Az idei év egyik (véleményem szerint) legnagyobb dobásaként számon tartott ARDITI-album a Leading The Iron Resistance árnyékában megjelenő, 2 exkluzív dalt felvonultató One Will kislemez nem rejt magában különösebb meglepetéseket. Egyszerűen csak nagyon jó, ahogy azt már a svéd duótól megszokhattuk az évek során. Két szikár, a múltba tekintő, ennek ellenére egyértelműen és harciasan előre menetelő kompozíciót rejt ez a ritka karakteres cím. A megszólalás vaskos és karcos, ámbár bizonyos pillanatokban a frissen fagyott kristálytiszta víztükör eleganciáját, mindeközben törékenységét is magában hordozza. Ahogy már említettem, sem a címadó tétel (meseszép kórusaival és feszes ütemeivel az életmű egyik csúcspontja számomra), sem a B-oldalas (enyhén felejthető , időhúzás érzetét keltő) Reinforce nem tartogat zeneileg különösebb izgalmakat, ellenben szépen simul (vagy inkább tapos utat) az eddigi ARDITI-életműbe. A 7 incses két verzióban (fekete borító ezüst mintával és felirattal, fekete koronggal, valamint fekete-szürke márványmintás korong zöld borítóval, ezüst felirattal), összesen 500 példányban látott napvilágot, testvériesen fele-fele arányban megosztva a darabszámot a változatok között.

Az érdeklődők könnyedén beszerezhetik a kislemezt közvetlenül a portugál Equilibriumtól, de számos európai terjesztő listáján is szerepel a One Will.

www.equilibriummusic.com/

Nehéz olyan valakinek a munkájáról írni, akit az ember több mint 20 éve ismer, közel 20 éve dolgozik vele együtt különböző formákba. De ha már így alakult, nem lehet kitérni a feladat elől, és ilyenkor túl kell lépni a körülményeken, kihasználni az előnyöket, az esetleges elfogultságot a talán szélesebb rálátással kiegyensúlyozni. Ennek fényében jöjjön most az írás a Larrnakh új lemezéről, teljes nyíltsággal, kíméletlen őszinteséggel és amennyire lehet, részrehajlás nélküli objektivitással.

Alig egy évvel az első nagylemez után, idén tavasszal megjelent a Larrnakh új albuma, ezúttal a cseh Epidemie kiadónál. Ahhoz képest, hogy az első lemezre közel öt évet kellett várni, eléggé felgyorsult a tempó, ami persze egyrészt örvendetes, hiszen mindig örül az ember, ha egy általa kedvelt zenekarnak új anyaga jelenik meg, másrészt viszont nem árt ezzel vigyázni, mert nem mindenki tudja tartani az elvárt és megszokott színvonalat. Szerencsére itt azért nagyrészt nincs ilyen gond. Többnyire az első lemez mentén halad az új is, zeneileg apróbb változtatásokkal, melyek lényegileg nem befolyásolják ugyan az összképet, de mégis érzi az ember, hogy történt valami. Ilyen (számomra mindenképp pozitív) változás például, hogy eltűntek a hosszú felvezetések a dalok elejéről, melyek az előző albumon kissé el lettek túlozva, túl sok volt belőlük, megtörték a dalok ívét, a lemez lendületét. Persze azért ezek a hangképek, hangulatok továbbra is jelen vannak bizonyos számokban, ahogy ez már a kezdetektől fogva jellemző volt a zenekarra. Az előző anyagon megkezdett irányvonalat viszi tovább a Larrnakh, tehát most is váltakoznak az akusztikus gitáros neofolk dalok és a billentyűkre/hangmintákra épülő ambientes/industrialos tételek, magyar és angol nyelvű szövegekkel. A (sokak által megkérdőjelezett létezésű) magyar színtér legjobb hagyományait viszik tovább, az eddig is jelen lévő "nagy öregek" (ACTUS, Scivias) hatása (ami elsősorban a magyar nyelvű szövegmondásnál érhető tetten) mellett feltűnik a kortárs Kriegsfall-U is mint viszonyítási pont. Ahogy az előző lemeznél is, itt sem vagyok teljesen kibékülve a magyar szövegekkel, nem mindenhol érzem helyénvalónak őket, ráadásul sajnos néha erősen belecsúsznak a banalitásba is. Zeneileg viszont egyre jobb és erősebb lesz a Larrnakh, a hangszerelés sokat fejlődött az évek során, remek ötletek találhatók a dalokban, apró finomságok a háttérben, melyeket talán nem is vesz észre az ember közvetlenül, de áttételesen mindenképp érzi őket. A megszólalás jó vastag (mondhatni "húsos"), de ez nem biztos, hogy mindig előny, néha ráférne a dalokra egy kis könnyedség is (amire azért akad próbálkozás, mint például az énekdallamában meglehetősen a Sonne Hagalt idéző Like a bird caught in a room, ami "lazaságával", egyszerűbb hangszerelésével, megkapó dallamaival a lemez legjobb pillanatai közé tartozik). Az akusztikus gitáros számok technikailag nagyon jók, ötletes megoldásokkal, professzionális kidolgozással, de így két lemez után néha túlságosan is ismerősen hangzanak a dalok, nagy a hasonlóság a korábbiakkal (ezt leginkább az Allerseelen-feldolgozáslemezen szereplő dalnál vettem észre, ami, ha jól tudom, ennek a "sorozatnak" az első darabja, tehát ez készült először abban a stúdióban, azokkal a hangszerekkel, technikával, mint a két nagylemez, de ez jelent meg utoljára, nagyjából egy időben a második albummal, és amikor meghallottam az első gitárpengetést belőle, egyből elfogott az érzés, hogy ezt már hallottam így párszor). A zene másik arcát megjelenítő komorabb, elektronikus alapú szerzemények is jól felépítettek, minimalista szerkezetük kicsit az utóbbi idők Wappenbund-munkáit is megidézik, elnyújtott billentyűkkel, szellős dobütésekkel, torzításokkal.

