A kicsit (?) talán rosszindulatú cím után tekintsünk a közeli múltba, nevezetesen a 2005-ben lebonyolított dupla (május 6-7) bresti koncertek után Douglas Pearce elszánt nyilatkozatokban bizonygatta országnak-világnak: "nem lesz több DEATH IN JUNE-koncert, elég volt a színpadból, öreg vagyok én már ehhez stb.". Évekig tartotta is magát az elhatározásához (kissé le is csillapodott a formáció körüli hisztéria), szép csendben megjelent néhány kevésbé jelentős kiadvány, valamint két sorlemez is (The Rule Of Thirds és Peaceful Snow címmel), majd idén robbant a már egy ideje ketyegő bomba, miszerint a csoport három évtizedes fennállását ünnepelni hivatva, turnéra indul a zenekar. A motiváció valódi indokait, jelentőségének firtatását mellőzve azért azt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy akár még dicséretesnek is titulálható az elképzelés, habár Douglas eddigi nyilatkozataiból sejthető, hogy többé-kevésbé a csoporttól korábban már megszokott produkciót élvezhetik majd a szerencsés egybe gyűltek, vagyis az akusztikus gitár-vokál-dob szentháromságot előtérbe helyezve zajlanak az ünnepi alkalmakkor az események a fellépések során (ami enyhén érdekesnek mondható, tekintve az új album hangszerelését). A felbukkanó vendégek pontos névsora még nem teljes, de az már most biztosra vehető, hogy John Murphy ezúttal is színpadra áll és alkalmanként vendégként erősíti majd a programot a dán OF THE WAND AND THE MOON (Kim Larsen még ebben az évben Budapestre is ellátogat a Focus Abyssi est keretén belül) és a német SONNE HAGAL. Ugyan a koncertek iránt jelentősnek mondható érdeklődés mutatkozik a rajongók részéről, ez mégsem csábít jelenleg egy szervezőt sem arra, hogy kelet-közép-európai helyszínt kössön le a holtidőben (pedig Albinnak felvetettem egy bécsi koncert lehetőségét), így aki hazánkból szeretné megtekinteni az eseményt, kénytelen lesz az alábbi helyszínek közül választani (a német koncertre a jegyek már elfogytak).

Az eddigi dátumok:

A jeles évforduló tiszteletére a legendás Nada album újabb verziójával (Nada Plus, dupla lemez, bónusz DVD, USB, póló, 21 audió- és 17 videófelvétel, 16 dal a bakeliten és a klasszikus Night And Fog 9 tétele az USB-re préselve), valamint különböző ruhaneműkkel (póló, ing, dzseki) is készül a csoport kiadója és természetesen maga Douglas Pearce.

www.deathinjune.net

Tony Wakefordon a jelek szerint nem fog az idő vasfoga. Amennyiben esetleg mégis, úgy rendkívül jól leplezi ezt. Természetesen itt nem a testi, fizikai jellemzőire gondolok, sokkal inkább a zenei munkásságára, amelyet töretlen elszántsággal, fiatalos lendülettel épít, immáron csaknem 40 éve. A kezdeti szárnycsapások után a CRISIS soraiban bemutatott punk zenei kísérletek, majd a DEATH  IN JUNE tagjaként lefektetett experimental-industrial-neofolk útkeresés után megalapította a manapság is aktív - lényegében - szólózenekarát (ahol azért a vendégzenészek is "odateszik" magukat becsülettel) SOL INVICTUS néven. A kiadók szívesen dolgoznak vele, legyen szó az anyazenekarról, vagy egyéb mellékösvényről, hiszen az ő nevével könnyen eladhatnak szinte bármit (ez a tény sajnos igen gyakran az élvezhetőség és a minőség rovására megy), Tony pedig szinte ontja magából az újabbnál-újabb ötleteket (kollaborál boldog-boldogtalannal), a komplett diszkográfia így gyakorlatilag egyre nehezebben átlátható és értékelhető. Az idei tavasz folyamán megjelent debütáló OWLS (a formáció tagja még Lorenzo Esposito Fornasari és Eraldo Bernocchi a SIGILUM S nevű industrial-experimental-noise csoportból) album bemutatása és értékelése sem egyszerű feladat tehát, de lelkiismeretes kritikusként próbálok mégiscsak megbirkózni vele.

A zenekar tagjai állítólag a tavalyi Wawe Gotik Treffen alkalmával barátkoztak össze és döntöttek úgy, hogy egy közös album elkészítésébe fognak. Az elhatározást hamarosan tettek követték, így született meg a The Night Stays album bő fél évnyi szorgalmas munka eredményeként, amit azóta már az idei lipcsei fesztivál keretén belül a színpadon is bemutatott a trió.

