Hamarosan jönnek a (szöveges) beszámolók az idei, 20. Wave-Gotik-Treffenről, addig is bevezetőnek álljon itt pár fénykép néhány fellépő zenekarról.

A képeket Kiss Kornél készítette (kivéve a Cawatanáról készült fotók, melyek Csigás Adrienn munkái).

Mint ahogy korábban egy rövidebb kedvcsinálóval mi is világgá kürtöltük, a kanadai VISIONS ismét Budapesten koncertezett. Az eseményre sajnos viszonylag kevesen voltak kíváncsiak, a szóban forgó dark ambient formáció színpadra lépése ennek ellenére mégis jól sikerült és némi apropóval is szolgált a zenekar aktuális albumának bemutatására. 

Annyit rögtön az elején le kell szögeznem, a VISIONS a dark ambient műfajában egyértelműen a legjobbak közé tartozik (ékes bizonyítéka ennek a Summoning The Void lemez is), ellenben az a fajta zene, amiről talán felesleges hosszabb terjedelemben dicshimnuszt harsogni, ezt a muzsikát hallani kell. Öt, hosszan elnyújtott, lassan kibontakozó és alakot öltő dalt rejt a korong bő ötven percben, hipnotikus hatású, varázslatos szépségben kicsúcsosodva. Végleges formájukat lomhán felöltve terebélyesednek a hangfoszlányokból, finom, monoton "dallamokból", hangulati elemekből felépített dalok, a teljes nyugalom jegyében, itt bizony még véletlenül sincs helye a kapkodásnak. Meditatív és magával ragadó anyag, egyértelműen kiemelhető a műfaj egyik jellemzőjének mondható, távolról sem különösebben meglepő zsákutcából. Nem is szeretném hosszan boncolgatni, inkább azt javaslom, aki teheti, hallgassa meg, garantáltan megéri a ráfordított időt.

A CD a kiadótól már megszokott csomagolást kapta, A5-ös karton tokban egy kis zsebbe csúsztatható korong, külön booklet nélkül, 1000 példányra limitálva, és még számos európai terjesztőnél beszerezhető.

www.cycliclaw.com

A Wilhelm Herich (a többi résztvevő a hagyományoknak megfelelően  némileg titokzatosságba burkolózva DAX és Doc M. Riot néven lett feltüntetve, illetve itt van még az ANENZEPHALIA-ból  ismert Brigant Moloch is) vezette német GENOCIDE ORGAN formáció egyértelműen a jelenkori industrial-noise zene egyik legszikárabb, legradikálisabb alakulata, mind a zenéjükben, mind a szövegi koncepciójukat tekintve. Kevesen tartanak ki ilyen sziklaszilárd elszántsággal az eredetileg elképzelt, a kezdetekben megfogalmazott koncepció mellett, különösen, ha az minden vonatkozásában rendkívül provokatív és radikálisnak mondható. Nem tisztem a csoport szövegi ideológiájának, vagy a jelképrendszerének boncolgatása (ahogy az oldal indulásánál már hangsúlyoztam, a dp-motiv elsődlegesen a zenére koncentrál), ellenben feltétlenül hibának érezném, ha szó nélkül siklanánk el legfrissebb albumuk lehengerlően komplex extrémitása mellett.

Már a korongot indító Error tisztázza, szó sincs megalkuvásról, dallamosodásról, újabb kíméletlenül karcos, szikár power-industrial vár a hallgatóra bő 40 percben, a klasszikus hagyományok szerint. Dühöngő, mértéktelen hangorkán szól az It’s Over perceiben is, torzított gerjedésekkel felvezetve, archív bevágásokkal díszítve, Wilhelm agyoneffektezett, eksztatikus  szövegmondásával  megkoronázva. További rendkívül feszült pillanatokkal szolgál a Forever Whore , de ez alapvetően igaz az album egészére, valamint a komplett GO életműre egyaránt. Spirálisan örvénylő massza tulajdonképpen a csoport minden zenei megnyilvánulása, ahol még véletlenül sincs helye a mellébeszélésnek, egy precízen kivitelezett hangrobbanás a teljes diszkográfia  a kezdetektől egészen napjainkig. A folytatásban a Denard borzolja és horzsolja az idegeket, egy igazi power-noise klasszikus ez a szerzemény már most, véleményem szerint az Under - Kontrakt egyértelmű csúcspontjaként. Olyan energia és dac feszül ebben a dalban, ami szavakkal nehezen leírható, feltétlenül hallani kell tehát! A folytatásban a Prince ugyan hangyányival visszafogottabban harsog, mégsem hoz egy percnyi megnyugvást sem feszült, mindeközben magával ragadó megoldásaival. Az I’m With You All Days karcosan sistergő méregerős noise kavalkád hirtelen lezárással, míg a Tamil Eelam hipnotikus örvénylése igazán szuggesztív és felemelő pillanatokban részesíti a hallgatót. A The Lord Is My Lightot emelném még ki az egyébként gránittömbhöz hasonlítható végtelenül hatásos és szilárd egészből, mint egy újabb power-noise himnuszt, meglepő, némileg cinikusan csengő kórus lezárással. Ritkán tapasztalható elsöprő erő feszíti az album minden pillanatát, képtelenség érzelmek nélkül közelíteni hozzá, egyértelműen a csoport (és úgy általában a műfaj) büszkeségére válik és a megjelenés után szinte azonnal klasszikussá érett.

