Nem is olyan ritkán célkeresztbe tévedve, rendkívül mostoha felhangok közepette épül, "szépül" egy gyakran megdöbbentő kifejező erővel bíró zenei műfaj (egyesek szerint egyenesen életérzés, hitvallás), az industrial zene egyik ritka zord oldalhajtása, a power electronics. A múlt század nyolcvanas éveinek első felében olyan előadók által bontogatta szárnyait a stílus, mint például a WHITEHOUSE, a BLACKHOUSE, a CON-DOM, a THE GREY WOLVES, a GENOCIDE ORGAN (picit később az ANENZEPHALIA, vagy éppen a SURVIVAL UNIT), hogy csak a legismertebbeket említsem a teljesség igénye nélkül. Meghökkentő kifejezési módok és zenei eszközök, a politikai korrektséget (és úgy általában mindenfajta "birkamentalitást") jellemzően messze elkerülő eszmeiséget közvetítve, egymásnak rendszerint vállvetve küzdenek ezek a csoportok. A dp-motiv azonban, mint mindig, így most is hangsúlyozottan csak a zenére koncentrál, így egyértelműen annak alapján alkot véleményt. Jelen írásom tárgya a műfaj egyik viszonylag újabb keltezésű sötéten csillogó ékköve, az osztrák RASTHOF DACHAU és a német STAHLWERK 9 együttműködéséből megszületett The Final Resistance album.
Reinhard Hopfe (STAHLWERK 9, INDIGO LARVAE, STURMPERCHT és több egyéb), valamint Markus Presch (RASTHOF DACHAU, STURMPERCHT, LEGION CONDOR, MEN BEHIND THE SUN és még több egyéb) sok-sok év barátság után döntöttek úgy, hogy erejüket egyesítve megalkotnak egy megosztott kislemezt. A 7 incses korong 2003-ban jelent meg Blood Soil címmel a Steinklang gondozásában, ami annyira sikeresnek bizonyult a szakma, a rajongók és maguk az alkotók részéről is, hogy derék hőseink további ötletekkel, dalokkal felvértezve, a csomagolást is egy újabb szintre emelve - immáron a Reinhardhoz köthető AgitProp köntösébe burkolva - The Final Resistance címmel egy split albumot jelentettek meg a kislemez két szerzeményére felépítve. Az eredmény több mint zseniális lett, a legvisszafogottabb pillanataimban is minimum fantasztikus jelzőkkel kell illetnem ezt a mestermunkát. A 4 további dallal megtoldott, immáron LP formátumra (létezik CD-R is, de az egyértelműen pfujjj...) hizlalt kiadvány egy valódi industrial/power electronics alapvetés. Szikár, karcos, erőszakos, határokat nem ismerő és hihetetlenül lendületes. Nézzük tehát egy kicsit konkrétabban magukat a dalokat...
A nyitó Strength Through Discipline lassan építkező és terebélyesedő monstrum, tökéletes alapot biztosít a folytatásban érkező (a kislemez kapcsán már ismerősként üdvözölt) Blood Soil számára. Ez a dal maga a megtestesült power electronics himnusz! Lendületes, ütemes, zaklatott és elegáns, mégis - furcsamód itt jó értelemben vett módon - riasztóan monumentális. A videóverzión és a kislemezen (az albumon ez nem szerepel) a már ezer helyről ismerős Crowley loop után indul be a zene, amire Max és Reinhard felváltva üvöltik nagy-nagy átéléssel dörgedelmeiket. Az ezt követő Vater, Ich Rufe Dich! legalább ennyire szilaj darab, de az ellenpólus irányából építkezve. Lassan hömpölygő, hipnotikus lávafolyamként gurgulázva halad előre, a háttérben megbújtatott szívszorító dallamfoszlányokkal és a csendes narrációval megkoronázva. A Brotherhood Of War továbbra is kimért tempóban folytatja a lemezt, mindeközben a vokális munka is visszafogottabb, mégis az egész korongon itt alkalmazzák a legsűrűbb módon. Az ötödikként felcsendülő Siloah's Brook jelenti nálam az anyag csúcspontját, némileg a klasszikus repetitív zenék hagyományaira felépítve, de természetesen itt is az industrial hangképeket előtérbe helyezve. Megrázóan szépséges ez a dal, óceánként öleli körbe, majd rántja a mélybe a hallgatót, és nem is ereszti el többé, inkább magába zárja. A lezárás a Never Surrender képében érkezik hangmintákkal, torz ambient folyammal és a két főhős narrációjával. A lemez végére érve a hallgató egyértelmű megkönnyebbüléssel nyugtázhatja, elementáris erejű, ritka pazar eredmény született Max és Reinhard összefogásából, így akit egy kicsit is érdekel ez a nem mindennapi zenei kifejezésmód, annak legalább egyszer feltétlenül hallania kell a Final Resistance anyagát.
