Csaknem a kezdetektől követem figyelemmel a CAMERATA MEDIOLANENSE zenekar pályafutását (konkrétan 1995-ben a Taste This válogatás alkalmával figyeltem fel rájuk első ízben, majd néhány esztendővel később érkezett a mára már kikezdhetetlen legendaként funkcionáló Cavalcare La Tigre kompiláción való szereplés) és mindig öröm a számomra, ha az olasz csoport aktuális kiadványáról adhatok hírt. A "neofolk és társai" címkéhez igen közel álló milánói neoclassical alakulat közel húsz esztendeje teljesít stabil, megbízható minőségben, habár azért kisebb-nagyobb hullámvölgyek ebben az esetben is akadnak olykor, jó példa erre jelen kritikám tárgya.

A Fragmentum Primum indítja a korongot, szintetizátoros merengéssel, Daniela Bedeski narrációjával. Igazából semmi extra nincs a dalban, de felvezetésként megállja a helyét, vagyis a célnak megfelel. A címadó 99 Altri Perfecti (version) a csoportra jellemző hangszínekkel és effektekkel indít, erőteljes férfi énekkel Trevor által, olykor egy kicsit hamiskásan, kissé bizonytalanul. Ami igazán meglepő, az a váratlanul felbukkanó rendkívül környezetidegen dob. Nem tudom, mi volt a zenekar célja vele (talán egy kissé modernizálni kívánták a megszólalásukat), de véleményem szerint a hatás így egyértelműen a negatív felé billen. Effektezett hangmintákkal, zajokkal, szoprán női énekkel, hárfával (Giovanna Di Lecce) ér véget a 11 percnyi játékidő a Vago Augeletto (version) által, egy kis hiányérzetet hagyva maga után, természetesen kérdőjelekkel tarkítva.

A csoport egyértelműen nem kapkodja el a munkát. Sorlemezt az 1998-as Madrigali óta nem jelentettek meg, mindössze 5 rövidebb kiadványt (kislemez és mini-album) dobtak piacra az elmúlt 14 évben, néhány válogatáslemezes dal és újrakiadás mellett, vagyis, úgy vélem, ideje lenne lassan egy komplett albummal jelentkezniük, amire a hírek szerint most komoly esély mutatkozik.

www.cameratamediolanense.it

Némileg visszafogottan, de azért az idei nyár folyamán is hallat magáról a lengyel Rage In Eden kiadó, nem is akármilyen kiadványokkal.

Az ARDITI és a TOROIDH vénájából táplálkozva született meg a LEGIONARII formáció Europa Rex című debütálása a lengyel kiadó jóvoltából, akik klasszikus harci zeneként definiálják a korongot, erőteljes és dacos attitűddel felvértezve, 7 (meglehetősen ötlettelen dalcímmel megáldott) karakteres szerzemény által.

A közelmúltban gyakorlatilag a teljes mellőzöttség sorsára jutott a lengyel kiadónál a dark ambient műfaja, ezen a szomorú tényen igyekszik most korrigálni az ANTIKATECHON Chrisma Crucifixorum című lemeze. 57 percnyi mélyből feltörő, magával ragadó, sodró lendületű morajlás, nem ritkán meglepően ritmikus megoldásokkal vegyítve. Maga a korong és a csoport is már most a kiadó aktuális kedvence, így fokozott kíváncsisággal várhatjuk, mire lesznek képesek hosszabb távon...

Az említetteken túl a nyár folyamán még újabb COLD FUSION, HOTEL DE PRUSSE, DAY BEFORE US / NIMH és L'EFFET C'EST MOI megjelenéseket tervezett be a Rage In Eden, az érdeklődők legnagyobb örömére.

www.rageineden.org

Úgy tűnik, legutóbbi kívánságunk meghallgatásra talált, és idén sikerült úgy összeállítani a programot, hogy az érdekes koncertek ne (nagyon) üssék egymást, az egy stílusba tartozó fellépőket sikerült egy helyszínre gyűjteni, így egy igazán erős programot állítottak össze a neofolk szerelmeseinek.

A nyitó pénteki napon az egyetlen említésre méltó előadó a Cold Meat Industry (egykori?) zászlóshajója, a svéd In Slaughter Natives, ami a Volkspalast (visszakapta a régi nevét?) kupolacsarnokában lép fel, 22:30-tól. Előtte különböző noise/industrial zenekarok játszanak, de mivel ezt a stílust nem annyira kedvelem, nem tudnék túl sokat írni róluk, úgyhogy csak álljon itt a felsorolásuk: az olasz Les Jumeaux Discordants játszik 18:30-tól, utána a német Galerie Schallschutz 19:50-től, majd az angol Cut Hands 21:10-től.