A kiadvány kivitelezése az eddig megszokottaknak megfelelően fekete-fehér és rendkívül minimalista, a frontoldalon kitakart szemű lázadó harcosok állnak felfegyverkezve, a fejük felett köröző helikopter társaságában, a zenekar logójával kiegészítve.

A GENOCIDE ORGAN legfrissebb támadása nem tartogat különösebb meglepetéseket, ellenben könnyedén hozza a kötelező gyakorlatot és vastagon alkalmas az eddigi elkötelezett rajongók további ámulatba ejtésére, vagyis aki eddig kedvelte a csoportot, most is bátran beruházhat aktuális albumukra.

http://tesco-germany.com
http://www.myspace.com/genocideorgan

Ahhoz képest, hogy a német WAPPENBUND csoport egy ideig a múlt ködében sodródva feloszlatottnak lett tekintve, az elmúlt két esztendőben a Bussler házaspár rendkívüli módon a lovak közé csapott, rövid időn belül a harmadik rövidebb anyaggal rukkoltak elő (azért esetleg lassan jöhetne már a friss album is). 

Az "A" oldalon hallható Empires kalapálóan sűrű, viharos erejű dobokra építkezik, egyértelműen a Zeitenwende világát idézve, de sajnos kevésbé fajsúlyos ötletekkel felvértezve és lényegesen halványabb megszólalással megtámogatva. Hiányzik a katarzis érzete, fáradt, kicsit talán elkapkodott és kevésbé felkavaró darabról van szó. A Son Of Sun az Empires ikertestvére is lehetne, sajnos minden tekintetben, az összes erényével és a hibáival együtt. A hangzás itt is erőtlen, a dal sem képes az elvárható szinten meggyőzni, egyértelműen önismétlésnek tűnik. Talán a sok (kicsit elaprózottnak tűnő, habár kétségtelen, hogy a Heaven és a Licht Ist Leben anyagok színvonala megkérdőjelezhetetlen) rövidebb megjelenés után végre egy újabb albumnak kellene következnie, ahol újra ereje teljében varázsolhatna a német duó, vagy ha nincs ötlet, nem kell erőlködni és minden áron nyújtani a már így is viszonylag terjedelmes, eddig meglévő diszkográfiát. 

A cseresznye színű korong két verzióban látott napvilágot. A szerényebb kiadás égővörös bakelit kislemez, egy ezüstös színben csillogó, filmtekercseket rejtő kerek fém dobozra emlékeztető alumínium csomagolásban (természetesen a WAPPENBUND-logóval díszítve), zenekari viaszpecséttel, dupla inzerttel, 294 példányban, míg a nehezebben beszerezhető, extra változat 50 példányban, 1 dalt tartalmazó bónusz CD-R (fekete pont) társaságában, Maria és Sven által dedikálva. 

www.elsola.de/label/greyland/wappenbund/index.htm

Nem titkolom, elfogult vagyok a CURRENT 93 csoporttal szemben, volt is már több lelkendező kritika tőlem itt az oldalunkon, soha nem is fukarkodtam a dicséretekkel, ha róluk volt szó. Óriási kedvenc nálam a zenekar hosszú idő óta, éppen ezért kimondhatatlanul nehéz leírnom az alábbi  sorokat a legfrissebb (érzésem szerint rendkívül gyenge) album kapcsán. 