A lemezt indító Hide And Seek hangulatos felütésként cserkészi be rögtön a korong elején a hallgatót. Tony Wakeford szellős bepengetéseire, habkönnyű harmóniáival, valamint az ezerből is jól és könnyedén felismerhető hangjára úsznak rá az itt még határozottan diszkréten visszafogott, enyhén zajos, kísérletezős effektek. A címadó The Night Stays-ben az akusztikus gitárokat csaknem mellőzve már egy merészebb, karcosabb vidékre téved (?) a trió, kellően felzaklatva ezzel hallójáratainkat. Itt érezhetően nagyot domborít Eraldo barátunk is, hiszen szabad kezet kapva él is a lehetőséggel és eszközparkjának teljes arzenálját felvonultatva igyekszik elkápráztatni a hallgatóságot. A God Is Right talán az album leginkább slágergyanús szerzeménye, hangulatos felvezetéssel, fogós verzével és együtt éneklős, egyszersmind azonban némileg fenyegető atmoszférájával. Már itt levonható egyfajta konzekvencia, hiszen egyszerűnek tűnik a recept: Tony távolságtartó, kimért énekkel és egyszerű gitárakkordokkal, Eraldo a megszokott elektronikus zajongással és puttyogással, míg Lorenzo a semmibe révedő vokáljával teszi kellően (?) izgalmassá az OWLS debütálását. Figyelemre méltó szerzemény még a csendesen induló, majd bedurvuló Come Back (szinte már az experimental doom metál, vagy inkább a SUNN O))) bizonyos megnyilvánulásaira emlékeztetve), a finoman csordogáló, idővel azonban hipnotikus hömpölygéssé terebélyesedő Idiot's Waltz, a kraftwerkesen puttyogó introval rendelkező, majd morcos kísérleti elektronikává torzuló, disszonáns masszaként fortyogó The New Parade és a hangulatosan ringató Strange Kind Of Beauty. Katonás rendben követik egymást a dalok, de sajnos a teljes játékidő háromnegyedéhez érve pörölycsapás-szerűen böki ki a szemünket (a fülünket) a lényeg, mely szerint nem rossz ez a bemutatkozás, csak hosszú távon kissé unalmas és egyértelműen lerágott csont. Nincs vele komolyabb probléma, mindössze a helyén kell kezelni. Arra például nagyon kíváncsi lennék, hogy ugyanez a kiadvány teljesen ismeretlen nevekkel mennyire lenne sikeres, különösen például a neofolk közegben, az idő és az esetleges rajongók azonban majd eldöntik az OWLS létjogosultságát a jelenkori zenei kakofóniában. A végeredményt tekintve, valami olyasmit tudok elképzelni, hogy Tony újabban talán túl sok PORTISHEAD felvételt hallgatott, majd ennek (és még sok  egyéb másnak) hatására társakat verbuválva maga mellé, megszületett a The Night Stays, ami azért elsősorban inkább Eraldo Bernocchi rajongóinak fog kellemesebb pillanatokat nyújtani.

Az album a CD mellett egy dupla bakelites kiadást is megérdemelt a kiadó szerint (ezen további két bónuszdal is helyet kapott), így tehát aki szeretné megkaparintani Tony Wakeford és társainak bemutatkozó anyagát, az rövid hezitálás után nyúlhat a pénztárcájába.

www.rarenoiserecords.com

Az alábbiakban a Last Exit csapat egyik oszlopos tagjának az ajánlóját olvashatjátok a novemberi Focus Abyssi-est kapcsán. 

Focus Abyssi
2011.11.19., szombat, 20 óra kapunyitás, 21 óra koncertkezdés
Kék Yuk, Budapest, III. ker. Fényes Adolf u. 28.
Belépő: a helyszínen 2500 Ft, elővételben  (november 15-ig) 2200 Ft

Fellépők: Of The Wand And The Moon, Scivias, Larrnakh, Sturmast

A koncertek után neofolk - dark - industrial party

Jól zárul az év a neofolk rajongóinak, hiszen novemberben több csúcsrendezvényre is sor kerül. A Focus Abyssi esten a legkiválóbb hazai zenekarok mellett a dán Of the Wand and the Moon lesz a különleges vendég.

A budapesti székhelyű STURMAST a honi industrial színtér egyik legmeghatározóbb zászlóvivőjeként teszi tiszteletét ezen az estén. A mindig mellbevágóan drasztikus és erőteljes produkcióval kecsegtető formáció a Focus Abyssi alkalmával sem kíméli majd a jelenlévőket, a martial industrial és a felkavaróan radikális folk irányzatok tökéletes egybeolvasztásával teremtik meg a megfelelő alapokat egy tökéletes ráhangolódáshoz.

A békéscsabai Larrnakh lemezbemutató koncertet ad. A most megjelent második CD, a Like The Silken Shrouds Of Loneliness dalai a legnemesebb neofolk hagyományokat követik azzal a kidolgozottsággal, kiforrottsággal, ami a csapat 6 éves története alatt fokról fokra lett egyre kitapinthatóbb. Mint a jó bor, minden hangulatot elő tud varázsolni a zenekar, legyen szó a természet megelevenedéséről, magányos éjszakákról, elborult pillanatokról, harcias kitörésekről. Igényesség és szépség - ez a kulcs, ahogy a másik három zenekarnál is.

A Scivias a színtér veteránjaként nem igényel bemutatást. A neofolk stílus megannyi arcát bemutatta már a közönségnek a csapat, kimeríthetetlen kreativitásról téve tanúbizonyságot. Nem hiába született meg az Überkosmische Musik öndefiníció. Itt valóban nemcsak a világi témák adják az ötleteket, hanem a létünk teljessége. Rituális előadásaik mindig lefegyverzők, a kiemelkedően jól sikerült nyári Kék Yuk-as fellépés folytatásaként most is erőteljes, mégis harmóniát közvetítő koncertre számíthatunk, ami képes megmutatni a neofolk világának minden vonulatát, tökéletes egy(hegyű)ségbe foglalva azokat.

A dán Of The Wand And The Moon fellépése igazi kuriózum lesz, mert az ősszel megjelenő The Lone Descent album bemutatóját hallgathatjuk meg. Kim Larsen egyszemélyes formációja most John Murphy-vel, minden sötét műfajok ütőhangszeresével fog kiegészülni, hogy meghozza a telet mindannyiunknak, ami után ránk is szakadhat 2012 a világvégéjével. A neofolk egyik legzárkózottabb figurája mindig meghitt koncerteket ad, hangtalan hangokat hív életre, kimondatlan szavaknak ad új esélyt. Aki látja, hogy a körülöttünk levő világ merre tart, annak számára az előadás minden cseppje nektár lesz. Kitárulkozás a bezárultságban - szigorúan 1 hang, 1 dob, 1 gitár.

További információ:
http://www.myspace.com/larrnakh
http://www.myspace.com/sciviasofficial
http://myspace.com/sturmast
http://www.ofthewandandthemoon.dk/
http://yuk.hu/

Az eseménnyel, illetve konkrétan a zenekarokkal a későbbiekben még részletesebben is foglalkozni fogunk. 