Szombaton lesz az első neofolk nap, ezúttal is a Felsenkellerbe gyűjtve össze a stílus régi-új reprezentánsait. Az újabb zenekarokat képviseli az olasz pszichedelikus folk zenekar, az Oniric (17:30), és az osztrákok feltörekvő kedvence, a Jännerwein (18:40). A régi klasszikusokat olyan nevek jellemzik, mint a több mint 10 év után visszatérő olasz duó, az Ordo Equitum Solis (20:00),az elmúlt években a közeg talán legnépszerűbb zenekarává vált svéd Ordo Rosarius Equilibrio (21:20), és a tavalyi év egyik legjobb lemezét elkészítő, huszadik születésnapját ünneplő német Hekate (D).

Ezen a napon érdekes lehet még a Cold Meat-főnök, Roger Karmanik death industrial csapása, a svéd Brighter Death Now (Anker, 22:50), valamint a Michael Laird vezette amerikai folkzenekar, az Unto Ashes, akiről legutóbb a Sonne Hagallal és Kim Larsennel (Solanaceae) lehetett hallani (Centraltheater, 23:00). Metalos folkerek megtekinthetik az Unto Ashes előtt egyik új kedvencüket, a norvég pagan folk Wardrunát is (21:20).

Idén visszakerült a második neofolk nap a Volkspalastba, a már jól bevált módon, felváltva a kupolacsarnokban és a kantinban sorakoznak az előadók, igazán tömény élvezetben részesítve az arra fogékonyakat (legalábbis a fellépők névsora alapján ez várható és remélhető). Itt lesz a svéd Solblot (Kuppelhalle, 17:00), mely sok-sok év rákészülés után nemrég jelentette meg bemutatkozó lemezét; fellép a főleg közreműködéseiről elhíresült tehetséges német gitáros, Matthias Krause egyszemélyes zenekara, a Vurgart (Kantine, 17:40); ismét eljön a veterán olasz Ain Soph, akik az elmúlt évtizedek zenei útkeresései után egy ki tudja milyen műsorral térnek vissza (Kuppelhalle, 18:30); bemutatkozik a német közönségnek az amerikai Luftwaffe és Valence tagjaiból álló Gnomonclast, akik nemrégiben jelentették meg második nagylemezüket az olasz Old Europa Cafénál (19:30); visszatér a martial pop egykori vezető zenekara, a Derniere Volonte, akik manapság már inkább a szintipophoz állnak közelebb, és utóbb megjelent lemezeik közül a koncerten remélhetőleg a nemrégiben megjelent válogatást (Ne Te Retourne Pas) helyezik előtérbe, és nem a nem túl jól sikerült utolsó sorlemezt, az Immortelt - és most jött a hír, hogy megjelent az új nagylemez is (ahogy tervezve volt, csak nagy volt a hallgatás róla eddig), úgyhogy gondolom arról is várható pár szerzemény (Kuppelhalle, 20:20); a Gnomonclast mellett természetesen fellép a Luftwaffe is, mivel koncerten általában ugyanazokból a tagokból áll a két zenekar (Kantine, 21:30), majd az estet a dán Of the Wand and the Moon zárja, legutóbbi budapesti, minimalista koncertjükkel ellentétben itt remélhetőleg megtapasztalhatjuk, hogy mit tud a zenekar "teljes terjedelmében", hogyan szólalnak meg a nagyszerű új lemez dalai élőben a komplett felállással (Kuppelhalle, 22:30).

Hétfőre nem sok érdekesség maradt, talán egyedül a több mint 10 éve Szegeden is fellépett amerikai In Gowan Ringet lehetne ajánlani a Heidnisches Dorfban 22:00-tól. A fesztivál négy napja alatt egyébként több fentebb említett előadó is fellép itt, de ezekre külön most nem tértünk ki.

A teljes program megtekinthető a fesztivál honlapján, minden egyéb szükség információval karöltve.

Az amerikai VRADIAZEI csoport Európában talán kevésbé ismert formáció, ezen az áldatlan állapoton segíthet azonban jótékony módon ez az igazán figyelemre méltó bakelit korong, amely lényegében a csoport hivatalos debütálásának is tekinthető (két félhivatalos kazetta jelent meg eddig mindössze, de a zenekar egyik tagjával történt beszélgetésből az derült ki, hogy nem tekintik azokat teljes értékű megjelenéseknek).

