A 2010-es Bannwald albummal kedveltem meg igazán az APOPTOSE csoportot, hiszen az a korong rendkívül tetszetősnek és hatásosnak bizonyult számomra, azóta is örömmel veszem le a polcról, hogy néhanapján meghallgassam. Nem kezelem kiemelt kedvencként a zenekart, egyszerűen csak kellemes néha elővenni a kiadványaikat, és korábban rendre képesek voltak megújulni és izgalmas megoldásokkal előrukkolni a dark ambient ösvényén maradva.

Ami már a korong első meghallgatása után nyilvánvalóvá válik az az, hogy az eddigi ritual-dark ambient elemek mellé felsorakoztak különböző popzenei megoldások és hangulati elemek is, köszönhetően elsősorban a minden eddiginél "hallgatóbarátabb" megoldásoknak. Már a kezdésnél (Meer Der Ruhe) érezni lehet, hogy ezúttal egyértelműen "slágerek" születtek, és az erre való görcsös igyekezet vagy törekvés véleményem szerint az Ana Liil legnagyobb hibája is egyben. Az Ich Verbrenne ütemes, lágyan lebegő dal, szárnyalóan angyali női énekkel, számomra a korong egyik csúcspontja ez. A címadó Ana Liil akár egy jobban (értsd, kevésbé kommerszre) sikerült ENIGMA dal is lehetne, könnyen megjegyezhető vezértémával. A Fernsehen már vegytiszta elektro popzene a 90-es évek szellemiségében, de a megvalósítás, a hangzás egyértelműen a jelen kornak felel meg. Az Adrenalin számomra azt a benyomást kelti, mintha az IN THE NURSERY próbálna popzenét kreálni, mérsékelt sikerrel, érdekesen hat azonban a dal közepén felbukkanó kórus. Az I Say Seven egy könnyen felejthető dark (pop) industrial dal, enyhe szigorral az abszolút töltelék kategóriába sorolható. A Hidingben visszatér a kellemesen búgó női ének, némi suttogósra vett férfi vokállal kiegészítve, érdekes, habár némileg stílusidegen, mégis tetszetős dobprogramokkal megfejelve. A Forget Your Face éteri zenéje már olyan mértékben kommersz, hogy az több mint meglepő és sajnálatos módon enyhén felesleges, unalmas is. A lemezt záró, három részre bontott Schnee bő 23 perce pedig gyakorlatilag kimeríti a felesleges időhúzás fogalmát. Értelmetlenül bő lére eresztett darab, habár a főtéma némiképp emlékeztet egy Twin Peaks betétdalra, de ez még kevés ahhoz, hogy kellően érdekes legyen. A már hihetetlenül elcsépelt ósdi trükk (a lemez végén önálló darabként elhelyezett percekig tartó csend), pedig már a szánalmasba hajlik egyértelműen és sajnálatos módon.

Összességében erős csalódásként kell sajnos értékelnem az APOPTOSE tavalyi korongját, engem legalábbis nagyon nem érintett meg, sőt többszöri hallgatás után is idegenkedve tekintek rá, valahogy nem érzem és nem kapom el a fonalat vele kapcsolatban. Megjelent három különböző verzióban (CD, LP + CD, valamint 250 példányos zöld bakelit + CD), az érdeklődők azért feltétlenül tegyenek vele egy próbát.