A kezdő Kingdom gyakorlatilag introként funkcionál, nincs különösebb jelentősége, a célnak megfelel, nem is pazarolnék rá több karaktert. A folytatásban a Moon azonban máris visszás érzéseket generál bennem, mintha egy 8 éves kislány zongorázni tanulna, bátortalanul és a lelkesedés, az elszántság legcsekélyebb jele nélkül. A Persimmon különös szövegvilága mellett azért a zongora (itt most éppen Baby Dee) által megcsillan az isteni szikra, de mégsem képes kiteljesedni, elkapkodottnak, laposnak érzem összességében, a Cuckoo képében pedig ritkán tapasztalható mélypontra süllyed a színvonal. Bugyuta (sehol a korábban jellemző gyermeki, diszkrét báj), a C93 korábbi zenei világától tökéletesen idegen és semmitmondó, érthetetlenül szétesett próbálkozás. A Jasmine esetében érkezik az újabb pofon, a NOVY SVET akár sárgulhat is az irigységtől, de ez így már egyértelműen méltatlan a csoport eddigi életművével szemben. A Lilynél megint azt érezni, hogy döbbenetesen halvány és gyenge próbálkozás ez a zenekar és úgy általában David részéről, hiszen az alapötlet ugyan nem is lenne annyira rossz, de a végeredmény nagyon kidolgozatlan és kapkodó lett. A Pomegranate egyértelműn a korong csúcspontja (furcsa ezt ebben az esetben leírni), amely erősen a Soft Black Stars világát idézi, csak az a huszadrangú kísértetfilmekre jellemző hangeffekt ne szólna benne! A Honeysuckle ellenben ismét a mélyrepülés felé tereli a zenekart, egy téma szól végig, ami nem is lenne rossz, de súlytalan, nincs kellően kibontva és így unalomba fullad. Nem is részletezem a hátra maradó dalokat, feleslegesnek és értelmetlennek érzem, akkora a csalódásom, a lényeg így is nyilvánvaló, ha durván akarok fogalmazni, egy szenvedés az egész, véleményem szerint érthetetlen módon elkapkodott, feleslegesnek tekinthető albumról van tehát szó, aminek a megjelenését igazából semmi nem indokolta. De persze éljen a független művészi akarat és szabadság, valamint a zenekarnak (és a kiadónak is) biztosan jól jön az eladásokból becsorgó bevétel. Az anyag több esélyt is kapott tőlem, de a benyomásaim nem lendültek pozitív irányba, a jobb pillanatok által inkább csak stagnáltak, de összességében inkább a negatív felé billentek és ugyan joggal merül fel a nagy kérdés (Mitől rosszabb ez az album, mint néhány korábbi félresikerült társa?), mégis egyfajta mélypontnak tartom a CURRENT 93 életművében a Honeysuckle Aeonst. Arra azért nagyon kíváncsi vagyok, mire gondolt például Michael Cashmore a korong meghallgatása után? 

Ez az album az én szememben méltatlan a CURRENT 93 nevéhez, habár gondolom így is rengetegen fogják imádni, szóval azért próbálkozni lehet vele, elképzelhető, hogy csak nekem nem stimmel valami, vagy inkább az egész. 

A hazánkban is méltán népszerű francia DERNIERE VOLONTE zenekar alapítójával, elsőszámú dalszerzőjével, énekesével és mindenesével Geoffroy D-vel olvashattok interjút az alábbiakban (a közreműködésért kiemelt köszönet Sütő Judit részére), kitérve természetesen a tavalyi Immortel albumra, a néhány éve lebonyolított budapesti koncertre és egyéb fontos kérdésekre is.

- Hogyan értékelnéd az Immortel albumot a megjelenés óta eltelt egy év távlatából?

- Jelentős előrelépésként értékelem a DERNIERE VOLONTE munkásságában, nagyon jó érzés, hogy megcsináltam, bár most már hónapok óta nem hallgattam meg. Talán most majd újra előveszem. Az biztos, hogy néhány rajongót összezavarhatott, de elsősorban nem a közönség kegyeiért zenélek, hanem azért, hogy kimozdítsam őket, hassak rájuk, gondolatokat ébresszek bennük, érzelmeket generáljak, legyenek azok pozitívak, vagy negatívak.

- Mennyire tudtad megvalósítani az ötleteidet, miként zajlott a munka a lemez felvételekor?

- Nincsenek bevett szabályaim, vagy metódusaim, egyszerűen csak sorba rendezem azokat az ötleteimet, amikből felépíthető egy dal. Ilyen lehet egy-egy hang, ütem, vagy szöveg. Bármi lehet a forrás, egy a lényeg, hogy építkezni tudjak belőle. Az bonyolultabb, hogy végül olyan lemezt állítsak össze, amit az elejétől a végéig szeretek.

- Maradt még esetleg dal, ami nem került az albumra, vagy minden ötletet rögzítettél?

- Nehéz megmondani... Mindig több verzióját készítem el a dalaimnak, hármat minimum. Általában az összes számon addig dolgozok, amíg teljesen elégedett nem leszek velük.

A francia MARCH OF HEROES sajnos tipikus példája az egyértelműen elszürkülni látszó, érdektelenségbe fulladó martial industrial műfajának. A 2006-ban Romain Lemenorel által alapított formáció viszonylag gyorsan vált ismertté és népszerűvé, ami nem is lenne baj, de úgy érzem, az ismertség inkább a kiadványaik színvonalas, figyelemfelkeltő mivoltának, illetve a megfelelően lefuttatott propagandának köszönhető elsősorban, mintsem a kiemelkedően érdekes, meggyőző zenének.