A nyitó Honey egy többé-kevésbé vidámnak mondható főtémára épül, kicsit meg is lepett ez a könnyed hangvétel, de a hölgyek rövid úton le is zárják az önfeledt mókázást, hogy a lemez hátralevő részében teljesen elvarázsolják a kedves hallgatót, amihez a másodikként felcsendülő Path Of Shadows (hm, azért ennél talán ötletesebb számcímet is alkothattak volna) biztosít tökéletes alapot Yianna megfelelő módon karcos gitárjátékával. Az "A" oldal első felén túljutva az In The City okoz rendkívül kellemes perceket, habár a bendzsót és a buzukit kezelő Lilia részéről ugyan tapasztalható némi bizonytalankodás, de annyira élvezetes, lendületes és őszinte ez a zene, hogy ezen könnyedén túl kell és lehet lépni. A dal végén hallható diszkrét vokál szépen egészíti ki és teszi kompletté ezt a nem mindennapi szerzeményt. A Ghost Leaf hasonlóan temperamentumos, delejes erővel rendelkező dal, méltó lezárása az album első felének. A "B" oldalt indító 13 Moons egy rendkívül zaklatott és felkavaró, lassan építkező, majd felpörgő ritmusokkal operáló, szilaj csikóként száguldó tétel, Christine itt (is) érzelmektől mélyen átitatott hangon adja elő mondanivalóját dalba öntve, szívbemarkoló módon. Az ezt követő Origin And Fate is ezen a vonalon mozog tovább, majd következik a záró River Of Stone, itt Marit hegedűjátékát kell mindenek előtt kiemelnem, hiszen fantasztikus, amit a hölgy produkál, szenvedély és mámor uralja a játékát, amihez ráadásul hihetetlenül magabiztos technikai tudás párosul. Egy szó, mint száz, üdítően élvezetes ez a lemez, sugárzik belőle, hogy a hölgyek nagyon-nagyon élvezik amit csinálnak és kellően magabiztosak is. Zenéjük nem meglepő módon a tengerentúli "újkori" folk alapból táplálkozik elsősorban, ha feltétlenül viszonyítási pontot kell keresnem, akkor a CHANGES és a BACKWORLD csoportokat említeném, de inkább csak tájékoztató, útmutató jelleggel. Roppant módon kellemes és túlzás nélkül varázslatos muzsikát produkálnak a hölgyek, minden felesleges körítést mellőzve, ami azért valljuk be, rendkívül ritka manapság, az én szívembe egyértelműen belopták magukat. A hazájukban viszonylag gyakran koncerteznek (akár egy kisebb könyvtárteremben is), ellenben sajnálatos módon vastagon esélytelen egy európai felbukkanás a részükről.

A korong 500 példányban jelent meg (300 fekete, 100 arany és 100 bronz színű bakeliten) de manapság már rendkívül nehéz beszerezni, habár egy-két kisebb terjesztőnél még érdemes lehet kutatni utána ( a Steinklang például árulja).

www.pesanta.com

Bevallom, komoly meglepetést okozott a felkérés, miszerint két egymást követő estén adjon koncertet a LARRNAKH zenekar Csehország fővárosában, Prágában, de az Epidemie kiadó vezetője, Martin feltétlenül ragaszkodott hozzá, miszerint érdekes kaland és megtérülő befektetés lesz ez a nem mindennapi ötlet, minden szempontból. Így is történt, de nézzük a történetet egy kicsit részletesebben (az már a kezdetektől egyértelmű volt számomra, hogy egy ilyen vállalkozásba csak úgy érdemes belevágni, ha a két eseményre két egymástól eltérő programmal készül a zenekar, így a keddi neofolkos, dobmentes programmal ellentétben szerdára egy harsányabb, ütőshangszerekkel megerősített, zajos neofolk-industrial keverékkel készült a LARRNAKH).

A lipcsei WGT-re készülve az osztrák Steinklang Industries jó szokásához hűen idén is igyekszik elkápráztatni a kedves nagyérdeműt érdekesnél érdekesebb megjelenésekkel.

Kezdjük a felsorolást a kiadó főnökének (Max Presch) egy- (olykor két-) személyes death-noise-industrial formációjával. A legendás RASTHOF DACHAU annál is legendásabb korai munkáiból szemezget a ...das andere Licht gyűjteményes CD (a kihagyhatatlan Exitus természetesen itt is felbukkan) 13 dal és 70 perc játékidő keretében, egy elképesztően szikár és horzsoló zajfolyam formájában. Kötelező vétel!

