A nyári forróság kellős közepén érkezik hőn szeretett fővárosunk prominens klubjába a klasszikus neofolk (és társai) számos emblematikus figurája, és egyben a túlzás nélkül stílusteremtő FIRE + ICE zenekar, hogy elvarázsolják régi és újabb rajongóikat egyaránt. A neofolk, pszichedelikus, ambient folk színtér idei legkiemelkedőbb eseménysorozata a FIRE + ICE nyári turnéja, a The Fractured Europe Tour. Meghatározó zenészek, kitörölhetetlen melódiák, megismételhetetlen hangulat: ez várja azokat, akik július 9-én, szerdán ellátogatnak a Focus Abyssi aktuális estjére a Kék Yukba.

A KNOTWORK fedőnév mögött Michael Moynihan, Annabel Lee és Robert Ferbrache rejtőzik. A trió ír népzenét ad elő autentikus formában bodhránnal, hegedűvel, és persze Moynihan összetéveszthetetlen orgánumával. A korábbi évtizedekben a legendás BLOOD AXIS révén nevet szerző alkotók múlt felé fordulása senkit sem lephet meg. Elkötelezettségük a kikezdhetetlen, ősi értékek iránt mindig döntő részét képezte munkásságuknak, és sok más stílus mellett a folk is szervesen hozzátartozott repertoárjukhoz a hangzásvilág tekintetében. Ezúttal disszonáns hangképek nélkül vezetnek elő finom hangulatokat, az archaikus élet végtelenjéből előlépő, halhatatlan dallamokat, az ír mitológia gyémántjait.

Az estet a hazai SCIVIAS fogja a mélységek és a magasságok irányába továbbnyitni. Pszichedelikus kísérleti programra számíthatunk a kvartettől (a tervek szerint egy nagy visszatérővel a soraikban), az utóbbi idők irányvonalának megfelelően. A kozmoszban szabadon áramló éteri, alaktalan, megfoghatatlan hangokat az élő hangszerek hozzák vissza a földre, a szívekbe, a tudat centrumába. A SCIVIAS a turnészervező felkérésére lép színpadra, és ez a tisztelet annak a munkának szól, amit elsősorban a csoportot irányító Rády Sándor Zsolt (és összességében maga a formáció) a színtér egészéért végez immár több mint húsz éve. Alkotómunkájuk, hanganyagaik, fellépéseik által a művészeten keresztüli megvalósítás lehetőségét mutatják fel hallgatóiknak.

A FIRE + ICE visszatérés a KNOTWORK alapokhoz, a folk legbensőségesebb rétegeihez. A kör bezárul. A beavatás teljes. Az Ian Read irányította zenekar a világban ható negatív erők örök ellenfele, a fény, a mágia, az ősi dicsőség és a valódi filozófia képviselője. Hasonlóan a többi fellépőhöz, ebben az esetben is évtizedes munkásságról beszélhetünk, melynek során a tartalmi irányulás sosem változott. Zeneileg a neofolk jellegzetes gitártémáit jóval meghaladó közegben mozog a FIRE + ICE, a dalokban a sámánok gyógyítóereje lakozik, minden megtisztulásra vágyó lélek igaz társaként.

ARDITI-rajongóként mindig öröm, ha újabb kiadványról érkezik hír a svéd duó kapcsán (habár a bakelit kislemezek között akad némi felejthető megoldás is), most azonban mégis felszaladt nem is kicsit a szemöldököm. Az ok roppant egyszerű és neve is van, mégpedig ATOMTRAKT.

Az, hogy az északi harcosok hogyan keveredtek a svájci (szerintem) kóklerrel egy megosztott kiadványra, számomra rejtély és meg sem próbálok objektív lenni, végül is aki akarja, bátran elmondhatja (leírhatja) majd az ellenvéleményét. Nos, tehát többszöri meghallgatás után sem lettem ATOMTRAKT-rajongó. Amit itt a Christoph Ziegler vezérletével működtetett csoport bemutat, az minden csak nem érdekes, vagy jó. Jól és telten szól a Nachlass Der Vergessenenre keresztelt zöngemény, ez tény, ellenben ezzel minden pozitívumot le is írtam úgy általában a csoport és ez esetben konkrétan az itt elhangzó dal kapcsán. Közhelyszerű zene, unalmas megoldások, sehol egy felkavaró téma, pedig még némi dalolászás is felbukkan ezúttal, a zeneiséget erősítendő gondolom, archív felvételekkel vastagon megtámogatva természetesen. De alapvetően az ATOMTRAKT sikeres, sokan szeretik, el lehet adni a kiadványaikat (habár a szögesdrótos marhaságból még mindig van a terjesztőknél), vagyis részemről inkább túl is lépnék az ő etapjukon.

