Hosszas várakozás után a napokban végre megjelent a svéd ARDITI Imposing Elitism című albuma CD és vinil formájában is. A tavalyi kazettás megjelenés (erről írtunk már korábban) után most digipak CD és fekete, illetve aranyszínű vinil korongokon (mindkét változatból 250 példány készült, amelyek által minden vásárló letöltési kód birtokába is jut) kapható ez az igazán impozáns kiadvány. 

Ezen kívül megújult és erőteljesen kibővült a csoport honlapja is, jelentős mértékben informatívabbá vált, illetve a különböző merch-termékek is sokkal könnyebben és gyorsabban lesznek beszerezhetőek, közvetlenül a zenekartól, egy online shop segítségével. 

A május folyamán piacra dobott jubileumi LARRNAKH 7"EP után a Far From... Records ezúttal az amerikai ET NIHIL zenekar erősen korlátozott példányszámos, minimál dizájnos "sigil" mintás pólójával jelentkezik. Az 50 darabra limitált póló hivatalosan az októberi, Lipcsében megrendezésre kerülő Runes+Men fesztiválra fog megjelenni, de az előrendelések már most leadhatóak, méret megjelöléssel - M, L és XL - a kiadó címén. 

Ha a svéd ARDITI friss kiadvánnyal jelentkezik, az nálam feltétel nélkül a pénztárca után való kapkodást jelenti, ám ezúttal nem várt akadályokba ütköztem, erről azonban majd egy kicsit bővebben a konklúziónál. 

A korong "A" oldalán hallható címadó March For The Gods egy sztenderdnek mondható ARDITI szerzemény, feszes dobokra felépülő dal, kicsit az Imposing Elitism (vajon meddig kell még várni a kazettán túli megjelenésekre?) árnyékában. Semmi meglepetés, egyszerűen csak a megszokott, stabil színvonal. A "B" oldalon a Natural Principles sem tartogat semmilyen váratlan megoldást, a svéd duó kislemezeire jellemző módon ezúttal is egy szokásosnak mondható töltelék dalt hallgathatunk meg, archív felvételekkel, katona zenével, ezúttal formailag egy kissé árnyaltabban ugyan, mindeközben némileg feszesebb és komorabb hatást váltva ki, mint például a Reinforce esetében. 

A felvételek 2011 és 2014 között készültek és a vokálok terén a LEIDUNGR formációból ismert P. Stahl segítette ki hőseinket. A korong három különböző, egységesen szemet gyönyörködtető, elképesztően igényes verzióban látta meg a csataterek véres poklát (75 példány átlátszó korong, 25 példány átlátszó korong áttetszően szürkés mintázattal, illetve 100 szürke példány), de az alacsony példányszám ellenére még mindig viszonylag egyszerűen beszerezhető, itt azonban muszáj egy kisebb kitérőt tennem. A kiadó, nevezetesen a Neuropa abszolút passzivitása a megrendelőkkel szemben döbbenetes, én például konkrétan a német Tesco Organisation listájáról vettem meg, mivel a belga cég egyszerűen nem reagált a megkeresésemre, de mástól is hallottam erre panaszt. 

A spanyol Sangre de Muerdago aktuális európai turnéjának első részében Közép-Kelet-Európát veszi célba, melynek keretében Magyarországra is elérnek, augusztus 18-án Budapesten, a Gólyában, 19-én Szegeden, a Jazz Kocsmában lépnek fel.
A zenekar ügyesen egyensúlyoz a pogány folk, az ethereal és a neofolk/darkfolk határán, mindegyikből a legjobb részeket magába olvasztva, mindezt szűkebb szülőföldjük, Galícia népzenéjével fűszerezve. A koncerteken tisztán akusztikusan játszanak (akusztikus gitárok, fúvósok, vonósok, egyéb hangszerek), gyakran hangosítás nélkül, ami tökéletesen illik dalaik meghitt hangulatához. Legújabb lemezük, az O Camiño das Mans Valeiras anyagát mutatják be, de valószínűleg/remélhetőleg játszanak dalokat a Novemtree-vel közös nagyszerű splitlemezről, a Braided Pathsról is.