A Twa Corbies Tony Wakeford (talán) legújabb zenekara (lemezmegjelenés szempontjából mindenképp), a német Gernot Musch-sal (Pilori, :golgatha:) hozta létre pár évvel ezelőtt, elsősorban élő fellépésekre. Nem volt nagy világmegváltó cél mögötte - két ember, két gitár, két ének, semmi túlbonyolítás, csak egyszerűen leülnek és (főleg) Sol Invictus számokat játszanak (becsúszik néha más is a hosszú életműből, pl. Death in June), a maguk (és persze a közönség) szórakoztatására és örömére, többnyire a Sol Invictus korai korszakaiból, azokat lehet a legjobban eljátszani egy (két) szál gitárral, így a Twa Corbies jól kiegészíti a mostanában kicsit más utakon járó Sol Invictust. De aztán (ahogy ez lenni szokott) mégis úgy érezték, hogy ennél azért több van ebben a formációban, többet is ki lehet belőle hozni, vagy legalábbis ők többet szeretnének, ezért elkezdtek saját számokat írni, és idén meg is jelent az első lemezük, a The Clamouring, a Bollebouz Tonträger első kiadványaként. Az alapfelállás itt is ugyanaz, mint koncerteken (két ember, két gitár, két ének), helyenként billentyűvel és dobbal színesítve. Míg élőben minden számban mindketten együtt énekelnek, itt jobban szétválik, hogy melyik dalban ki énekel (többet, hangsúlyosabban), gondolom annak függvényében, hogy ki szerezte a dalt. De annak ellenére, hogy két szerző van, két énekes, két különböző karakter, a számok mégis egységek. Tony Wakeford jellegzetes gitárjátéka végigkíséri a lemezt, ahogy a jellegzetes éneke is, természetesen. Ének szempontjából Gernot Musch kellemes mély hangja a kiadvány egyik üde színfoltja, a változatos énekhang mindenképp előnyére válik az anyagnak, nem válik egysíkúvá az egész. A kicsit több mint 40 perces felvétel minden tétele jó és érdekes, a nyitó Is There a Heaven? jellegzetes Tony Wakeford-szerzemény, egyből felismerhető, akárcsak a See-Saw, a Gernot Musch által énekelt dalok közül pedig a Tower of Babylondon és a Dresden Heather Song egyből megragad az emberben, de a többi dal is ugyanúgy megállja  a helyét, pl. a Hand of God, ahol négy percen keresztül ugyanazt a mondatot ismétlik angolul és németül, mégsem válik unalmassá a dal, vagy a loopolt énekre épülő A Fool in April, és akkor már említsük meg a maradék két kompozíciót, a Dark and Drublie Dayst és a She Descendset, mindkettő tetszetős és megragadó szerzemény. Kilencedik tételnek egy instrumentális levezetés/átvezetés hallható, a Leaving Macclesfield, ez zárja a Twa Corbies új szerzeményeit, elkülöníti és felvezeti a két "bónusz" dalt, melyek Tony Wakeford pályafutásának kezdetére nyúlnak vissza. Ez pedig a legendás angol punkzenekar, a Crisis volt, melynek két dala található a lemez végén, akusztikus verzióban. A No Bosses az első Crisis-kislemez címadó/nyitó szerzeményének, a No Town Hallnak az átdolgozása az eredeti szöveggel, amit végül nem használtak és amellyel eddig még soha nem volt hallható, a másik pedig a Laughing a Hymns of Faith minialbumról, lendületes, slágeres szerzemények (ahogy az punkdaloktól elvárható), tökéletes lezárása a lemeznek.
Az elején, amikor érkeztek az első hírek, hogy megjelenik ez a lemez, elgondolkodott rajta az ember, hogy mennyi értelme van ennek, a Twa Corbies lényegét az adta/adja, hogy Sol Invictus-dalokat játszanak élőben, de az albumot végighallgatva egyértelműen kijelenthetjük, hogy megérte megcsinálni és kiadni, mert remek anyag keletkezett belőle, és kellenek új számok, nem lehet csak a múltból élni. Amúgy is hiány van mostanában jó, "egyszerű, de slágeres" neofolk lemezekből.

Wilhelm Herich és általa a GENOCIDE ORGAN vitán felül a jelenkori industrial zenei paletta egyik legelszántabb, legradikálisabb, legkonokabb, leg-leg előadója és zenekara. A csoport egyik sajátossága a kezdetektől az elvakult fanatizmus, mind a zenében, mind az abba foglalt mondanivalót tekintve. Csupán kevesen tartanak ki ennyire sziklaszilárd elszántsággal az eredetileg elképzelt, a kezdetekben megfogalmazott koncepció mellett, különösen, ha az minden vonatkozásában rendkívül provokatív és döbbenetesen radikálisnak mondható. A csoport szövegi ideológiájának vagy a jelképrendszerének boncolgatását nem érzem feladatomnak, ellenben hosszú évek óta csodálattal figyelem zenében megnyilvánuló aktivitásukat, így a szóban forgó korong megjelenését is örömmel nyugtáztam, nem is lehet tehát kérdés az oldalunkon történő méltatása.