Sok év hallgatás után jelent meg a Kriegsfall-U második "rendes" nagylemeze (a pár éve CD-R-en, 49 példányban kiadott gyűjteményes anyagot ne tekintsük igazi nagylemeznek, legfeljebb köztes kiadványnak), ezúttal a cseh Epidemie Records gondozásában. A csoport korábban szakrális poszt-indusztriálnak nevezte zenéjét, a szakralitás ezen a lemezen, úgy tűnik, kicsit háttérbe szorult, helyét átvette a királypártiság, a monarchizmus, néhol erősen eltúlozva. A szövegek gyakran túlságosan direktek, "odamondósak", amit egy punk, hardcore vagy nemzeti rock együttestől talán elfogad az ember, de itt azért többet várna. Zeneileg nagyjából azt a vonalat viszi tovább a lemez, ami a zenekar korábbi kiadványaira is jellemző volt, de azért az érezhető, hogy az új lemezen már mások működtek közre a zenei alap létrehozásában. A bevágások, hangminták továbbra is erős szerepet játszanak, szinte minden szám azzal kezdődik, vagy felbukkan benne valahol, ebből a szempontból egyenes folytatása az anyag a megkezdett iránynak.

Három erőteljes darabbal indul a lemez. A nyitó Ezek vagyunk kicsit meditatívabb, ambientesebb, nagyrészt az előbb említett bejátszásokra alapozva. Az utána következő Üsd a Bestiát! és az Interregnum! Interregnum! zajosabb, durvább industrial szerzemény (nem véletlen mindkét címben a felkiáltójel), fémes ütésekkel, sok torzítással, dobpergéssel, fanfárokkal. Az erős kezdés után a negyedik tétel, a Tiszták, Hősök, Szentek címet viselő dal (ezt nyugodt szívvel  nevezhetjük dalnak a sok zúzás között) hoz egy kis megnyugvást, pihenőt. Ebben Tóth Ágnes, a Moon and the Nightspirit énekesnője énekli el a Magyar Szentek Himnuszát éteri hangján. A szépség után ismét az erő kerül főszerepbe, a Sententia mantraként ismételt sora újra széttorzított zenei alapra érkezik - a torzítás talán már kicsit eltúlzott is ebben a szerzeményben, erősen túlvezéreltnek tűnik a hangzás. A hatodikként következő Aeterna Hungaria című darab egy zenei montázs, a csapat szellemi mondanivalóját alátámasztó történelmi szövegbevágásokkal. Ezzel el is érkeztünk a lemez végéhez, ami kissé meglepően zárul: a hetedik szerzemény ugyanis egy színtiszta neofolk dal, akusztikus gitárral, csellóval, pergődobbal, billentyűkkel, a stílus legjobb hagyományai jegyében. Zeneileg ez talán a legjobban sikerült kompozíció az albumon, viszont ennek van a legborzasztóbb szövege is, nagyon kár érte. És az is kár, hogy nem ugyanaz énekli (mondja) a szöveget, aki a többi darabban is. A máshonnan már jól ismert hang itt nem tűnik őszintének, nem úgy hangzik, hogy magáénak érezné a szöveget, ami idegenül is szól a szájából. Mindezzel együtt stílusos lezárása az anyagnak ez a dal, és dicséretes az új utak keresése is.

Aki el tud vonatkoztatni a szövegektől, netalántán még tetszik is neki, egyetért velük, annak mindenképpen ajánlott ez a lemez, mert a zenei alapok, a dalok meggyőzőek, a hangzás is jó, az anyag hossza (36 perc) is tökéletes, nem válik unalmassá, akkor ér véget, amikor kell.

És nem mehetünk el szó nélkül a cd külső megjelenése mellett sem, ami a már jól megszokott minőséget tükrözi, mind a digipak, mind a booklet kivitelezése példaértékű, a "hozott anyagból" a lehető legtöbbet kihozva.

A lemezt Magyarországon ezen a címen lehet megrendelni.

Európában portyázik az Amerikai Egyesült Államokban életre hívott, Michael Moynihan vezette BLOOD AXIS zenekar! A már javában tartó koncertsorozat előadásainak során elsősorban a tavalyi Born Again album dalait mutatják be a közönségnek, de azért merítenek a korábbi gyöngyszemek közül is, így tehát például a Lord Of Ages is a repertoár részét képezi. A turné állomásain a már megszokott tagok mellett (Michael Moynihan, Annabel Lee, Robert Ferbrache) a "nagy öregek" egyike, John Murphy is a színpadra áll.

 
A még lebonyolításra váró koncertek listája:

Augusztus 22. Koppenhága, Dánia (itt vendég a DIE WEISSE ROSE)

Augusztus 24. Kuudes Linja, Helsinki, Finnország

Augusztus 27. MJR Fesztivál, Vilnius, Litvánia

A koncerteken megvásárolható lesz a Blood Axis két nagylemezének, a Gospel of Inhumanitynek és a Born Againnek a vinil-változata, valamint a nemrég megjelent Ultimacy (1991-2011) című gyűjteményes kiadvány, mely az utóbbi 20 évben válogatásokon és kislemez kiadott számokat szedi csokorba.

www.bloodaxis.com

www.myspace.com/bloodaxisofficial

A német LEGER DES HEILS zenekar viszonylagos termékenysége és stabilan megbízható szinten tartott színvonala ellenére sem vált igazán népszerű csoporttá az évek során. Kicsit műanyagnak (olykor habkönnyűnek titulálta őket a nagyközönség, illetve a szakma is) és néhol ötlettelen másolatnak tartom őket én is, ennek ellenére alkalmanként kimondottan kellemes perceket képesek okozni kiadványaikkal. Ilyen a tavaly megjelent új EP is.

