A Twa Corbies Tony Wakeford (talán) legújabb zenekara (lemezmegjelenés szempontjából mindenképp), a német Gernot Musch-sal (Pilori, :golgatha:) hozta létre pár évvel ezelőtt, elsősorban élő fellépésekre. Nem volt nagy világmegváltó cél mögötte - két ember, két gitár, két ének, semmi túlbonyolítás, csak egyszerűen leülnek és (főleg) Sol Invictus számokat játszanak (becsúszik néha más is a hosszú életműből, pl. Death in June), a maguk (és persze a közönség) szórakoztatására és örömére, többnyire a Sol Invictus korai korszakaiból, azokat lehet a legjobban eljátszani egy (két) szál gitárral, így a Twa Corbies jól kiegészíti a mostanában kicsit más utakon járó Sol Invictust. De aztán (ahogy ez lenni szokott) mégis úgy érezték, hogy ennél azért több van ebben a formációban, többet is ki lehet belőle hozni, vagy legalábbis ők többet szeretnének, ezért elkezdtek saját számokat írni, és idén meg is jelent az első lemezük, a The Clamouring, a Bollebouz Tonträger első kiadványaként. Az alapfelállás itt is ugyanaz, mint koncerteken (két ember, két gitár, két ének), helyenként billentyűvel és dobbal színesítve. Míg élőben minden számban mindketten együtt énekelnek, itt jobban szétválik, hogy melyik dalban ki énekel (többet, hangsúlyosabban), gondolom annak függvényében, hogy ki szerezte a dalt. De annak ellenére, hogy két szerző van, két énekes, két különböző karakter, a számok mégis egységek. Tony Wakeford jellegzetes gitárjátéka végigkíséri a lemezt, ahogy a jellegzetes éneke is, természetesen. Ének szempontjából Gernot Musch kellemes mély hangja a kiadvány egyik üde színfoltja, a változatos énekhang mindenképp előnyére válik az anyagnak, nem válik egysíkúvá az egész. A kicsit több mint 40 perces felvétel minden tétele jó és érdekes, a nyitó Is There a Heaven? jellegzetes Tony Wakeford-szerzemény, egyből felismerhető, akárcsak a See-Saw, a Gernot Musch által énekelt dalok közül pedig a Tower of Babylondon és a Dresden Heather Song egyből megragad az emberben, de a többi dal is ugyanúgy megállja  a helyét, pl. a Hand of God, ahol négy percen keresztül ugyanazt a mondatot ismétlik angolul és németül, mégsem válik unalmassá a dal, vagy a loopolt énekre épülő A Fool in April, és akkor már említsük meg a maradék két kompozíciót, a Dark and Drublie Dayst és a She Descendset, mindkettő tetszetős és megragadó szerzemény. Kilencedik tételnek egy instrumentális levezetés/átvezetés hallható, a Leaving Macclesfield, ez zárja a Twa Corbies új szerzeményeit, elkülöníti és felvezeti a két "bónusz" dalt, melyek Tony Wakeford pályafutásának kezdetére nyúlnak vissza. Ez pedig a legendás angol punkzenekar, a Crisis volt, melynek két dala található a lemez végén, akusztikus verzióban. A No Bosses az első Crisis-kislemez címadó/nyitó szerzeményének, a No Town Hallnak az átdolgozása az eredeti szöveggel, amit végül nem használtak és amellyel eddig még soha nem volt hallható, a másik pedig a Laughing a Hymns of Faith minialbumról, lendületes, slágeres szerzemények (ahogy az punkdaloktól elvárható), tökéletes lezárása a lemeznek.
Az elején, amikor érkeztek az első hírek, hogy megjelenik ez a lemez, elgondolkodott rajta az ember, hogy mennyi értelme van ennek, a Twa Corbies lényegét az adta/adja, hogy Sol Invictus-dalokat játszanak élőben, de az albumot végighallgatva egyértelműen kijelenthetjük, hogy megérte megcsinálni és kiadni, mert remek anyag keletkezett belőle, és kellenek új számok, nem lehet csak a múltból élni. Amúgy is hiány van mostanában jó, "egyszerű, de slágeres" neofolk lemezekből.