Nagy reményekkel fordítottam meg a korongot a lemezjátszó tányérján, azonban a lelkesedésem viszonylag hamar szerte is foszlott. Habár - mint korábban említettem - erősen elfogult vagyok a Henry Möller és Marten Björkman által alkotott duóval szemben, ami rossz, az rossz (esetleg felesleges), ezt el kell ismernem. Sajnálatos módon a szóban forgó dal is csak egy összeollózott, eredetiséget nélkülöző "szerzemény" az ARDITI részéről.A csalódottságom határtalan, így nem is bonyolódnék hosszadalmas elemzésbe, őszintén nem is lenne nagyon mit, vagy miről írni, ugyanis a Templets Heliga Härd egy szedett-vedett fércmunka, ezen nincs mit szépíteni. Aki szeretné teljesnek tudni az ARDITI-diszkográfiát, az rendelje meg bátran, a polcon elfér, de ismerkedésre, vagy visszatérő hallgatásra inkább az albumokat javasolnám elsősorban.

A sötét tónusú borító szerencsére szinte teljes egészében az ARDITI koncepciójára épül, de természetesen helyet kapott minden idevágó alapvető hasznos információ az elhangzó dalok kapcsán, valamint a Nachlass Der Vergessenen komplett szövege az ATOMTRAKT részéről. Az 500 kézzel számozott példányszámra limitált kislemez első 100 darabja márványmintás bakelit (nekem a 31-es jutott), a "maradék" 400 hagyományos szürke.

Túléltünk egy újabb Focus Abyssi-estet, és azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy bár a megjelentek száma messze elmaradt az előzetes várakozásainktól, így is egy kivételes élménnyel gazdagodhattak a kedves egybegyűltek. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mindenkinek (a klub személyzete, a fellépők, a megjelent vendégek és mindenki, aki úgy érzi, hogy megérdemli), aki az esemény fényét bármilyen formában emelte, polírozta, ékesítette stb. Terveink (reményeink) szerint hamarosan következik a folytatás. Addig is íme egy kisebb fotógaléria az emlékek felidézését elősegítendő.

Ahogy lassan negyedszázada minden évben, idén is a "sötét zenéké" a pünkösd Lipcsében. Az elmúlt évhez képest valamennyivel jobban állunk a bejelentett nevekkel kapcsolatban, több érdeklődésünkre számot tartható fellépőt ismerhettünk már meg hivatalosan, mint tavaly ilyenkor, kicsit több mint egy hónappal a fesztivál előtt, bár az igazán húzónevek még hátra vannak (legalábbis remélhetőleg lesznek még ilyenek). Amit már most tudni lehet, hogy fellép az egyik legnépszerűbb német neofolk csapat, a Sonne Hagal, itt lesz a hegedű és az effektpedálok virtuóza, Matt Howden, Sieben nevű egyszemélyes projektjével, visszatér Patrick Leagas is, a jelenleg Six Comm írásmódot használó kultikus formációjával, valamint egy másik egykori Death in June énekes/közreműködő is tiszteletét teszi a fesztiválon, méghozzá Gary Carey Joy of Life nevű zenekara élén. Ebből a közegből említésre méltó még az angol folkénekes, Andrew King, valamint az olasz Albireon zenekar. Az éteri/neoklasszikus hangzásokat kedvelők a francia Collection D'Arnell-Andréa fellépésének örülhetnek, és valószínűleg ezt a vonalat erősíti az olasz Argine hegedűse, Edo Notarloberti Viviana Scarincivel alkotott duójával. Az északi dark ambientet egyelőre a svéd Desiderii Marginis és a norvég Svartsinn képviseli, de esetleg várhatunk még pár előadót ebből az irányból is (ha a régi jó Cold Meat-nap talán nem is tér vissza, bár sokan örülnének neki). Az industrial/noise színtérről itt lesz a kultikus olasz Sigillum S, a szintén olasz, de Londonban élő, a népszerű Hagshadow esteket szervező Gaya Donadio, brutális Antichildleague nevű formációjával, és egy másik szervező, a Wroclaw Industrial Festet egyengető Maciek Frett a lengyel Job Karmával. És ha már mind a Job Karma, mind a Sieben jelen lesz Lipcsében, teret engednek közös projektjüknek, a 7JK-nek is.
Nagyjából ennyi az, amire első körben felhívnánk a figyelmet, természetesen ha jönnek még újabb, fontos nevek, azokról is beszámolunk majd.