A 150 példányra limitált CD-R, valamint a két különböző változatban megjelent vinyl (90 példány a "kormozott" és 400 darab a fekete bakelitből) meglepő módon (vagy annyira mégsem, hiszen rendkívül kevesek zenéje ez a műfaj) még mindig kapható (habár a 90-es széria már csak különböző aukciós oldalakon, természetesen brutális árakon), így az érdeklődők bátran rohamozhatnak a Steinklang kiadónál, vagy egyéb európai terjesztőknél.
Uwe Nolte neve elsősorban az 1998 óta aktív német ORPLID formáció kapcsán vált ismertté, de hősünk szorgalmas emberként soha nem tartozott a babérjain nyugodtan és hosszasan ücsörgő léhűtők közé. Igaz, publikált hanganyagot jó ideje nem adott ki a kezei közül (talán ez is változni fog a közeli jövőben), de szorgalmasan koncertezik több formációval, mindeközben olykor több mint furcsa nyilatkozataival még a legelszántabb rajongóit is képes zavarba hozni és az alább olvasható interjúból az is kiderül, hogyan látja Herr Nolte jelenleg a neofolk helyzetét a hazájában és annak határain túl.
A lengyel Rage In Eden kiadó nem pihen... A MARCH OF HEROES és a LIYR után ismét egy feltörekvő francia military industrial zenekarnak biztosítanak megszólalási lehetőséget. Az AUSWALHT (a LIYR-ből ismert Sven Mann által irányítva) a debütáló History Of Suffering után Paroxysm címmel gördíti útjára maga alá temető fenséges monstrumként új korongját. A 10 dalt tartalmazó CD erőteljes megoldásaival egyértelműen utat találhat a műfaj iránt fogékony hallgatóság felé, de hogy mi értelme volt a LIYR mellett Svennek egy hasonló zenei panelekre építő formációt életre keltenie, ki tudja? Talán csak ő... A korong hamarosan rendelhető lesz közvetlenül a kiadótól.
A RIE máris egyik aktuális kedvenceként ünnepli a spanyol SUVERANA Vanguard című lemezét. A tragikus melankóliával mélyen átitatott, lágy és kellemes dallamokkal fűszerezett, mégis feszes eleganciával tálalt neoclassical/industrial zene minden bizonnyal belopja majd magát a hallgatók szívébe és gyümölcsöző együttműködést produkál a Rage In Eden és a SUVERANA között, a 15 dalt tartalmazó anyagra pedig már nem is kell sokat várni, hamarosan kapható lesz.
A svéd Peter Andersson (Lina Baby Doll) által 1991-ben - a mára már egyértelműen legendaként funkcionáló Deflagration Of Hell albummal - megszülető DEUTSCH NEPAL formáció vitathatatlanul az industrial/dark ambient műfaj egyik legérdekesebb, jelenleg is aktív képviselője. Lina az évek során temérdek kiadvánnyal (többek között 9 sorlemez, kazetta-albumok, több megosztott kiadvány, válogatásokon elhullajtott gyöngyszemek stb.), valamint olykor azért vitatható nívót képviselő élő előadásaival vitte tovább a projekt zászlaját, esetenként a földre ejtve (nem ritkán meg is tiporva), de többségében a magasba emelve. Ettől függetlenül, vagy talán éppen ezért mindig esemény, ha új album jelenik meg a zenekar nevével, vagy élőben tekinthető meg az egyszemélyes, ritka sajátságos produkcióval előrukkoló zenei érzékcsalódás (jómagam 5-6 alkalommal is láttam már a DN-t színpadon, mégsem untam meg ezidáig, sőt érdeklődéssel tekintek a soron következő lehetőség elé).
Március első hetében nemcsak az esetlegesen konokul kitartó kemény, hideg téllel, de Albin Julius utazó cirkuszával is szembe kell majd nézni az arra érdemes közönségnek. Melyik lesz embert próbálóbb feladat? Sütő Judit ajánlója talán közelebb visz a megoldáshoz...
