Való igaz, soha nem voltam elkötelezett rajongója a húsz éve alapított, a klasszikus gitárok és különböző autentikus népi hangszerek használata miatt előszeretettel a neofolk-neoclassical közegbe terelt német EMPYRIUM csoportnak, de kisebb-nagyobb intenzitással azért próbáltam követni a pályájukat, gyakorlatilag a megalakulásuk óta. A Where At Night The Wood Grouse Plays és a Weiland albumok véleményem szerint vitathatatlan gyöngyszemek, ezen túl akadt még néhány kompilációs korongon elszórt mesteri darab, de a "maradék" számomra jó, ám nem kiemelkedő, metál zenei közegből érkező fiatalok érdekes kísérlete mindössze. A kiadványaikat mindig nagyon jól megkomponálták, figyeltek a részletekre (belbecs és külcsín tekintetében egyaránt), a hangszereiket több mint kielégítő módon kezelik, de valahogy mégsem ragadtak magukkal igazán (de azért például Németföldön roppant népszerűek természetesen), a katarzis valahogy mindig elmaradt. Így volt ez a 2011-es debütáló, lipcsei WGT-s koncertjükig. Jelen esetben tehát párhuzamosan írhatnék a 2013-ban megjelentetett CD, illetve DVD/Blu-Ray kiadványokról, valamint fűszerezhetném az élőben megtapasztalt varázs élményével (ezt korábban meg is tettem a lipcsei beszámolónál, így akit érdekel, bátran el is olvashatja), azonban mégsem fogok, következzék inkább egy információval, technikai paraméterekkel diszkréten fűszerezett, kissé megkésett ajánló.

A kezdés (a rövid introt követően) egy frissebb darab (The Day Before The Fall) képében túlzás nélkül fergetegesen magával ragadó, valódi extázis. Ez a dal ugyanakkor még csupán megjelenésre várt (habár a Whom The Moon A Nightsong Sings címmel ellátott kiadói válogatáson már szerepelt egy korai verzióban), a közönség mégis azonnal a produkció hatása alá került. Egy hegedűs, egy csellista, három gitáros, egy basszusgitáros, egy billentyűs és egy dobos felállásban adják elő dalaikat, valamint hárman vokáloznak is a hangszerek kezelése mellett. A dalok egészséges szórásban adagolva kerültek kiválasztásra, csaknem a komplett eddigi életművet bemutatva a kezdetektől egészen napjainkig. Az 5 kamerával rögzített képanyagra panasz nem lehet, ízléses és szépen megkomponált vágásokkal dobja fel Ronald Matthes rendező (és egyben operatőr), így végig magas színvonalon peregnek az események az elhangzó daloktól függetlenül is. Olykor ugyan némileg mesterkélten drámai póz jellemzi a zenészeket (különösen igaz ez az egyik őstagnak számító Markus Stock esetében), de nem túl zavaró módon szerencsére, a giccstől ez még elég távol áll.

A kiadvány természetesen messze nem adja vissza azt a túlzás nélkül mágikus élményt, amit a lipcsei Pantheon kupolatermének színpadán produkált a zenekar és tapasztalhatott meg élőben az a néhány száz szerencsés (köztük jómagam és még jó néhány magyar - az unatkozó, ámde szemfüles jelenlévők akár keresgélhetik is önmagukat a DVD-n, hiszen elég gyakran pásztázzák a kamerák az egybegyűlt tömeget), ellenben korrekt kiadvány és becsülettel összeállított, megszerkesztett anyag.

A Prophecy egyik nagy dobása volt ez a csomag 2013-ban, a hírek szerint a vártnak megfelelően veszik is az érdeklődők a mai napig, és a három különböző verzió (CD, DVD+Blu-Ray, CD+DVD+Blu-Ray) az előzetes kétkedő hangokat elcsendesítve megfelelő arányban került a terjesztők, majd a rajongók birtokába. Én ugyan még így is hiányolom kicsit a különböző extrákat, amikkel talán még inkább fel lehetett volna dobni a csomagot, de ez természetesen mit sem von le az összességében páratlan élmény harmóniájából.