Ha szigorúan vesszük, az elsőként felcsendülő dalban (Prologue) gyakorlatilag szinte mindent meg is kapunk, amire egy "modern" martial industrial zenekartól számíthatunk. Kicsit koszos, ködös megszólalás, narráció, vonósok lassú beúsztatása, harcias és dörömbölő dobok, elnyújtott zajok, nagyzenekari betétek, kórusok és így tovább. Ez a repertoár a későbbiekben természetesen kiegészül archív felvételekkel, fegyverropogással és némi szomorkás zongorával is a hangulat fokozásának érdekében, de sajnos az összkép így is rendkívül erőtlen és szétszórt. A témák nem rosszak, csak éppen durván átlagosak és szinte mindent hallhattunk már korábban egy az egyben, csak éppen mások által megvalósítva. Amit viszont még feltétlenül negatívumként kell említenem, a rendkívül ötlettelen, gyakran közhelyes, vagy éppen erősen giccsbe hajló számcímek (Motherland Calls, The Last Days és így tovább), habár végeredményben ilyen zenekari névválasztással mi másra is számíthatnánk? Végigfutva saját soraimon, talán túl szigorúra és erősre sikerült ez a kritika, de egy ideje már egyébként is kikívánkozott belőlem ez a dolog más, hasonszőrű próbálkozások kapcsán, így most a MARCH OF HEROES legénységét sújtom szavaimmal, mert akárhogy csűröm-csavarom, ehhez igazán kapóra jött ez az alkalom. Persze nem kell elkeseredni (amint a zenekar tagjai nyilván nem is fognak), csak kicsit határozottabban törekedni az önállóságra, eredetiségre és így tovább.

Az anyag kivitelezése azonban példaértékű (nem is tudom, hogy a kiadó, vagy esetleg a zenekar érdeme?), három különböző verzió létezik, egy hagyományos, fakó digipak, egy fadobozos, 48 darabszámos limitáció, valamint a 40 példányos díszdoboz-póló kombó. Akárhogy is, ez azért így elég jól hangzik!

www.myspace.com/marchofheroes

www.rageineden.org

Az alábbiakban terítékre kerülő kiadvány vitathatatlanul az absztrakt zajzene egyik alapvetése. Három német power-noise, noise-ambient csapat összefogása egy erőteljes, távolról sem elhanyagolható ázsiai szál bevonásával.

Az albumot a Brigant Moloch által dirigált ANENZEPHALIA nyitja egy bő 10 perces, a zenekar egyéb munkáit figyelembe véve túlzás nélkül visszafogottnak is minősíthető szerzeménnyel (Weltgleichschaltung 2006). Lassan építkező, széttördelt, karcos, sistergő zaj és rongyosra effektezett hangbejátszások uralják ezt a kompozíciót, talán kevésbé vad összképet mutatva, mint amit korábban már megszokhattunk a dalaik által. Nyugodt mederben, csordogálva felfejlődő, a közepére érve azonban megrázó pillanatokat tartogató "dalról" van szó, amely mutat ugyan hiányosságokat, de azért bőven érdemes a meghallgatásra, igaz, szilárd meggyőződésem, az ANENZEPHALIA fő ereje a személyesen megtapasztalt, színpadi produkcióban rejlik. Lemezen sem rossz, amit művelnek, de azért mégsem az igazi.

A sorban következő csoport az elsősorban a dark ambient műfajában vitézkedő INADE (a Loki Foundation házi zenekara) két darabbal képviselteti magát (Asteroid Probe, 3 Million Minds). Azokat, akik ismerik őket, nem érheti különösebb meglepetés, most is a mélyből feltörő, hipnotikus erejű, néhol gurgulázó, máshol harsányabb, sötét tónusú ambient a meghatározó, némi mértékkel és eleganciával adagolt industriallal fűszerezve, kevés meglepetéssel, de határozottan megbízható minőséget képviselve. Egyértelmű számomra, hogy jelenleg a műfajon belül az INADE simán a legjobbak közé tartozik.

Az albumot záró OPERATION CLEANSWEEP szintén két dallal (Japan, Untitled) járult hozzá az anyag sikeréhez. Ez a germán duó még a rendkívüli módon mellőzöttnek tekinthető, rétegzenének minősülő power-noise szcénában is háttérbe húzódó, kevéssé frekventált törekvésként ismeretes, valljuk be, többé-kevésbé ezáltal is a kultusz státuszt erősítve. Bevallom az itt felvonultatott szerzeményeik engem csekély hiányérzettel töltenek el, kevésnek és gyengének érzem ezt a produkciót, hallottam már tőlük sokkal jobbat is (például a klasszikus Powerhungry albumot), de azért most sem követtek el végzetes hibákat, csak nekem túl szellősek az itt felsorakoztatott témák.