Távolról sem friss, mégis azt hiszem, erősen indokolt jelen kritika a honi INVICTUS formáció bemutatkozó és mindezidáig egyetlen korongjának bemutatása által. Én magam sajnos rendkívül későn jutottam hozzá a lemezhez, ennek oka azonban pusztán a lustaságom és a csoport zenéjével kapcsolatban gyakorta emlegetett neoclassical műfaji meghatározás, ugyanis eme stílusirányzat az érdeklődési körömből viszonylag csekély szeletet követel magának.

A Hegemony indítja a lemezt és már itt érezni kiemelten meghatározó módon a "metálzenész neoclassical zenét ír" attitűdöt. Nincs ezzel komolyabb probléma, csupán van egyfajta mellékíze a dolognak, és akarva-akaratlanul eszembe jut a hallgatása közben a korai MORTIIS, a BURZUM bizonyos megoldásai (annyi különbséggel, hogy Varg sokkal primitívebb eszközökkel és formában jutott el ennél összehasonlíthatatlanul magasabb csúcsokra), illetve a LORD WIND még úgy is, hogy nyilván nem ez volt a formációt életre hívó Sallai "Sahsnot" Péter elsődleges szándéka (paradox módon talán inkább kerülni szándékozott mindezt, vagy egyáltalán nem is hallgatja az említett csoportokat). A folytatásban a Towards To Asgaard révén az ARCANA korai albumainak formaisága köszön vissza nyomokban, de továbbra is az előzőekben vázolt zeneiség a domináns stílusjegy. A gitár itt nagyon szépen be lett ágyazva a szintetikus megjelenési formák közé, csodaszép perceket eredményezve. A harmadikként felcsendülő Sol Invictus (az ötletes dalcím-verseny győzelmi várományosa) nem győzött meg maradéktalanul, habár nagyívű dallamaival és a kimérten adagolt dobjaival így is kellemes perceket hordoz magában. A sorban következő dal a címadó szerzemény, és mint ilyen, elméletben kiemelt figyelemben kellene részesülnie. Nos, talán éppen ezért is teljesít némileg csalódást keltően ez a tétel. A dobok kicsit széteső alapjaira érkeznek a fúvós, vonós hangszerek, de valahogy nem áll össze az egész és nem is hordoz magában igazán kiemelkedő pillanatokat. A Black Sun sajnos folytatja ezt az utat, habár itt több az emlékezetes megoldás és kerekebb is a történet némileg. A bónusz dalok elé beágyazott Ariosophy (Blood Of Martyrs) azonban határozottan pozitívba billenti a végelszámolásnál a mérleg nyelvét. Hihetetlenül jól megkomponált dal, felkavaró és érzelmi viharok egész sorát kiváltó, kiprovokáló szerzeményről van szó, amelyben véleményem szerint az INVICTUS minden lényegi eleme teljes pompájában ragyog. Az albumot lezáró két "bónusz dal" (Song Of The Runes - demo, Die Liebe Nerþus' - BURZUM-átirat) azonban ismételten az útkeresést helyezi előtérbe a Julius Evola egyik alapvetésére fókuszáló Imperium Paganum kapcsán. A BURZUM-feldolgozás ugyan tisztán és lendületesen szól, mégsem képes igazán magával ragadni, valami (talán a sátáni szikra?) hiányzik belőle, habár feltétlenül meg kell említenem, hogy távolról sem szolgai másolat, átjön rajta, érezni benne a magyar formáció savát, borsát. A Song Of The Runes telten szóló dobokkal búcsúzik, egy ígéretes folytatás lehetőségét hordozva magában, ami talán a távoli jövőben egy újabb korong képében fog testet ölteni. Ki tudja, azért elég sok idő telt már el a debüt óta, ettől függetlenül én üdvözölnék egy folytatást.

Az elsősorban fekete, vörös és fehér színekben pompázó borító felettébb tetszetős, habár az alsó tálca elrendezése sajnálatos módon nem a legszerencsésebb, mert a kis körfogak pont kitakarják a lényeget. Összességében törődéssel, nagy odafigyeléssel készült anyag az INVICTUS bemutatkozása, érdemes kutatni utána. Megjegyzem a No Colours részéről jelenleg is rendelhető, egészen baráti áron kétféle verzióban (hagyományos és slipcase) is.