A Henry Möller és Marten Björkman által életre keltett svéd ARDITI több mint 10 éve a martial industrial szcéna stabil vezéralakja. Az idei évben első körben kazettán 222 kézzel számozott példányban a nagyközönség elé vetett Imposing Elitism immáron a hatodik komplett album a sorban, mellette azonban számos EP, közös anyag, illetve válogatás is napvilágot látott már, általában stabil színvonalat képviselve, de azért kisebb-nagyobb minőségbeli ingadozások esetükben is előfordultak természetesen. Véleményem szerint az ARDITI elsősorban a sorlemezeken teljesedik ki igazán (ide sorolhatjuk még nagyvonalúan a kiválóan sikerült SIGNE INFERRE formációval közös megosztott anyagot is), a kislemezek nem mindig hozzák a várt vagy remélt színvonalat, de a kis méretű bakelit korongok között is akadnak valódi gyöngyszemek. Személy szerint nálam az első két soralbum (Marching On To Victory és Spirit Of Sacrifice), valamint a már szintén említett Statues Of Gods viszik a prímet, de roppant erősnek találom a 2011-es Leading The Iron Resistance korongot is, ellenben az aktuálisan tárgyalt kiadványt megelőző, ATOMTRAKT formációval közös 7"EP valódi mélypontként funkciónál nálam jelenleg is. Ennek fényében kérőjelekkel sűrűn tűzdelt aggodalommal vártam a szóban forgó hanganyag megjelenését, különösen annak fényében, hogy a Templets Heliga Härd mindkét anyagon felbukkan.

Az esztendő egyik legkellemesebb meglepetése számomra az Imposing Elitism, ezt már az elején le kell szögeznem. Olyan dühtől feszített erő és örvénylő lendület hallható ebben a bő 41 percben, amire már régóta nem volt példa sem a martial industrial berkeiben, sem konkrétan a svéd mizantróp duó életművében. Ezt az anyagot bátran az első két album mellé lehet helyezni, minden tekintetben (csak halkan kockáztatom meg, egy hangyányival talán még túl is szárnyalja azokat). Ritkán érzem ezt, de azt hiszem, aktuális lelkendezésemben semmi túlzás nincs. Ezen a kiadványon olyan erővel tör előre a formáció, olyan jól megszerkesztett és annyira ízléses a komplett mű, hogy innen továbblépni, nos, vérbeli kihívás lesz az elkövetők számára. A címadó és egyben nyitó tétel klasszikus martial industrial dobpergéssel, méltóságteljesen beúszó hangfüggönyökkel, a szokásoknak megfelelő módon szerkesztett loopokkal, harcias atmoszférával, de a felsorolt jelzők lényegében a komplett anyagra érvényesek. Az ezt követő Heroic Age dühödten dörömbölő dobokkal és alatta tulajdonképpen továbbra is a már megszokott zenei panelekkel rombol, és paradox módon mindeközben épít magának utat egy képzeletbeli diadalmenethez. A sorban következő, korábban már említett (leszólt) Templets Heliga Härd önmagában, a komplett egészből kiragadva ugyan valóban igen soványnak tűnt a kislemezen, de itt a többi dal közé beágyazva valahogy új értelmet nyer, és kevésbé érzem feleslegesnek. Az Order Of The Black Sun valódi monstrumként temeti maga alá a pillanatokra felbukkanó nyugodtabb pillanatokat, melyekből egyébként is viszonylag kevés található ezen a nagyszerű kiadványon. A "B" oldalt indító The Earth Shall Tremble Under The Tramp Of Our Feet és a Sturm Auf Die Zukunft kéz a kézben vezet tovább egy szürke és mégis rendkívül színes hangkavalkádban, pihenő itt is csak pillanatokra jár a hallgatónak. A Dawn Of A New Mythos filmzenéket idézően feszes és nagyívű, természetesen kellően kifacsart módon. A végéhez közeledve érezhetően tudatosan csendesedik a produkció, habár a Förfäders Dygder esetében ismét dübörögnek a harci dobok, de az Ashes Scattered In A River már egyértelműen hozza magával a diadalérzet utáni megnyugvást.

Összegezve, az ARDITI esetében már megismert klisék ismét csatarendbe lettek állítva, újdonságokról tehát most sem kell beszámolnom, de a svéd urak ebben az esetben (is) ezt olyan kifogástalan ízléssel adagolták és gyúrták egy komplett egésszé, hogy egy pillanatra sem tűnik erőltetettnek vagy unalmasnak a produkció. A kiadvány formátuma ugyan némileg szemöldökráncolásra késztetett (nem vagyok kimondottan kazettarajongó), de megnyugtató hírként a portugál Equilibrium Music év végi közleményében jelezte, 2015 elején érkezik a CD- illetve bakelitverzió is. Úgy legyen, én biztosan meg fogom venni.