Röviden összegezve, egy remek összeállításról, kitűnő kezdeményezésről van szó tehát, három - a műfajon belül - meghatározó zenekarral, melynek kuriózumértéke vitathatatlan (még úgy is, hogy nem minden dal sikerült egyformán erősre), ellenben, ha valaki csak most ismerkedik a műfajjal, vagy konkrétan a szóban forgó trióval, úgy inkább a stúdiólemezeket ajánlom, vagy tessék rájuk koncerteken vadászni (az INADE például az idei Treffenen is elcsíphető lesz). A kiadvány csomagolása speciális műanyag tok, egy-egy inzert társaságában a zenekaroktól.

www.myspace.com/anenzephalia

www.myspace.com/audiomythology

Június közepén kerül megrendezésre a budapesti Gyár falai között a már túlzás nélkül legendásnak minősíthető Hyperborea rendezvénysorozat újabb felvonása. Az esemény ezúttal egyértelműen a kísérletező dark ambient műfajt helyezi előtérbe, magyar és külföldi előadókkal a színpadon. Hazai színekben a Miklós Péter által irányított CORESÁG (a legendás SCORN zenkar rajongóinak kiemelten ajánlott produkció), illetve az XX4 AHURA nyitja meg a különös ritmusokra és érzéssel, értéssel adagolt hangulati zajokra építkező zenei élményt biztosító estét, majd színpadra lép a kanadai Cyclic Law Records égisze alatt alkotó honfitárs drone-dark ambient duó, az AUN, végül a koncertek lezárásaként a már említett kiadó házi zenekara, a VISIONS ad ízelítőt eddigi életművéből. A Fredric Arbour vezette vegytiszta, ringatóan eksztatikus dark ambient formáció többek számára ismerős lehet már, hiszen a Hyperborea-estek során ő másodszor vendégeskedik a Gyár sokat látott falai között. 

A koncertek után zenehallgatással egybekötött levezetés várható majd, érdemes lesz tehát maradni, hogy az érdeklődők a ritkaságszámba menő esemény minden pillanatát kiélvezhessék, további vonzó tényezőként az eseményre a belépőjegy mindössze 1000 forint lesz, ami rendkívül barátságos összegnek mondható.

HYPERBOREA XIII, 2010. június 17. 20 óra

Gyár, Budapest, Soroksári út 160.

XX4 AHURA (HUN), CORESÁG (HUN), AUN (CAN), VISIONS (CAN)

Aki a lapunk által is felvállalt stílusokat szereti elsősorban, nincs túlságosan elkényeztetve koncertek terén. Igaz ugyan, hogy néha van egy-egy olyan esemény, ami figyelmet érdemel, de nem túl gyakran, és nagyon szétszórva a világban (elsősorban persze Európában). Ezért is fontos rendezvény számunkra a lipcsei Wave Gotik Treffen, mert ez az egyetlen nagyobb fesztivál, amelyik koncentráltabban felvállalja ezeket a stílusokat, zenekarokat, itt van esélye az embernek arra, hogy olyan koncerteken vegyen részt, amire máshol egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen, körülményesen, nagy anyagi és időráfordítással lenne lehetősége. Mert azért valljuk meg, kevesen engedhetik meg maguknak, hogy 2-3 napot és több tízezer forintot szánjanak arra, hogy megnézzenek (jobb esetben) 3-4 zenekart. Lipcsében viszont, ha szerencsések, mindezért akár 5-10 jó koncertet is kaphatnak, emellett új zenekarokat is felfedezhetnek maguknak. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a korábbi években talán kicsit érdekesebb volt a felhozatal, egyenletesebb a színvonal, ráadásul ebben a körben nem is nagyon voltak ütközések, az ide tartozó zenekarok általában egy helyen léptek fel. De azért idén sem olyan vészes a helyzet.

Három év várakozás után végre ismét friss ARDITI-albumot tarthatnak kezükben a csoport rajongói, márpedig nem is akármilyet, de haladjunk szépen, sorban. A 2008-as Omne Ensis Impera lemez viszonylagos visszafogottsága, letisztultsága (talán nem túlzás szelidülésnek nevezni), valamint a korábban már megszokott, kiemelkedően magas dózisban adagolt zseniálisan erőteljes megoldások kikopása, háttérbe szorulása sokakat elbizonytalanított. Kongtak a vészharangok, miszerint már a svéd mizantróp duó sem a régi, majd jött a hihetetlenül jól eltalált 2009-es, a SIGNA INFERRE zenekarral közös EP, a Statues Of Gods és a formáció egy merőben szokatlan, korábban a számukra járatlan útra tért a nyers, erőteljes industrial és a visszafogottan merengős, drámaian szomorkás északi folk elemek házasításával. Ezek után adott volt a kérdés: viszik tovább az EP-vel kibontott szálat, esetleg újabb fordulatra szánják el magukat? Annyit már most elárulhatok, egyik megfejtés sem helyes, ennek ellenére a helyzet nem reménytelen. Sőt!