Az Archive IV a csoportot bemutató sorozat legfrissebb tagja (a felvételek kevéssel a Save Our Slaves album utáni időkből származnak és eddig publikálatlanok voltak), nem meglepő módon természetesen archív darabok által és amennyiben a kedves olvasó előtt ismert már a GENOCIDE ORGAN, úgy nagy meglepetés ez alkalommal sem fogja érni, de erre a zenekarra mindig is jellemző volt egyfajta homogén alapállás. 6 tételre bontva 23 percben ostromolja a lemez a hallójáratokat és borzolja a kedélyeket, a szokásoknak megfelelő módon kíméletet még hírből sem ismerve, ellenben szokatlanul sok szaggatott témával felfegyverezve, kásásra effektezett, acsarkodós "énekkel", vagy inkább dühödt üvöltözéssel, fröcsögéssel. Én egy vakmerő ötlettől vezérelve fejhallgatóval is nekiveselkedtem, komolyan, elég kemény kiképzés, ahogy mondani szokták, utána szinte fájdalmas a csend. Az absztarkt zaj ellenállhatatlan és vegytiszta összefonódása a legszikárabb ipari zenével, szigorúan analóg oldalról megközelítve.

A vinil 300 példányos limitációban jelent meg, de a kiadónál azonnal elkapkodták, ellenben aukciós oldalakon most is kapható egy-két darab, egészen elképesztő, horror árakon.

Douglas Pearce és a DEATH IN JUNE a neofolk zene egyik emblematikus és hírhedt alakjaként él a köztudatban hosszú évek óta, talán nincs is olyan a színtéren, aki ne ismerné valamelyik lemezét, vagy legalább ne hallott volna róla. Ellentmondásos karrier, ellentmondásos megítélés jellemzi a teljes életutat, korszakalkotó kiadványok egész sorával felvértezve. Azt gondolom, felesleges minden hosszabb felvezetés, beszéljen inkább maga az érintett.

- Tavaly decemberben az immáron hagyományosnak mondható európai turné keretében ismét Budapesten koncertezett a DEATH IN JUNE. Milyen emlékeid vannak erről az előadásról?  

- Nos, mindenek előtt, olyan nem létezik, hogy szokványos DEATH IN JUNE turné, bárhol is van. De ezen kívül ritkán emlékszem a tényleges koncertekre, csak töredékekre. Igyekszem több mindenre emlékezni a helyszínről vagy a városról, és határozottan emlékszem, hogy többször elmentünk egymás mellett a hosszú, kietlen folyosón, ami a színpadtól vezetett az öltözőkig. Mindketten mélyen koncentráltunk és elvesztünk a saját gondolatainkban az előttünk álló estéről. Emlékszem a nagyszerű vegetáriánus ételre, amit a szervezők biztosítottak a számunkra, és a Death in June-tortára, amit szintén kaptunk. Ami azt illeti, a helyszín maga emlékezetes volt a maga összetett történetével: zárdából kommunista egyetem, majd egy Death in June-koncert helyszíne. Jó volt ott lenni. Budapest, így vagy úgy, mindig kedves és emlékezetes volt a Death in June számára az évek során, amikor felléptünk ebben a gyönyörűen történelmi, lenyűgöző és impozáns városban. Nagyon sok nagyszerű emlékem gyűlt össze Budapestről az évtizedek során.

A már bejelentett Sol Invictus mellett lesz még sok (számunkra) érdekes fellépő az idei lipcsei Wave Gotik Treffenen. Rögtön itt van például Tony Wakeford másik formációja, az olasz zenészekkel alkotott melankolikus-elektronikus OWLS. Az egyre erősebb amerikai neofolk szintérről három zenekar is jelen lesz, a Blood And Sun, az Unto Ashes, és Johnny Cash démoni reinkarnációja, King Dude. Olaszországot két érdekes (értsd: furcsa) zenekar, a Mushroom's Patience és a Roma Amor képviseli. Fellép az orosz Majdanek Waltz neofolk zenekar, a 80-as évekből eredeztethető angol While Angels Watch, valamint a szintén angol, korábban Matt Howdennel és a Naevusszal (meg sok mindenki mással) is együttműködő Jo Quail. A dark ambient közegből itt lesz az egykor a Death in June-nal is kollaboráló horvát Tehom (még ha ez a Tehom nem is teljesen ugyanaz a Tehom).