Örömteli, hogy nem csak a szűken vett "körön belüliek" szerveznek koncerteket olyan zenekarokkal, melyek ehhez a közeghez tartoznak. Most a New Beat stábja hozza el aktuális, Giddy Carousel Tour névre hallgató Európa-turnéja keretében a stílus mondhatni legnagyobb zenekarát, alapítóját, a Death in June-t. 2002 és 2012 után harmadjára látogat hozzánk Douglas P., remélhetőleg ezúttal is nagyszerű koncertet adva.
A vendég ezen az estén a Cawatana lesz. Szinte napra pontosan 8 és fél év (és két speciális akusztikus műsor) után lép fel a zenekar ismét Budapesten a "normál" programjával. Rövid, de (szó szerint) ütős műsoruk ezúttal a 15 éves évfordulóra megjelentett Again EP dalain alapul, kiegészítve egy-két régebbi és újabb szerzeménnyel.

A Sol Invictus 21. századi története nem egy sikertörténet - legalábbis ami a lemezmegjelentetéseket illeti. A 90-es évek legjelentősebb neofolk zenekara a kétezres évekre kissé megfáradt, vesztett fényéből. Sokan a négy Matt Howden-es lemezt (Blade, In A Garden Green, The Hill of Crosses, Thrones) tartják a mélyrepülés kezdetének, különösen a két utóbbit szokás utálni, az In A Garden Greent még sokan szeretik, és valóban nem rossz lemez (ráadásul én még a két következő lemezt is szerettem, minden furcsasága ellenére). Ezután volt egy kis törés, szünet a zenekar pályafutásában (3 év, ami akkoriban olyan soknak tűnt, ma meg az a normális két nagylemez között, ha nem több), Matt Howden távozott, majd megjelent a The Devil's Steed, rajta pár remek szerzemény, de összességében az sem volt egy kiemelkedő album. Majd újabb szünet, ezúttal 6 év, de az már nem is tűnt olyan soknak, mert már nem várt annyira új lemezeket az ember egy ilyen régóta pályán lévő, sikerei csúcsán rég túl lévő zenekartól. Aztán az előző nagylemezt, a The Cruellest Month-t felvezető kislemez, a Good Luck Bird újból reményre adott okot, mert a címadó dala nagyon jól sikerült (a B oldal meg nem volt annyira rossz). De utána a teljes nagylemezt meghallgatva kiderült, hogy ebben a kislemezben volt a zenekar minden ereje, nagyjából ez az egyetlen igazán jó dal az albumon, a többi a bosszantó, az unalmas és a hallgatható között mozgott.
Az új anyagot megelőző kislemez, a Mr. Cruel esetében fordított volt a helyzet, nem sok jóval kecsegtetett a későbbiekre nézve, ehhez képest kimondottan kellemes meglepetés a Once Upon A Time, már első hallgatás után az az érzése az embernek, hogy meg kell hallgatni újra (és nem azért, mint az előző lemeznél, hogy hátha megszereti, felfedez valami "rejtett értéket", amit először nem vett észre). Ahogy már a kislemezen is, itt is szerephez jut Don Anderson, a népszerű amerikai "neofolkos metalzenekar", az Agalloch gitárosa, akinek elektromos gitárja nagy hangsúlyt kap a lemezen. A dalok nagyrészt lendületesek, változatos hangszerelésűek, az akusztikus és elektromos gitár mellett szerepet kap a jól bevált hegedű, fuvola, basszusgitár, valamint az egyik dalban még a kissé stílusidegen szájharmonika is felbukkan. Egyes számok között hangulatos, helyenként bizonyos szempontból kísérletinek is nevezhető, instrumentális átkötések, felvezetések hallhatók - ezek talán a lemez legérdekesebb, legizgalmasabb pillanatai, tételei. De a "normális" dalok is teljesen rendben vannak, az utóbbi idők "nélkülözései" után jó újra egy remek passzban lévő Sol Invictust hallani, még ha nem is éri el a csúcskorszak lemezeinek szintjét, de talán azt már nem is várja el senki, örülünk a megbízhatóan jó színvonalnak is.