Mivel az 
Egy friss olasz elektronikus ritual-ambient duó debütálása várható még ebben a hónapban az Old Europa Cafe kiadó színeiben. A CANDOR CHASMA Corrado Altieri (Monosonik, Uncodified) és Simon Balestrazzi (T.A.C., Dream Weapon Ritual) által bemutatkozó albumán egy öt részből álló hallucinogén utazásra invitálja a hallgatókat az industrial zene kiszélesítésére törekedve, a klasszikus hangzást kotyvasztva friss hangképekkel. Az album címe még bizonytalan (habár érdekes módon a kiadó közölt egy verziót amihez egy lemezborító is tartozik, de a csapat tagjai ezt még nem erősítették meg), de az előrendeléseket (1 euró kedvezménnyel) már várja az OEC.
Szintén bemutatkozás céljával várható hamarosan a KIRLIAN CAMERA árnyékából kilépő Redux és becses neje, Claudia Morel által életre hívott LUX ANODYCA-album, a sokat sejtető címmel felruházott Soul Meshes. A zenei paletta a kiadónál felbukkanó csoportokhoz hasonlatos módon itt is rendkívül változatos, nevezetesen experimental-noir-goth a játék neve, a kihagyhatatlan dark ambient szósszal nyakon öntve. A kiadó szerint amennyiben kedveled a nem mellesleg alkoholos befolyásoltság alatt álló klasszikus noir-filmek megzenésítéséért felelős muzsikákat, úgy ezt a lemezt biztosan neked találták ki. Kíváncsian várjuk...
A csaknem 5 évvel ezelőtt megjelent Eight Studies In Transition című remekmű után ismét együtt dolgozik a Grzegorz Siedlecki vezette HOROLOGIUM és a BEYOND SENSORY EXPERIENCE soraiból ismert K. Meizter. Az ismételt együttműködés gyümölcse ezúttal a Decorated Silence címet kapta a keresztségben, éjsötét ambient zenét zúdítva erre az ártatlannak távolról sem nevezhető világra. A megjelenés heteken belül várható és a CANDOR CHASMA esetéhez hasonlatos módon itt is működik az előrendelés.
Célegyenesben a ROMA AMOR harmadik albuma, hiszen a népszerű olasz duó legfrissebb kiadványa is heteken belül kapható lesz. A 12 ízesen melodikus folk szerzeményt tartalmazó Occhi Neri címet viselő lemez a 60-as évek romantikus mediterrán világába invitálja a hallgatókat megkapó őszinteségével és kifinomultságával. A retró szellemében elegáns halványkék digipak csomagolású kiadvány a kiadó téli megjelenései közül minden bizonnyal az egyik legérdekesebbnek ígérkezik, így tehát előrendelésre fel!
Ha már múltkor azt írtuk, hogy Ázsia fehér foltnak számít nálunk, tegyünk ez ellen ismét egy kicsit. Ezúttal is kínai kiadványról lesz szó, viszont jelen esetben csak a kiadó az, a zenekar nagyon is európai. A Belborn mindig is a német neofolk egyik mostohagyereke volt. A közönség egy része kimondottan kedvelte őket ugyan, de a megítélésük eléggé kétes volt a "bennfentesek" körében, a kívülállók pedig vélt (vagy valós) ideológiai okok miatt támadták őket - ez vezetett végül a zenekar öt (most már lassan hat) évvel ezelőtti feloszlásához, hét év működés után. És most, öt évvel később, ez a teljes hét év kerül összegzésre a kínai Midnight Productions gyűjteményes kiadványa által. Három nagylemez, két kislemez, egy közös kiadvány a Rose Rovine E Amantival, megszámlálhatatlan válogatásszám, valamint kiadatlan dalok (demók, koncertfelvételek, dobozban maradt szerzemények), ezek adják a díszdobozban megjelent 5 cd anyagát.
Bevallom, nehezen szántam volna rá magam, hogy kritikát írjak a magyar ACTUS csoport tavaly novemberében a HammerWorld (komolyan, ennél sokkal kínosabb ötletekről is szóltak egy időben a pletykák) és a Hyperborea 777 címkéjével megjelent különleges jelentőségű korongjáról, hiszen a szóban forgó kiadvány korábbi, mára már klasszikussá nemesült szerzemények átgyúrását tartalmazza, így rendkívül különös érzések (érzelmek) egész sorát generálta bennem. Ennek tükrében, hosszas vívódás után döntöttem úgy, hogy értékelés helyett ezúttal inkább "mindössze" egy bemutatást "vetek papírra", így tehát jelen írásom rendhagyó módon egyfajta útmutató és ajánló, a következtetések levonását a kedves olvasókra bízom.
