A svéd IN SLAUGHTER NATIVES minden kétséget kizáróan a dark- ritual-symphonic-industrial műfaj (ha van ilyen egyáltalán) egyik úttörője és élharcosa, immáron több mint 25 éve. Jouni Havukainen egy személyben maga a mágus, habár időről időre minimális szinten azért akadnak segítőtársak a misszióban, mégis ő maga egy személyben mindaz, amit ez a klasszis lemezek sorát felvonultató formáció nyújt hosszú idő óta az érdeklődőknek. Durva elektronika, vészjósló kórusok, olykor militáns ütősök, bombasztikus hangzás, szigorú, ámde gyakran a háttérben fortyogó ének (kántálás, mormogás, hörgés) jellemzi a kompozíciókat a kezdetektől fogva, úgy, hogy gyakorlatilag egy ösvényen jár, nincsenek eltévelyedések, stílusát tekintve konokul egy irányba tekintő ez a produkció (a kezdeti időkben bizonyos véleményezők a honi ACTUS csoporttal vetették össze zenei síkon - véleményem szerint mérsékelten megalapozottan, de nem teljesen indokolatlanul), az unalom (esetleg önismétlés) mégsem üti fel a fejét túl gyakran a diszkográfiát áttekintve. Csak csendben jegyzem meg, ehhez azért az is kell, hogy (különösen az eddigi életmű második felét figyelembe véve) a csoportra soha nem volt jellemző a túlzott aktivitás, a felesleges kapkodás, nincs évente lemez, sőt, nem ritka, hogy szokatlanul hosszú idő telik el nélkülözéssel a rajongók számára (az ezt megelőző Resurrection óta például kereken 10 esztendő). Tavaly azonban ismét "friss" kiadvánnyal jelentkezett Joni (habár ez nem egy sorlemez, csupán a Chérie Roi számára készült audio támogatás - az új nagylemez elvileg tavaly év végén jelent volna meg, de azóta sincs hír róla) és annyit máris elárulhatok, aki eddig kedvelte a munkáit, most is elégedetten csettinthet.

A kezdés (Plague Walk My Earth) valami elképesztően eltalált, komótosan kibontakozó, a végére hihetetlen monstrummá fejlődő, középtempós, maga alá temető zenei vihar. Komolyan, az életművet tekintve is szerintem az egyik legjobb Havukainen-szerzemény, ritkán tapasztalható erő és dac feszíti, ezt mindenkinek hallania kell! A folytatásban a Definition Of Being Alive erőszakosan és hidegen örvénylő dark industrial a legszebb hagyományok szerint. Jouni itt sem szaggatja szét a hangszálait, inkább a rá jellemző módon fenyegetően mormog, hörög, természetesen rongyosra effektezett hanggal. Az albumhoz köthető egyetlen negatívum azonban innen jelentkezik (Silent Cold Body), sajnálatos módon ugyanis az erős kezdés után némileg elszürkül az anyag. Jók a dalok, kifogástalanul erősen szólnak, valami plusz mégis hiányzik belőlük. Ha nagyon szigorúan szeretnék fogalmazni, azt is írhatom, hogy tisztes iparos munkává szelídül a Cannula Coma Legio. Többek között a Venereal Comatose: Closed My Eyes például egy lassan, komótosan kibontott dark industrial szerzemény, experimental-ambient felhangokkal. Összességében sem jellemző az albumra a kapkodás, az eltúlzott tempó és az eszeveszett kaszabolás, de az említett szerzemény iskolapéldája a kimért hűvös industrial eleganciának, távolságtartásnak. A korong végéhez közeledve az Ignis Et Scalpello: Angel Meat című szerzeményt kell még kiemelni, ez a darab akár a felülmúlhatatlan Sacrosancts Bleed albumon is megállta volna a helyét, még a forma is hasonlatos az említett műhöz. Fenyegető kórusok, szaggatott ütemek, igazi vészjósló Havukainen-szerzemény. A lemezt záró Three Three Three zajba torkolló gigászi hangzavarként persze messze nem csillapítja az anyag meghallgatásával kiváltott érzelmi vihart, mégis megfelelő lezárás, gyakorlatilag megkönnyebbülésként is felfogható.