És ezek persze csak az eddig ismertté vált fellépők - több mint egy hónap van még a fesztiválig, addig még jó pár új név bejelentése várható, melyekről természetesen szintén beszámolunk majd a későbbiekben.

A svéd IN SLAUGHTER NATIVES minden kétséget kizáróan a dark- ritual-symphonic-industrial műfaj (ha van ilyen egyáltalán) egyik úttörője és élharcosa, immáron több mint 25 éve. Jouni Havukainen egy személyben maga a mágus, habár időről időre minimális szinten azért akadnak segítőtársak a misszióban, mégis ő maga egy személyben mindaz, amit ez a klasszis lemezek sorát felvonultató formáció nyújt hosszú idő óta az érdeklődőknek. Durva elektronika, vészjósló kórusok, olykor militáns ütősök, bombasztikus hangzás, szigorú, ámde gyakran a háttérben fortyogó ének (kántálás, mormogás, hörgés) jellemzi a kompozíciókat a kezdetektől fogva, úgy, hogy gyakorlatilag egy ösvényen jár, nincsenek eltévelyedések, stílusát tekintve konokul egy irányba tekintő ez a produkció (a kezdeti időkben bizonyos véleményezők a honi ACTUS csoporttal vetették össze zenei síkon - véleményem szerint mérsékelten megalapozottan, de nem teljesen indokolatlanul), az unalom (esetleg önismétlés) mégsem üti fel a fejét túl gyakran a diszkográfiát áttekintve. Csak csendben jegyzem meg, ehhez azért az is kell, hogy (különösen az eddigi életmű második felét figyelembe véve) a csoportra soha nem volt jellemző a túlzott aktivitás, a felesleges kapkodás, nincs évente lemez, sőt, nem ritka, hogy szokatlanul hosszú idő telik el nélkülözéssel a rajongók számára (az ezt megelőző Resurrection óta például kereken 10 esztendő). Tavaly azonban ismét "friss" kiadvánnyal jelentkezett Joni (habár ez nem egy sorlemez, csupán a Chérie Roi számára készült audio támogatás - az új nagylemez elvileg tavaly év végén jelent volna meg, de azóta sincs hír róla) és annyit máris elárulhatok, aki eddig kedvelte a munkáit, most is elégedetten csettinthet.

A kezdés (Plague Walk My Earth) valami elképesztően eltalált, komótosan kibontakozó, a végére hihetetlen monstrummá fejlődő, középtempós, maga alá temető zenei vihar. Komolyan, az életművet tekintve is szerintem az egyik legjobb Havukainen-szerzemény, ritkán tapasztalható erő és dac feszíti, ezt mindenkinek hallania kell! A folytatásban a Definition Of Being Alive erőszakosan és hidegen örvénylő dark industrial a legszebb hagyományok szerint. Jouni itt sem szaggatja szét a hangszálait, inkább a rá jellemző módon fenyegetően mormog, hörög, természetesen rongyosra effektezett hanggal. Az albumhoz köthető egyetlen negatívum azonban innen jelentkezik (Silent Cold Body), sajnálatos módon ugyanis az erős kezdés után némileg elszürkül az anyag. Jók a dalok, kifogástalanul erősen szólnak, valami plusz mégis hiányzik belőlük. Ha nagyon szigorúan szeretnék fogalmazni, azt is írhatom, hogy tisztes iparos munkává szelídül a Cannula Coma Legio. Többek között a Venereal Comatose: Closed My Eyes például egy lassan, komótosan kibontott dark industrial szerzemény, experimental-ambient felhangokkal. Összességében sem jellemző az albumra a kapkodás, az eltúlzott tempó és az eszeveszett kaszabolás, de az említett szerzemény iskolapéldája a kimért hűvös industrial eleganciának, távolságtartásnak. A korong végéhez közeledve az Ignis Et Scalpello: Angel Meat című szerzeményt kell még kiemelni, ez a darab akár a felülmúlhatatlan Sacrosancts Bleed albumon is megállta volna a helyét, még a forma is hasonlatos az említett műhöz. Fenyegető kórusok, szaggatott ütemek, igazi vészjósló Havukainen-szerzemény. A lemezt záró Three Three Three zajba torkolló gigászi hangzavarként persze messze nem csillapítja az anyag meghallgatásával kiváltott érzelmi vihart, mégis megfelelő lezárás, gyakorlatilag megkönnyebbülésként is felfogható.

