bojdent, a Die Weisse Rose mindenesét (aki azáltal vált ismertté a színtéren, hogy akit csak tudott, megkeresett, hogy szeretne együttműködni, koncertezni, bármit csinálni együtt, szinte már a zaklatás szintjét elérően nyomult), de ő nem volt sehol, az utolsó szám végére ért oda egy pár dobverően és szépen beöltözve "harci díszbe". Nem tudom, hogy mennyit vesztettünk azzal, hogy lemaradtunk vendégszerepléséről - tartok tőle, hogy nem sokat. De összességében a Luftwaffe fellépése abszolút meggyőző volt, és az utólag videóról megnézett nyitó számokkal együtt valamennyire teljesebb képet is kaptunk az egészről (még ha nem is ugyanaz az élmény így persze).

A végére maradt a fő fogás, a dán Of The Wand And The Moon. (Itt elmerenghetnénk azon, hogy az mennyire jelent jót vagy rosszat, hogy 2012-re az OTWATM főattrakció lett ebben a szegmensben, de nem érdemes, az én szememben megérdemelten jutott el Kim Larsen erre a szintre hosszú évek munkájával, jogos ez a pozíció, és ez a közönség létszámán és várakozásán is látszódik.) Az első Focus Abyssin szereplő minimalista felállással szemben itt végre a teljes zenekart megcsodálhattuk, ami konkrétan hét személyt jelent. Akusztikus gitár, elektromos gitár, basszusgitár, billentyű, dob, és ami ebben a stílusban nem igazán megszokott: két vokalista lány. Ahogy az itt is várható volt, főleg a legutóbbi nagylemez (és a hozzá kapcsolódó kislemezek) szerzeményeire épült a műsor. A dalokat abszolút lemezminőségben, nagyjából ugyanabban a hangszerelésben játszották el (csak egy-két helyen kellett kicsit változtatni rajtuk). De egy ilyen fesztiválfellépésen nem maradhatnak el a régi slágerek sem, így természetesen ezeket is elővettek, minden korábbi anyagról válogatva, de azért a mostani felálláshoz igazítva a dalokat. Ez leginkább az ősrégi I Crave For You-nál jött elő, de a Lost in Emptiness, a Lucifer vagy a Wonderful, Wonderful Sun is új színeket, új ízeket kapott ettől (de akármelyik régebbi számot fel lehetne itt sorolni). Épp azon tűnődtem, hogy bár nem megszokottak a neofolkban a vokalista lányok egyáltalán, annyira nem is lehet észrevenni, nem feltűnő, nem zavaró. De aztán rájöttem, hogy ez csak az új számokra igaz, mert ott így szerepel a lemezen is, így szoktuk meg. Amikor a régebbi számokban használták ezt a megoldást, ott már kicsit elgondolkozott az ember, hogy tényleg szükség van-e erre. Nem azt mondom, hogy nagyon zavaró lett volna, tényleg mássá tette a dalok, csak az nem biztos, hogy a jó irányban változtatott rajtuk. De ez legyen a legnagyobb gond, mert amúgy minden szempontból remek volt a koncert, jó számok, jó előadás, jó hangzás; minden, amire az egyszerű zenehallgató/koncertlátogató vágyik. A ráadásban (az új lemezes Watch The Skyline mellett) elővettek egy másik régi számot, a több verziót megélt My Devotion Will Never Fade-et, természetesen ezt is áthangszerelve - talán ez az egy dal volt az összes közül, ahol nem annyira jól sikerült az áthangszerelés, teljesen kiölte a régi verzió(k) sejtelmességét, inkább melankolikus hangulatot adott neki, ami magában lehetne jó is, de a régi(ek)hez viszonyítva kicsit talán zsákutca. De tényleg nem lehet ok a panaszra, mert ezzel együtt is kitűnő koncert volt, tökéletes lezárása ennek a nagyszerűen sikerült két napnak. Azt hiszem, mindenképp megérte így menni, mert bár kicsit tömény volt ez a hétvége, nem volt üresjárat, így nem volt idő az unalomra sem.