Ha röviden kellene meghatározni, azt mondhatnánk, hogy az új lemez az előző egyenes folytatása, annak "feljavított verziója". Csak talán túl hamar jött. Persze tudom, hogy a két cd megjelenése közötti egy év valójában, a készítést alapul véve kicsit több, az első anyag sokkal (legalább fél évvel) hamarabb megjelenhetett volna (a második meg kicsit későbbre volt tervezve), mindenesetre egy kis jótékony szünet, nagyobb időköz két megjelenés között lehet, hogy nem ártana, hagyni kell néha kicsit ülepedni is a dolgokat. Mindezek ellenére azért, az apróbb hiányosságokkal együtt is mindenképpen hiánypótló kiadványról beszélhetünk, manapság nagyon kevés minőségi, jól megírt, magabiztosan előadott, szépen megszólaló akusztikus gitáros neofolk felvétel jelenik meg.

Többek között két jelentősebb kiadvánnyal búcsúzik az idei esztendőtől a színtér, nevezetesen a francia DERNIERE VOLONTE és a német TRIARII aktuális anyagával.

A csaknem 15 éve alkotó, Geoffroy D vezette martial-synth-pop alakulat Ne Te Retourne Pas címmel ad ki egy speciális korongot ritkaságokkal, különböző, mostanáig nehezebben beszerezhető, vagy teljességgel publikálatlan dalokkal felvértezve, mint például az eddig csak a Devant Le Miroir-album bakelites verziójának bónusz kislemezén hallható cím nélküli dal, vagy a Toujours 7" EP örökbecsű pillanatai, illetve az ebből a korszakból származó, korábban egy mini-albumra szánt felvételek. A CD az osztrák HauRuck! kiadó jubileumi, századik kiadványaként fog napvilágot látni heteken belül, amelyre előrendeléseket már most is fogadnak, de a csomagok kipostázása várhatóan csak 2012 januárjában fog megkezdődni.

www.hauruck.org
www.myspace.com/dernirevolont

A berlini székhelyű, Christian Erdmann irányítása alatt álló német TRIARII csoport is az év végére időzíti legfrissebb anyagának megjelentetését Exile címmel. A korlátozott, 2000  példányszámban megjelenő, 7 dalt tartalmazó, 6 paneles, ezüst színben pompázó digifile csomagolású kiadványt a szokásoknak megfelelően az Eternal Soul kiadó dobja piacra, amihez már komplett dallistát is közölni tudunk, amiből azért az is egyértelműen kitűnik, hogy Christian sajnos továbbra is - finoman szólva - hadilábon áll az eredetiségtől feszülő dalcímek megalkotásával:

- Monstranz
- Emperor Of The Sun
- Exile
- Iron Fields
- Stadt Der Jugend
- Heimkehr
- Solemn Vigil

A korong az év utolsó napján fog megjelenni és a jeles eseményt tovább fokozva szilveszter estéjén a TRIARII Lipcsében koncertet is ad. A kiadóhoz, valamint Christianhoz köthető jó hír még továbbá, hogy 2012-ben a svéd ORDO ROSAIRIUS EQUILIBRIO-ból ismert Tomas Petterssonnal közös TRIORE projekt is új anyag kiadását tervezi Farewell All My Cumrades címmel.

www.eternal-soul.de

A lengyel Rage In Eden kiadó dajkálja a honfitárs SECT projekt Auctoritas című lemezét. Az 55 perces játékidővel bíró, komplex felépítésű, erőteljes, éjsötét tónusú classical-dark industrial anyag Lukasz Pawlak festményével a borítón megrendelhető hagyományos digipak, illetve fadobozos extra kiadásban is egy bónusz CD-R társaságában, a kiadótól már megszokott módon.

Két év után a román AD OMBRA is friss anyaggal hívja fel magára a figyelmet ismét, szintén a Rage In Eden színeiben. A sorban a harmadik nagylemez Almost Eternity címmel jut majd el a rajongókhoz, a fentiekben már bemutatott hagyományos és extra verzióban. A 10 új dalt tartalmazó albumon a csoporttól már megszokott, női énekkel erősen megtámogatott szomorkás orchestral-dark industrial zene hallható majd.

www.rageineden.org

A fent említett kiadványok mellett még számos egyéb újdonság, érdekesség, ritkaság is megrendelhető az osztrák Steinklang Industries kiadótól és terjesztőtől.

www.steinklang.at/shop/

A rendkívül sikeresnek mondható, 2007-es Good Infection óta várják a Joseph Budenholzer vezette amerikai BACKWORLD zenekar rajongói a csoport régóta ígérgetett új albumát. Nos, az érdeklődők az idei esztendőben lélegezhettek fel (megjelent a Come The Bells), nekem pedig (sokad magammal együtt) abban a szerencsében volt részem, hogy Lipcsében élőben is megcsodálhattam a csoport legfrissebb elképzeléseit egy hihetetlenül elragadó, varázslatos koncert formájában. Az élő produkció csaknem tökéletesnek bizonyult, most azonban következzen a lemez kiértékelése, elemzése.

Rögtön kezdésként a nyitó Eveningward egy rendkívül visszafogott, ennek ellenére érzelmektől duzzadó álomszép tétel zongorára (Micki Pellerano), hegedűre (Christiana Key) és csellóra (Noah Hoffeld) komponálva, egykedvű narrációval, visszafogott effektekkel. Rendkívüli módon magával ragadó darab, nem is az a tipikus "első dal a lemezen", ettől függetlenül pompásan eltalált, szunnyadó, mégis energikus. A címadó Come The Bells azonban már egy klasszikusnak mondható akkordbontásos Budenholzer-szerzemény, az előzetesen beharangozott háttérben meghúzódó, ám mégis nagy jelentőséggel bíró effektvarázslattal. Finom kis díszítésekként zizegnek az éppen aktuális dalba ágyazva ezek az apró-cseprő zajok-zörejek, de Joseph kimondottan jó érzéssel adagolja ezt a fajta finom elektronikát. Nem kapkod, nem esik túlzásba, mindenhol csak az és annyi szól ami és amennyi szükséges. Még inkább igaz ez a Night Of The Sensesre is, ahol ismét a zongoráé a főszerep. Ringatóan lágy zene ez, csak úgy repülnek a percek a lemez hallgatása közben, Zef Noise másodhegedűs munkájával megerősítve ebben a dalban. A That I Had Wings talán a legfelkavaróbb, hatványozottan érzelemgazdag kompozíció a korongon, egyértelműen mély benyomást gyakorol a hallgatókra. Az Everything That Wishes For Eternal Light esetében érezni úgy először, hogy egy picit "leül" az anyag, itt mintha túl sok lenne a felesleges időhúzás, ám végül egy csodaszép vonós darabbá érik a mű, határozottan pozitív irányba billentve a mérleg nyelvét, megnyugtatva ezzel a felzaklatott kedélyeket. A Mirror Of Morning továbbra is csendes, nyugodt vizeken evezve vezeti tovább a lemez fonalát, kapkodásnak nyoma sincs, lágyan szól a hegedű és a cselló, ének itt nincs is, inkább csak egy kis szövegmondás, de az sem tolakodóan, inkább csak a háttérben megbújva. A The River Runs North As We Sleep is ezen a vonalon halad tovább, úgy, hogy a vonós hangszerek itt már csaknem teljes egészében uralják az összképet. A One Returns To One ezzel szemben egy puritán gitáros tétel, Joseph megbicsakló, érzelmekkel mélységesen átitatott hangjával. Az album végéhez közeledve a Language Of Dreams - To You The Night Is Bright As The Day páros tartogat meseszép perceket, az előbbi egy gitáros darabként, míg az utóbbi hangkollázsszerűen, sok vonóssal. Zárásként a Dawn Is Come szinte dübörgésként hat a lemez korábbi nyugodt percei után, így az ébredő Nap sugaraival a hallgató is örömmel nyugtázhatja, a BACKWORLD ismét színvonalas, magabiztos produkcióval rukkolt ki a Come The Bells által, amely ugyan apróbb hibákat is rejt magában, de összességében rendkívül kellemes hallgatni való.