A dán Thomas Bojden irányítása alatt álló DIE WEISSE ROSE a martial industrial egyik leginkább ellentmondásos csoportja számomra, ha szigorúan a zenére összpontosítunk. Más a helyzet, ha Thomas személyiségét vesszük górcső alá, de ez jelen esetben sokad angú szempont, lépjünk is túl rajta. Jelen voltam Koppenhágában a - Thomas szerint lényegében bemutatkozó attrakcióként is felfogható - kezdeti lépésként funkcionáló, kérdőjelek sokaságát felhalmozó egyik első megmérettetésnél és azóta is több-kevesebb lelkesedéssel követem kiadványaikat, melyek azért - valljuk be férfiasan - igen eklektikus képet és hullámzó minőséget közvetítenek az érdeklődők felé. A csoport műfaj iránti elkötelezettsége kétség kívül megkérdőjelezhetetlen (a zenekar kis túlzással egy neofolk "all star" átjáróházként is funkcionál koncerteken), elszántságuk és kitartásuk nyilvánvaló, ellenben a kreativitás nem ritkán hiány ebben a felemás kelléktárban. A rövid kritikám tárgyát képező Kyrie Eleison kislemez esetében sincs ez másként, sajnálatos módon.

Az "A" oldalon található címadó kompozíció a címe alapján már ismerős volt számomra a szintén nem túl meggyőző Treue Um Treue korongról. A hosszában kissé terjengősnek tűnő szerzemény nagyrészt archív felvételekre, hangmintákra, diszkrét vonósokra és a dal közepétől berobbanó harcias dobolásra épül, továbbá természetesen Thomas magabiztosnak szánt szövegmondására, de ez alkalommal valahogy (ismét) nem sikerült megragadni a lényeget. Nem rossz a dal, csak nekem egy kissé túl terjengős és nem megfelelően szűrt. Tematikáját tekintve a (Black) Birds Of Passage is ezt az utat követi, csak itt a vonósok több teret követelnek maguknak és a már az első pillanattól jelen lévő dobolás szellősebb egy kicsit. Thomas hangja a felvételeknél már megszokott szenvetlen narráció, élőben sokkal hatásosabban adja elő mindezt. Ez a dal igen hirtelen és váratlanul ér véget, de ez nem annyira zavaró, éppen elég is belőle ez a közel 5 perc.

A kislemez 3 különböző verzióban jelent meg (25 példány a zöld-fehér-bronz, 75 példány a zöld, és 100 példány a bronz korongokból), egy igen stílusos Yukio Mishima idézettel illusztrálva.

Röviden összefoglalva a lényeget, a kiadvány exkluzivitása illetve impozáns megjelenése szerintem messze nem áll arányban a barázdákba préselt zenével, sajnos.

Fotógalériánk befejező részében a vasárnapi fellépők következnek a Schauspielhaus színházterméből.

Keresem a méltató jelzőket, de azt hiszem, alapvetően felesleges... Ismét egy legendás formáció a dp-motiv oldalán, ezúttal hazai terepről, igazi sokat próbált zenei kalandorokkal a HIDEG RONCS fegyverzetében. A történelem ezúttal is megelevenedik...

- A HIDEG RONCS 17 év után 2014 áprilisában lépett ismét a nyilvánosság elé egy koncert formájában. Mi történt a 97-es Orczy kert-beli előadás óta a csoporttal és személy szerint veletek?

- Misi: A zenekar pihent, valószínűleg azt hittük, hogy vége, a múltunk része – és ha mégoly jelentős része is, de már nem tudunk hozzányúlni. Mint az ábra is mutatja, ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Sok éve egyszer már felmerült bennünk Brocival, hogy újra elő kellene venni, de igazán 2013-ban jött elő. Broci megkeresett, hogy vannak elektronikus ötletei, alapjai, olyan vázak, amikre jó lenne valami organikusat építeni, és ha van ötletem, nézzük meg. A többit tudod, ezt meséltem neked a Blixa-koncert előtt, és te meg is vetted a produkciót a 2014-es tavaszi fesztiválodra. Ezt ezúton is köszönjük! A felkészülési hónapok, az új dalok és a koncert megadta azt a lökést, ami tényleg életet lehelt öreg csontjainkba. Én személy szerint 1997 után a családdal foglalkoztam elsősorban, melóilag pedig maradtam még egészen olyan 2011-ig a zeneiparban mint kiadói munkatárs, gyártásvezető, kereskedelmi akármi és szervező, és volt pár zenekarom is, azóta pedig szociális munkás vagyok egy nappali melegedőben.