Összegezve, a néhány igazán kiemelkedő megoldáson túl a Cannula Coma Legio "csupán" az eddig megszokott magas színvonalat hozzá, meglepetés tehát nincs, de a csalódást még hírből sem ismeri, mindent elsöprő és maga alá temető album, ahogy azt már az IN SLAUGHTER NATIVES esetében megszokhattuk. Az anyag első körben 1000 példányra limitálva jelent meg 6 paneles borítóval.

www.cycliclaw.com

A 2001-es Those Who Do Not Remember The Past Are Condemned To Repeat It címmel felvértezett debütáló korong óta többé-kevésbé megérdemelt módon a martial industrial szcéna egyik kiemelt reprezentánsa a Henryk Nordvargr Björkk által irányított svéd TOROIDH. Számos kiadvánnyal a tarsolyukban (Kamrad Nordvargr a most tárgyalt formáción túl is szinte ontja magából a megjelenéseket, sajnálatos módon roppantul hullámzó színvonalon, az értékelhetetlenül feleslegestől az egészen kiemelkedőig téve teljessé a kínálatot), jelentősebb ismertségre, elismertségre téve szert. A TOROIDH a Nordvargr-projekteket vizsgálva feltétlenül az egyik "leginkább zenei" megoldás és ez az esetek többségében feltétlenül pozitív irányba lendíti a mérleg nyelvét. A militáns ütemek és archív bejátszások, az itt-ott felbukkanó akusztikus gitár, a karcosan élénk zajok érdekes és értékes elegyet eredményeznek többnyire, sajnos azonban akad ellenpélda is a diszkográfiában. A TOROIDH esetében bevallottan kiemelt inspiráció a múltba tekintés, különösen igaz ez az első és második világháborúra, illetve az ezekhez köthető szimbólumokra, melyeket az alkotó kíméletlenül fel is használ a zenébe ágyazva, illetve a kiadványok illusztrálása által. Kézzel fogható megjelenéssel 2009-ben jelentkezett legutóbb a csoport, így az érdeklődők felfokozott izgalmak közepette vehették kézbe tavaly ezt a (kissé talán túlságosan) rövidre sikerült korongot.

A címadó Alliance Proditorum egy minden ízében régi vágású harci dal, a már megszokott fegyverzettel felvértezve. Egyszerű, minimalista dallammal megáldott orgona, puritán, de kérlelhetetlenül dörömbölő dob, effektek, szalagbejátszások, minden, ami kell. Nem rossz, de messze nem is kiemelkedő. A LES JOYAUX DE LA PRINCESSE vagy a (korai) DER BLUTHARSCH produkált ehhez hasonlatos kompozíciókat. A "B" oldalra került Adjö ellenben az arcpirító ostobaság klasszikus példája. Egy beloopolt vonós hangminta (ha nagyon jóindulatú akarok lenni, akkor dallam) szól közel 3 percen keresztül, bakelitsercegéssel bőségesen nyakon öntve. Az ismertebb előadók közül többek között Albin Julius próbálkozott effajta alibi megoldásokkal korábban, megjegyzem, számomra hihetetlen, hogy ezt bárki is képes önálló, saját címkével felruházni.