A szombati nap koncertjei egy új helyen, az Altes Landratsamtban kerültek megrendezésre. A neofolk-estek eddigi helyszíneihez (Haus Leipzig, Anker, Volkspalast, Felsenkeller) hasonlóan ez is egy impozáns színhely, nagy, oszlopos csarnok, tágas színpad - tökéletesen illik ehhez a zenéhez.

Az első fellépő az olasz Tears of Othila volt. Róluk eddig még nem nagyon hallottam, valahogy elkerültek engem, pedig annyira nem új zenekarról van szó, már 2008-ban kiadtak egy lemez, a szintén olasz Argine zenekar kiadójánál, az Ark Recordsnál, és ugyanitt jelent meg a legújabb lemezük is 2013-ban, a koncerten mindkét lemez anyagából kaphattunk ízelítőt. Zenéjük valahol a középkori (pogány) folk és a klasszikus neofolk között helyezkedik el, hangszerelésileg van itt minden, ami az ilyen zenében előfordulhat: akusztikus gitár, hegedű, női és férfi ének, állótam, komplett dobfelszerelés, sámándob, melodika, glockenspiel. És mindez jól is szól így együtt, a dalok is rendben vannak, kellemes meglepetés kezdésnek.

A jövő hétvégi Focus Abyssi kapcsán eddig még nem ejtettünk szót arról, hogy az est fő fellépője, a békéscsabai The Moon And The Nightspirit 2014 januárjában leszerződött a jeles német metalkiadó, a Prophecy folkos alkiadójához, az Auerbach Tonträgerhez, ezzel olyan nagyszerű zenekarok kiadótársa lesz, mint a Sol Invictus, a Hekate, a Camerata Mediolanense vagy mondjuk a Tenhi. Ahogy az a Prophecy/Auerbachnál szokás, az új felvételek megjelentetése mellett újra kiadják a zenekar korábbi lemezeit is. A Focus Abyssin pedig meghallgathatjuk majd, hogy milyen dalok lesznek a hamarosan megjelenő ötödik nagylemezen.

A kimondottan erősnek mondható 2012-es két nap után 2013-ban szintén két napra korlátozódtak a számomra igazán érdekes koncertek a 22. Wave Gotik Treffenen, de ez a két nap nem volt annyira átütő, mint előző évben, de azért így is akadt pár érdekesség.

Ahogy azt már megszokhattuk, a fesztiválon különböző tényezők befolyásolják, hogy melyik zenekar milyen időpontban lép fel, nem mindig "erősorrendben" történik a beosztás. Így a pénteki nap nyitó fellépője az est talán legismertebb, legnépszerűbb zenekara, az olasz Camerata Mediolanense volt a Volkspalast kupolacsarnokában.

A kevés megmaradt felület egyikén, ami még ezzel a zenei körrel foglalkozik (bár sajnálatos módon azt is megszállták már a metalosok, mint úgy általában az egész közeget), a szokásos év végi listázásoknál volt egy érdekes összeállítás, amelyben a színtérhez kapcsolódó zenészek sorolták fel kedvenc lemezeiket a tavalyi évből. Itt figyeltem fel az ausztrál Lakes Blood of the Grove című anyagára, melyet többen is említettek, és mivel az olasz Avant! Records adta ki, akiknek van pár érdekes, színvonalas kiadványa, kíváncsiságból meghallgattam ezt a lemezt is - az ember éhezik az újdonságokra (sajnos kevés jó anyag jelenik meg mostanában).
A Lakes a tasmániai származású, jelenleg Melbourne-ben élő Sean Bailey egyszemélyes zenekara, akinek nem ez az első kiadványa (több mint 10 éve jelent meg az első kislemeze), mégis csak most, ezzel a felvétellel kapott nagyobb, nemzetközi figyelmet. És nem véletlenül, egyáltalán nem érdemtelenül. A 30 perc hosszú, vinilen megjelent anyag 10 számában lenyűgözően ötvöződik a Joy Division-féle post-punk/proto-dark a korai Death in June zeneiségével. Akusztikus gitárok, erőteljes dobok és basszusgitár, izgalmas szintetizátordallamok, hangeffektek, kántáló ének, mindez "autentikus" hangzással, mintha a felvétel a 80-as évek elején készült volna. Nincsenek kiemelkedő pillanatok, egyenletes színvonalon zakatol végig a 30 perc (ami tökéletes hossz ennek az anyagnak); mindvégig izgalmas, magával ragadó.