A nyitó és egyben címadó Leading The Iron Resistance komoran hömpölygő folyamként támad a hallgatóságra a csoport legszebb hagyományai szerint, lassan építkezve és kibontakozva. Az ezt követő False Mask Of Freedom (az ehhez a dalhoz készített videó már hónapok óta megtekinthetó az interneten) a gázpedálra taposva, a tempót felgyorsítva, sűrű dobtémáival csattanós válaszként hírdeti: az ARDITI ismét ereje teljében alkot és aki esetleg a német TRIARII (igaz ők is elcsendesültek egy ideje) zenekarban (vagy bármely más formációban a műfajon belül) trónfosztót sejtett, az ezekben a percekben egyértelműen ráébredhet tévedésére. A Volunteers a legszebb, horzsolóan zabolátlan pillanatokat idézi a Marching On To Victory albumról, erőteljes, kifogástalan szerzemény, sűrű, vastagon effektezett szövegmondással. A Military Virtue által remélünk némi pihenőt a korong hallgatása közben, de itt is olyan indulatok robbannak a csendesebb felvezetés után, hogy esély sincs a megtorpanásra. A kórusok itt ugyan futólag a holland PREDELLA AVANT jobb pillanatait idézik, de csak a hangulat közös, az elemi erővel dörgedelmes feszültséggel átitatott kompozíció megkérdőjelezhetetlenül az ARDITI sajátságos hagyományai szerint foggant. A Fahnen Ewigkeit szintén roppant feszült hangulatú, tempójában, sodrásában azonban némileg visszafogottabb darab, remek átkötés az utána következő, Arming For War elé, ahol ismét a doboké és a vonós/fúvós hangszíneké a főszerep. Itt is jól megfigyelhető a viszonylag csendes kezdés, majd a téma besűrűsödése, valamint a lemez egészére jellemző erőteljes megszólalás, amivel korábban azért akadtak problémák. A Forging A New Manben ismét jelentősebb szerephez jutó kórusok, némi orgonával és fúvósokkal színezve biztosítanak újabb feszült pillanatokat, de hasonló úton jár a We The Unity, You The Mass is, annyi különbséggel, hogy a tempó itt nem is olyan ritkán a lomha csapássorozat és a sűrűbb hangorkán között ingadozik. Lezárásként az A Giant Bleeds szól, ami egy némileg manipulált katonadal archív felvétele.

Röviden összegezve: az idei esztendő feléhez közeledve máris biztosan kijelenthetem, számomra (valószínűleg) az év legjobb albumát szolgáltatja a Henry Möller és Marten Björkman alkotta duó. Csaknem kifogástalan korongról van szó, negatívumként mindössze a néhol meglepően (persze csak a csoporthoz képest) műanyag hangszíneket említeném csupán, ezen túl azonban egy harciasan erőteljes, a perfekthez közelítő anyaggal gazdagodott az ARDITI már eddig is figyelemre méltó életműve, amit kiemelten ajánlok az érdeklődők figyelmébe.

A Leading The Iron Resistance a hagyományoknak megfelelően ezúttal is több verzióban (digipak CD, fekete vinyl ezüst-fekete borítóval, 250 példányban, valamint fekete-szürke márványozott vinyl, ezüst-zöld borítóval, szintén 250 példányban) látott napvilágot, ezek eltérő árakon, de folyamatosan rendelhetőek közvetlenül a kiadótól, illetve a jelentősebb terjesztőktől, habár előfordulhat, hogy rövidebb ideig várni kell a csomagra, a jelentős roham a rajongók részéről ugyanis a jelek szerint kissé meglepetésként érte magát a portugál kiadót is.

www.myspace.com/arditisweden

www.equilibriummusic.com 

Úton a lipcsei Wave Gotik Treffen felé, a három magyar zenekar, amely fellép a fesztiválon (The Moon and the Nightspirit, Cawatana, Larrnakh), egy koncert erejéig megáll Prágában, ahol a K4 nevű egyetemi klubban játszanak június 9-én, csütörtökön este 8 órától, a cseh Epidemie Records szervezésében.