Szűk 1 hónappal ezelőtt adtunk hírt a német martial industrial legenda, a Sven Bussler vezette WAPPENBUND aktuális csatakiáltásáról, az első körben kazettán 2009-ben, majd később 2013-ban CD formájában megjelentetett Licht Ist Leben című produkciójáról. Akkor még csak előjegyezhető volt, most azonban a szerencsés és villámgyors érdeklődők már a kezükben is tarthatják a három különböző verzióban (75 példányos fehér lemez, fehér lemez vörös csíkozással 25 példányban, valamint 100 példányos "heavy oxblood" korongok) megjelentetett bakelitek egyikét. Elvetemült esetben akár mind a hármat. A zene mélyebb boncolgatásától ezúttal eltekintek (akit érdekel a csoport, az már úgyis meghallgatta/beszerezte évekkel ezelőtt), annyit azonban feltétlenül meg kell említenem, hogy a CD-verzión található 2 bónusz dal itt is szerepet kapott, valamint messzemenőkig szubjektív módon megítélve, itt hallható a komplett életművet tekintve is az egyik legerősebb, legfelkavaróbb Bussler-szerzemény, nevezetesen a Licht Ist Leben I. Érzelmileg ez a kompozíció a valaha (Valhalla) a nagyközönség elé vetett legtekintélyesebb martial industrial alapvetések közé sorolható egyértelműen. Általánosságban a WAPPENBUND-tól megszokott zenei megoldások jellemzik a korongot (én a 100 példányos heavy oxblood verziót rendeltem meg, mert szerintem az a legszebb). Harcias, szikár dobok, hosszan kitartott, többségében pofonegyszerű szintetizátorok, kórusok, bombasztikus megszólalással, helyenként nagyívű női vokállal, illetve torzított férfi üvöltésekkel, archív beszédekkel kiegészítve.

A vöröses-barna, ezüstösen szürke és fehér színeket kombináló kihajtható puha tok szemet gyönyörködtető, ellenben az ilyen esetekben megszokott (sokak által megkövetelt) sorszámozás hiányzik a csomagolásról.

Röviden összegezve: ez egy pompás anyag, érdemes rá vadászni, de az aukciós oldalakon máris kúszik fel az ára.

Az első drezdai és a második lipcsei alkalom után idén is Lipcsében maradt a Runes+Men fesztivál, a tavaly jól bevált helyszínen, a Theaterfabrikban került lebonyolításra az esemény. A szintén lipcsei WGT mellé a Runes+Men kezd felnőni hasonló kaliberű eseménynek, ha a tágabban vett neofolk színteret nézzük, bizonyos tekintetben néha túl is nő rajta, tavaly például jobb volt a felhozatal a R+M-en, mint a WGT-n. Idén ez nem jelenthető ki egyértelműen, de most sem kell szégyenkeznie az Equinoxe csapatának. Mondjuk azért az jellemző a fesztiválra, hogy az első alkalom fellépői közül öt is ott volt az idei eseményen is.

Mivel sok olyan fellépő volt, akiről már többször is szót ejtettünk korábban, nem mindig van már mit mondani róluk, ezért nagyrészt csak pár szóban a benyomásokról.

Már előrendelhető (mindössze néhány példány hever már csak gazdátlanul) a MACELLERIA MOBILE DI MEZZANO Nylon Crimes címmel felruházott 100 példányra limitált LP + CD-R kiadványa, amely koncepcióját tekintve ezúttal mélyen megmerítkezve lubickol a 80-as és 90-es évek olasz perverz power elektronikájában, elsősorban kollaborációkra építkezve (ATRAX MORGUE, MURDER CORPORATION, SADO VISION stb.). Az album ezen kívül egyfajta tisztelgésként is felfogható a szerelem, a gyűlölet és romlottság iránt, miközben mind a bakelit, mind a CD-R tartalmaz exkluzív, csak itt megtalálható szerzeményeket.

Valódi tengerentúli sztárparádét vonultat fel a THE MUSKETS Allegiance To No Crown 10"-es bakelitlemeze a brit Andrew King közreműködésével. Thomas Nola (színész, filmrendező és nem utolsó sorban a Douglas P. nevével fémjelzett Doctor narrátora), a zenész, író, színész és filmrendező b9InVid (egykoron a LUFTWAFFE, jelenleg az ET NIHIL oszlopos tagja), Erin Powell a texasi AWEN soraiból, a többek között a kollaborációiról elhíresült David E. Williams (a 90-es évek közepén a legendás német Cthulhu Records adta ki I Have Forgotten How To Love You címmel talán máig legsikeresebb lemezét) és nem utolsó sorban a már korábban említett Andrew King egyesítte erejét ezen a bakelit lemezen. A korong piros 10"-es vinilen került forgalomba, elegáns, összecsukható tokban, 300, kézzel számozott példányban. Akusztikus pszichedelia, zajos harci pop és sok-sok sötét hátterű kórus jellemzi a lemezt.