A kezdő és egyben címadó Hurray egy meglepően harcias, karcos hangvételű darab, zaklatott vonósokkal, szikár dobokkal, ellenben némileg felemás és erőtlen megszólalással (Rise!). Ezzel szemben az ezt követő Precatio egy - a formációra már a kezdetek óta jellemző - dallamos, kellemes ívű akusztikus gitáros dal, közhelyekkel sajnos ismét sűrűn tele tűzdelt dalszöveggel. A korongot záró Sacrum is ezt a vonalat erősíti kicsit pattogósabb ritmusban, markáns és karakteres férfi - illetve némileg a háttérből szóló, díszítőelemként funkcionáló női - vokállal fűszerezve.

A LEGER DES HEILS ugyan ezzel a kislemezzel sem váltja meg a világot (gyanítom, hogy ilyesmi nem is áll szándékukban), ellenben ismét nagyon "barátságos" és a jó értelemben vett szórakoztató neofolk-military pop percekkel szolgálnak a nagyérdemű részére. Nem szükséges tehát túlreagálni sem ezt a kislemezt, sem magát a formációt, meg kell inkább találni a helyüket a zenei palettán és ennek megfelelően tekinteni rájuk.

Az anyag 7"-es vinyl verziója 200 kézzel számozott példányban látott napvilágot, de létezik egy 50 darabos limitált box is CD-R (pfff...), póló, képeslap és egyéb kellékek társaságában. Meghallgatásra mindenképpen érdemes, de a megvásárlása nem biztos, hogy feltétlenül szükséges (megjegyzem, kisebb nehézségekbe is ütközhet, mivel az anyag meglepő módon nagyon kapósnak bizonyul a Steinklangnál).

www.leger-des-heils.de

Az idei évre ígért The Lone Descents című új OF THE WAND AND THE MOON-albumra várva (és még egy picit a tavalyi It's Like Dying On Christmas Day kislemezen csámcsogva) azért szakítsunk egy kevés időt (szó szerint, hiszen a korong mindössze bő 5 perc hanganyagot tartalmaz) a nemrégiben megjelent Shine Black Algiz picture EP-re is.

Kim Larsen - ahogy korábban sem volt szokása - most sem árul zsákbamacskát. Az "A" oldalon a címadó dal által kicsit koszosan, nyersen zakatoló akusztikus gitár, harmonika, csengettyű és diszkréten a háttérbe simuló pofonegyszerű vokál képezi a zene gerincét ezúttal is, a klasszikus neofolk iskola legszebb hagyományai szerint. Még 3 perc sincs ez a dal, de nagyon jó és pont elég is belőle ennyi. A Hold My Hand gyakorlatilag egy az egyben folytatja ezt az utat, itt sincs váratlan fordulat, csak csilingel a neofolk muzsika megbízhatóan (és sokak szerint unalmasan, kiszámíthatóan, de szerintem ezekkel a kritikákkal törődni sem érdemes) és magával ragadó módon, igazán kellemes atmoszférát teremtve, valamint a koncerteken (vagy akár otthoni körülmények között is) bátran tapsikolhat az ilyesmire fogékony, hálás közönség, persze csak ha van hozzá kedve. Hangulatos, a megszokott atmoszférát tükröző korong tehát a Shine Black Algiz, a rajongóknak feltétlenül érdemes betenni a gyűjteménybe. "Emptiness Is Rock And Roll..."

A kicsit nyersen szóló felvételek Koppenhágában készültek a Soundscape stúdióban Louise Nipper irányításával. Az 500 példányban megjelent korong kivitelezése és csomagolása pedig ezúttal is osztályon felüli, szemet gyönyörködtető látvány, nagyon megéri a ráfordított összeget.

www.ofthewandandthemoon.dk

Hosszas várakozás után (az olasz Raunend hatékony fellépésének köszönhetően) idén májusban végre napvilágot látott az osztrák ALLERSEELEN csoport fennállásának huszadik évfordulójára összeállított gyűjteményes album. Talán tekintsünk el attól, hogy a megjelenés többszöri elhalasztása miatt a jubileumról lekésve jelent meg az antológia, fontosabb, hogy végre bárki könnyedén birtokba veheti ezt az igazán figyelemre méltó kiadványt.

A történet szerint az ünnepelt csoport, illetve konkrétan Gerhard közelebbi barátai, zenésztársai (sajnos az eredetileg eltervezett névsorból mára néhányan kikoptak, pedig jó lett volna hallani, hogyan tiszteleg az ALLERSEELEN előtt például a GRAUMAHD, a CHANGES, vagy a VON THRONSTAHL) a Steinklang által titokban lettek felkérve a megtisztelő feladatra (feldolgozni egy-egy szabadon választott szerzeményt az osztrák legendától), vagyis egy igazi meglepetésnek volt szánva, elsősorban az említett úriember felé.

Kezdésként (talán bocsánatos bűnként) természetesen az albumon hallható magyar zenekarokat emelném ki. A SCIVIAS (Idun) az elmúlt években erőteljesen átalakult, de megbízható, megszokott és megcsodált arcát mutatja ezúttal is. A kicsit a háttérben dübörgő dobok, a vonósok és egyéb húros hangszerek, a diszkréten díszítő effektek természetesen Rádi Sándor Zsolt karakteres hangjával megkoronázva most is rendkívül meggyőző összképet eredményeznek. A LARRNAKH (Knistern) egy rendkívül egyszerűen hangszerelt és felépített (gyakorlatilag a dark ambient és a neofolk házasításáról van szó) darabbal járult hozzá az ajándék teljessé tételéhez. A CAWATANA (Alle Lust Will Ewigkeit) adaptációja emlékeztet leginkább az eredeti szerzeményre a magyar vonulatból, kicsit talán szellősebben, de egyértelműen felismerhetően szól ez a dal gitárokra, dobokra, minimál zongorára és kétnyelvű énekre felépítve.