Összegezve, a néhány igazán kiemelkedő megoldáson túl a Cannula Coma Legio "csupán" az eddig megszokott magas színvonalat hozzá, meglepetés tehát nincs, de a csalódást még hírből sem ismeri, mindent elsöprő és maga alá temető album, ahogy azt már az IN SLAUGHTER NATIVES esetében megszokhattuk. Az anyag első körben 1000 példányra limitálva jelent meg 6 paneles borítóval.

www.cycliclaw.com

A 2001-es Those Who Do Not Remember The Past Are Condemned To Repeat It címmel felvértezett debütáló korong óta többé-kevésbé megérdemelt módon a martial industrial szcéna egyik kiemelt reprezentánsa a Henryk Nordvargr Björkk által irányított svéd TOROIDH. Számos kiadvánnyal a tarsolyukban (Kamrad Nordvargr a most tárgyalt formáción túl is szinte ontja magából a megjelenéseket, sajnálatos módon roppantul hullámzó színvonalon, az értékelhetetlenül feleslegestől az egészen kiemelkedőig téve teljessé a kínálatot), jelentősebb ismertségre, elismertségre téve szert. A TOROIDH a Nordvargr-projekteket vizsgálva feltétlenül az egyik "leginkább zenei" megoldás és ez az esetek többségében feltétlenül pozitív irányba lendíti a mérleg nyelvét. A militáns ütemek és archív bejátszások, az itt-ott felbukkanó akusztikus gitár, a karcosan élénk zajok érdekes és értékes elegyet eredményeznek többnyire, sajnos azonban akad ellenpélda is a diszkográfiában. A TOROIDH esetében bevallottan kiemelt inspiráció a múltba tekintés, különösen igaz ez az első és második világháborúra, illetve az ezekhez köthető szimbólumokra, melyeket az alkotó kíméletlenül fel is használ a zenébe ágyazva, illetve a kiadványok illusztrálása által. Kézzel fogható megjelenéssel 2009-ben jelentkezett legutóbb a csoport, így az érdeklődők felfokozott izgalmak közepette vehették kézbe tavaly ezt a (kissé talán túlságosan) rövidre sikerült korongot.

A címadó Alliance Proditorum egy minden ízében régi vágású harci dal, a már megszokott fegyverzettel felvértezve. Egyszerű, minimalista dallammal megáldott orgona, puritán, de kérlelhetetlenül dörömbölő dob, effektek, szalagbejátszások, minden, ami kell. Nem rossz, de messze nem is kiemelkedő. A LES JOYAUX DE LA PRINCESSE vagy a (korai) DER BLUTHARSCH produkált ehhez hasonlatos kompozíciókat. A "B" oldalra került Adjö ellenben az arcpirító ostobaság klasszikus példája. Egy beloopolt vonós hangminta (ha nagyon jóindulatú akarok lenni, akkor dallam) szól közel 3 percen keresztül, bakelitsercegéssel bőségesen nyakon öntve. Az ismertebb előadók közül többek között Albin Julius próbálkozott effajta alibi megoldásokkal korábban, megjegyzem, számomra hihetetlen, hogy ezt bárki is képes önálló, saját címkével felruházni.

Summázva a tapasztalataimat meg kell jegyeznem, hogy 5 év tetszhalott állapot után el sem tudom képzelni, mi volt az elsődleges inspiráció eme kiadvány kapcsán (aki az anyagi javakra tippel, az szerintem téved, a rendkívül alacsony példányszám okán), valamint ha már új kiadványra szánta el magát, esetleg vehette volna a fáradtságot a svéd mágus, hogy valami igazán értékelhető és izgalmas produkcióval rukkoljon elő. Az esetleges fricska lehetőségét a jelenlegi zenei kínálat, illetve az elszánt rajongók felé (miszerint manapság bármilyen vackot le lehet nyomni a süketek és idióták torkán) ez esetben határozottan próbálom mellőzni. 99 példányos fekete regular és 20 példányos zöld "mailorder exclusive edition" verzió került forgalomba, de már csak aukciós oldalakon szerezhető be.

Ismét eltelt egy WGT. Ismét sok zenekart láttunk, sok jót, sok kevésbé érdekeset is. A korábbiaktól eltérően most úgy döntöttem, hogy nem számolok be kronologikusan minden eseményről, minden egyes koncertről, csak amiről éppen eszembe jut valami, amiről van mit mondanom. Aztán lehet, hogy a beszámolónak lesz még folytatása, ha eszembe jut valami a most kimaradtakról, de ezt nem ígérhetem biztosra. Az alábbiakban szó esik a pénteki nap néhány fellépőjéről a Volkspalast kupolaterméből és kantinjából, pár szombati koncertről a Altes Landratsamtból, valamint a hétfői napról, megint csak a Volkspalastból.