Habár a három év leforgása alatt New Yorkban rögzített anyag eddig csak CD formájában jelent meg, de a pletykák szerint Joseph nem zárkózik el egy bónuszdalokkal megerősített bakelites verziótól sem, így a türelmesebb gyűjtőknek esetleg érdemesebb még egy kicsit kivárniuk, talán nem teszik majd hiába, persze azt sem szabad elfelejteni, hogy eddig a csoport nem igazán kényeztette el a rajongóit bakelites albumkiadásokkal, szóval ki tudja...

A nagy sikerű és szépreményű Hyperborea pihenőpályára kerülése szomorú űrt hagyott maga után. Az elején szépen induló, a műfaj legnagyobb neveit felvonultató rendezvénysorozat a végére különféle okok miatt kezdett sajnos kifulladni, az eleinte gyakori időközönként megrendezett koncertek idővel egyre ritkábbá váltak, és a külföldi nagy nevek is kezdtek elmaradozni. De úgy néz ki, hogy talán nem kellett sokáig nélkülöznünk ezt a fajta zenei rendezvényt, mert most Focus Abyssi néven beindulni látszik egy új sorozat, reméljük ez is legalább olyan sikeres, színvonalas és intenzív lesz, mint a Hyperborea volt. Az első esten az akusztikus gitáros neofolk "új hullámának" jelenleg egyik legismertebb képviselőjét hívták meg, a neofolk/industrial hazai reprezentánsainak kíséretében.

December 8-án jelenik meg a ma este a norvég fővárosban fellépő DEATH IN JUNE zenekar legfrissebb kislemeze Peaceful Snow / The Maverick Chamber - Totenpop Versions címmel a portugál Extremocidente kiadó gondozásában. A lila színű korongon a már jól ismert dalok akusztikus gitáros verzió lesznek hallhatóak. A 888 példányban útjára bocsátott, dombornyomású borítóval és rózsaszín fóliával felvértezett kiadás részeként most is lesz egy limitált változat 188 kézzel számozott kiadásban, 4 darab exkluzív képeslappal, Douglas által szignózva. Az ára várhatóan 11,5 euró lesz, plusz postaköltség, és a megszokott nagyobb terjesztőknél - mint például az Equilibrium, a Neuropa, a Steelworks, a Soleilmoon - lehet majd megrendelni (a tervek szerint minden vásárló csak egy példányt igényelhet).

www.extremocidente.org
www.deathinjune.net

A közelmúltban egy hűvös, borongós őszi estén újra budapesti színpadon volt látható-hallható az ACTUS csoport. A Kulcsár Attila irányításával működő, immáron csaknem negyedszázados formáció fellépései minden alkalommal gondosan megtervezett, élményszámba menő audio-vizuális előadások, így az előzetes várakozásoknak megfelelően most is egy különleges élmény megvalósulását remélhette az A38 Hajóra kilátogató nézősereg. Legutóbb 2006 márciusában a szintén budapesti Artus színházban lépett hazai porondra a zenekar, így előre borítékolható volt a felfokozott érdeklődés a publikum részéről,minden adott volt tehát, hogy egy remek előadás élményével gazdagabban távozhassunk a helyszínről a záróakkordok lecsengését követően, a habot a tortán pedig a megváltott belépőjegy mellé járó ropogósan friss (ellenben a Hammer-logótól kissé bizarr mellékízt eredményező) ajándék CD, az Essence Vol. 1, jelentette, amit a helyszínen lehetett birtokba venni.