- Broci: Én még megfordultam a TROTTEL zenekarban, ennek 97-ben lett vége. Aztán lehúztam a rolót. Egzisztenciálisan hoztam pár olyan döntést, aminek a vége komoly padlófogás lett. Mikor belekóstoltam a hajléktalanságba, esett le a tantusz, hogy vagy elkezdem komolyan venni az életet, vagy itt a vége. Megkerestem a dolgok végét. Nem kellett volna. Munkahelyek, vállalkozások, személyes sikerek és még pár hullámvölgy. Megismerkedtem a későbbi feleségemmel. Ő tanító, vele nagyon fontos kapocs a zene. A diplomamunkáját Bartókról írta, régebben kórista volt. Mellette a zenehallgatási szokásaim teljesen visszarendeződtek az underground előtti időszakra (leszámítva pop-rock kocsirádió vonalat). Klasszikus és XX. sz.-i kortárs zene, jazz, kis népzene (inkább a karcosabb, terepen gyűjtött fajtából), és mindenféle kísérleti, besorolhatatlan crossover dolog. Pl. a kommersz techno, szórakoztató elektronikusok, az etno teljesen elkerült. Szóval: két gyönyörű jó fej gyerkőc, a fiam és a lányom a legjobb dolog, ami történhetett velem. 15 évig csak a fejemben „szóltak a hangok“. Aztán a visszatérés is kalandos lett. Azt hiszem, 2012-ben kezdett újra foglalkoztatni, hogy kéne hangszer a kezembe. A gyerekek nőttek, lazult az élet, a pénz sem kenyérre kellett már, úgy éreztem, kiereszthetem a kis hangokat a fejemből, kicsit szaladgálni. Karácsonyra megleptem magam egy erősítővel és egy gitárral. Erre szilveszterkor elmentünk barátommal mászni a Pilisbe és eltörtem az ujjam. Nehezen gyógyult, azóta is fáj néha és csálé. „Nnna“, mondom a gipszes kezemmel, „itt az eleje és vége a zenélgetésnek“. Azután ránéztem a számítógépre az asztalon. Hát így kezdtem először elektronikus cuccokat írni. Majd jöttek a szintik, vasak. Ebből lett Juhász Palival (aka PaxTibi), aki rengeteget segített az indulásban és azóta is, a Live Animal TRANSPORT nevű live act duó. Közben összefutottam Misivel, aki akkor a MÖRÖN-t nyomta, és mutogattam a dolgaimat. Majd jött a felkérés tőled, amiért örök hála. Igazán egy kikötésem volt, hogy új számokat írjunk. Egy teljesen mai programot akartam, amiben mindkettőnk elmúlt évei is beleszűrődnek. Nagyon jó érzés, hogy az új anyag élő lett, próbáról próbára, koncertről koncertre csiszolódik, mozog.

Képgalériánk második részében a szombati nap fellépői láthatók az Altes Landratsamtból.

Mindenféle külön kommentár nélkül jöjjenek a 2015-ös lipcsei Wave Gotik Treffen első napjának képei, a Volkspalast két terméből. Riesenberger Mónika felvételei.

Túl sok jóval nem tud szolgálni nekünk a WGT az újonnan bejelentett nevek tekintetében, de azért akad egy-két számunkra is érdekes fellépő. Itt lesz pl. Peter Bjärgö újra aktív martial industrial projektje, a Sophia, mely a készülő új lemezéről is mutat be számokat, természetesen régi kedvencek kíséretében. Egy újabb amerikai neofolk zenekart is a fellépők között köszönthetünk az In Ruin személyében. Az olasz Kirlian Camera kétszer is fellép, ebből az egyik műsort a korai műveknek szentelik, amely talán megmutatja majd, miért tekintik ehhez a színtérhez is tartozónak a zenekart. Világpremierként tiszteletét teszi a keresztény industrial alapvetése, a Blackhouse is. Az említetteken kívül egy-két helyen bele lehet futni olyan stílusú zenekarokba, amelyek számunkra is érdekesek lehetnek (pl. neoclassical, dark ambient), de idén ezek száma nem túl jelentős (szemben mondjuk a tavalyi évvel), meg úgy összességében is kevesebb fellépővel kell beérnünk az elmúlt évekhez viszonyítva. De remélhetőleg amit kapunk, az kárpótol majd minőségével, enyhít a mennyiségi hiányon. (A Death in Rome paródiazenekarról pedig szándékosan nem írtunk. Aztán ki tudja, lehet, hogy ők okozzák a legkellemesebb meglepetést. Mindenképp beszámolunk róla majd.)