Hat esztendővel a Fucking Whore Society után idén új sorlemezzel jelentkezik Markus Pesonen és a KARJALAN SISSIT (2013-ban azért volt még egy 7"EP is Viinaa Pitää Juua címmel). Az elmúlt években maga Markus is gyakran megkérdőjelezte a formáció létjogosultságát és érte néhány támadás is a csoportot a színtéren belülről és kívülről egyaránt, de az új korongon friss erővel, még dühösebben (alkoholgőzben még inkább megmerítkezve) támad a KARJALAN SISSIT. Keserűbb, agresszívebb és roppant intenzív - vélekedik Markus az új albumról. A kanadai Cyclic Law ezúttal a német Tesco Organisation és a Total Black segítségével szabadítja a világra ... Want You Dead címmel ezt az újabb arcul csapást, első körben jön a CD 4 paneles digipak formátumban, 1000 példányra limitálva, de rögtön utána érkezik a bakelit korong is (a hírek szerint bónusz felvétel nélkül, 8 dal 42 percben), két különböző verzióban, összesen 400 példányban, az előrendeléseket március 28-tól fogadja a kanadai kiadó.

www.cycliclaw.com

Idén 15 esztendős a jelenkori dark ambient egyik prominens képviselője, a Pär Boström irányította svéd KAMMARHEIT. A jeles esemény alkalmából március 28-tól már előrendelhető egy 6 CD-ből álló gyűjteményes anyag "Unearthed 2000-2002" címmel, amely számos érdekességet rejt magában a korai évekre fókuszálva. Az eddig még hivatalosan nem publikált felvételek többsége ugyan némi kozmetikázáson esett át utólag, de az adott kor hangulata, illetve a csoport fejlődésgörbéje így is tökéletesen nyomon követhető a felvételek által. A kezdeti szárnypróbálgatásokat, majd az egyre letisztultabb műveket aprólékos gondossággal mutatja be a kiadvány a Shockwork címre keresztelt "debütáló" anyagtól kezdve, egészen a hivatalos bemutatkozásig, az Asleep And Well Hidden albumot megelőző időkig, így ezek az eddig szűk rétegben elhintett kiadványok most hozzáférhetővé válnak minden rajongó számára. A 800 példányos kiadvány 12 oldalas booklettel, könyvszerű csomagolásban igazán impozáns látványt nyújt, érdemes lesz tehát beszerezni.

www.cycliclaw.com

Az alábbiakban az általam a hazai indusztriális szcéna zászlóshajójának tartott REMETE formáció főnökétől kapunk első kézből információkat a születőfélben lévő új kiadvány kapcsán.

A Death in June után nem sokkal ismét egy örömteli "körön kívüli" szervezés, bár most kicsit nehezebb eldönteni, hogy mi is a "kör", és mi a "kívül" meg a "belül". A New York-i Cult of Youth ugyan egyértelműen neofolk zenekarként kezdte a kétezres évek közepén, akkor még Sean Ragon volt egy személyben felelős mindenért, korai, nem rossz, de nem is túlságosan kiemelkedő felvételeit különféle kiadók adták ki vinilen, amivel már elért egyfajta ismertséget, népszerűséget, az igazi áttörést viszont 2011-ben, a szintén New York-i Sacred Bones kiadónál megjelentett, első komolyabb, már valódi zenekarként készített cím nélküli nagylemez hozta el neki, nem csak neofolk körökben. A folkos akusztikus gitárokat erőteljes, post-punkos basszusgitár és dob egészíti ki, mindezen összetevők nagyszerű dalokká állnak össze. A következő két albumon nem sikerült túlszárnyalni az első lemez zsenialitását, már kicsit egyenetlenebb a színvonal, de csak az erős kezdéshez, az elvárásokhoz képest, önmagukban azok is remek anyagok, több erős szerzeménnyel.
Hosszúra nyúlt, zsúfolt Európa-turnéjuk (28 koncert egy hónap alatt) során március 10-én érnek Budapestre, amikor is a Roham Bárban lépnek fel a Küss Mich szervezésében, a Der Tanz és a Padkarosda zenekarok társaságában. Mindez igen kedvező, 1000 forintos belépő ellenében – kihagyhatatlan ajánlat.