A nagy sikerű, októberi első szakasz után decemberben folyatódik a Death in June 30 éves jubileumi Európa-turnéja (melynek bécsi állomásáról mi is beszámoltunk). Az új kör legközelebbi helyszíne most Prága lesz, december 2-án, lesznek más új helyszínek is (pl. Norvégia, Görögország, Franciaország, Anglia), de visszatérnek Finnországba, Belgiumba, Németországba és Olaszországba is (néha pont ugyanoda, ahol már korábban játszottak, pl. Helsinki és Waregem esetében). A már meglévő dátumokon túl tervbe van véve lengyel, horvát és további (kelet-)német helyszín is.

Az eddig lekötött és nyilvánosságra hozott dátumok:

Dec 2 - Prága, Csehország - K4 (vendég: Fire + Ice, Vurgart)
Dec 3 - Oslo, Norvégia - Blå (vendég: This Is Music Inc.)
Dec 4 - Helsinki, Finnország - DOM (vendég: Spiritual Front)
Dec 10 - Brest, Franciaország - titkos helyszín (vendég: The Enchanted Wood)
Dec 11 - Athén, Görögország - helyszín szervezés alatt (vendég: Mani Deum)
Dec 16 - Drezda (környéke), Németország - titkos helyszín (vendég: Sonne Hagal, Jännerwein)
Dec 17 - Milánó, Olaszország - Zoe Club (vendég: Fire + Ice)
Dec 18 - Waregem, Belgium - The Steeple (vendég: Die Weisse Rose)
Dec 23 - London, Anglia - The Underworld Camden (vendég: Fire + Ice)

További információ az eddigi és az esetleges új helyszínekről a turné dokumentációs oldalán található, ahol a korábbi koncertekről is láthatunk képeket, videókat.

Az alábbiakban az amerikai Convivial Hermit magazinban hamarosan megjelenő, LARRNAKH zenekarral készült interjú magyar nyelvű változatát olvashatjátok. Az interjú megszületéséért, a közlés jogáért és minden egyébért hatalmas köszönet Yury Arkadin részére, valamint meg kell jegyeznem, hogy napra pontosan ma egy éve indult be a dp-motiv, vagyis hipp-hipp-hurrá, nekünk.

- Két éven belül a második lemezzel jelentkezik a Larrnakh. A 'Like the Silken Shrouds of Loneliness' nagyon sok helyen az előző, bemutatkozó lemez egyenes folytatásának tűnik, mind hangulatilag, mind struktúrájában. Tudatos döntés volt a részetekről, hogy a 'Now Will You Believe?' áramlásához és hangulatához hasonló legyen az új anyag? A két lemez dalai nagyjából egy időben születtek, vagy nagyobb időintervallum alatt?

- Egyértelműen tudatos volt a döntés, hiszen a LARRNAKH a neofolk és az industrial házasításának egyik új fegyvere. A második lemezen ugyan egy leheletnyivel direktebbek a dalok és jobban kiérlelt a hangszerelés, de műfajában nincs eltérés a Now Will You Believe? koronghoz képest. Ezek az albumok, illetve a csoport összes kiadványa egy komplett egész darabjait képezik, kövek egy folyamatosan épülő, bővülő úton. Akkor mutatják meg végső értékeiket, ha kész lesz a teljes életmű, vagyis a végkövetkeztetést majd akkor vonhatjuk le, ha a csoport befejezte ténykedését és elmondtunk mindent, amit el kellett mondanunk.

- A Larrnakh-ot többek között az teszi egyedivé és erőssé, hogy kombinálja a dark ambientet, vagy industrial számokat az akusztikus neofolkkal (szeretem ezt 'tiszta' neofolknak nevezni), összepárosítva ezzel valamiképpen a hangsúlyosabb zajt (modernitás) a dallamokkal és a harmóniával (tradíció). Mennyire fontos nektek, hogy egységesítve képviseljétek ezt a hangulatot vagy szintézist, hiszen nagyon sokan épp ellentétes, különálló műfajokként tekintenek a zenétekben meglevő kettősségre?

