Ahogy a tavalyi fesztivál után megfogadtam: idén csak akkor látogatok el a 21. Wave Gotik Treffenre, ha a zenekarok választéka (és beosztása) olyan lesz, hogy megérje elmenni. Tavaly is voltak jó zenekarok (ha nem is sok), de sok volt az ütközés, és sok volt az üresjárat is. Így hát idén kivártam egész addig, míg a részletes program rendelkezésre állt (ez másfél héttel a fesztivál előtt volt). Átnézve a programot, azt kellett megállapítanom, hogy most sikerült jól összerendezni a fellépőket, az érdekes zenekarok egy helyen voltak, két napra besűrítve, szinte holtidő nélkül. Így a tizedik WGT-mre úgy mentem, mint eddig soha: nem az egész rendezvény időtartamára, csak erre a két napra. És nem bántam meg.

(Közbevetésként egy technikai jellegű megjegyzés: mivel a beszámoló írását még tavaly, a fesztivál után kezdtem el, de csak most volt lehetőségem befejezni, mindenhol, ahol az szerepel, hogy "idén", "idei", ott természetesen 2012-t kell érteni, minden más időpontot is abból kell számolni, ahhoz kell viszonyítani.)

A szombat déli érkezés után nem sokkal már mehettem is az első helyszínre, a Felsenkellerbe. Itt volt az első neofolk nap, ígéretes zenekarokkal. Az első fellépő a korábban számomra ismeretlen Oniric volt. Úgy tűnt viszont, hogy a közönség valamennyire ismeri őket, vagy legalábbis érdeklődik irántuk, mert a kezdésre jelentős számban megjelentek az emberek, kevésbé ismert és népszerű zenekar esetén ritka az ilyesmi. Három tag alkotja az Oniricet, egy énekes-gitáros (aki elektromos gitáron játszik), egy billentyűs, és egy énekesnő, aki ütőshangszereken (xilofon, csörgődob) is játszott. Zeneileg talán olyan honfitársaikhoz hasonlíthatjuk őket, mint a Spiritual Front, a Ianva vagy kicsit az Ain Soph (bizonyos korszakai). A múlt század elejének kabaréi, a 60-as évek pszichedelikus zenéi, a 80-as évek újhulláma keveredik műsorukban, ízléses arányban, jól előadva, megérdemelt sikert arattak.

Az osztrák Jännerweint pár hónapja láttam Bécsben, akkor (félig-meddig hazai pályán) nagy érdeklődéssel és lelkesedéssel fogadta őket a közönség. Itt a "szomszédban" ezt nem lehetett annyira kiemelten érezni, de túl nagy különbség azért nem volt, az érdeklődés és a lelkesedés valamennyire itt is megvolt. A nagy sikerű bécsi koncerthez képest ez a fellépés nem sikerült annyira jól, ha nem láttam volna őket korábban, akkor lehet, hogy nem lett volna vele nagy gondom, de így, hogy volt mihez hasonlítanom, előjöttek a hiányosságok. Először is a hangzás, amiről persze nem ők (vagy nem csak ők) tehettek. Szerintem nem túl jó ötlet akusztikus gitárokat ("rock")erősítőkről használni (nem tudom, hogy ez mennyire a zenekar ötlete volt, ahogy láttám, az utána következőknél is így volt), nem szól annyira tisztán, sok volt a bosszantó gerjedés is. Ezenkívül a csapat sem volt annyira együtt, többször szétestek, elcsúsztak, még ha nem is annyira vészesen, de azért észrevehetően. A felállás ugyanaz volt, mint legutóbb, ezúttal is Matthias Krause (Vurgart) segítette ki az alapfelállást (gitár, basszusgitár, hegedű, dob) gitáron és mandolinon (valamint egy számban felbukkant Thomas is a Die Weisse Roséból). Szinte mindegyik tag énekelt is, és nem gyakori (legalábbis ebben a közegben), hogy egy zenekarban ennyien tudnak (jól) énekelni, ha nem is egyformán, de mindegyiküknek jó hangja van. Az első két lemezük anyagát játszották, az említett hiányosságok ellenére azért élvezhetően és sikeresen.

Az olasz Ordo Equitum Solis 11 éve, itt a WGT-n lépett fel utoljára, egy eszméletlenül gyenge koncerttel. Ez a fellépés annyira kritikán aluli volt, hogy másnap fel is oszlottak, gondolom ők is érezték, hogy ennek így nincs értelme. Aztán, ahogy lenni szokott, az idő sok mindent elfeledtet, így most úgy gondolták, hogy van még mit mondaniuk, és megpróbálják újra, hátha sikerül feledtetni a legutóbbi fiaskót. Nem mondom, hogy ez teljes mértékben sikerült, de talán most nem kell feloszlaniuk a koncert után. Ezúttal egy basszusgitáros is kísérte Deraclamo és Leithana duóját, ami jót tett a hangzásnak és a teljesítménynek, magabiztosan, precízen játszott hangszerén, összefogta az előadást (ő volt felelős a néhány számban felbukkanó gépi alapokért is). A műsor első fele alatt azon gondolkoztam, hogy az rendben van, hogy most nem annyira szétesően adják elő számaikat, mint legutóbb, de a fő gond az, hogy nincsenek jó dalaik. Annak idején, a "hősidőkben" bárki népszerűségre tehetett szert, aki ebben a közegben mozgott, fogott egy akusztikus gitárt (meg egy szintetizátort), bármilyen zenét csinált, fontosabb volt a mögötte lévő ideológia, meg hogy ki kivel haverkodik (ők pl. Tony Wakeforddal). Nekem soha nem sikerült megszeretnem őket, engem azért zavart kicsit (a mások szerint jó értelem vett) amatőrizmus, a karakteres dalok hiánya. És ahogy láttam, sokaknak nem mond már semmit a nevük, sokáig voltak távol, kiestek a köztudatból, a fiatalabb korosztály már más zenekarokért lelkesedik, a közönség magját főleg az idősebbek alkották. Míg ezeken gondolkoztam, a koncert haladt a maga útján, én meg kezdtem észrevenni a pozitívumokat is. Leithanának nagyon jó hangja van, jól is használja, és akkora lelkesedéssel adja elő a dalokat, hogy ez átragad a közönségre is, még az olyan szőrösszívűekre is, mint én. Egyszerűen öröm volt látni, hogy mennyire él a színpadon, mennyire élvezi, amit csinál - csak így éri meg zenélni. Így a végére - még ha zeneileg nem is tetszett nagyon - azt mondtam már, hogy nem volt rossz koncert ez, ha az ember elengedte magát, hagyta magát sodródni az eseményekkel, akkor lehetett élvezni.