A történelem megelevenedik... A napokban jelent meg két elképesztően impozáns dobozban az ausztrál (és összességében a globális) indusztriális szcéna egyik bástyájának számító SPK csoport gyűjteményes anyaga a görög Therapeutic / Adverse Recordings gondozásában, Working Cycle Transmission címmel. Az 5 LP + 10" MLP és 5 LP + 2 x 10" MLP kiszerelésben útjára bocsátott kiadványokon 80-as évekből származó, meglepően jó hangminőséggel bíró koncertfelvételeket, illetve 3 tétel által 1982-es exkluzív stúdióban rögzített szerzeményeket hallgathatnak meg a szerencsések. A szemet gyönyörködtető csomagok félhivatalos minőségükben is abszolút megérik a rájuk fordított összeget (80 és 100 euró között mozog az áruk), feltétlenül ajánlott darabok, szerintem.

Gondolom David Tibet számára roppant terhes (de az is lehet, hogy tévedek, és magasról tesz az egészre, maximum csak mulat rajta), hogy a legtöbb fórumon a rajongók unos-untalan a "hőskorszakot" (kb. a Black Ships... albumig, de inkább csak a Sleep Has His House-t emlegetik sokan) sírják vissza, viszont véleményem szerint ez messze nem alaptalan. Az alapművek egész sorát alkotó, stílusokon messze túlmutató és azok felett átívelő albumok sokasága által a rajongók soha nem múló érdeklődése ugyan kissé talán már megkopott, de még most is esemény egy-egy újabb album csatasorba rendezése, így van ez jelen kritikám tárgyával is, amely ugyan ismét csak nem lesz a szívem csücske, de azért a kukába sem kerülhet egyértelműen. David egyik alapvető jellemvonása (sokak szerint rejtett hiányossága) a szerteágazóan zavaros, "mindenből egy kicsit" összefonódása. Jól megvan nála egy nagy olvasztótégelyben a tantrikus buddhizmus, a crowleyanus eszmék, kereszténység, okkultizmus és még sorolhatnám. Ezek a kicsapongások természetesen a CURRENT 93 szövegvilágában a megfelelő módon le is csapódnak, bizonyos körökben nem kis derültséget okozva, habár volt idő, amikor Davidet (illetve magát a csoportot is) gyakorlatilag a megtestesült gonoszsággal azonosították több fórumon. Volt, aki metafizikai igazságokat keresett a sorok között, sokan használták ideológiai iránytűként a csoportot, és voltak, akik mindössze a zenét figyelték és a gyakorta sületlenségektől hemzsegő maszlagot gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták. Én magam is ez utóbbi csoportba sorolom magam, habár azt el kell ismernem, hogy van egyfajta mágia, ami így is megérint a CURRENT 93 munkássága kapcsán, és az elmúlt kb. 10 évben David ideológiai bakugrásai is mintha egy kissé háttérbe szorultak volna, továbbá a dp-motiv zenei oldal, és az ezen túli szellemi háttér közvetítése, magyarázása, véleményezése nem tartozik a profilunkba, még ha alkalmanként futólag érintjük is azt. David Malajziában született és ott is nőtt fel, majd néhány éven belül végleg Angliába költözött és ott rögtön beszippantotta az a zenei, kulturális és vallási katyvasz, amely az akkori és ottani spirituálisnak vélt underground színteret jól jellemezte. A kezdeti experimentális albumok után "valódi" zenészeket toborzott és klasszis kiadványok egész sorát (Island, Thunder Perfect Mind, Of Ruine Or Some Blazing Starre, Tamlin, All The Pretty Little Horses, Lucifer Over London stb.) jelentette meg, majd némi kísérletezgetés után a szélrózsa minden irányába távoztak az addig többé-kevésbé stabilan a csoport gerincét alkotó zenészek, és David szinte lemezről-lemezre változó felállásban rögzítette a felvételeket (a kép teljessé tételéhez azt is meg kell jegyeznem, hogy hősünk gyakorlatilag antizenész, bevallottan teljesen béna a hangszerkezelés bármely területén).