A német Trutzburg-Thule gondozásában március végére várható a svéd ARDITI és a svájci ATOMTRAKT közös bakelit kiadványa 500 példányra (az első 100 példány márványszürke, a további példányok hagyományos szürke színben) limitálva, kézzel számozva, 6 paneles inzerttel. A kiadó ajánlása szerint a martial industrial mestereinek közös kiadványa (személy szerint az ARDITI kapcsán maradéktalanul helytállónak érzem e nagyívű megjegyzést, az ATOMTRAKT esetén azonban erősen túlzónak találom) Németországon kívülről 12 euró ellenében már elő is rendelhető.

Április végén tovább fűzzük a Focus Abyssi rendezvénysorozat fonalát. A kínálatot igyekeztünk ezúttal is a neofolk és társai gyűjtőcsoport (industrial, ambient, noise, ethereal, experimental stb.) keretein belül tartani. Nézzük egy kicsit részletesebben, kik is az aktuális felhozatal résztvevői zenekari szemszögből.

Az estét a hovatovább két évtizedes álom után ébredő magyar noise-drone ambient legenda, a budapesti HIDEG RONCS indítja HR+ című műsorával. A Rácz Mihály-Broder Ferenc alkotta experimental duó olyan kultusz figurákkal, illetve csoportokkal működött már együtt, mint a zeneszerző, multiinstrumentalista, indológus Hortobágyi László, illetve a német kult-kiadó Drone Records. Változnak az idők, változnak a formák, így a HIDEG RONCS is igyekszik majd friss formába önteni műsorát, feltehetően mindenki megelégedésére.

A szlovák PHRAGMENTS neoclassical-dark ambient csoport 2013-as, Malignant Records címkével felruházott New Kings And New Queens című harmadik sorlemezének bemutatására érkezik a magyar fővárosba. A mélyről fakadó hipnotikus zene méltán emelte őket a műfaj reménységei közé, hiszen a nem is olyan ritkán a saját farkába harapó kígyónak tűnő zenei irányzat jelenleg több sebből vérezve törekszik a felszínen maradásra. Ennek a küzdelemnek lehet az egyik letéteményese a szlovák duó. A fellépésük így természetesen kiemelt figyelmet érdemel.

A békéscsabai illetőségű THE MOON AND THE NIGHTSPIRIT zenekar méltán a magyar és egyre inkább a nemzetközi folkzene iránt fogékony közönség kiemelt kedvence. A formáció ötödik albumának megjelentetésére készül, melynek színpadi premierjére a Focus Abyssi aktuális állomásán kerítenek sort, egy maratoni hosszal bíró előadás keretében. A társulat élőben szinte képtelen hibázni, így ezúttal is egy felemelő, varázslatos élményt várhatunk tőlük, megkapó pillanatokkal telítve.

Az 1980-ban Brian Williams által alapított brit LUSTMORD formáció egyértelműen az indusztriális zenék egyik oldalhajtásaként aposztrofálható dark ambient kiemelkedően legfontosabb alapköve és sarokpontja. Albumok, kollaborációk sokasága és elképesztő hangulattal bíró alkotások sora, kreativitás és a műfaj sajátosságából eredő szűk keretek között is ötletektől feszített előrehaladás jellemzi az eddigi életmű elemeit, amelyek közé azért persze ritkán, de néha csak becsúszott néhány kevésbé sikerült alkotás is. Alapvető, hogy egy (többnyire) instrumentális, a szabvány zenei formáktól messze elrugaszkodó formát nem könnyű több mint 30 éven át folyamatosan izgalmas köntösbe burkolni, nem is állítom, hogy a LUSTMORD ezt minden próbálkozásával el is érte, ettől függetlenül többségében maradandó és klasszikus albumokat, kiadványokat szabadított a világra Williams úr. A 2009-ben megjelent The Dark Places Of The Earth például egyértelműen a műfaj (egyik) legfényesebben, illetve sötéten ragyogó ékköve, maga alá temető, elnyelő hangóceánja (a korongot bemutató lipcsei koncertet volt szerencsém a helyszínen megtekinteni és biztosan állítom, életem egyik meghatározó élményeként került besorolásra az említett produkció). Loopok ilyen magas szintű egymásra úsztatása, rétegződése megfelelő ízléssel és struktúrával egészen komoly technikai felkészültséget és kreativitást igényel. Nézzük azonban jelen kritika tárgyát, az aktuális albumot közelebbről...