Október végén érkezik még továbbá az UNCODIFIED Hardcore Methodology albuma, valamint kibővített, friss verzióban, dupla lemezen jelenik meg a RAISON D'ÉTRE klasszikus Metamorphyses albuma, az első lemezen a már régi ismerős anyag újrakeverve, bónuszokkal feltöltve, míg a kettes lézerdiszk eddig publikálatlan élő felvételeket fog tartalmazni többek között a budapesti koncertről, de itt lesz még Salzburg, Szófia, Gent és egyebek. Az iméntieken felül 1 hét múlva már rendelhető lesz az UNCODIFIED/WERTHAM split kiadvány, az ANARCOKS Desert Rose című albuma és az új AWEN lemez is Grim King Of The Ghosts címmel, egyenként 300 példányos digipak CD formátumban.

 www.oldeuropacafe.com

Kiemelt figyelmet követelő aktualitások a belga Neuropa kiadó égisze alatt! A német martial industrial legenda, a WAPPENBUND első körben kazettán 2009-ben, majd később 2013-ban CD formájában megjelentetett Licht Ist Leben című produkciója a kazettához képest két bónusz dallal (akárcsak a lézerlemezen) kiegészítve lát hamarosan napvilágot limitált 75 példányos fehér lemezen, fehér lemez vörös csíkozással 25 példány, valamint 100 példányos "heavy oxblood" korongokon. A horzsolóan szikár, mindeközben epikusan szárnyaló neoclassical dallamok mellé a már korábban védjeggyé vált harci dobolás társul ezúttal is. Tökéletes társ az utolsó utazáshoz a Fény felé, az ősi kultúrák ösvényén.

www.neuropa.be

Max, a Steinklang kiadó vezetője mindig is szeretett túlozni. Persze valamennyire érthető ez, egy kiadó vezetőjének az a dolga, hogy eladja a portékáját, ugyanezt teszi a többi kiadó is, de Max különösen élen járt ebben mindig is. Jelen kiadványnál nem kevesebbet állít, mint hogy az Erde a valaha létezett egyik legjobb neofolk zenekar, és a legjobb a jelenleg létezők közül. Sosem szerettem az ilyen hangzatos kijelentéseket, ezért érthető módon erős szkepszissel kezdtem a lemez hallgatásába, azzal a nem titkolt céllal, hogy majd jól megcáfolom ezt a kijelentést, ami persze már elsőre egyértelmű volt, hogy nem lehet igaz, úgyhogy kár is erre több szót vesztegetni, koncentráljuk inkább magára a lemezre, ami meglepően jól sikerült.

Tudatosan kerülöm az olyan zenekarokat, mint pl. az Erde elődjének számító Svalbard is volt, kis CD-R- és mp3-kiadók termékei, megkérdőjelezhető esztétikával, tömegével ránk zúdítva az utóbbi jó pár évben. Úgy vagyok vele, hogy ha valamelyik annyira jó, akkor előbb-utóbb úgyis utat tör magának, valami rendes kiadó kiadja majd normális formátumban, ráérek majd akkor meghallgatni, annyi rossz zene jelenik meg mostanában, az embernek nincs kapacitása mindenre odafigyelni. Aztán persze sokszor bebizonyosodik, hogy a "rendes" kiadók is jelentetnek meg erősen kérdéses minőségű anyagokat. De mint már utaltam rá, a fehérorosz Erdével szerencsére nem ez a helyzet. A zenekart alkotó Vjacseszlávot ezen a kiadványon különböző orosz és fehérorosz zenészek segítik (pl. Pragnavit, Moon Far Away, Majdanek Waltz), és a nagyrészt német számcímek ellenére a dalok főleg (fehér)oroszul és angolul szólnak. Zeneileg leginkább a német Hekate említhető párhuzamként, dobokra épülő gépi alapok, népi hangszerek (hangmintái?), egy kis etnikus-középkori behatás (de nem zavaróan), és ami a legfontosabb: fogós énekdallamok. Mindez tökéletes összhangban, néhol poposan, néhol folkosan, végig erőteljes magabiztossággal. A hangzás is tiszta, erőteljes, helyenként kissé korunk betegségébe, a túlvezérlésbe esve (a hangerőháborúnak vége, a hangerő hívei győztek végérvényesen a dinamika támogatóival szemben), de bőven az élvezhető tartományon belül marad, sőt.