Aktuális értékelésem tárgya a tavalyi évben megjelent I Am The Last Of All The Field That Fell címmel ellátott korong kb. olyan, mintha Angelo Badalamenti eddig fel nem használt ötleteit gyűjtötte volna egy csokorba David, hogy fele részben amatőr, a hangszerekkel még csak ismerkedő zenészpalántákkal, másodrészben már vén csont "mindent látott" öreg rókákkal (lásd például John Zorn szaxofonmágus) játszassa fel a korong zenei anyagát. Komolyan, nem ritkán kísérleti free jazzbe hajló improvizációs orgiákkal kell szembesülnünk (például a két részre bontott Those Flowers Grew - Stone Witness I), hogy utána egy tipikusabb zongorás merengés következzen (Kings And Things) az indulatokat némileg lecsillapítva, természetesen csupán átmenetileg, hiszen a kezdeti álmoskás téma végül itt is diszkrét hangorkánba torkollik, David érzelemtől fűtött hangjával koronázva meg. A With The Dromedaries továbbra is a zongorára épül, egyértelműen a kiadvány egyik csúcspontját jelenti számomra. A véleményem szerint nem kicsit túlértékelt Antony Hegarty (habár az I Am A Bird Now lemez nem volt rossz) ismét szerepet kapott a lemezen, de számomra az ő hangja többnyire inkább viszolygást keltő, nincs ez másképp most sem. A Stone Witness II második részében elhangzó Why Did The Fox Bark? jelenti szerintem a lemez abszolút ékességét. A zajos előjátékból egy nagyon szép, zongorára épülő darab kerekedik ki, amely akár a Soft Black Stars album egyik lemaradt szerzeménye is lehetne, a hangulatát tekintve. Az I Remember The Berlin Boys zeneileg egy önfeledten vidám táncra késztető szerzemény, szövegét tekintve azonban már messze nem vagyok ennyire lelkes, természetesen. Összességében szerintem túl sok újdonsággal nem szolgál lényegében ez a korong sem, mindössze kijött egy újabb (talán picit felesleges) album. Aki szereti a legújabbkori CURRENT 93 kiadványokat, az megveheti ezt is nyugodt szívvel, én azonban maradok inkább a klasszikus korongok társaságában, azokat mindig jó szívvel veszem le a polcról.

Idén immáron 10 esztendős a Békéscsabáról indult neofolk-industrial LARRNAKH zenekar. Ebből az alkalomból kerül hamarosan kiadásra egy a jubileumot illő módon köszöntő 7"EP, amelyen egy múltidéző, újra rögzített korai szerzemény és egy vadonatúj, a jövőbe mutató felvétel kap szerepet. A korong 110 példányra limitálva kerül kiadásra a Far From... és a Steinklang Industries összefogásában, a hivatalos megjelenés 2015. májusában várható.

Az idei tavasz, úgy tűnik, régóta várt csapást tartogat a svéd mizantróp-sátánista-zajőrült-indusztrialista trió (nem is olyan ritkán hasonló paraméterekkel bíró) híveinek. 2011 márciusában Londonban egy Cold Spring kiadós jubileum alkalmából állt színpadra a jeles csapat (Nordvargr, Drakh és Ulvtharm), hogy koncertet adjanak, mi több, a produkciót rögzítsék is, majd röpke 4 év múlva meg is jelentessék. A Hekatomb névre kersztelt korong első körben 6 paneles, 14 "dalt" szűk 60 percben magába foglaló digipak CD alakjában ölt testet Justin cége által, de komoly meglepetést jelentene, ha itt meg is állna az angol kultkiadó. A jelenleg még nem teljesen hivatalos megjelenési dátum március 2.

 WGT-s képgalériánk harmadik, befejező részében a hétfői nap dark ambient/industrial fellépői vonulnak fel a Volkspalast kupolacsarnokából és kantinjából.

