A szombati nap koncertjei egy új helyen, az Altes Landratsamtban kerültek megrendezésre. A neofolk-estek eddigi helyszíneihez (Haus Leipzig, Anker, Volkspalast, Felsenkeller) hasonlóan ez is egy impozáns színhely, nagy, oszlopos csarnok, tágas színpad - tökéletesen illik ehhez a zenéhez.
Az első fellépő az olasz Tears of Othila volt. Róluk eddig még nem nagyon hallottam, valahogy elkerültek engem, pedig annyira nem új zenekarról van szó, már 2008-ban kiadtak egy lemez, a szintén olasz Argine zenekar kiadójánál, az Ark Recordsnál, és ugyanitt jelent meg a legújabb lemezük is 2013-ban, a koncerten mindkét lemez anyagából kaphattunk ízelítőt. Zenéjük valahol a középkori (pogány) folk és a klasszikus neofolk között helyezkedik el, hangszerelésileg van itt minden, ami az ilyen zenében előfordulhat: akusztikus gitár, hegedű, női és férfi ének, állótam, komplett dobfelszerelés, sámándob, melodika, glockenspiel. És mindez jól is szól így együtt, a dalok is rendben vannak, kellemes meglepetés kezdésnek.
A következő zenekar az ugyancsak olasz Hautville. Őket sem ismertem korábban, saját bevallásuk szerint zenéjük az európai neofolk és a progresszív rock kombinációja. Nekem inkább akusztikus hangszerekkel előadott "szomorúmetal" ugrott be róluk, olyasmi, mint az Anathema vagy a Gathering a pszichedelikus korszakában, mindez valóban ötvözve a neofolk hangzásvilágával. A felállás is ennek megfelelő: női ének, akusztikus gitár, akusztikus basszusgitár, dobfelszerelés, billentyűk. Nem volt rossz, végig lehetett hallgatni, de mély nyomot nem hagytak bennem.
Az amerikai Lux Internát viszont már jól ismertem, többször láttam őket élőben, játszottak Magyarországon is. Új felállásukkal azonban kissé megleptek. Őket is elérte az "amerikanizálódás", az európai neofolktól visszatértek(?) gyökereikhez, az amerikai (dark) folk alapú rockzene hatása jól kivehető új műsorukon. Olyasmire gondolok, mint a 16 Horsepower/Wovenhand, vagy a Swans bizonyos korszakai. Ennek megfelelően az akusztikus gitárt felváltotta a torzított (jazz) gitár, bejött a basszusgitár meg a dobfelszerelés is, van hegedű is (Kris Force játszik rajta az Amber Asylumból), de az is effektezve, Kathryn pedig az ének mellett kézi ütősökön és autoharpon is játszott. (Kevin, a korábbi billentyűs sajnos már nem lehet velük többé.) Ahogy oly sok koncerten a WGT-n minden évben, itt is felbukkant vendégként Oliver a Sonne Hagalból. Nem tudom, hogy a zenekar hívta meg őt játszani, vagy ő szólt, hogy szívesen fellépne velük, mindenesetre játéka most teljesen funkciótlan volt, ehhez a zenéhez abszolút nem illett, és ezt valószínűleg ő is érezte, mert eléggé visszahúzódott, az állótamon szinte egyáltalán nem játszott, akkor is csak egy-egy ütést eresztett meg, maximum néha a csőharangokon húzta végig az ütőjét. A koncert mindazonáltal hatásos és lehengerlő volt, néha melankolikus, néha kirobbanó, néha csendes, de leginkább zajos.
Az általam legjobban várt zenekar ebben az évben a német Darkwood volt. Szépen, csendben, szerényen, lemezről lemezre építkezve elérték, hogy mára az egyik legjobb "hagyományos" neofolk zenekar lettek, akik amellett, hogy nem újítják meg a műfajt és saját hangzásvilágukat sem formálják át időről időre, a tőlük elvárt magas színvonalat mindig képesek tartani, és néha azért apró újdonságokat is behoznak zenei világukba. A szokásos dobos kezdés után sorban jöttek a jól ismert dalok, elsősorban (az akkor még) utolsó két lemezre, a Notwendfeuerre és az Ins dunkle Landra alapozva (az új anyag, a Schicksalsfahrt csak a fesztivál után jelent meg, de abból is kaptunk ízelítőt), de ezeken kívül elővettek olyan régi klasszikusokat, mint a bemutatkozó lemez talán leghatásosabb szerzeménye, a The Dusk Draws Near, és a nagyszerű Flammende Weltről (amivel megszerettem a zenekart annak idején) is megkaptuk a legjobb dalokat. A felállás is kibővült a korábbiakhoz képest, a több mint 10 éve "hű társ" Voxus Imp. (basszusgitár, dobok) mellett hegedű, tangóharmonika, billentyűk és női ének kísérte Henryket. Amennyire vártam ezt a koncertet, annyira megijedtem az első (jó) pár szám alatt, ugyanis a hangzás sajnos nem volt tökéletes, az akusztikus gitár (ami, ugye, ennek a műfajnak az alapja) annyira halk volt, hogy az már az élvezhetőség rovására ment, de szerencsére ez a koncert közepére aztán valamennyire javult, így a végén nem kellett teljesen csalódottan távoznom, de az biztos, hogy ez sokat elvett az élményből, ami azért így is megvolt, de lehetett volna sokkal jobb is. Mindenesetre ez nem a zenekaron múlt, ők teljes mértékben kitettek magukért.
Az est zárása az olasz IANVA osztályrészéül jutott. Ők is egy olyan zenekar, aminél a zenéjük alapján nem igazán érti az ember, hogy miért lettek ehhez a színtérhez sorolva, de ha már így alakult, akkor fogadjuk el ezt és örüljünk is neki, mert új színt hoztak ebbe a közegbe. Eddig minden koncertjük, amit láttam, fantasztikus volt, lemezen sem rosszak, de élőben igazán hatásos, amit csinálnak. Már a felállás is impozáns, akusztikus és klasszikus gitár, basszusgitár, trombita, dobfelszerelés (érdekes módon az este folyamán ötből négy zenekar használta ezt a neofolkban eddig erősen hanyagolt hangszert - de, persze, tudjuk, változnak az idők), tangóharmonika, szintetizátor, férfi és női ének. Élőben is egy az egyben tudják adni azt, amit lemezen, hihetetlen profizmussal és összeszokottsággal csendülnek fel a jól ismert kabaré- és sanzonalapú szerzemények, nagyjából egyenlő arányban válogatva a három eddigi nagylemezről. Hibátlan koncertjük, azt hiszem, minden jelenlévőt meggyőzött, hogy helye van ennek a zenekarnak itt.
További képek a galériában.