- A tiszta neofolk kifejezés nekem is nagyon tetszik! Az indusztriális és a dark ambient elemek, úgy vélem, tökéletes harmóniát alkotva olvadnak, forrnak egybe a LARRNAKH zenéjében. Ez a zene számomra maga a tökély! Itt megvan minden, ami nekem igazán fontos és sokat jelent. Persze nem kizárt, hogy az idők folyamán egyéb műfaji jellemzők is felütik majd a fejüket a zenénkben, de ez a triumvirátus mindig is elsőbbséget fog élvezni. Megjegyzem, a zaj- és zörejzene az egyik legtradicionálisabb kifejezési forma a muzsika palettáján, természetes tehát, hogy különös figyelmet kell rá fordítanunk.

Bő egy hét múlva Budapesten koncertezik a jelenkori neofolk élet egyik zászlóshajója, a dán OF THE WAND AND THE MOON. Ennek, valamint a nemrégiben megjelent friss albumnak apropóján és egyéb események kapcsán kérdeztem a zenekar ügyeiről a csoport vezérét, Kim Larsent, aki néhol ugyan kissé álmatagon, néhol azonban meglepően vidáman, de hosszas unszolás után osztotta meg információmorzsáit velem és a magyar rajongókkal.

- Mesélj kérlek az OF THE WAND AND THE MOON jelenéről és közeli jövőjéről, valamint a szeptemberben megjelent új lemezről, a The Lone Descentről! Több koncertet is adtál az ősz folyamán, többek között a DEATH IN JUNE társaságában. Ezeken milyen tapasztalatokat gyűjtöttél?

- Igen, az új album most jelent meg és azt hiszem egyértelműen érezhetőek rajta a változás jelei. Nem akarom folyamatosan a múlt ösvényét taposni, mindeközben persze megtagadni sem fogom azt. Volt korábban néhány felvezető kislemez is, amik egyértelműen a tapogatózás jegyében fogantak, kerestem a megfelelő hangzást, kísérleteztem a hangszereléssel, szabadjára engedtem a fantáziám. A We Are Dust című kislemezes dal végül az albumra is felkerült. 

Az hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a színtér egyik legtermékenyebb zenekara jelenleg a luxemburgi Rome. Öt év alatt öt nagylemezt adtak ki, és akkor még nem is szóltunk az EP-kről, maxikról. Folytatva ezt a hagyományt (és kissé talán túlzásba is esve), idén is megjelent egy újabb lemez, Die Aesthetik der Herrschaftsfreiheit címmel, ami rögtön tripla lett: 36 dal 3 cd-n, két és fél órában. A csomagolás elég impozáns, mindhárom lemezhez tartozik egy-egy keményfedeles, szövetborítású könyv (aki szokott járni a WGT-re, az ismeri ezt a formátumot, a fesztivál programfüzete hasonló kiállítású). Mindegyik kötet 40 oldalas, jó minőségű papírra nyomtatott, az egész egy masszív kartontokba csomagolva, ami szintén szövegborítású, dombornyomásos felirattal. A kiadvány 999 példányra limitálva kapható.

Hosszas várakozás után végre megjelent a Kim Larsen vezette dán OF THE WAND AND THE MOON ötödik albuma, a The Lone Descent. Mivel korábban a felvezetést már (többszörösen is) megejtettük, így most rögtön a lényegre térek, következzen tehát az album elemzése, méltatása.