Ha nem is minden idők legjobb neofolk lemeze, még csak talán nem is az év albuma, de mindenképp erős anyag született, ami érdemes a figyelemre.

Őszinte (ugyanakkor némileg hiányérzettel kellemetlenül fűszerezett) örömmel nyugtáztam a hírt a közelmúltban, miszerint a REMETE formáció kézzel fogható alakban is testet öltött (a kellemetlenségekről a konzekvens bekezdésben bővebben), így a korábban közölt interjú után következzen most egy rövid elemzés és önfeledt lelkendezés.

Kezdésként a Mare Crisium egy markánsan lebegő, férfias énekdallamokkal, mélyből feltörő morajlásokkal felvértezett, mondhatni tipikus dark-ritual ambient (nem kevés industrial fűszerezéssel), valahogy azonban mégis vastagon jobb és érdekesebb az átlagnál, a műfajon belüli megszokott próbálkozásoknál. Az ezt követő Elhagyatva során fémes robajlások kapnak szárnyra és invitálnak utazásra egy jéghideg, feneketlen mélységeket kínáló örvényben öltve testet. Elképesztően erőteljes és hipnotikus darab, az ehhez fogható zenei távlatok formába öntése egyértelműen csak kevesek kiváltsága. Poklok kapui - Számomra itt érezhető leginkább az a lehengerlő zsenialitás, amely az első két REMETE anyagot (Egy és Keleti Limes) jellemezte igazán. Mázsás súly, mégis fennkölten szárnyaló természetes könnyedség teszi igazán felejthetetlenné ezeket a perceket. Zárásként a Hamvaim egy nyomasztóan magával ragadó darab, mondhatni tökéletes lezárása ennek a roppant módon felkavaró bő 22 percnek. A REMETE egyértelműen perspektívát kínál ebben a jelen állás szerint döbbenetes mértékben beszűkülni (esetleg elszürkülni) látszó zenei közegben, megérdemelné a produkció a kiemelt figyelmet, csak remélni tudom, hogy így is lesz, nálam eddig egyértelműen a legjobb hazai megjelenés ebben az esztendőben.

 A borító frontoldala bámulatosan szépen megkomponált az összefonódó, kérges kezekkel, roppant módon sajnálatos azonban, hogy a kb. A/4-es lapból összehajtogatott csomagolás és a kivitelezés összességében kissé méltatlan a csoport produktumához mérten (természetesen távolról sem a zenekar hibájából, szerintem mondjuk egy digipak verziót simán megérdemelt volna), akárcsak az, hogy mindössze egy 111 példányra limitált CD-R kiadványról beszélhetünk és itt a hangsúly természetesen nem a példányszámon van elsődlegesen. Én például simán el tudnám képzelni mondjuk a Cold Spring repertoárjában bakelit-kiadványként is akár. Összességében egyértelműen beszerzésre ajánlott kiadvány, azonban aki szeretne egy példányt, az ne habozzon, a zenekarnál itthonról is beszerezhető az EP még egy rövid ideig.

Galériánk második részében a szombati és vasárnapi fellépők kerülnek terítékre, az Altes Landratsamtból és a Schauspielhausból.

Az alábbiakban a 23. lipcsei Wave Gotik Treffen fellépőiről készült képeket lehet megtekinteni. Képgalériánk első részében a pénteki nap fellépői szerepelnek, a Volkspalast kupolacsarnokából és kantinjából. A képeket Riesenberger Mónika készítette.

Sikeresen lezajlott a hatodik Focus Abyssi, három, nagyszerű formában lévő "nagy öreg" zenekar fellépésével. Az emlékeket felidézendő, következzen pár kép az est főszereplőiről.

Hazai vizeken evezve az elmúlt években módfelett ritka a kiemelten érdekes és figyelemre méltó friss alkotás a profilunkat tekintve. Üdítő kivételként azonban aktuálisan a REMETE formáció kapcsán ismét a figyelem célkeresztjébe törő Madura János villant meg bizonyos törekvéseket. Az alábbiakban a hazai "neofolk és társai"-mezőny egyik prominens képviselőjével készült interjút olvashatja a "széles" közönség.