Summázva a tapasztalataimat meg kell jegyeznem, hogy 5 év tetszhalott állapot után el sem tudom képzelni, mi volt az elsődleges inspiráció eme kiadvány kapcsán (aki az anyagi javakra tippel, az szerintem téved, a rendkívül alacsony példányszám okán), valamint ha már új kiadványra szánta el magát, esetleg vehette volna a fáradtságot a svéd mágus, hogy valami igazán értékelhető és izgalmas produkcióval rukkoljon elő. Az esetleges fricska lehetőségét a jelenlegi zenei kínálat, illetve az elszánt rajongók felé (miszerint manapság bármilyen vackot le lehet nyomni a süketek és idióták torkán) ez esetben határozottan próbálom mellőzni. 99 példányos fekete regular és 20 példányos zöld "mailorder exclusive edition" verzió került forgalomba, de már csak aukciós oldalakon szerezhető be.

Ismét eltelt egy WGT. Ismét sok zenekart láttunk, sok jót, sok kevésbé érdekeset is. A korábbiaktól eltérően most úgy döntöttem, hogy nem számolok be kronologikusan minden eseményről, minden egyes koncertről, csak amiről éppen eszembe jut valami, amiről van mit mondanom. Aztán lehet, hogy a beszámolónak lesz még folytatása, ha eszembe jut valami a most kimaradtakról, de ezt nem ígérhetem biztosra. Az alábbiakban szó esik a pénteki nap néhány fellépőjéről a Volkspalast kupolaterméből és kantinjából, pár szombati koncertről a Altes Landratsamtból, valamint a hétfői napról, megint csak a Volkspalastból.

Hat esztendővel a Fucking Whore Society után idén új sorlemezzel jelentkezik Markus Pesonen és a KARJALAN SISSIT (2013-ban azért volt még egy 7"EP is Viinaa Pitää Juua címmel). Az elmúlt években maga Markus is gyakran megkérdőjelezte a formáció létjogosultságát és érte néhány támadás is a csoportot a színtéren belülről és kívülről egyaránt, de az új korongon friss erővel, még dühösebben (alkoholgőzben még inkább megmerítkezve) támad a KARJALAN SISSIT. Keserűbb, agresszívebb és roppant intenzív - vélekedik Markus az új albumról. A kanadai Cyclic Law ezúttal a német Tesco Organisation és a Total Black segítségével szabadítja a világra ... Want You Dead címmel ezt az újabb arcul csapást, első körben jön a CD 4 paneles digipak formátumban, 1000 példányra limitálva, de rögtön utána érkezik a bakelit korong is (a hírek szerint bónusz felvétel nélkül, 8 dal 42 percben), két különböző verzióban, összesen 400 példányban, az előrendeléseket március 28-tól fogadja a kanadai kiadó.

www.cycliclaw.com

Idén 15 esztendős a jelenkori dark ambient egyik prominens képviselője, a Pär Boström irányította svéd KAMMARHEIT. A jeles esemény alkalmából március 28-tól már előrendelhető egy 6 CD-ből álló gyűjteményes anyag "Unearthed 2000-2002" címmel, amely számos érdekességet rejt magában a korai évekre fókuszálva. Az eddig még hivatalosan nem publikált felvételek többsége ugyan némi kozmetikázáson esett át utólag, de az adott kor hangulata, illetve a csoport fejlődésgörbéje így is tökéletesen nyomon követhető a felvételek által. A kezdeti szárnypróbálgatásokat, majd az egyre letisztultabb műveket aprólékos gondossággal mutatja be a kiadvány a Shockwork címre keresztelt "debütáló" anyagtól kezdve, egészen a hivatalos bemutatkozásig, az Asleep And Well Hidden albumot megelőző időkig, így ezek az eddig szűk rétegben elhintett kiadványok most hozzáférhetővé válnak minden rajongó számára. A 800 példányos kiadvány 12 oldalas booklettel, könyvszerű csomagolásban igazán impozáns látványt nyújt, érdemes lesz tehát beszerezni.

www.cycliclaw.com

Az alábbiakban az általam a hazai indusztriális szcéna zászlóshajójának tartott REMETE formáció főnökétől kapunk első kézből információkat a születőfélben lévő új kiadvány kapcsán.