A nyitó Sunspot némi dübörgéssel tarkított, industrial-ízű felvezető után csap a húrok közé, egy vehemens, lendületes neofolk dal képében. Ha egy kis dobot tett volna alá kíséretnek Kim, akkor most akár egy slágeresebb noise rock dalról is írhatnék. Soha rosszabb kezdést! A kopogó basszussal kísért Absence már az előzetes alapján is egyértelmű slágernek ígérkezett és most - megismerve a végső verziót - egyértelműen és elégedetten csettintve nyugtázom az újabb remekmű megszületését. A hossza ellenére is egy igazi "bólogatós, dúdolható" darab, biztos vagyok benne, hogy sokak kedvencévé fog válni rövid időn belül. Vastagon effektezve, kicsit lebegősen szól a trombita Bo Rande által, aki még az ezt követő A Pyre Of Black Sunflowersben is fújja a hangszert, megjegyzem, a dupla lemezes bakelit verzión ennek a szerzeménynek az akusztikus verziója hallható bónuszként. A Tear It Apart ismét a gitárt helyezi a középpontba, hihetetlen hangulatot biztosítva, és habár itt is nagyon kopog a négyhúros, az összkép igazán magával ragadó. Ringatóan sodródnak a pillanatok fürge őszi patakként, a hallgató szinte felfekszik a hangok generálta hullámokra, hogy végül el is merüljön azokban a végtelen nyugalom határmezsgyéjén. A We Are Dust már ismerősen cseng, hallhattuk korábban az egyik "felvezető" kislemezen. Ahogy akkor, úgy most is csak azt írhatom, remek, lendületes darab, de messze nem meghatározó jelentőségű. Ellenben az őt követő A Tomb Of Seasoned Dye egyértelműen csúcspont-gyanús pillanatokat tartogat magában a szétfacsart felvezetés ellenére is. Kim hangja itt (is) vastagon effektezve szól, különösen a refrénben, a Louise Nipper társaságában előadott duett alatt. A dal végére kibontakozó katartikus hangorkán, majd a szolid lecsengés garantáltan biztosítja a libabőr-hangulatot. Az Is It Out Of Our Hands? a csendesebb merengés perceit helyezi előtérbe, a cselló (itt Soma Allpass által megszólaltatva) szívfájdítóan szól, Kim pedig visszafogottan szaval, majd eljön a lecsendesedés ideje, hogy tökéletes átvezetésbe torkolljon egy tüneményes - a csoportra kevésbé, inkább a SOLANACEAE-re jellemző - akkordbontásos dal (Watch The Skyline Catch Fire) átkötéseként. A címadó szerzemény egy koszosan, kásásan szóló darab, furcsa módon számomra talán a leginkább töltelék-gyanús megoldásokat és perceket produkálja. Nem rossz dal, de nem hagyott különösebb nyomokat bennem, egyszerűen elrobogott mellettem, kissé öregesen, döcögősen (lehet, hogy ezt a dalt John Murphy jegyzi?). Az Immer Vorwärts tipikus OTWATM-kompozíció, pengeéles akkordokkal, Kim markáns hangjával, harmóniummal, magával ragadó atmoszférával, karakán tempóban. A játékideje a három percet sem éri el, de nem is lett volna értelme nyújtani, tökéletes, ahogy van, nálam egyértelműen az egyik kedvenc szerzemény. Az A Song For Deaf Ears In Empty Cathedrals némileg önmaga plagizálásának (esetleg önismétlésnek) is tűnhet, de a tapasztalt neofolkerek már meg sem lepődnek ezen igazából, hiszen az "5 akkord világában" ez a "probléma" időről-időre felmerül, más kérdés, hogy akad, aki elbukik ezen, míg mások sikerrel veszik az akadályt. A dán csapat mostanra egyértelműen az utóbbi kategóriát erősíti, hiszen évek óta egyenletes minőségben szállítja kiadványait, rendkívüli népszerűségnek örvendve a színtéren belül és nem ritkán azon is túlmutatva.

Soha nem voltam maximálisan elkötelezett rajongója a csoportnak, túl sok kérdőjel és hiányosság lebegett a szemeim előtt, ha a korábbi korongokat hallgattam az életműből, de ezt a lemezt valamiért mégis nagyon vártam. Az OF THE WAND AND THE MOON hosszú évek óta rendkívül stabil és biztos pontja a színtérnek, viszonylag gyakran koncerteznek, ellenben Kim Larsen mindig zárkózott, megbízhatatlan ember hírében állt, így ez a furcsa kettősség sokakat (elsősorban a hivatalos kapcsolatfelvételre törekvő szervezőket) elriasztott a zenekartól. Idén azonban látványosan megugrott az élő fellépések száma (már át is lépte a bűvös tízes határt), itt az új (jól sikerült) album és mintha Larsen úr is élvezné, hogy vidáman lubickolhat ebben a számára szokatlanul pezsgő nyüzsgésben. A lényeg röviden, ez az album betyár jól sikerült, nálam eddig egyértelműen az idei év egyik legjobbja. A már korábban beharangozott újítások, zenei megoldások is sikeresen olvadnak be az OTWATM-életműbe, így nem is látok különösebb okot a kötekedésre, inkább bátran ajánlom minden érdeklődő figyelmébe a The Lone Descent albumot.