Eddig, a nemzetközi helyzetet jól leképezően, főleg európai előadókkal és kiadványokkal foglalkoztunk, néha-néha szóba kerül egy-két amerikai is, más földrészek abszolút fehér foltnak számítanak ezen a téren. Pedig Ázsiában is zajlik az élet (már csak méretéből kifolyólag is), jelentős színtér kezd kinőni, alakulnak zenekarok, születnek kiadványok, még ha hozzánk ezekből nagyon kevés is jut el, hiába mondják, hogy az internetnek köszönhetően eltűnnek a határok, minden karnyújtásnyira kerül, a kulturális határok, úgy látszik, továbbra is jelen vannak. Kitekintésként jöjjön egy rövid ismertető a kínai Raflum bemutatkozó EP-jéről.
A tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése számomra a Cult of Youth új nagylemeze volt. A korábbi anyagaik nem nagyon érintettek meg, nem is hallgattam őket túl sokat, ez a lemez viszont már az első hallgatás után megfogott, azóta is rendszeresen visszatérő vendég a lejátszómban, teljesen elnyerte a tetszésem ez a neofolkos, new wave-es, (post)punkos keverék. És ami fontos még, hogy jól is szól, szemben a korábbi kiadványokkal, melyek eléggé erőtlenek voltak. Az album után nem sokkal megjelent egy kislemez is, két új számmal. Az A oldalon a címadó The Devil's Coals található, ami egy hagyományosabb neofolkos szerzeményként indul, csak akusztikus gitár, basszus, hegedű és visszafogott ének, a dobok később lépnek be, ezzel új lendületet adva a dalnak, az ének is fokozatosan átvált a megszokott, punkosabb kiabálásba, és ez így is marad a végéig. Ez a szám a nagylemez zenei világának egyenes folytatása, ugyanazon a színvonalon és minőségben. A B oldalon pedig egy feldolgozás található, mely (a) Martial Canterel szintén tavaly megjelent You Today című lemezén szereplő minimalista szintipop dal, a Sidestreets élőhangszeres átirata. A Cult of Youth verziója kicsit lendületesebb az eredetinél, de nagyjából ugyanazt adja vissza, csak gépek helyett gitárokkal és dobbal (és egyéb hangszerekkel) előadva, a végén torzított gitáros zúzással. Az album kritikájánál azt írta egy hozzászóló egy másik oldalon, hogy őt a Cult of Youth a régi, 80-as évekbeli magyar alternatív és újhullámos zenekarokra emlékezteti. Én akkor ott ezt nem éreztem annyira találónak, ennél a feldolgozásnál viszont nekem is egyből a korai Európa Kiadó és társai jutottak eszembe. Persze ez főleg a közös ősöknek, a közös gyökereknek és hatásoknak (angol new wave és post punk, amerikai art punk) köszönhető, így 30 év különbséggel is. A 80-as évek szerelmeseinek mindenképp ajánlott darab.
A nagyszerű bemutatkozó kislemez (Triumph, 2004) és a jól sikerült, széles (megérdemelt) közönségsikert eredményező két nagylemez (Ars Militaria, 2005; Piece Heroique, 2006) után a harmadik nagylemezzel (Muse in Arms, 2008) kezdett kicsit halványulni a Triarii csillaga, az a lemez már nem volt annyira átütő, mint elődei, a kifáradás jelei mutatkoztak rajta, egy-két jobban eltalált darab mellett nagy átlagban eléggé középszerűnek volt mondható (nem volt rossz önmagában, csak az előzmények után többet várt volna az ember a martial industrial mondhatni vezető zenekarától). Három év után (ami az eddigi legnagyobb szünet volt a formáció történetében) itt egy új anyag, az év utolsó napján megjelent Exile, és mindenki kíváncsian várta, hogy most mire volt képes Christian Erdmann, merre megy tovább a Triarii. Nos, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy ott folytatta, ahol legutóbb abbahagyta. Olyannyira, hogy korábbi motívumok szinte egy az egyben visszaköszönnek ezen a cd-n is. Már a nyitó Monstranz című tételben is vannak dallamok, komolyzenei darabokból átvett futamok, melyek a korábbi anyagokat idézik, de mindez leginkább a második számban, a lemez slágerének szánt/tekinthető Emperor of the Sunban csúcsosodik ki. Ebben az előző lemezről ismert Europa című dal idéződik elég erőteljesen meg, mind zeneileg, mind az ének szempontjából, az ember szinte várja, hogy