Ha röviden kellene összefoglalnom, akkor azt írnám, hogy Brian Williams várt 4 évet, majd megalkotta a 2009-es TDPOTE album ikertestvérét, mindössze annyi eltéréssel, hogy felkérte néhány énekes kollégáját a szakmai közreműködésre. Sokadszor hallgatom meg a korongot, mégsem tudom eldönteni, mennyire volt ez helyes döntés. Williams úr egy korábbi interjúban így nyilatkozott: "a zenélés, a zene megalkotása számomra egy rendkívül magányos és intim élmény". Sajnos az említett interjúból az már nem derült ki, hogy ezt pontosan hogyan értette, azonban tény, hogy a LUSTMORD korábban is a különböző együttműködések egész tárházát vonultatta fel, elég ha a teljesség igénye nélkül a MELVINS-főnök Buzzóval történő kooperációira gondolunk. Nos, én úgy látom (hallom), ismét egy remekbe szabott dark ambient korong került rögzítésre (a korai éveket jobban jellemző indusztriális felhangokkal, "ütemekkel", úgy tűnik, végérvényesen szakítva), amelyet a miszter némi vokális munkával igyekezett díszíteni a közreműködők által, ki-ki döntse el maga, mennyire játszott ebben szempontot az a bizonyos kereskedelmi kisördög. Több mint 3 évtized underground státusza után szerintem semennyire, de persze ki tudja, ellenben én örömmel venném az album instrumentális verzióját, mert a LUSTMORD azért mégiscsak úgy az igazi. Szépen, érzéssel dalolnak a hölgyek és az urak, én mégis halványan feleslegesnek érzem a munkájukat, és a valódi elmélyülést sem segítik elő számomra. Jarboe hangja itt nekem kimondottan környezetidegen, ennek ellenére mégis jól teljesít, ellenben Aina Skinnes Olsen kellemesen szárnyaló hangja egy kissé túl "rádióbarát". Az elsősorban a TOOL zenekarból ismert Maynard James Keenan ezúttal némileg alul teljesít, de vele sincs különösebb probléma, csak számomra leheletnyit felesleges és nem elég széles a spektrum (habár maga a dal így is döbbenetesen szuggesztív), akárcsak Soriah, akin azért veszettül érezni a kapaszkodást, a bizonyítani akarást. Biztosan vannak olyan rajongók, akik számára pont ez a vokális plusz jelenti majd a pozitív többletet, nekem mindenesetre a történet nem teljesen kerek, ettől függetlenül az új LUSTMORD album így is köröket ver az industrial-ambient mezőny jelentős többségére. 

Az album CD és bakelit formájában is megrendelhető a jelentősebb terjesztőktől, a zenei tartalomban nincs különbség (sehol egy bónuszdal), ellenben a vizuális élmény a vinyl esetében valami fantasztikus pluszt jelent.

Az egykori Carpe Noctem-főnök, a belga Leslie Philippot és becses neje, Sandra Skalka kislánya, Hera idén ünnepelte első születésnapját. E jeles alkalmat az említett úriember az általa életre hívott Choeur Noir kiadó égisze alatt útjára bocsátott válogatás CD-vel kívánta megünnepelni, amihez természetesen baráti zenekarokat gyűjtött maga köré, akik készséggel és örömmel vették a megtisztelő felkérést.