- Sok-sok éve kapcsolatban vagyunk, gyakorlatilag folyamatosan figyelemmel kísérjük egymás zenei megnyilvánulásait kisebb-nagyobb intenzitással, így kevésbé érnek minket meglepetések. Némi múltidézés azonban még nem ártott meg senkinek, és így talán az érdeklődő közönség is választ kaphat néhány kérdésre. Az OUR GOD WEEPS története a szélesebb publikum számára többé-kevésbé a 2005-ös Prodromus kislemezzel ért véget. Beszélj erről egy kicsit kérlek bővebben! Mit kell tudnunk az első 2 saját kiadású, kevéssé széles körben terjesztett anyag okán, illetve mi változott benned a formáció kapcsán a Hau Ruck! kiadón keresztül megjelentetett Unity CD után?
 
- Korábban több helyen is említettem, hogy ez a projekt tulajdonképpen a szó igazi értelmében vett zenekarként indult: akusztikus gitárral, basszusgitárral, szintetizátorral, ütősökkel. Legalábbis a terv ez volt, és néhány próba alá is támasztotta ezt az elképzelésemet, de mivel ez az egész egy egyszemélyes kezdeményezés volt, a zenésztársak idő előtt beleuntak. Nem láttak benne többet, mint egy újabb zenekarosdi. Nem lehetett tehát így továbbvinni. Ez előtt is voltak már ilyen irányú kísérletezéseim, de alapvetően ennek okán kezdtem az elektronika irányába fordulni, éppen ezért a korai anyagokra csupán kísérletezésként, útkeresésként tekintettem mindig, ezért nem igazán akartam szélesebb körben bemutatni. Házilag készült néhány példány belőlük ugyan, de ennél többet nem láttam bele azokba a felvételekbe.
A Unity megjelenése után közvetlenül megvolt még az inspiráció, a lendület, voltak tervek, rengeteg dal és vázlat készült, sőt előre meg volt tervezve még két konceptlemez, de időközben azzal szembesültem, hogy kezdtek belőlem elfogyni a szavak. A válogatáson szereplő dalok és a Prodromus tulajdonképpen külső hatások nélkül, úgymond önerőből nem hiszem, hogy megjelenhettek volna. Akkor úgy éreztem, hogy amit felszínre tudtam hozni az OGW keretein belül - abban a formában - az felszínre is került.

Ahogy az várható volt, újabb fellépőket jelentettek be a lipcsei Wave Gotik Treffenre a minket érdeklő területekről is. Akusztikus gitáros neofolk terén itt lesz a pályája csúcsán már túl lévő, de még mindig érdekes olasz Argine, valamint a metalből jött akusztikus folkzenekarok egyik feltörekvő német reprezentánsa, a Nebelung. Az éteri/neoklasszikus vonulat tovább erősödött az olasz Hexperos és Verdiana Raw zenekarokkal, valamint tiszteletét teszi a horvát Loell Duinn és a leegyszerűsítve csak orosz Dead Can Dance-ként emlegetett, nemrég Magyarországon is fellépett Theodor Bastard is. Ambient/industrial vonalon is tovább színesedett a kép, fellép a német Loki Foundation egyik zászlóshajójának, a Herbst9-nak oldalhajtása, a Land:Fire, a 80-as évek old school industrialját képviselő brit Konstruktivists, a kegyetlen északi death industrial hagyományait továbbvivő, egyre népszerűbb svéd Trepaneringsritualen, valamint az ambient és a martial industrial határán mozgó spanyol Der Blaue Reiter. A sötét, „furcsa folkot” két, nevében is „furcsa” zenekar, a közkedvelt belga Kiss The Anus Of A Black Cat és a 20 év után ismét aktív Revolutionary Army Of The Infant Jesus képviseli.
Természetesen az itt felsorolt összes zenekart nem lehet a fesztivál négy napja alatt végignézi, már csak azért sem, mert vannak ütközések, többen ugyanazon időpontban játszanak, de az ezen zenék iránt érdeklődő nyitott egyedek könnyen találnak maguknak nézni- és hallgatnivalót bármelyik nap.

A fellépők teljes listája itt található, a részletes beosztás pedig itt.