Max egyik leghűségesebb bajtársa Reinhard Hopfe is ráunt a semmittevésre, így születhetett meg 5 év hallgatás után a STAHLWERK 9 (az utolsó sorlemez a felemás fogadtatásra lelt Revolution Of The Antichrist volt 2007-ben) legújabb pörölycsapása a The Grey Ghost album. A kiadó szerint a black industrial és a dark ambient lenyűgöző keverékét produkálja a friss korong, amely 7 dalt rejt magában 67 percben (lesz egy limitált verzió is egy 18 perces bónusz dallal 3 incses CD-R-en - na ne... - megtoldva), 4 oldalas digipak borítóval ellátva.

112 percben 24 dalt foglal össze DVD-tokba csomagolva Olegh Kolyada (ODA RELICTA, FIRST HUMAN FERRO stb.) OSTARBEITER nevű death industrial projektje a The Iron Era címmel ellátott gyűjteményes dupla lemezén, amelyet egészen a múlt század végére visszanyúlva állított össze hősünk elfeledettnek hitt archív felvételekből, demókból, valamint különböző együttműködésekből többek között a DEUTSCH NEPAL, a WERTHAM, az ISOMER és a STREICHER formációkkal.

Artefakte des Verderbens címmel új albummal jelentkezik a svájci ATOMTRAKT csoport, melynek központi témája a sztálingrádi csata. Két évvel a (kiadó szerint) nagy sikerű Sperrstelle Nordost album után itt az aktuális kardélrehányás Christoph Zieglertől 52 percben 8 dal által, a már megszokott nagyzenekari elemekkel fűszerezett, bombasztikus ipari hangzással vegyítve. Itt jelenleg még nincs hír limitált (szögesdrótos) verzióról, de reménykedni szinte kötelező... A dalszövegek a halál kétértelműségét járják körül a félelemmel és a pusztulással kiegészítve, vagyis a meglepetés kizárt.

A kiadó szokásos évi válogatáslemeze a Pagan Folk und Apocalyptic Psychedelia újabb felvonása is heteken belül várható, de ezzel kapcsolatosan a dp még nem rendelkezik hivatalos adatokkal.

www.steinklang.at

A 2004-es Commémoration gyűjteményes anyag után idén újabb válogatáskorongot dobott piacra a HauRuck! kiadó francia üdvöskéje, a DERNIERE VOLONTE (külön érdekesség, hogy ez a kiadvány az osztrák cég századik megjelentetett produktuma), amiről egy rövid beharangozó keretében már a dp is beszámolt korábban, most nézzük egy kicsit részletesebben.

Az Un Pas En Arrière indítja a lemezt, ez egy kiadatlan dal 2008-ból, ami az eredeti elképzelések szerint egy EP formájában került volna megjelentetésre, de ez a terv végül kútba esett (ebből a merítésből szól még ezen a kiadványon a címadó Ne Te Retourne Pas is). Lassú, ráérős darab, valójában inkább intro jellegű kompozíció, felvezetésként tökéletesen meg is állja a helyét. Az Achtung a legendás DER BLUTHARSCH tribute albumról (Fire Danger Season) lett kimásolva, azt hiszem erről a dalról felesleges is többet írnom, szerintem mindenkinek ismerős lehet már. A L'Appel a második HauRuck! fesztiválra megjelentetett bakelitválogatásról lett ide átmentve, remek szerzemény, csak egy picit gyorsan lepereg, de nagyon lendületes, így ebben az esetben talán célszerűbb is ez a rövidre szabott játékidő és még a távolba tekintő, érzelgősen merengő "la-la-lázás" is megbocsátható. A J'Aimerais Tant Crier ismét egy eddig kiadatlan dal, ezúttal 2005-ből, erősen minimalista felfogásban, akár egy POSITION PARALLELE-kompozíció is lehetne, gyanítom nem fog túl mély nyomot hagyni a hallgatókban. A 2006-os Regard Camouflage a Devant Le Miroir-korszakból szól, majd ezt követi a Mon Insolence (Corps Languissants, Chapter 1) 2007-es kiadatlan verziója a hűséges bajtárs Pierre Pi közreműködésével. Ezek után némi szerkesztési és gyártási malőr következtében a dalok sorrendje felborul (más a sorrend a borítón a lemezen hallhatóhoz képest) és az egyik legismertebb DERNIERE VOLONTE dal csendül fel a Toujours képében. Ez a darab maga a DERNIERE VOLONTE-esszencia, legalábbis ha szigorúan a csapat újkori, ritmusorientáltabb  korszakát vesszük figyelembe. A L'Eau Froide a Toujours EP "B" oldaláról szól hasonlóan pazar minőségben és színvonalon, mint a 7 incses címadó dala. A L'Éternité a baráti (bajtársi) DER BLUTHARSCH zenekar The Philosopher's Stone című korongjának egyik extra (a foszforos) bakelit-verziójáról lett kimásolva, valójában - véleményem szerint - egy könnyen felejthető darab. A La Nuit Revient (WP.38) ismét egy rendkívül ismert és népszerű dal a Devant albumról, ám itt a 10"-es bakeliten megjelentetett hosszabb verziót hallgathatjuk, a folytatásban pedig itt is a "B"-oldalas játszótárs következik, nevezetesen a Tout A Disparu. A már említett Ne Te Retourne Pas zárhatná le ezt a kordokumentumként is értékelhető összeállítást (de csalafinta módon rejtett dalként meghallgathatjuk még a Sage című szerzeményt is erősen demós minőségben), amely nagyszerű pillanatai mellett néhány futó üresjáratot is hordoz magában, vagyis amennyiben röviden kellene összefoglalnom a lényeget, úgy nyilatkoznék, hogy elsősorban azoknak ajánlom a beszerzését, akik elkötelezett rajongóként minden kiadványt be kívánnak szerezni a csoporttól, illetve akkor is megfelel a célnak, ha valaki csak most ismerkedik a zenekarral. Egyéb esetekben nem tartom kihagyhatatlannak a lemezt, sőt kisebb-nagyobb hibáival túlzás nélkül finoman méltatlanná is teszi ezt a kimondatlan tisztelgést a kiadó irányába.