A Death in June után nem sokkal ismét egy örömteli "körön kívüli" szervezés, bár most kicsit nehezebb eldönteni, hogy mi is a "kör", és mi a "kívül" meg a "belül". A New York-i Cult of Youth ugyan egyértelműen neofolk zenekarként kezdte a kétezres évek közepén, akkor még Sean Ragon volt egy személyben felelős mindenért, korai, nem rossz, de nem is túlságosan kiemelkedő felvételeit különféle kiadók adták ki vinilen, amivel már elért egyfajta ismertséget, népszerűséget, az igazi áttörést viszont 2011-ben, a szintén New York-i Sacred Bones kiadónál megjelentett, első komolyabb, már valódi zenekarként készített cím nélküli nagylemez hozta el neki, nem csak neofolk körökben. A folkos akusztikus gitárokat erőteljes, post-punkos basszusgitár és dob egészíti ki, mindezen összetevők nagyszerű dalokká állnak össze. A következő két albumon nem sikerült túlszárnyalni az első lemez zsenialitását, már kicsit egyenetlenebb a színvonal, de csak az erős kezdéshez, az elvárásokhoz képest, önmagukban azok is remek anyagok, több erős szerzeménnyel.
Hosszúra nyúlt, zsúfolt Európa-turnéjuk (28 koncert egy hónap alatt) során március 10-én érnek Budapestre, amikor is a Roham Bárban lépnek fel a Küss Mich szervezésében, a Der Tanz és a Padkarosda zenekarok társaságában. Mindez igen kedvező, 1000 forintos belépő ellenében – kihagyhatatlan ajánlat.

A történelem megelevenedik... A napokban jelent meg két elképesztően impozáns dobozban az ausztrál (és összességében a globális) indusztriális szcéna egyik bástyájának számító SPK csoport gyűjteményes anyaga a görög Therapeutic / Adverse Recordings gondozásában, Working Cycle Transmission címmel. Az 5 LP + 10" MLP és 5 LP + 2 x 10" MLP kiszerelésben útjára bocsátott kiadványokon 80-as évekből származó, meglepően jó hangminőséggel bíró koncertfelvételeket, illetve 3 tétel által 1982-es exkluzív stúdióban rögzített szerzeményeket hallgathatnak meg a szerencsések. A szemet gyönyörködtető csomagok félhivatalos minőségükben is abszolút megérik a rájuk fordított összeget (80 és 100 euró között mozog az áruk), feltétlenül ajánlott darabok, szerintem.

Gondolom David Tibet számára roppant terhes (de az is lehet, hogy tévedek, és magasról tesz az egészre, maximum csak mulat rajta), hogy a legtöbb fórumon a rajongók unos-untalan a "hőskorszakot" (kb. a Black Ships... albumig, de inkább csak a Sleep Has His House-t emlegetik sokan) sírják vissza, viszont véleményem szerint ez messze nem alaptalan. Az alapművek egész sorát alkotó, stílusokon messze túlmutató és azok felett átívelő albumok sokasága által a rajongók soha nem múló érdeklődése ugyan kissé talán már megkopott, de még most is esemény egy-egy újabb album csatasorba rendezése, így van ez jelen kritikám tárgyával is, amely ugyan ismét csak nem lesz a szívem csücske, de azért a kukába sem kerülhet egyértelműen. David egyik alapvető jellemvonása (sokak szerint rejtett hiányossága) a szerteágazóan zavaros, "mindenből egy kicsit" összefonódása. Jól megvan nála egy nagy olvasztótégelyben a tantrikus buddhizmus, a crowleyanus eszmék, kereszténység, okkultizmus és még sorolhatnám. Ezek a kicsapongások természetesen a CURRENT 93 szövegvilágában a megfelelő módon le is csapódnak, bizonyos körökben nem kis derültséget okozva, habár volt idő, amikor Davidet (illetve magát a csoportot is) gyakorlatilag a megtestesült gonoszsággal azonosították több fórumon. Volt, aki metafizikai igazságokat keresett a sorok között, sokan használták ideológiai iránytűként a csoportot, és voltak, akik mindössze a zenét figyelték és a gyakorta sületlenségektől hemzsegő maszlagot gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták. Én magam is ez utóbbi csoportba sorolom magam, habár azt el kell ismernem, hogy van egyfajta mágia, ami így is megérint a CURRENT 93 munkássága kapcsán, és az elmúlt kb. 10 évben David ideológiai bakugrásai is mintha egy kissé háttérbe szorultak volna, továbbá a dp-motiv zenei oldal, és az ezen túli szellemi háttér közvetítése, magyarázása, véleményezése nem tartozik a profilunkba, még ha alkalmanként futólag érintjük is azt. David Malajziában született és ott is nőtt fel, majd néhány éven belül végleg Angliába költözött és ott rögtön beszippantotta az a zenei, kulturális és vallási katyvasz, amely az akkori és ottani spirituálisnak vélt underground színteret jól jellemezte. A kezdeti experimentális albumok után "valódi" zenészeket toborzott és klasszis kiadványok egész sorát (Island, Thunder Perfect Mind, Of Ruine Or Some Blazing Starre, Tamlin, All The Pretty Little Horses, Lucifer Over London stb.) jelentette meg, majd némi kísérletezgetés után a szélrózsa minden irányába távoztak az addig többé-kevésbé stabilan a csoport gerincét alkotó zenészek, és David szinte lemezről-lemezre változó felállásban rögzítette a felvételeket (a kép teljessé tételéhez azt is meg kell jegyeznem, hogy hősünk gyakorlatilag antizenész, bevallottan teljesen béna a hangszerkezelés bármely területén).