Utánuk egy másik Ordo következett, a népszerűbb, a közkedveltebb: az Ordo Rosarius Equilibrio Svédországból. Ahogy írtam az ajánlóban, jelenleg talán ők a legnépszerűbbek ezen a színtéren. Ez már abból is észrevehető volt, hogy az OES fellépése után nem örült ki a színpad előtti rész, sőt, mindenki kezdett előre tömörülni, hogy jó helye a koncertre. És kellett is ez a tömörülés, mert nagyon sokan voltak, csordulásig megtelt a terem. Közel tíz évvel ezelőtt láttam először az ORE-t, szintén a WGT-n. az akkori színpadképhez tartozott két lány, akik a színpad szélén tartották a zászlót, viszont akkor olyan nagy volt a hőség és a fülledtség, hogy nem bírták sokáig, a koncert közepén kidőltek. Ezután egy darabig nem is erőltették ezt a látványelemet, de most újból megpróbálkoztak vele. Szerencsére most nem volt akkora forróság, a Felsenkellernek viszont nem túl jó a szellőzése (nincs is, ha jól vettem észre, koncertek között az oldalsó ajtókat nyitották ki, hogy legyen egy kis levegő, viszont a koncertek alatt ezeket be kellett csukni a környező házak miatt), így a fülledtség azért most is jelen volt, de megbirkóztak vele a lányok.
A zenekar felállása kissé átalakult az utóbbi időben, egy gitáros és egy basszusgitáros csatlakozott hozzájuk, és Rose is visszatért a "szülési szabadságról", viszont Fredrik (No Festival of Light) már nincs velük egy ideje, úgyhogy ezen a koncerten nem voltak élő dobok, a gitár és a basszusgitár kivételével minden zenei elem felvételről szólt. A várakozásokkal ellentétben igazi fesztiválkoncertet adtak, tehát nem az új lemez dalaira épült műsoruk, hanem egyformán válogattak újabb és régebbi szerzemények közül, felcsendültek kimondottan régi, még az Ordo Equilibrio idejéből való számok is. Számtalan ORE-koncerten való részvétel után sok meglepetés azért nem ért, hozták a megszokott színvonalat, de nagyon lenyűgözni már nem tudtak. A végén még felbukkant vendégként a Spiritual Front két tagja, az énekes Simone és a dobos Andrea, velük adták elő a Three Is An Orgy, Four Is Forever és a Song 4 Hate & Devotion című számokat.

A német Hekate 20 éves jubileumához érkezett. Ennek a húsz évnek az első fele nekem volt nem túl érdekes, a kezdeti lemezeik nem igazán győztek meg, maximum egy-két dal volt, ami jobban tetszett, de nem nagyon hallgattam a zenekart. Azonban az utóbbi két, nagyrészt dobokra és szintetizátorokra épülő nagylemezt (igen, a 10 éves évfordulós anyag óta két stúdiólemezt adtak ki, nem vitték túlzásba) nagyon megszerettem, mind a Goddess, mind a Die Welt der Dunklen Gärten az adott év legjobbjai közt volt számomra.
A huszadik évfordulóra egy igazi életműkoncertet hoztak össze, és ahogy valaki találóan megjegyezte, nem is Hekate volt ez, hanem Hekate & Friends, mert rengeteg vendéget hívtak, akikkel együtt dolgoztak pályafutásuk során, ilyen vagy olyan módon. Itt voltak a Hekate régi tagjai, valamint olyan "sztárvendégek", mint Matt Howden (Sieben), Jouni Havukainen (In Slaughter Natives), Andrea Haugen (Hagalaz Runedance, Nebelhexe), és persze Tomas Pettersson (Ordo Rosarius Equilibrio), akik vagy közreműködtek egyes Hekate-dalokban, vagy a saját számaikat adták elő a Hekate tagjainak kíséretében. Ahogy az egy ilyen koncerten elvárható, a zenekar pályafutásának minden szakaszából hallhattunk ízelítőt, a korai, kísérletezősebb Chorea Minor-os anyagoktól kezdve a középső periódus folkosabb dalain át egészen az új lemezek popos szerzeményeiig. A tökéletes megszólalást három-négy dobos, két-három szintetizátoros, egy-két akusztikus gitáros és két énekes biztosította (a tagok cserélgették a hangszereket, ezért nem lehet pontosan megadni, hogy miből mennyi volt), de előkerült néha furulya, tekerőlant is, és persze hegedű is, Matt Howden jóvoltából. A zenészek felszabadultan játszottak, jó volt látni az arcukon az örömöt, és bár a 2005-ös fellépésük jobban tetszett, nagyobb hatású volt számomra, ez a koncert abszolút méltó volt a 20 éves jubileumhoz, egyúttal méltó lezárása is volt az estének.

(További képek a galériaban)