A korong könnyedén beszerezhető közvetlenül az osztrák kiadótól, illetve szinte bármelyik európai terjesztőtől.

www.hauruck.org

A zeneileg rendkívül sokoldalúnak minősíthető osztrák Michael Gregor (az úriember megfordult már számtalan csoportban - illetve jelenleg is tagja több zenekarnak - , mint például a SUMMONING, az ABIGOR, a PAZUZU, a DIE VERBANNTEN KINDER EVAS stb.) irányítása alatt álló KREUZWEG OST formáció 2000-ben megjelent debütáló korongja (Iron Avantgarde) ugyan felettébb felemás fogadtatásban részesült (elsősorban a "szakma" részéről, a nagyközönség többnyire pozitív módon értékelte), mégis érezhető volt már akkoriban is, hogy egy nem mindennapi csoport szárnypróbálgatásait szemlélhették az arra érdemesek. Az ezt követő 2005-ös Edelrost album már egyértelműen pozitívabb fogadtatásra lelt minden vonatkozásban (habár akadt, aki pocskondiázta ezt a korongot is lelkesen), hovatovább én személy szerint az egyik legjobb martial-industrial lemeznek tartom mind a mai napig, így tűkön ülve vártam a harmadik sorlemez megjelentetését, ami idén januárban realizálódott, a szokásoknak megfelelően az angol Cold Spring Records címkéjével.

Az Exitus In Paradisum indítja az albumot, hömpölygő monstrumként dübörögve, elfojtott szövegmondással, hangbevágásokkal, szikár dobütésekkel, hihetetlenül hatásos és magával ragadó perceket eredményezve. Az ezt követő Calvaria egy pattogósabb, zaklatottabb tétel, tipikus KREUZWEG OST-stílusjegyekkel, talán csak az összkép tisztább itt a korábbiakhoz képest, és furcsa leírni, de mintha némi ironikus vidámság bújna meg ebben a szerzeményben. A Stammen zord dallamaival, kimérten arcul csapó dobjaival egy lávafolyam méltóságával valamint ellenállhatatlan erejével tör utat magának, és itt már az egyszeri hallgató számára is egyértelművé válhat: hiába jók az ötletek és kompletten maguk a dalok, az összkép túl steril lett, hiányzik a jó értelemben vett koszos hangzás, ami eddig a csoport elsöprő erejét adta. Nincs komolyabb probléma, egyszerűen csak - bármennyire furcsán hangzik is ez - túl jól és mindenekelőtt túl tisztán szól az album, az én ízlésemhez és a KREUZWEG OST eddigi munkáihoz mérten legalábbis feltétlenül. A Heiliger Gehorsam himnikus hatása megkérdőjelezhetetlen, a martial industrial műfaj minden erejével (kliséjével?) és vehemenciájával felvértezve. A Thy Will Be Done esetében érezhető a legegyértelműbben, hogy a KREUZWEG OST immáron a műfaji kapukat is kitárta (vagy inkább résnyire nyitotta), hiszen visszafogottan, de azért kellő hangsúllyal elektronikus zenei megoldások gyűrűznek elő a hangkavalkád közepette, első nekifutásra egy picit meglepő módon, de hamar hozzá lehet szokni, szépen simulnak egymásra a zenei rétegek. A Black Moon power-industrialba hajló torzulása számomra vitathatatlanul a Gott Mit Uns egyik csúcspontja, letaglózó erejű, szikár és dühös, ahogy annak történnie kell... Ezen a vonalon halad tovább a Geh Mit Gott is, sőt még rá is tesz egy lapáttal az elődjére, fékevesztett hangorkánba torkollva. A Feuertaufe katonás menetelése és az albumot záró Gestige Emigration rövid merengése teszi teljessé ezt a minden ízében kiemelkedő anyagot, azonban mégis maradt bennem néhány kérdőjel, illetve nem csekély hiányérzet. Ennél is többet, jobbat és erőteljesebbet vártam ugyanis a csoporttól, a kiemelkedően erős Edelrost után legalábbis feltétlenül, a jelek szerint azonban a két lemez között eltelt 7 hosszú esztendő is kevésnek bizonyult, hogy megfelelően kiérlelt, méltó folytatást produkáljon a KREUZWEG OST. A félreértések elkerülése végett le kell szögeznem, nálam így is - gyaníthatóan - a 2012-es esztendő egyik legjobbja lesz a Gott Mit Uns, de az előzmények és a fejlődési görbe figyelembe vételével enyhe csalódás ez a dalcsokor.