A 2010-es Bannwald albummal kedveltem meg igazán az APOPTOSE csoportot, hiszen az a korong rendkívül tetszetősnek és hatásosnak bizonyult számomra, azóta is örömmel veszem le a polcról, hogy néhanapján meghallgassam. Nem kezelem kiemelt kedvencként a zenekart, egyszerűen csak kellemes néha elővenni a kiadványaikat, és korábban rendre képesek voltak megújulni és izgalmas megoldásokkal előrukkolni a dark ambient ösvényén maradva.

Ami már a korong első meghallgatása után nyilvánvalóvá válik az az, hogy az eddigi ritual-dark ambient elemek mellé felsorakoztak különböző popzenei megoldások és hangulati elemek is, köszönhetően elsősorban a minden eddiginél "hallgatóbarátabb" megoldásoknak. Már a kezdésnél (Meer Der Ruhe) érezni lehet, hogy ezúttal egyértelműen "slágerek" születtek, és az erre való görcsös igyekezet vagy törekvés véleményem szerint az Ana Liil legnagyobb hibája is egyben. Az Ich Verbrenne ütemes, lágyan lebegő dal, szárnyalóan angyali női énekkel, számomra a korong egyik csúcspontja ez. A címadó Ana Liil akár egy jobban (értsd, kevésbé kommerszre) sikerült ENIGMA dal is lehetne, könnyen megjegyezhető vezértémával. A Fernsehen már vegytiszta elektro popzene a 90-es évek szellemiségében, de a megvalósítás, a hangzás egyértelműen a jelen kornak felel meg. Az Adrenalin számomra azt a benyomást kelti, mintha az IN THE NURSERY próbálna popzenét kreálni, mérsékelt sikerrel, érdekesen hat azonban a dal közepén felbukkanó kórus. Az I Say Seven egy könnyen felejthető dark (pop) industrial dal, enyhe szigorral az abszolút töltelék kategóriába sorolható. A Hidingben visszatér a kellemesen búgó női ének, némi suttogósra vett férfi vokállal kiegészítve, érdekes, habár némileg stílusidegen, mégis tetszetős dobprogramokkal megfejelve. A Forget Your Face éteri zenéje már olyan mértékben kommersz, hogy az több mint meglepő és sajnálatos módon enyhén felesleges, unalmas is. A lemezt záró, három részre bontott Schnee bő 23 perce pedig gyakorlatilag kimeríti a felesleges időhúzás fogalmát. Értelmetlenül bő lére eresztett darab, habár a főtéma némiképp emlékeztet egy Twin Peaks betétdalra, de ez még kevés ahhoz, hogy kellően érdekes legyen. A már hihetetlenül elcsépelt ósdi trükk (a lemez végén önálló darabként elhelyezett percekig tartó csend), pedig már a szánalmasba hajlik egyértelműen és sajnálatos módon.

Összességében erős csalódásként kell sajnos értékelnem az APOPTOSE tavalyi korongját, engem legalábbis nagyon nem érintett meg, sőt többszöri hallgatás után is idegenkedve tekintek rá, valahogy nem érzem és nem kapom el a fonalat vele kapcsolatban. Megjelent három különböző verzióban (CD, LP + CD, valamint 250 példányos zöld bakelit + CD), az érdeklődők azért feltétlenül tegyenek vele egy próbát.