Az összeállítást a magyar LARRNAKH formáció indítja egy, a hamarosan végső alakot öltő harmadik albumon szerepelő, elsősorban zongorára épülő dallal (Internal Storm), amely itt egy félkész, "demós" verzióban hallgatható meg. A Hoffer Miklós kapcsán némi magyar szállal is bíró holland HERR csoport folytatja a sort egy kiemelten erőteljes, lendületes darabbal. A korai időkben fokozott figyelemmel kísértem a munkásságukat (a Winter Of Constantinople határozottan időtálló, kiemelten örökbecsű darab), ám kb. 2005-től némi megtorpanást lehetett tetten érni a munkásságukban, ám még ezzel a lendületvesztéssel is biztosan a jobban teljesítő neoclassical-martial formációk közé tartoznak szerintem. Az itt hallható kompozíció egyértelműen a korai idők pompázatos és sodró lendületű zenei világát emeli ismét dicsfénybe, remélhetőleg ehhez hasonló formában robog tovább a csapat a jövőben is! A DEAD MAN'S HILL To Hera című szerzeménye egyértelműen a válogatás legkellemesebb meglepetése, különösen annak fényében, hogy gyakorlatilag a kezdetektől fogva követem figyelemmel ténykedésüket, koncerten is volt alkalmam megtekinteni, mire is képesek az ifjú belga legények. Amivel itt kirukkolnak, az egyfajta experimentális, pszichedelikus space rock, és ezt igazán nem vártam tőlük. Ettől függetlenül kimondottan ügyesen teszik a dolgukat, mindössze az ének bátortalan kissé olykor, de még így is bőven élvezhető. A magyar CAWATANA új felállása itt debütál rögzített formában (Without Purity) és becsülettel, lendületesen mutatják be, mi is a sallangmentes neofolk lényege, úgy, ahogy azt manapság egyre kevesebben űzik. A DARK POEM (Spider In A Poem Tree) kísérleti zenéje hangszeres vonatkozásban nekem egyfajta RESIDENTS / COIL keveréket nyújt, kellemes és szórakoztató módon. Az ENGELSTAUB (Lullaby / Re-edit) feszes, mégis ringató szerzeménnyel rukkol elő, ahogy mondani szokták, éteri női énekkel felvértezve. Kellemes hallgatnivaló. A következő a sorban a FOR GREATER GOOD előadásában a Northern Lights, amely a címben foglaltaknak megfelelően fagyos, zord hangulattal bír, dinamikáját tekintve azonban kellemesen visszafogott zongorakísérettel megtámogatott szerzemény. A korong egyik legismertebb, leghírhedtebb előadója David E. Williams (I Wanna Live) ez előzményeket figyelembe véve némileg ellensúlyként is tekinthető. Vad, zajos elektronikus szerzemény, amely nem rossz ugyan, számomra mégis a korong leggyengébb alkotása. A KINDEREN VAN MOEDER AARDE (In The Safest Place On Earth) csodaszép, lágyan hullámzó dallal járult hozzá az összeállításhoz, női-férfi énekkel, hárfával felvértezve. Az olasz ATARAXIA (May She Become) csoportot ismerem és kedvelem csaknem 20 éve, azonban igazán meggyőzni soha nem tudtak, valahogy nem az én világom, többször láttam őket színpadon is, ahol számomra mindig is erőteljesebbek voltak, mint felvételről hallgatva. Ez a dal azonban magasan az egyik legjobb produkciójuk, amely maga az elbűvölő szépség és igéző varázslat, fantasztikus szerzemény. Rabul ejt, felkavar és magához ölel. A LARRNAKH duplája a The Guardian formájában ölt testet, ez a dal egy exkluzív tétel, csak itt hallható. A folytatásban a HARVEST RAIN (Corpse Candle - Original Version) kopogó, erősen effektezett basszusgitárra és lágyan lüktető dobgépre alapozva, a háttérben diszkréten hullámzó szintetizátorfüggönnyel kiegészítve szól kellemesen és meggyőzően. Semmi különös, ennek ellenére azonban (vagy éppen ezért) szívmelengető darab. A MISANTRONICS (Samos) struktúrájában némi meglepetést rejtő, kifacsart altatódal, lényegében a korong lezárásának felvezetéseként is tekinthető. A német DARKWOOD (Broken Wings) és a közelmúltban megjelent új albuma több fórumon is vitát generált. Többekben megfogalmazódott a kérdés, mennyire képes jelenleg újat, meglepőt produkálni Henryk Vogel csapata. Nos, a válasz pofonegyszerű: semennyire, de esetükben, azt hiszem, nem is ez a fontos. Avatatlan fülek számára önismétlő (ennek azért valljuk be férfiasan, van alapja), semmitmondó (ennek már kevésbé) gitárpüntyögésnek tűnhet, amit a csoport produkál. Ezzel szemben egyértelműen az elmúlt évtized egyik legjelentősebb, legőszintébb, sallangmentes neofolk formációja a DARKWOOD, teszik a dolgukat, ahogy azt kell, és ez feltétlenül megsüvegelendő.Az itt hallható tétel a legfrissebb album egyik csúcspontjaként is definiálható.

Összességében tehát kijelenthetem, zenei vonatkozásban egy kiemelkedően teljesítő összeállítással hívta fel magára a figyelmet Leslie, amely azonban némileg furcsa köntösbe lett öltöztetve (Hera és Teddy mackó legyőzik az Alien-királynőt), így a borítót illetően több előadó részéről némi tanácstalan meglepetés mutatkozott, miszerint ez csupán egy vicc akar-e lenni, de sebaj, ez legyen a legnagyobb probléma. Ellentétben a kiadó (és összességében Leslie Philippot) részéről tanúsított üdítő korrektség és figyelem a kiadvány felé példamutatóan követendő és meggyőző volt. Várom a folytatást!