A lemez nagyon jó terjesztéssel rendelkezik, Európa számos országában beszerezhető, de a bőséges kínálat és a különböző akciós lehetőségek miatt elsősorban mégis a Cold Spring az elsődleges opció.

www.coldspring.co.uk

Mint ahogy Budapest, úgy sajnos Bécs sem tartogatott túl sok meglepetést az elmúlt években a "neofolk és társai" közeg számára az élőzenés produkciók terén. Magyarországon a helyzet pozitív irányba látszik kimozdulni a tavalyi év novembere óta és az idén márciusban az osztrák fővárosban lebonyolított első Rites Folk fesztivál arra is csattanós választ adott, van-e létjogosultsága egy ilyen jellegű eseménynek a sógoroknál és továbbá természetesen kiemelt köszönet illeti az est szervezőjét, Wernert... Az alábbiakban Gresz Ágnes beszámolója olvasható erről a nem mindennapi eseményről.

Nagy várakozással tekintettem a bécsi Rites Folk fesztiválra, melynek szórólapját már a 2011-es WGT alkalmával a kezembe nyomták a lipcsei Ankerben. Bécsbe érkezésem után nem sokkal, miután ismét megbizonyosodtam róla, hogy az ottani városi közlekedés még mindig jobb, mint a budapesti, megkezdtem a sorban állást a Viper Room előtt. Mert ugye hiába nyugat, 7 helyett 8-kor volt kapunyitás, a szervezés tehát itt sem bizonyult zökkenőmentesnek. Miközben sétáltam lefelé a lépcsőkön a jegyszedőhöz, elfogott a nosztalgia: vörösre festett falak, szűk folyosó, hosszú lépcsősor, csak a tömeg nem volt múltidéző. A zenekarok körülbelül egy órás csúszással kezdtek, de ezzel párhuzamosan végig tartották a menetrendet.

A Robin Storey által irányított angol RAPOON (Robin egyik unokaöccse által keresztelkedve) formáció valóságos kultuszt teremtett, valamint egy rendkívül sajátságos zenei világot épített fel maga köré az industrial-ambient világában az elmúlt két évtizedben (ha a debütáns Dream Circle albumot vesszük támpontnak, akkor idén 20 éves a csoport). Kezdetben színtiszta industrial-ambient zenével, majd az idő múlásával némileg színesedve, olykor modernizálva a megszólalást és a formát (nem is annyira ritkán tördelt ütemeket, már-már táncolható, modern alapokat produkálva) gyártotta rendületlenül a kiadványait Robin Storey a kilencvenes évek második felében (véleményem szerint) fantasztikus magasságokba emelte a RAPOON-t, ekkor olyan gyöngyszemek születtek, mint az Errant Angels, a Darker By Light, vagy az Easterly 6 or 7, melyek nálam egyértelműen a zenekar legerősebb szerzeményeit hordozzák magukban. Ekkoriban a RAPOON (a VIDNA OBMANA mellett) a natural-dark-ambient legerősebb pillérének számított, teljes joggal és egyértelműen megérdemelten. Ezekben az években színpadon is volt szerencsém megtekinteni a formációt és biztosan állíthatom, az angol legenda ott sem vallott szégyent, erőteljes és lehengerlő produkcióval nyűgözte le a nagyérdeműt Mr. Storey, egy apró bécsi klub falai között. Robin kezdeti lendülete azonban az idők folyamán nemhogy megtörni nem látszott, inkább egyre nagyobb fokozatba kapcsolt, ami mára már azt eredményezte, hogy a két évtizedes karrier során ötvennél is több kiadványt (albumokat, kislemezeket és így tovább...) bocsátott közre a rajongók többségének általános megelégedésére. Úgy tűnik, én azonban ebben a vonatkozásban egyértelműen a kisebbséget képviselem, miszerint a kevesebb több, vagyis a kezdeti zseniális lemezek után egyre gyakrabban csúsztak be feleslegesnek mondható, gyengébb alkotások, és sajnos azt kell leírnom, hogy a néhány napja megjelent Disappeared Redux (a még 2010-ben útjára bocsátott Disappeared kibővített, feljavított változata) is a gyengébb láncszemek egyre terjedelmesebb halmazát gyarapítja csupán, az életmű dicsfényét egyértelműen elhomályosítva.