A Larrnakh a tavaly megjelent bemutatkozó lemez (Now will you believe?) és a napokban megjelenő új album (Like the silken shrouds of loneliness) dalaiból ad ízelítőt, valamint egy régebbi szerzemény felcsendülése is várható, a Bellum omnium contra omnes anyagról. Dallamos, melankolikus, érzelemgazdag neofolk dalok harsány, erőteljesen industrial keretbe foglalva, akusztikus gitárral, hegedűvel, csellóval, elektronikus alapokkal, magyar és angol nyelvű szövegekkel.

A Cawatana kicsit más műsort ad elő Prágában, mint Lipcsében, a korábban bejelentetteknek megfelelően a WGT-n lesz a tavaly megjelent Advocation for Privileges mini album számainak ősbemutatója, így Prágában inkább a régebbi dalokon lesz a hangsúly, elsősorban a 2003-as Struggle for Wisdom bemutatkozó nagylemezről, kiegészítve különböző válogatásokon megjelent szerzeményekkel. Lendületes és lágy, könnyed, dallamos dark folk akusztikus gitárokkal, basszusgitárral, ütősökkel, billentyűs alapokkal, angol és magyar nyelvű szövegekkel.

A Moon and the Nightspirit kicsit több mint egy év után tér vissza Prágába, tavalyi, nagy sikerű koncertjüket megismétlendő. A nemrég megjelent, Mohalepte című új lemezükbe nyújtanak most betekintést, melyen a megszokott, magas színvonalú, éteri "álomfolk" zenei világukat új ízekkel (hangszerekkel, hangulatokkal) fűszerezik, természetesen régebbi szerzeményekkel karöltve, a jól bevált élő felállásban, akusztikus gitárral, hegedűvel, basszusgitárral, ütősökkel, női és férfi énekkel.

A belépő 280 cseh korona.

Elkészült a neofolk/industrialban utazó, békéscsabai Larrnakh zenekar második albuma. 8 dal, bő 42 percben, a formációtól eddig már megszokott módon tálalva, testvériesen megosztva a játékidőt a harsányabb industrial-közeli darabok és az egyszerű, akkordozós neofolk témák között. Kisebb változás az első (az osztrák Steinklang Industries gondozásában megjelent) lemezhez képest, hogy a merengős, dark ambientes témák némileg háttérbe szorultak, de persze így sem jutottak a teljes mellőzöttség sorsára. Nagyobb hangsúly került a hegedűre, valamint a Scivias zenekar soraiból is ismert, itt vendégvokalistaként ténykedő Alexander szerepvállalására, és egy rövidebb betét alkalmával némi női háttérvokál is felcsendül. A CD-n megjelenő albumot a cseh Epidemie Records bocsátja útjára (mely az utóbbi időben egyre több magyar zenekarral foglalkozik, itt jelent meg a Thy Catafalque és a Woodland Choir legutóbbi nagylemeze, valamint náluk jön ki hamarosan a Kriegsfall-U új albuma is), 4 paneles digipak formájában, az eddigi tervek szerint május végén, vagy július elején, esetleg az első albumhoz hasonlóan a lipcsei Wave Gotik Treffen nyitónapjára időzítve. Ezenkívül a  CD mellé a cseh kiadó egy limitált példányszámú zenekari pólót is piacra dob. Az érdeklődők a zenekarral idén nyáron biztosan találkozhatnak Prágában (június 9.), illetve Lipcsében az Anker színpadán (június 12.), ezeken a koncerteken a Larrnakh bőséges ízelítőt ad eddigi zenei életművéből.

Azt hiszem, túlzás nélkül, bátran kijelenthetem, nincs a dp-motiv olvasói között olyan személy, aki ilyen vagy olyan formában, ne találkozott volna már Boyd Rice nevével, munkásságával,  illetve az ő kis privát játszóterével, konkrétan a NON csoporttal. Ez az a formáció, illetve Boyd maga az a személy, amely/aki a tengerentúlról átnyúlva Európába, időről-időre képes lázban tartani, elborzasztani, meghökkenteni és olykor (valljuk be férfiasan) megnevettetni szeretve tisztelt zenei közegünk népes (?) táborát. A NON és szólóban (nem ritkán másokkal kollaborálva) maga Boyd Rice legendás kultuszlemezek egész sorát szabadította már sárgolyónkra, miközben állandó rendszerességgel, megbízható folyamatossággal azért fércmunkák tömkelegével is bőven ellát minket. Az alábbiakban egy olyan, több szempontból is mérföldkőnek tekinthető album kivesézése lesz terítéken, amelyre Boyd vitán felül gyakorlatilag a fél karrierjét építheti, hiszen a God And Beast album zsenialitása a mai napig megkérdőjelezhetetlen, arról nem is beszélve, hogy itt hallhatjuk eredeti formájában (az idők folyamán megszámlálhatatlan feldolgozást elszenvedett) a művész úr kétség kívül legnagyobb, legmerészebb húzását, a Total Wart.