www.ofthewandandthemoon.dk

Ahogy arról korábban már beszámoltunk, a harmincadik évforduló kapcsán (ürügyén?) Douglas P. úgy döntött, hogy 6 év után ismét turnéra indul a Death in June. Ennek egyik állomásaként ért október 27-én Bécsbe. Az előzmények elég körülményesek voltak, a német nyelvterületen meglévő (vélt vagy valós) lehetséges problémák miatt a szervezők úgy döntöttek, hogy zártkörű rendezvényként hirdetik meg a koncertet, csak előzetes regisztrációval (és jegyvásárlással) lesz látogatható, a helyszínt is csak a koncert előtt nem sokkal közlik. A jegyek gyorsan el is fogytak, ekkor kitalálták, hogy előtte nap is legyen koncert, amit később mégis lemondtak, az egészet áthelyezték egy nagyobb helyszínre, így mindkét nap jegyei az eredeti dátumra lettek érvényesek. Előző napra meg, ha már lett így egy szabad nap a turnénaptárban, leszerveztek egy zártkörű vacsorát egy bécsi étteremben Douglas P. szólókoncertjével megfejelve.

Öt évvel a legutóbbi koncert után, november 4-én újra fellép Budapesten az ACTUS, az a zenekar (és közösség), amely annak idején először fordult Magyarországon az általunk is felvállalt zenei világ felé, sokat tett akkoriban ezen zenék hazai megismertetéséért. Közel 25 éves működésük újabb összefoglalását adják idei műsorukkal, Esszencia címen, az A38 állóhajón. Erre az alkalomra jelenik meg a csoport új anyaga, Essence Vol. 1 címen, melyet minden jegyvásárló megkap a helyszínen. Ezen a lemezen a zenekar klasszikus dalainak újraértelmezései, átdolgozásai hallhatók.

A belépő elővételben 2100 Ft, a helyszínen 2800 Ft.

Részletesebb leírás található az A38 honlapján, valamint a zenekar Soundcloud-oldalán ízelítőt kaphatunk az új lemezből.

www.actus.hu

Az alábbiakban az apocalyptic pop egyik legismertebb formációjáról, a római székhelyű SPIRITUAL FRONT zenekarról rántjuk le a leplet egy interjú keretében. Habár Simone tőle szokatlanul visszafogottan nyilatkozott ezúttal, azonban így is egy érdekes beszélgetés született. A kérdéseket Gresz Ágnes és Sörös Gergő tették fel, valamint közreműködött még Sütő Judit, illetve Kiss Kornél, akinek külön köszönet az idei Treffenen készült zenekari fotókért.

- Mindenek előtt mesélj kérlek a Rotten Roma Casino album megszületéséről és fogadtatásáról!

- Nehéz szülés volt, sokszor megálltunk, majd nekifutottunk újra, felvettünk részeket, töröltünk részeket milliószor. Sokan vélekednek úgy, hogy ez a legpoposabb lemezünk, amit valaha készítettünk, és ez részben igaz is, másrészt nem. Számomra pop az, ami eléri az embereket, függetlenül attól, hogy lágy vagy brutális, és a legtöbben sajnos nem értik a pop ilyen koncepcióját. A Rotten Roma meg is osztotta a hallgatóságunkat: sokan már nem tartanak velünk, sokan tovább menetelnek az oldalunkon.

- Úgy érzem, zeneileg - az előzményeket figyelembe véve - egy még inkább letisztult, könnyen emészthető dalfüzérről beszélhetünk, ami mindeközben persze nem mondható el feltétlenül a dalok szövegeiről. Te hol helyeznéd el ezt az albumot a világ jelenkori zenei kínálatában? Kik hallgatják ma elsősorban a zenéteket?

- A Spiritual Front rajongói nem hallgatják, hanem érzik a zenét. Nem célunk, hogy felszínes embereket gyűjtsünk magunk köré, mert azokkal szeretnénk megosztani a szenvedélyeinket, akik méltók rá, olyanokkal, akik az életet intenzíven élik, nemcsak pózolnak a menő helyeken.