A meglepően nyúlfarknyira sikerült, nyitó Sunshine In The Parlour mindenfajta súly és emlékezetes megoldás nélkül vezeti fel a korongot, az ezt követő Days Like Rain számára biztosítva egyfajta alapot, de sajnos már itt érezni, hogy álmos az egész produkció, inkább egyfajta rutin íze van. Ezt a benyomást erősíti a Lost Caress és a Dust Rattle is, majd következik a The Outside Shadow, amely véleményem szerint az első erőteljesebb dal az albumon. Itt érezni először, hogy Robin Storey még most is képes emlékezetes pillanatokkal felvértezni a szerzeményeit, sajnálatos azonban, hogy ehhez a teljesítményhez nem párosul egy kicsit erőteljesebb rotáció az idősödő zenész részéről, ezután sajnos ugyanis ismét a "gyengélkedés" percei következnek, egyfajta visszás hullámvasutat eredményezve így. A Snow Legend és a záró She Never Came teljesít még elismerésre méltó módon, de a kiemelt trió sajnos kétség kívül kevés ahhoz, hogy a vállán cipelje ezt a kis túlzással feleslegesnek titulálható albumot. Az említett szerzemények egy EP-re préselve vitathatatlanul figyelemre méltó eredményt szülnének, így azonban azt kell leírnom, hogy Robin inkább csak a kiadványainak számát növelte a Disappeared Redux megjelentetésével, a RAPOON hírnevét nem öregbítette, sőt inkább csorbította azt. 

A korong a feltörekvő lengyel Zoharum címkéjéval jelent meg és várhatóan rövid időn belül szinte az összes jelentősebb európai terjesztőnél elérhető lesz. A vásárlást azonban szerintem senki se kapkodja el, ennél sokkal jobb RAPOON-kiadványok is beszerezhetőek jelenleg is, azonban a legelszántabb rajongók már kezdhetnek is kotorászni a pénztárcájuk után, ismét...

www.zoharum.com

www.the-edge.ws/pretentious/rapoon/Rapoon/home.html

Albin Julius és Peter Andersson (Lina Baby Doll) sok-sok éves, legendásan borgőzös barátságának eredményeként jelent meg első ízben 1999-ben ez az előzetesen nem mindennapinak ígérkező közös album. Létezik egy fekete vinyl-változat 404 példányra limitálva, valamint megjelent egy extra verzió is (csak küllemében, a dallistát tekintve nincs különbség) 150 példányban, katonai zöld korongon. Ez a kiadvány az eltelt hosszú évek során igazi kultusz-státuszt vívott ki magának, későn ébredő gyűjtők vadásszák egy-egy kósza példányát az aukciós oldalakon, míg tavaly a két jó cimbora úgy érezte, hogy talán ideje némi pénzt keresni és újra megjelentetni a DER BLUTHARSCH és a DEUTSCH NEPAL közös gyermekét immáron CD formátumban. A gondolatot meglepően gyorsan bizonyos tettek követték, így hamarosan meg is jelent a vajszínben pompázó digipak lemez az orosz Eternal Pride hathatós (a terjesztésben vállaltak oroszlánrészt) támogatásával.