az első sor után megszólaljon az a markáns, fékcsikorgásszerű effekt, ami oly jellemző az említett számra, és nem is kell nagyot csalódnia, mert bár az első sor után nincs ott ez a hang, de az első versszak végére már meg is érkezik, hogy aztán még többször visszatérjen (szintúgy a következő dalban, az ismét egy korábbi darabra emlékeztető, címadó szerzeményben, ahol még sűrűbben is felbukkan, mint az Emperor of the Sunban - úgy látszik, Christian kedvenc hangmintája ez). Ez ezt követő Iron Fieldsben pedig a jellegzetes fuvoladallam lehet ismerős korábbról, és még hosszan lehetne sorolni a példákat. Mégis azt mondom, hogy mindezek ellenére is kimondottan jól sikerült ez az anyag, jól szerkesztettek a dalok, élvezetes a hangszerelés, tökéletes a megszólalás, minden a helyén van, nincs olyan üresjárat, mint a Muse in Arms esetében volt. Ez persze annak is köszönhető, hogy sikerült jól eltalálni a formátumot egy hétszámos, félórás minialbum képében, ami nem engedi, hogy unalmassá váljon az anyag, mintegy a Triarii esszenciáját tartalmazza, töltelékszámok, mellékvágányok nélkül. De hogy áldozzanak a mennyiségben hívők oltárán is, az utolsó szám végére másfél perc csendet tettek, hogy ezzel elérje a lemez a 30 perces hosszt (persze ez csak a látszaton segít, és akár ellenkező hatást, csalódottságot is kiválthat). A 6-paneles digifile cd 2000 példányban jelent meg, úgyhogy attól nem kell félni, hogy hamar elfogy, de aki eddig szerette a Triariit, az mindenképp szerezze be, mert nem fog csalódni. És a zenekarral ismerkedőknek is ideális lehet ez a lemez, benne van minden, amiért a Triariit szeretni lehet, nem túl hosszan, elsőre is könnyen befogadható formában.
A tavalyi esztendő első harmadában megjelent, felújított és némileg kibővített sorlemezeket tartalmazó (a megalakulásakor a társulat még MASCHINENZIMMER 412 néven futott, a kilencvenes évek elejétől azonban egy rövidített verzióra váltottak át), innen-onnan összegereblyézett bónuszokkal kiegészített MZ. 412-díszdoboz ugyan kétség kívül rendkívül izmos és impozáns kiadvány (HNB szerint dolgoztak is rajta eleget), ennek ellenére mégis egyfajta hiányérzetet generál, bennem legalábbis feltétlenül. Nézzük egy picit részletesebben... 
Az idei év egyik (véleményem szerint) legnagyobb dobásaként számon tartott ARDITI-album a Leading The Iron Resistance árnyékában megjelenő, 2 exkluzív dalt felvonultató One Will kislemez nem rejt magában különösebb meglepetéseket. Egyszerűen csak nagyon jó, ahogy azt már a svéd duótól megszokhattuk az évek során. Két szikár, a múltba tekintő, ennek ellenére egyértelműen és harciasan előre menetelő kompozíciót rejt ez a ritka karakteres cím. A megszólalás vaskos és karcos, ámbár bizonyos pillanatokban a frissen fagyott kristálytiszta víztükör eleganciáját, mindeközben törékenységét is magában hordozza. Ahogy már említettem, sem a címadó tétel (meseszép kórusaival és feszes ütemeivel az életmű egyik csúcspontja számomra), sem a B-oldalas (enyhén felejthető , időhúzás érzetét keltő) Reinforce nem tartogat zeneileg különösebb izgalmakat, ellenben szépen simul (vagy inkább tapos utat) az eddigi ARDITI-életműbe. A 7 incses két verzióban (fekete borító ezüst mintával és felirattal, fekete koronggal, valamint fekete-szürke márványmintás korong zöld borítóval, ezüst felirattal), összesen 500 példányban látott napvilágot, testvériesen fele-fele arányban megosztva a darabszámot a változatok között.
Nehéz olyan valakinek a munkájáról írni, akit az ember több mint 20 éve ismer, közel 20 éve dolgozik vele együtt különböző formákba. De ha már így alakult, nem lehet kitérni a feladat elől, és ilyenkor túl kell lépni a körülményeken, kihasználni az előnyöket, az esetleges elfogultságot a talán szélesebb rálátással kiegyensúlyozni. Ennek fényében jöjjön most az írás a Larrnakh új lemezéről, teljes nyíltsággal, kíméletlen őszinteséggel és amennyire lehet, részrehajlás nélküli objektivitással.