A teljesség igénye nélkül feltétlenül ki kell emelnem még a legendás német ERNTE (Santa Sangre, Jodorowsky mix) tőlük meglepően szikár industrial verzióját, a FRAKMÜNDT (Firnföuskamerad) kimérten hömpölygő szerzeményét, a DER ARBEITER (Flama) flamenco-ízű álomszép dalát és az olasz DER FEUERKREINER (Feuersalamander) feszesen, keményen ránk zúduló harcias átgyúrását. Határozottan említést érdemel még a BLOOD AXIS és a SANGRE CAVALLUM (Sonne-Golthi-Ade) összefogása, valamint a STURMPERCHT (Sturmlied) tiszteletadása, de igazából minden zenekar jó ízléssel és remekül birkózott meg a feladattal, így tehát rendkívül egységes és erős a színvonal végig.

A közel másfél órás anyagot végül természetesen egy Gerhard által formába öntött ALLERSEELEN-szerzemény zárja le, nevezetesen a címadó Mit Fester Hand az eredetihez képest kissé átgyúrt formában.

A 6 paneles, rendkívül tetszetős digipak csomagolásba bújtatott korong végső maszterelését a VINTERRIKET és a NEBELKORONA zenekarok főnöke, Christoph Ziegler végezte, amely így tehát minden szempontból kiemelkedően teljesít és talán nem túlzás megelőlegezni, azt eredményezte, hogy az elmúlt évek ínséges felhozatala után végre ismét egy idővel klasszikussá, legendássá érő gyűjteményes anyag született (még úgy is, hogy a kiváló Cavalcare La Tigre trónját – amely válogatásról három zenekar itt is szerepet kapott – ez sem veszélyezteti).

A német Dies Natalis egyik feléből (Norbert Strahl - ének, szöveg, Alexander Meier - zene) alakult Seelenthron sosem tartozott a legismertebb, legközkedveltebb zenekarok közé. Kiadtak két rövidebb anyagot (egy minialbumot és egy EP-t) saját kiadásban (a Nielozilla nevű kiadójuknál), majd az osztrák Steinklang Heimatfolk nevű alkiadójánál megjelent egy teljes hosszúságú cd 2007-ben, Wege címmel (ez volt egyébként a Heimatfolk első kiadványa). Míg a Dies Natalis viszonylag kedvelt volt a közönség körében, viszont az ún. szakma részéről eléggé kétes volt a megítélése, addig a Seelenthront már jobban fogadták, de átütő közönségsikert nem sikerült elérniük. Azt nem merem biztosan állítani, hogy ez a most megjelent új lemezzel megváltozna, de talán egy kis esély van rá. A Dies Natalis merevebb, de egyből ható zenéjéhez képest a Seelenthron lényegesen könnyedebb, felszabadultabb, de a korábbi anyagaiknál mindig kellett kis idő, míg az ember igazán be tudja fogadni (az első, Heimkehr című, 30 perces minialbumot pl. a megjelenés után meghallgattam egyszer-kétszer, nem igazán ért el bármilyen hatást nálam, aztán egy idő múlva, ami lehet, hogy volt egy év is, újra elővettem, meghallgattam párszor, és nagyon megszerettem, a mai napig a legjobb munkájuknak tartom, és hasonló volt a helyzet a Steingeworden című EP-vel és az említett Wege című nagylemezzel, mindegyik legalább 5-6 hallgatás után "adta meg magát"). Ezzel szemben az új lemez már az első-második hallgatásra elért valamit. Bár még az első hallgatás után azt mondtam, hogy nem sikerült annyira jól, mint a korábbi anyagok, ami talán igaz is lehet valahol, mégis nagyon jó lett. A cd felét a jól megszokott akusztikus gitáros, zongorás, ütősökkel és női énekkel kísért laza, dallamos neofolk darabok teszik ki, mint pl. a nyitó, lágy akkordbontogatásokkal operáló  Abschied von den Steinen, a hasonló felépítésű, melankolikus Warum gehen wir, az egyből ható tangóharmonikadallamra épülő, lendületesebb címadó dal, a Die Reise, a hagyományos Seelenthron-jegyeket magán viselő Schatten und Licht, az előző lemezen már szerepelt Zeit szintén kissé melankolikus hangulatú átdolgozása, vagy a lemezt záró, sodró lendületű Flucht.

Az igazi meglepetés a harmadik dalnál, az angol nyelvű Go your waynél éri a gyanútlan hallgatót, amikor először megjelennek a torzított gitárok, és a lemez felén itt is maradnak (egy-két akusztikusabb dalban is felbukkannak elektromos gitárszólók, ami eddig nem volt jellemző a zenekarra). Ezek a dalok leginkább a 90-es években igazán népszerű és divatos, azóta kicsit megkopott renoméjú gothic metal együtteseket juttatja az ember eszébe. Azt azonban meg kell hagyni, ezen zenék legjobb pillanatait sikerült itt egybegyúrni, besűríteni ebbe a pár számba, legyen szó lehengerlő, fülbemászó refrénekkel, bombasztikus gitárriffekkel és billentyűfutamokkal, női énekkel operáló goth metal himnuszokról (mint pl. az említett Go your way, annak is a második része, a két igazán slágeres darab, az I'm never there és a Lachendes Gesicht), vagy középtempós, tiszta és torzított gitárt egyaránt alkalmazó rockszámokról (mint a Parting, a You are in the past vagy a Nothing Ends, ez utóbbiban van egy adag a 80-as évek alternatív/underground hagyományából is, különösen a disszonáns gitárok a dal elején, ez az akkori fanzine-es közegben is biztos sikert aratott volna). 