Elöljáróban le kell szögeznem, azt gondolom, hogy többnyire nincs könnyű dolga a jóindulatú (mi több, jó szándékú) tollforgatónak, klaviatúrakoptatónak, ha kísérleti zajjal fűszerezett dark ambient lemezről kell hosszasan értekeznie, esetleg méltatnia. Az effajta hangulatfestő zenék gyakorta nagyszerű építőkockái például filmeknek, esetleg kiállításoknak és egyéb audiovizuális mutatványoknak, ahol kép és hang olvad egybe, jó esetben a megfelelő ízléssel, de némileg nehéz róla hosszasan értekezni úgy, hogy ne fulladjon az önismétlés tengerébe, illetve ne váljon szárazzá, oktatóanyag-hangulatúvá. Hosszan kitartott hangok, 20 Hz közeli morajlások, fémes csattanások, váratlan sercegések és még sorolhatnám a végtelenségig a műfaj kelléktárát. A Lutz Rach által irányított THO-SO-AA ismert és elismert név az industrial-ambient szcénán belül, a 90-es évek közepe óta készíti lemezeit töretlen elszántsággal, olykor diszkréten kollaborál is, többnyire már bejáratott nevekkel (lásd például Wilhelm Herich, de dolgozott már a :GOLGATHA: zenekarral is), így nem is annyira meglepő, hogy kb. 5 éve a német Tesco Organisation egyengeti az útját, ha kiadványairól van szó. Korábban a szintén nem kis népszerűségnek örvendő Art Konkret istállójához tartozott a csoport. A Sleeping Explorer már a hetedik nagylemez, nekem tetszik is (minél többet hallgatom, annál jobban), de ez az a fajta zene, amit inkább "csak" hallgatni kell, írni róla elég nehéz, és gyakorlatilag nincs is rá szükség, a zene eladja önmagát.

A kiadó szerint a germán Asmus Tietchens óta nem közelített ennyire hitelesen senki az absztrakt zaj és a legmélyebb ambient felé, mint a THO-SO-AA, ez számomra költői túlzás, de ugye a kiadónak az a dolga, hogy eladja a portékát, még azon az áron is, ha olykor orbitális marhaságokkal igyekszik pénztárcanyitogatásra bírni a gyanútlan érdeklődőket. Nos, jelen esetben azért annyira nem vészes a helyzet, a Sleeping Explorer ugyanis egy nagyon jó lemez, de azt le kell szögeznem, véleményem szerint messze nem korszakalkotó vagy kirívóan különleges, nem hoz semmi újat a zene világába, de nem is mindig kell, azt hiszem. A már jól ismert panelekből építkezik (megjegyzem, határozottan ügyesen) ennek ellenére hosszasan sorolhatnám a műfajon belül azokat az előadókat, akik szerintem érdekesebb, jobb, ízlésesebb anyagokat tettek/tesznek le az asztalra, a múltból és a jelenből vegyesen, a teljesség igénye nélkül én azért messze többre tartom a LUSTMORD, MUSLIMGAUZE, TROUM csoportokat például. A THO-SO-AA itt tárgyalt dupla lemeze egy kellemes hallgatnivaló, de messze nem kötelező a beszerzése. A koncepció az album címe alapján nem meglepő módon az alvás és különböző aspektusai, valamint a közben gyűjtött és tapasztalt élmények összegzése. Nekem ez egy kicsit kusza így, és nem is tudom, mennyire hiteles (már anno a Nordvargr-féle Sleep Therapy anyagot is erősen szemfényvesztésnek éreztem), de szerintem nem is ez számít igazán, hanem az, hogy kellemes hallgatnivaló (az Xplrr 4 például kivételesen szép darab, valódi gyöngyszem) és az átlag dark ambient mezőnyből azért mégiscsak ki lehet emelni. Aki esetleg megveszi, csalódni biztosan nem fog, ám ha kihagyja, akkor sem történik semmi helyrehozhatatlan hiba.

A Sol Invictus "középső” korszakának talán legjobb lemeze, az In The Rain 2015-ben ünnepli megjelenésének huszadik évfordulóját. Ebből az alkalomból a zenekar az idei lipcsei Wave Gotik Treffenen előadja a teljes lemezt, Jo Quail csellista közreműködésével, valamint gitárosként visszatér Clive Giblin (Alternative TV) is, aki a The Blade lemez idején már játszott a Sol Invictusban. Kétségkívül izgalmas eseménynek ígérkezik.

A klasszikus neofolk második hullámának egyik ma is aktív és egyben legjelentősebb csoportjának tartom a német SONNE HAGAL zenekart, ennek megfelelően a dp-motiv segítségével próbáljuk is megfelelő módon támogatni a hazai népszerűsítésüket. A több mint 15 éve létező formáció kiadványok egész sorát tudhatja magáénak, ennek ellenére az Ockerwasser mindössze csupán a harmadik sorlemez, de személyes véleményem szerint az átlagban többé-kevésbé 5 évente megjelentetett albumok közé elszórt kislemezek, mini albumok, közös anyagok (továbbá a ritkán adagolt, ámde eseményszámba menő koncertek) így is folyamatosan Oliveren és zenekarán tartják a figyelmet, megfelelő ízléssel és minőségben. Személyes favoritjaim a bemutatkozó Helfahrt korong, illetve a 2005-ben megjelentetett Nidar mini album (valamint az Only Echoes Remain címmel felvértezett koncertlemez), de általánosságban és összességében is roppant szimpatikus a csendben, mégis elhivatottan dolgozó, minden felesleges felhajtást nélkülöző mentalitás, ami egyértelműen a csoport egyik védjegye.