Aktuális értékelésem tárgya a tavalyi évben megjelent I Am The Last Of All The Field That Fell címmel ellátott korong kb. olyan, mintha Angelo Badalamenti eddig fel nem használt ötleteit gyűjtötte volna egy csokorba David, hogy fele részben amatőr, a hangszerekkel még csak ismerkedő zenészpalántákkal, másodrészben már vén csont "mindent látott" öreg rókákkal (lásd például John Zorn szaxofonmágus) játszassa fel a korong zenei anyagát. Komolyan, nem ritkán kísérleti free jazzbe hajló improvizációs orgiákkal kell szembesülnünk (például a két részre bontott Those Flowers Grew - Stone Witness I), hogy utána egy tipikusabb zongorás merengés következzen (Kings And Things) az indulatokat némileg lecsillapítva, természetesen csupán átmenetileg, hiszen a kezdeti álmoskás téma végül itt is diszkrét hangorkánba torkollik, David érzelemtől fűtött hangjával koronázva meg. A With The Dromedaries továbbra is a zongorára épül, egyértelműen a kiadvány egyik csúcspontját jelenti számomra. A véleményem szerint nem kicsit túlértékelt Antony Hegarty (habár az I Am A Bird Now lemez nem volt rossz) ismét szerepet kapott a lemezen, de számomra az ő hangja többnyire inkább viszolygást keltő, nincs ez másképp most sem. A Stone Witness II második részében elhangzó Why Did The Fox Bark? jelenti szerintem a lemez abszolút ékességét. A zajos előjátékból egy nagyon szép, zongorára épülő darab kerekedik ki, amely akár a Soft Black Stars album egyik lemaradt szerzeménye is lehetne, a hangulatát tekintve. Az I Remember The Berlin Boys zeneileg egy önfeledten vidám táncra késztető szerzemény, szövegét tekintve azonban már messze nem vagyok ennyire lelkes, természetesen. Összességében szerintem túl sok újdonsággal nem szolgál lényegében ez a korong sem, mindössze kijött egy újabb (talán picit felesleges) album. Aki szereti a legújabbkori CURRENT 93 kiadványokat, az megveheti ezt is nyugodt szívvel, én azonban maradok inkább a klasszikus korongok társaságában, azokat mindig jó szívvel veszem le a polcról.

Idén immáron 10 esztendős a Békéscsabáról indult neofolk-industrial LARRNAKH zenekar. Ebből az alkalomból kerül hamarosan kiadásra egy a jubileumot illő módon köszöntő 7"EP, amelyen egy múltidéző, újra rögzített korai szerzemény és egy vadonatúj, a jövőbe mutató felvétel kap szerepet. A korong 110 példányra limitálva kerül kiadásra a Far From... és a Steinklang Industries összefogásában, a hivatalos megjelenés 2015. májusában várható.