Mondjuk az is csak a sorlemezek tekintetében igaz, hogy meglepetésként éri a hallgatót a torzított gitárok használata, aki hallotta a Traum'er Lebennel és a Trinithosszal közös III című kiadványt, ott egy számban már ízelítőt kaphatott ebből a zenei világból is (persze azt valószínűleg senki nem hitte, hogy ezt "ennyire komolyan" gondolják, egyszeri kirándulásnak vélhettük). De ha meglepetés is, számomra mindenképpen kellemes, mert bár meg kell hagyni, nem ilyen lemezt vártam, de a korábbi anyagok után ezzel is sikerült meggyőzniük. Akik a neofolkban a dallamosságot, a slágerességet szeretik, és nem zavarja őket, ha mindez néha torzított gitárral van előadva, akkor mindenképp megéri megpróbálkozni ezzel a lemezzel. Pl. tudom, hogy a neofolkot hallgatók közül sokan jöttek a gothic metal közegéből, ők lehetnek az elsődleges célcsoport. Számomra a Seelenthron ezzel a lemezzel végképp bebizonyította, megerősítette, hogy a jelenleg is aktív német neofolkzenekarok élvonalában van a helye (közvetlenül a Darkwood és a Sonne Hagal mellett/után).

A néhány évvel ezelőtti, az osztrák Steinklang Industries egyik oldalhajtását a Heimatfolk kiadót útjára indító SEELENTHRON album a Wege, egy fiatalos lendülettel átitatott, kifogástalan-közeli, ritka kellemes és élvezetes neofolk korong. Ugyan soha nem szenteltem kitüntető figyelmet a csoport munkásságának, de amikor megtudtam, hogy készülőben az új lemez, felcsillant a szemem és számoltam a napokat, hogy mikor vehetem kezembe aktuális kiadványukat. Az alábbiakban következzék tehát egy részletes (nagyon-nagyon szubjektív) elemzés a Die Reise kapcsán, annyit azonban már most el kell árulnom, óriási meglepetés és egyben csalódás számomra az az út, amelyen a zenekar ezzel a kiadvánnyal elindult. 

Az album kezdéseként felcsendülő Abschied Von Den Steinen egy igazán megkapó, egyszerűségében is kellemesen csilingelő csodaszép dal. Egy pillanatra ugyan felbukkan az ORPLID és a NEUTRAL  szelleme, de elragadó szépségével rögvest hatalmába is keríti a hallgatót, így a plagizálás vádjának fátyolos ködében ténferegve várhatjuk a folytatást, amely a címadó Die Reise képében nem is várat sokat magára. Lendületes, temperamentumos dal pezsdítően üde harmonika kísérettel. A dinamika, a kezdeti remek hangulat és úgy összességében a kibontakozni látszó varázslat azonban egyértelműen megtorpan a harmadikként felcsendülő dal (Go Your Way) által. Már a kezdés is nagyon furcsa (komolyan, az egykor igen népszerű CRANBERRIES formációt juttatta eszembe), a folytatás azonban ennél is rosszabb. Dark–love metal refrén, torzított gitárokkal, egymástól teljesen idegen, az összehangoltságtól igen távol járó női–férfi vokál (Mandy Wilde és Norbert Strahl), amibe ráadásul nemritkán hamis hangok is becsúsznak. A folytatásban érkező For Years ugyan igyekszik kellemesebb pillanatokkal szolgálni, de az ismét felcsendülő páros vokál itt is nagyon zavaró. Az I’m Never There a 15-20 évvel ezelőtti indie–rock bizonyos zenekarainak megnyilvánulásait idézi, némi GATHERING hatással fűszerezve, de a már többször leszólt énekes duó teljesítménye az eddigiekhez képest is mélyrepülésbe kezd. Komolyan, döbbenet, amit itt ének címén produkálnak. Külön–külön nem lenne velük komolyabb baj (különösen Norbert orgánuma megnyerő szólóban), de képtelenek egymáshoz igazodni, kimondottan fals ez a különös összefonódás. A Warum Gehen Wir… csendesen, borongósan szól, a gitár uralja a dalt, de ismét „felcsendül” és már határozottan kínosan harsog a páros hangja. Több mint furcsa és érthetetlen, hogy miért nem szólóban énekelnek, úgy nem lenne különösebb probléma, így azonban számomra élvezhetetlenné teszik ezt az egyébként sem teljesen meggyőző albumot. A Lachendes Gesicht verzéjében a magyar DE FACTO egyik gitártémája is felbukkan, de persze ez véletlen is lehet. A Zeit kimondottan kellemesen szól, akárcsak az ezt követő Schatten Und Licht, itt érezni igazán, hogy a zenekart irányító, első számú komponista, Alexander Meier továbbra sem felejtett el jó dalokat írni (a zeneileg gyengébb pillanatok ellenére sem), csupán a páros énekeket kellene valamilyen módon ráncba szedni, mert azok az album végéhez közeledve sem igyekeznek javulni, sőt… Az albumot lezáró Flucht tartogat még néhány kellemesebb pillanatot (a lemezen vendégként ezúttal is felbukkanó Max Pech itt igazán elemében van), de összességében szerintem ez sem javít a végső ítéleten jelentős mértékben. 

Lehet, hogy kissé durván hatnak a fentiekben leírt sorok, de számomra teljesen egyértelműnek tűnik, nagyon nincs egyben az egész, széteső, elkapkodott produkciót hallhatunk a SEELENTHRON zenekartól, ahol különösen a már általam unalomig ismételt női–férfi vokált lenne égetően szükséges ráncba szedni. Többször is meghallgattam az albumot, vagyis az esélyt megkapta a Die Reise, de képtelen volt meggyőzni.