Felütésként a The Shapes Of Things To Come szól, káprázatosan eltalált nyitány, a puritán, de érzelemgazdag neofolk zene alfája és omegája, egyszerűen képtelenség szavakba önteni, amit ez a dal a zene nyelvén megfogalmaz, már az első meghallgatásnál magával ragadott. Kiváló szerzemény, melynek értékét csak tovább növeli, hogy vendégként Kim Larsen és Matthias Krause is felbukkan a dalban, némi háttérvokál által. Az ezt követő Morpheus a Blake-rajongó Bo Rande trombitájával indít, az ORDO EQUITUM SOLIS formációból ismerős Leithana énekével és a szokásos gitáros akkordozással. Csodálatosan szép darab, Oliver hangja ugyan itt egy kissé háttérbe szorul, de ez semmi problémát nem jelent, egyértelmű szándékosságot gyanítok ennek okán az alkotók részéről. Sajnálatos módon azonban az Of Dissembling Wordstől kezdve némi színvonalbeli romlás, hanyatlás tapasztalható a dalokat tekintve. Kicsit olyan íze van, mintha az első két dalban lett volna elsütve minden puskapor, és a lemez hátralévő részében egyfajta töltelékdalok kaptak volna szerepet. A félreértések elkerülése érdekében hangsúlyoznom kell, hogy nem rosszak ezek a dalok (a neofolk színtér 99 százaléka a fél karját adná, hogy ehhez hasonlatos "gyengébb darabokat" komponálhasson), csupán a SONNE HAGAL mércéjével kissé ötlettelennek tűnnek, nincs bennük fantázia, talán úgy írhatnám le, hogy tisztességes iparosmunkák, az isteni szikra nélkül. Ezúttal is felbukkannak a csoportra jellemző megoldások - effektezett gitárok, zajos betétek, néhol kissé stílusidegen megoldások, mechanikus ütemek stb. Tipikus német neofolk az After The Rain, talán még itt (illetve a hangulatos gitárbontásokra épülő Black Spring esetében) érezni az albumot indító varázs bizsergető érzését, de egy hangyabokányival azért elmarad még így is a Shapes/Morpheus párostól. Méltóságteljes visszafogottsággal csordogálnak a dalok, ahogy azt már a SONNE HAGAL esetében megszokhattuk, nincs is velük komolyabb hiba (lehet, hogy többszöri meghallgatás szükségeltetik), de azért 50 perc nekem ezúttal egy kicsit soknak bizonyult, legalább két dalt szerintem minimum lehagyhatott volna Oliver a korongról (a kommentek közé jöhetnek a tippek, hogy melyik két dalra gondoltam - úgysem tippel majd senki, vagy maximum esetleg B, de neki meg lehet, hogy egészen más a véleménye és szőröstül-bőröstül tetszik neki az Ockerwasser). A Silence egy a címének megfelelő darab, Bo Rande itt is remekel, ilyen szívfacsaró módon megszólaló trombitát eddig csak a DEATH IN JUNE korai albumain lehetett hallani, igaz ott néha szintetizátor által megszólaltatva.

Összességében az Ockerwasser egy nagyszerű album, mindössze az vet rá némi halvány árnyékot, hogy még ennél is többet vártam tőle (én kis telhetetlen), de a kortárs neofolk mezőnyből így is magasan kiemelkedik, további plusz pont, hogy ugyan részben Koppenhágában (valamint a tengerentúli New York városában) készült a felvétel, a "mindenhol ott vagyok és szerepelek ha kell, ha nem" Thomas Bojden még a stúdió közelébe sem lett engedve.

Az album három különböző verzióban (CD, CD + LP, CD + blue LP 250 példányban) látott napvilágot, mindhárom verzión ugyanazzal a 11 dallal, bónusz felvétel tehát ezúttal nincs.