A korong a magyar zenekaroktól hazánkban is megrendelhető.

Az év elején megjelent gyűjteményes anyag után újabb lemez jött ki a Spiritual Front neve alatt. Ahogy az Open Wounds nem tekinthető a szó szoros értelmében új albumnak (nagyrészt régebbi dalok átdolgozásait tartalmazza), úgy ez a kiadvány sem a várva várt új nagylemez. A lemez teljes címe (Spiritual Front's Black Hearts in Black Suits - Music by Stefano Puri) jól fedi a valóságot: míg a hagyományos Spiritual Front-lemezek esetében Simone Salvatori írja a zenét és a szövegeket, itt csak a hangját kölcsönzi Stefano Puri kortárs zeneszerző zenéjéhez. Kettejük kapcsolata nagyjából 10 évre vezethető vissza, amikor Stefano Puri csatlakozott a Spiritual Fronthoz mint zongorista, és neki köszönhető a zenekar csúcsalbumának, az Armageddon Gigolónak a hangszerelése is. Ezen a felvételen a zenét a Symposium Ensemble szolgáltatja, közreműködik a Fekete Szívek kórusa. A lemez 15 dalt tartalmaz, az olasz Rustblade kiadó gondozásában jelent meg, és ahogy az manapság már megszokott, több változatban is kapható: a normál digipak verzió mellett elérhető színes vinilen (299 darab); díszdobozban (299 darab), ami a cd mellett tartalmaz egy második cd-t (melyen egyes dalok alternatív verziói hallhatók), képeslapot, öntapadót, ezüst szív alakú medált és bársony szütyőt (és az első 99 példány ráadásul még dedikált is); valamit egy ultralimitált szatyrot(!), 99 példányban (ami már el is fogyott), ami az összes előbb felsoroltat tartalmazza (plusz egy kétszámos bónusz cd-t, máshol nem szereplő dalokkal), eredetiségigazolással.

A lemez megrendelhető a kiadó honlapján.

A 2010-es The Bad Luck Bird kislemez az akkori időszak egyik legnagyobb szenzációját jelentette számomra a neofolk berkein belül, még úgy is, hogy erősen "A"-oldalas kiadványként tartom számon azóta is. Ezek után a The Cruellest Month album olyan mértékű csalódást okozott, hogy a lemezkritika megírására a mai napig nem tudtam rászánni magam, és ez talán már így is marad több okból is. Nem csoda tehát, ha a Tony Wakefordba vetett jelentős bizalmam a legfrissebb vinyl kislemezben összpontosult. Lássuk, mi lett az eredmény...

A címadó szerzemény indítja a kislemezt, és már az első hangok egyértelműsítik, a neofolk műfaj egyik atyja ismét izgága kedvében vonult stúdióba aktuális elképzeléseit rögzíteni. A vastagon effektezett gitárok nem csekély mértékben tekerik, facsarják ki az egyébként "neofolkos alapakkordokra" épülő szerzeményt, amibe némi torzítás, üveghangok és egyebek hoznak több irányból is színt, a jól eltalált kiállásokkal megbolondítva. Caroline Jago basszustémáit érzem egy kissé elveszettnek, ellenben a többek között az AGALLOCH révén ismertté vált Don Anderson ezúttal igen jelentős szerephez jut, nem ritkán Nick Saloman játékát idézve, elsősorban a CURRENT 93-ban eltöltött idők szellemét felvonultatva. Nem rossz dal, de számomra nem nyújt igazán elsöprő élményt, és őszintén, a Bad Luck Birdnek a poros nyomába sem ér. A Like God struktúrájában határozottan a korai időket idézi, a hangszerelés azonban jelentősen sokrétűbb a klasszikus alkotásoknál. Az ének a megszokott módon kissé hamiskás, ami különösen akkor domborodik ki, amikor Tony Liza Graham támogatásával hallatja a hangját. Menetelős, himnikus darabról van szó, amely jelen esetben véleményem szerint határozottan erőteljesebbre sikerült a reflektorfényt jobban élvező címadó szerzeménynél.

A SOL INVICTUS tehát köszöni szépen, megvan, további anyagok várhatóak, de érzésem szerint ezzel a kislemezzel inkább csak a diszkográfia terebélyesedett, amit azért az elkötelezett rajongók feltétlenül szerezzenek be. A limitáció 500 példányra szól.