Egy különös epizódként meg kell még említenem, hogy a dp–motiv stábjában ritkán tapasztalható mértékű egyet nem értés alakult ki a lemez kapcsán, így rendhagyó módon a  folytatásban az album méltatásának is helyet szentelünk, természetesen Balázs szemszögéből és az ő megfogalmazásában

www.steinklang.at

Egy rövid, de rendkívül jó hangulatú prágai kitérő után pénteken, a kora esti órákban érkeztünk meg Lipcsébe. Villámgyorsan túlesve a szükséges adminisztráción, majd a szállodai bejelentkezésen is, már neki is vághattunk az éjszakának. A beszámolót ezúttal rendhagyó módon hárman "vetettük papírra", a dőlt betűs bekezdések Gresz Ágnes tollából származnak, valamint idővel egy második rész keretében Balázs is megosztja majd a dp-motiv olvasóival az élményeit. Az illusztrációként mellékelt fotókat Kiss Kornél készítette.

Első WGT-n való részvételemből fakadóan konkrét elvárások nélkül futottam neki a lipcsei fesztivál koncertjeinek. Pénteken este lépett színpadra a hegedű-folk ördöge, Matt Howden (a SIEBEN színeiben), aki a Centraltheaterben (korábban Schauspielhaus) volt látható-hallható. Tapasztalhattuk, hogy csodákra képes a hegedűpickup, volt hegedülés, dobolás, éneklés és persze a show elemeként vonópörgetés. Mivel szólóelőadást láthattunk, a művész igyekezett megtölteni a színpadot, ami nem feltétlenül vált a látvány javára, azonban a hangzás tökéletes volt, Matt Howden hozta a megszokottan vidám témáit, de a koncert végén az új albumról felcsendülő dalok már sokkal sötétebb, szenvedélyesebb tónusúak voltak. Ezután lépett a színpadra a BLACK TAPE FOR A BLUE GIRL formáció, ami nem csupán a zene segítségével próbálta megidézni a 20-as évek Amerikáját. A három tagú zenekarnak sikerült teljesen birtokba vennie a pódiumot, élvezhető vizuális élményt nyújtva egy nyomdásznak öltözött énekes és egy pin-up girl benyomását keltő gitáros/énekesnő segítségével. A koncerten teljesen át lehetett érezni a dalok hangulatát, és annak ellenére, hogy életemben először hallottam a zenekart, még a ráadás sem bizonyult fárasztónak.

Előzetesen sok jót (néhány kevésbé jót is) hallottam erről az erősen titokzatosságba burkolózó osztrák formációról, volt ahol a military pop és a neoclassical új üdvöskéjének tartották őket, valamint egy személyes beszélgetésünk során konkrétan a Steinklang-főnök Max is az egekig magasztalta a szóban forgó kiadványt - és úgy általában a csoportot is - (az ORDO ROSARIUS EQUILIBRIO és a DERNIERE VOLONTE közé helyezte a csapatot), így izgalommal vegyes érdeklődéssel helyeztem a korongot a lejátszómba.

A nyitó Je Ne Veux Plus Etre Pieux egy pergően feszes dobbal, csemballóval, csellóval, zongorával kísért kellemesen csordogáló szerzemény, a vokálok inkább csak színezésként bukkannak fel, ami nem is jelent különösebb problémát, ellenben már itt meg kell említenem a korong legnagyobb hibáját, nevezetesen a néhol erősen műanyag hangszíneket. Amikor több hangszer (vagy inkább hangszín, hiszen gyanítom, hogy minden szintetizátorral lett feljátszva, vagy gépen szerkesztve) harsog egyszerre, még nem is annyira zavaró, ellenben amikor valami (pl. a cselló) csak magában szól, akkor több mint zavaró ez a hiányosság. A folytatásban a La Foret Obscure során előtérbe kerülnek a fúvósók, valamint a férfi vokál és egy kicsit meg is pihen a csoport, kényelmes tempóban zajlanak az események minden különösebb meglepetés nélkül, viszont ha már a kiadó (és úgy általában a kritikusok is) a bevezetőben említett zenekarokat hozta fel viszonyítási pontként, meg kell jegyeznem, hogy a holland HERR és a francia LES JOYAUX DE LA PRINCESSE munkássága is egyértelműen tetten érhető a CDL dalaiban. Ha tovább megyünk, a címadó Marchant A Quatre Pattes An-Devant De La Redemption című szerzemény ellenben többé-kevésbé a német TRIARII zenekar hatását mutatja, míg a L'Automne egyértelmű és erőteljes neoclassical befolyással bír, erős kórusokkal, tisztán csengő szoprán énekkel. A Messaline a zenekar zordabb arcát mutatja, de ez sem rejt magában valódi meglepetést, hiszen ahogy haladunk előre, mindinkább felüti a fejét az önismétlés és az unalom. Az album hajrájába kanyarodva a zenekar ugyan tesz még egy kétségbe esett kísérletet a mundér becsületének megmentésére, de veszett fejsze nyele ez már csupán, amely egyértelműen egyfajta lassú agóniához vezet a kirobbanó lezárás helyett.

Nem rossz ez az album (nálam erős közepesre teljesített), csak kissé túlértékelt - elsősorban a kiadói felhajtásnak köszönhetően - és sajnos semmivel sem jobb az átlagnál. Idővel és az ötletek erőteljesebb, határozottabb gyomlálásával talán karakteresebb dalaik születnek majd, így egyértelműen arra biztatok mindenkit, hogy adja meg nekik legalább a minimális esélyt, hiszen rejtőzik bennük némi (eddig) feltáratlan, nyers potenciál.

A CD megvásárolható egy igen ízléses, 4 paneles digipak csomagolásban (a múlt század 30-as éveinek erotikától túlfűtött Franciaországára emlékeztető, női fotókkal illusztrált verziójában), illetve limitált díszdobozban, amelynek tartalma: 3 incses, 3 csak itt hallható dallal felvértezett bónusz CD-R (fekete pont, a rézangyalát!), képeslap, valamint egy 90x150 centiméter méretű francia zászló.

www.steinklang.at 

Hamarosan jönnek a (szöveges) beszámolók az idei, 20. Wave-Gotik-Treffenről, addig is bevezetőnek álljon itt pár fénykép néhány fellépő zenekarról.