A Twa Corbies Tony Wakeford (talán) legújabb zenekara (lemezmegjelenés szempontjából mindenképp), a német Gernot Musch-sal (Pilori, :golgatha:) hozta létre pár évvel ezelőtt, elsősorban élő fellépésekre. Nem volt nagy világmegváltó cél mögötte - két ember, két gitár, két ének, semmi túlbonyolítás, csak egyszerűen leülnek és (főleg) Sol Invictus számokat játszanak (becsúszik néha más is a hosszú életműből, pl. Death in June), a maguk (és persze a közönség) szórakoztatására és örömére, többnyire a Sol Invictus korai korszakaiból, azokat lehet a legjobban eljátszani egy (két) szál gitárral, így a Twa Corbies jól kiegészíti a mostanában kicsit más utakon járó Sol Invictust. De aztán (ahogy ez lenni szokott) mégis úgy érezték, hogy ennél azért több van ebben a formációban, többet is ki lehet belőle hozni, vagy legalábbis ők többet szeretnének, ezért elkezdtek saját számokat írni, és idén meg is jelent az első lemezük, a The Clamouring, a Bollebouz Tonträger első kiadványaként. Az alapfelállás itt is ugyanaz, mint koncerteken (két ember, két gitár, két ének), helyenként billentyűvel és dobbal színesítve. Míg élőben minden számban mindketten együtt énekelnek, itt jobban szétválik, hogy melyik dalban ki énekel (többet, hangsúlyosabban), gondolom annak függvényében, hogy ki szerezte a dalt. De annak ellenére, hogy két szerző van, két énekes, két különböző karakter, a számok mégis egységek. Tony Wakeford jellegzetes gitárjátéka végigkíséri a lemezt, ahogy a jellegzetes éneke is, természetesen. Ének szempontjából Gernot Musch kellemes mély hangja a kiadvány egyik üde színfoltja, a változatos énekhang mindenképp előnyére válik az anyagnak, nem válik egysíkúvá az egész. A kicsit több mint 40 perces felvétel minden tétele jó és érdekes, a nyitó Is There a Heaven? jellegzetes Tony Wakeford-szerzemény, egyből felismerhető, akárcsak a See-Saw, a Gernot Musch által énekelt dalok közül pedig a Tower of Babylondon és a Dresden Heather Song egyből megragad az emberben, de a többi dal is ugyanúgy megállja  a helyét, pl. a Hand of God, ahol négy percen keresztül ugyanazt a mondatot ismétlik angolul és németül, mégsem válik unalmassá a dal, vagy a loopolt énekre épülő A Fool in April, és akkor már említsük meg a maradék két kompozíciót, a Dark and Drublie Dayst és a She Descendset, mindkettő tetszetős és megragadó szerzemény. Kilencedik tételnek egy instrumentális levezetés/átvezetés hallható, a Leaving Macclesfield, ez zárja a Twa Corbies új szerzeményeit, elkülöníti és felvezeti a két "bónusz" dalt, melyek Tony Wakeford pályafutásának kezdetére nyúlnak vissza. Ez pedig a legendás angol punkzenekar, a Crisis volt, melynek két dala található a lemez végén, akusztikus verzióban. A No Bosses az első Crisis-kislemez címadó/nyitó szerzeményének, a No Town Hallnak az átdolgozása az eredeti szöveggel, amit végül nem használtak és amellyel eddig még soha nem volt hallható, a másik pedig a Laughing a Hymns of Faith minialbumról, lendületes, slágeres szerzemények (ahogy az punkdaloktól elvárható), tökéletes lezárása a lemeznek.
Az elején, amikor érkeztek az első hírek, hogy megjelenik ez a lemez, elgondolkodott rajta az ember, hogy mennyi értelme van ennek, a Twa Corbies lényegét az adta/adja, hogy Sol Invictus-dalokat játszanak élőben, de az albumot végighallgatva egyértelműen kijelenthetjük, hogy megérte megcsinálni és kiadni, mert remek anyag keletkezett belőle, és kellenek új számok, nem lehet csak a múltból élni. Amúgy is hiány van mostanában jó, "egyszerű, de slágeres" neofolk lemezekből.

Wilhelm Herich és általa a GENOCIDE ORGAN vitán felül a jelenkori industrial zenei paletta egyik legelszántabb, legradikálisabb, legkonokabb, leg-leg előadója és zenekara. A csoport egyik sajátossága a kezdetektől az elvakult fanatizmus, mind a zenében, mind az abba foglalt mondanivalót tekintve. Csupán kevesen tartanak ki ennyire sziklaszilárd elszántsággal az eredetileg elképzelt, a kezdetekben megfogalmazott koncepció mellett, különösen, ha az minden vonatkozásában rendkívül provokatív és döbbenetesen radikálisnak mondható. A csoport szövegi ideológiájának vagy a jelképrendszerének boncolgatását nem érzem feladatomnak, ellenben hosszú évek óta csodálattal figyelem zenében megnyilvánuló aktivitásukat, így a szóban forgó korong megjelenését is örömmel nyugtáztam, nem is lehet tehát kérdés az oldalunkon történő méltatása.