Pillanatnyi habozás nélkül, rögtön a nyitó, címadó szerzeményben ömlik ránk a nyers, hisztérikusan éles zaj, kíméletet, megnyugvást nem ismerve, hallójáratainkat simogatva, vagy éppen pusztítva. Boyd persze még véletlenül sem énekel, inkább narrál, vagy hisztérikusan kántál és üvölt, tetszőleges sorrendben. Hihetetlenül tömény koncentrátumú masszát és néhány töredezettebb ritmust kapunk zene címén, az ehhez rendkívüli mértékben frappánsan társított mondanivalóval megkoronázva (diktátorok felemlegetése, stb.), vagyis indusztriális zajmasszát, az igazán nyers fajtából, a megfelelő módon és körítéssel tálalva. Több itt hallható darab is állandó vendég a NON egyre inkább ritkuló koncertjein, így a szerencsésebbek már biztosan elcsíphették, amint a Between Venus And Mars, vagy éppen Out Out Out gurgulázik a színpadról és persze az album megkoronázásaként a legvégén feldübörög a gigasláger Total War is, harsány szirénával, Boyd szikár, de karcos üvöltözésével. A már korábban megszokott módon természetesen ezúttal is rendkívül vegyes a kép a csoport ideológiáját tekintve (okkult, neopaganista, mizantróp, szexista koktélból erjesztve), de a művész úr sosem zavartatta magát ilyen apróságok miatt, a lényeg, hogy számára kristálytiszta a kép, zeneileg azonban valóban kimagasló élményt biztosít az album, szinte tökéletes formába öntve ezeket a harcias, lehengerlő kompozíciókat. Boyd Rice vitathatatlanul egyike az igazi utolsó mohikánoknak a 70-es, 80-as években kialakult klasszikus indusztriálban (annak ellenére, hogy nem ritkán giccses sanzonoktól sem riad vissza), és bár néha gyermeteg módon, kissé bohókásan, de azért töretlenül építi és rombolja párhuzamosan sajátságos zenei világát, népes rajongótáborának legnagyobb megelégedésére.

Feltétlenül meg kell említenem az albumon közreműködő társakat is, hiszen nélkülük nem lenne teljes a produkció, név szerint Dave Simmons (szintetizátor), Douglas P (vokál, gitár, csengettyűk) és a SORROW nagyasszonya, Rose McDowall (vokál), akik kivétel nélkül a mai napig a megfelelő barátságot ápolják hősünkkel. Az album jelentősége vitathatatlan, igazi mestermunka, azt gondolom, ezt legalább egyszer mindenkinek hallania kell!

Június 10-én jelenik meg a Sol Invictus és a Hekate új nagylemeze, mindkettő az Auerbach Tonträgernél, a Prophecy alkiadójánál. A Sol Invictus lemezének címe The Cruellest Month, 6 éve ez az első stúdiólemezük, és a kiadó szerint karcos, fájdalommal teli és harcias lemezt várhatunk, amilyet már rég nem hallottunk a Sol Invictustól.

A Hekate lemezének címe Die Welt der dunklen Gärten, ez 7 évvel az eddigi utolsó anyaguk (Goddess) után jelenik meg, és zeneileg ott folytatják, ahol legutóbb abbahagyták, a klasszikus zenei behatások, a melankolikus folk hangulatok és a keleties ritmusok egyaránt megtalálhatók a lemezen, melyen saját szövegek mellett Lord Byron, Joseph von Eichendorff és Hermann Löns verseit is feldolgozták.

Ezzel egyidőben mindkét zenekartól kiadnak egy-egy gyűjteményes díszdobozt is, mely az eddig megjelent lemezeiket tartalmazza, kiegészítve ritkaságokkal, kiadatlan felvételekkel. A Hekate doboza 7 cd-t és 5 képeslapot tartalmaz, és korlátozott példányszámban (250 darab) kapható, kizárólag a Prophecy online lemezboltjából rendelhető meg.

A Sol Invictus díszdobozában 27 cd és 3 dvd található. Az összes Sol Invictus-nagylemez és Tony Wakeford-szólólemez benne van, egységes külalakkal, álló formátumú digipak csomagolásban, valamint 4 bónusz lemez kartontokban. Ez szintén csak a Prophecytől rendelhető meg, természetesen limitált példányszámban, és aki május 30-ig megrendeli, annak a neve szerepel majd a kiadvány köszönetlistáján, valamint minden dobozhoz jár egy Tony Wakeford által kézzel írt köszönőlevél.

A Hekate-díszdoboz ára 60 euró, a Sol Invictus 200 euró.