A képeket Kiss Kornél készítette (kivéve a Cawatanáról készült fotók, melyek Csigás Adrienn munkái).

Mint ahogy korábban egy rövidebb kedvcsinálóval mi is világgá kürtöltük, a kanadai VISIONS ismét Budapesten koncertezett. Az eseményre sajnos viszonylag kevesen voltak kíváncsiak, a szóban forgó dark ambient formáció színpadra lépése ennek ellenére mégis jól sikerült és némi apropóval is szolgált a zenekar aktuális albumának bemutatására. 

Annyit rögtön az elején le kell szögeznem, a VISIONS a dark ambient műfajában egyértelműen a legjobbak közé tartozik (ékes bizonyítéka ennek a Summoning The Void lemez is), ellenben az a fajta zene, amiről talán felesleges hosszabb terjedelemben dicshimnuszt harsogni, ezt a muzsikát hallani kell. Öt, hosszan elnyújtott, lassan kibontakozó és alakot öltő dalt rejt a korong bő ötven percben, hipnotikus hatású, varázslatos szépségben kicsúcsosodva. Végleges formájukat lomhán felöltve terebélyesednek a hangfoszlányokból, finom, monoton "dallamokból", hangulati elemekből felépített dalok, a teljes nyugalom jegyében, itt bizony még véletlenül sincs helye a kapkodásnak. Meditatív és magával ragadó anyag, egyértelműen kiemelhető a műfaj egyik jellemzőjének mondható, távolról sem különösebben meglepő zsákutcából. Nem is szeretném hosszan boncolgatni, inkább azt javaslom, aki teheti, hallgassa meg, garantáltan megéri a ráfordított időt.

A CD a kiadótól már megszokott csomagolást kapta, A5-ös karton tokban egy kis zsebbe csúsztatható korong, külön booklet nélkül, 1000 példányra limitálva, és még számos európai terjesztőnél beszerezhető.

www.cycliclaw.com

A Wilhelm Herich (a többi résztvevő a hagyományoknak megfelelően  némileg titokzatosságba burkolózva DAX és Doc M. Riot néven lett feltüntetve, illetve itt van még az ANENZEPHALIA-ból  ismert Brigant Moloch is) vezette német GENOCIDE ORGAN formáció egyértelműen a jelenkori industrial-noise zene egyik legszikárabb, legradikálisabb alakulata, mind a zenéjükben, mind a szövegi koncepciójukat tekintve. Kevesen tartanak ki ilyen sziklaszilárd elszántsággal az eredetileg elképzelt, a kezdetekben megfogalmazott koncepció mellett, különösen, ha az minden vonatkozásában rendkívül provokatív és radikálisnak mondható. Nem tisztem a csoport szövegi ideológiájának, vagy a jelképrendszerének boncolgatása (ahogy az oldal indulásánál már hangsúlyoztam, a dp-motiv elsődlegesen a zenére koncentrál), ellenben feltétlenül hibának érezném, ha szó nélkül siklanánk el legfrissebb albumuk lehengerlően komplex extrémitása mellett.

Már a korongot indító Error tisztázza, szó sincs megalkuvásról, dallamosodásról, újabb kíméletlenül karcos, szikár power-industrial vár a hallgatóra bő 40 percben, a klasszikus hagyományok szerint. Dühöngő, mértéktelen hangorkán szól az It’s Over perceiben is, torzított gerjedésekkel felvezetve, archív bevágásokkal díszítve, Wilhelm agyoneffektezett, eksztatikus  szövegmondásával  megkoronázva. További rendkívül feszült pillanatokkal szolgál a Forever Whore , de ez alapvetően igaz az album egészére, valamint a komplett GO életműre egyaránt. Spirálisan örvénylő massza tulajdonképpen a csoport minden zenei megnyilvánulása, ahol még véletlenül sincs helye a mellébeszélésnek, egy precízen kivitelezett hangrobbanás a teljes diszkográfia  a kezdetektől egészen napjainkig. A folytatásban a Denard borzolja és horzsolja az idegeket, egy igazi power-noise klasszikus ez a szerzemény már most, véleményem szerint az Under - Kontrakt egyértelmű csúcspontjaként. Olyan energia és dac feszül ebben a dalban, ami szavakkal nehezen leírható, feltétlenül hallani kell tehát! A folytatásban a Prince ugyan hangyányival visszafogottabban harsog, mégsem hoz egy percnyi megnyugvást sem feszült, mindeközben magával ragadó megoldásaival. Az I’m With You All Days karcosan sistergő méregerős noise kavalkád hirtelen lezárással, míg a Tamil Eelam hipnotikus örvénylése igazán szuggesztív és felemelő pillanatokban részesíti a hallgatót. A The Lord Is My Lightot emelném még ki az egyébként gránittömbhöz hasonlítható végtelenül hatásos és szilárd egészből, mint egy újabb power-noise himnuszt, meglepő, némileg cinikusan csengő kórus lezárással. Ritkán tapasztalható elsöprő erő feszíti az album minden pillanatát, képtelenség érzelmek nélkül közelíteni hozzá, egyértelműen a csoport (és úgy általában a műfaj) büszkeségére válik és a megjelenés után szinte azonnal klasszikussá érett.

A kiadvány kivitelezése az eddig megszokottaknak megfelelően fekete-fehér és rendkívül minimalista, a frontoldalon kitakart szemű lázadó harcosok állnak felfegyverkezve, a fejük felett köröző helikopter társaságában, a zenekar logójával kiegészítve.

A GENOCIDE ORGAN legfrissebb támadása nem tartogat különösebb meglepetéseket, ellenben könnyedén hozza a kötelező gyakorlatot és vastagon alkalmas az eddigi elkötelezett rajongók további ámulatba ejtésére, vagyis aki eddig kedvelte a csoportot, most is bátran beruházhat aktuális albumukra.

http://tesco-germany.com
http://www.myspace.com/genocideorgan