Az Archive IV a csoportot bemutató sorozat legfrissebb tagja (a felvételek kevéssel a Save Our Slaves album utáni időkből származnak és eddig publikálatlanok voltak), nem meglepő módon természetesen archív darabok által és amennyiben a kedves olvasó előtt ismert már a GENOCIDE ORGAN, úgy nagy meglepetés ez alkalommal sem fogja érni, de erre a zenekarra mindig is jellemző volt egyfajta homogén alapállás. 6 tételre bontva 23 percben ostromolja a lemez a hallójáratokat és borzolja a kedélyeket, a szokásoknak megfelelő módon kíméletet még hírből sem ismerve, ellenben szokatlanul sok szaggatott témával felfegyverezve, kásásra effektezett, acsarkodós "énekkel", vagy inkább dühödt üvöltözéssel, fröcsögéssel. Én egy vakmerő ötlettől vezérelve fejhallgatóval is nekiveselkedtem, komolyan, elég kemény kiképzés, ahogy mondani szokták, utána szinte fájdalmas a csend. Az absztarkt zaj ellenállhatatlan és vegytiszta összefonódása a legszikárabb ipari zenével, szigorúan analóg oldalról megközelítve.

A vinil 300 példányos limitációban jelent meg, de a kiadónál azonnal elkapkodták, ellenben aukciós oldalakon most is kapható egy-két darab, egészen elképesztő, horror árakon.

Douglas Pearce és a DEATH IN JUNE a neofolk zene egyik emblematikus és hírhedt alakjaként él a köztudatban hosszú évek óta, talán nincs is olyan a színtéren, aki ne ismerné valamelyik lemezét, vagy legalább ne hallott volna róla. Ellentmondásos karrier, ellentmondásos megítélés jellemzi a teljes életutat, korszakalkotó kiadványok egész sorával felvértezve. Azt gondolom, felesleges minden hosszabb felvezetés, beszéljen inkább maga az érintett.

- Tavaly decemberben az immáron hagyományosnak mondható európai turné keretében ismét Budapesten koncertezett a DEATH IN JUNE. Milyen emlékeid vannak erről az előadásról?  

- Nos, mindenek előtt, olyan nem létezik, hogy szokványos DEATH IN JUNE turné, bárhol is van. De ezen kívül ritkán emlékszem a tényleges koncertekre, csak töredékekre. Igyekszem több mindenre emlékezni a helyszínről vagy a városról, és határozottan emlékszem, hogy többször elmentünk egymás mellett a hosszú, kietlen folyosón, ami a színpadtól vezetett az öltözőkig. Mindketten mélyen koncentráltunk és elvesztünk a saját gondolatainkban az előttünk álló estéről. Emlékszem a nagyszerű vegetáriánus ételre, amit a szervezők biztosítottak a számunkra, és a Death in June-tortára, amit szintén kaptunk. Ami azt illeti, a helyszín maga emlékezetes volt a maga összetett történetével: zárdából kommunista egyetem, majd egy Death in June-koncert helyszíne. Jó volt ott lenni. Budapest, így vagy úgy, mindig kedves és emlékezetes volt a Death in June számára az évek során, amikor felléptünk ebben a gyönyörűen történelmi, lenyűgöző és impozáns városban. Nagyon sok nagyszerű emlékem gyűlt össze Budapestről az évtizedek során.

A már bejelentett Sol Invictus mellett lesz még sok (számunkra) érdekes fellépő az idei lipcsei Wave Gotik Treffenen. Rögtön itt van például Tony Wakeford másik formációja, az olasz zenészekkel alkotott melankolikus-elektronikus OWLS. Az egyre erősebb amerikai neofolk szintérről három zenekar is jelen lesz, a Blood And Sun, az Unto Ashes, és Johnny Cash démoni reinkarnációja, King Dude. Olaszországot két érdekes (értsd: furcsa) zenekar, a Mushroom's Patience és a Roma Amor képviseli. Fellép az orosz Majdanek Waltz neofolk zenekar, a 80-as évekből eredeztethető angol While Angels Watch, valamint a szintén angol, korábban Matt Howdennel és a Naevusszal (meg sok mindenki mással) is együttműködő Jo Quail. A dark ambient közegből itt lesz az egykor a Death in June-nal is kollaboráló horvát Tehom (még ha ez a Tehom nem is teljesen ugyanaz a Tehom).

És ezek persze csak az eddig ismertté vált fellépők - több mint egy hónap van még a fesztiválig, addig még jó pár új név bejelentése várható, melyekről természetesen szintén beszámolunk majd a későbbiekben.