Bevallom, ugyan a fekete lemez a birtokomban van, sőt idén a CD is felkerült a polcomra, ennek ellenére sem tudok igazán lelkendezni a kiadvány kapcsán. 5 dal (számcímek nélkül) bő fél órában, egyfajta pszichedelikus ritual dark ambient, minimális military elemmel. Olyan, mintha Lina ötleteit Albin kicsit megpiszkálta volna, de végül elment a kedve az egésztől, vagy egyszerűen csak pocsolya részegre itták magukat és megtört a nagy lelkesedés, vagyis egy kicsit se füle, se farka munka az egész. Nem rossz darab (különösen a merengősen induló, majd kiterebélyesedő harmadik tétel lóg ki a sorból pozitív irányban), de igazából semmi extra, vagyis durván fogalmazva egy a sorban, távolról sem kötelező vétel. Sajnos különösen a befejező tételt kell erőteljesen elmarasztalnom, amely a 20-30 évvel ezelőtti, akkoriban rendkívüli népszerűségnek örvendő minimál-kísérleti zenék vonalán mozogva némi mélyen búgó gerjedés és bakelitpattogás "ritka érdekfeszítő" keveréke egy kis háttérzajjal feldobva.

Aki tehát gyűjti a két csoport anyagait, az feltehetően már be is szerezte ezt az újabb verziót, mindenki másnak azonban azt javaslom, óvatosan próbálkozzon a lemezzel, és feltétlenül hallgassa meg, mielőtt beruházna rá.

Az idei év elején újabb kiadvánnyal gazdagodott a honi industrial paletta, hiszen egy rövidebb várakozási idő után az argentin Twilight és a spanyol Gradual Hate összefogásában február közepén megjelent (és végre hazánkban is megvásárolható) a magyar KRASCHAU debütáns albuma Offenbraung címmel (csak halkan jegyzem meg, végre valahára szakítva az "elődök hagyományaival", ezúttal már hivatalos, gyári korongon). A Bérces Ádámhoz köthető formáció kilenc kellemesen karcos, mindeközben magasztos, pátosszal telített neoclassicallal vegyített industrial darabból állította össze az Offenbraung anyagát, a csoportra (és elődjeire) eddig is jellemző, de nemritkán azokon túl is mutató zenei megoldásokra hagyatkozva elsősorban. Az albumon vendégként felbukkan a felvidéki CATHARSI legénysége, az elektronikus zenék felől közelítő VESPIARY, valamint Bolgár Bálint és Sörös Gergő, de a munka oroszlánrészét természetesen a csoport vezetője Bérces Ádám vállalta magára, ő kezelte nagyobbrészt a billentyűs hangszereket, dobolt és vokálozott a stúdiómunkálatok folyamán. A lemez - ahogyan korábban is említettem - már egy ideje Magyarországon is elérhető a következő címen: adamberces@gmail.com

www.adamberces.hu

Albin Julius és hűséges vándorcirkusz-társulata idén Budapesten indította útjára aktuális, Európát többé-kevésbé behálózó előadássorozatát. A Focus Abyssi második felvonásán a rendkívül trükkös - hogyan gyúrjunk hat zenészből négy zenekart egy estére - és több szempontból is kimondottan gazdaságos megoldás meglepően jó választásnak bizonyult minden előzetes negatív felhang és (sajnálatos módon) olykor rosszindulatú propaganda ellenére is. Az érdeklődés a nagyközönség részéről sajnos erősen visszafogottnak bizonyult (40 fő a helyszínen), de a szervezőket és a megjelent publikumot is nagy mértékben kárpótolta a fellépők ragályos vidámsága és az éjszakába nyúló este zenei kínálata, színvonala.

A tavalyi, jubileumi esemény után idén is lesz WGT, ezúttal mindenféle külön ünnepi alkalom nélkül, csak a "szokásos ügymenet", ami persze most is tartogat izgalmas csemegéket. Így március közepén, két és fél hónappal a fesztivál előtt még kevés név ismert hivatalosan, de már ezek között is akad a mi köreinkben is figyelemre érdemes zenekar. Többek között visszatér a veterán olasz Ain Soph, húszéves jubileumi koncertjét adja a német Hekate, és idén is Európába jön az amerikai Luftwaffe. A hivatalosan még meg nem erősített, de különböző csatornákon (zenekarok, kiadók honlapjai, hírlevelek, zenei magazinok) bejelentett fellépők között olyanokat találunk, mint a svéd Cold Meat Industry (egykori) legnagyobb nevei, a Brighter Death Now, az In Slaughter Natives és az Ordo Rosarius Equilibrio, a szintén svéd, de a kanadai Cyclic Law kiadóhoz tartozó Kammarheit, a Luftwaffe tagjaihoz köthető amerikai Gnomonclast, a feltörekvő fiatal osztrák Jännerwein, a sok év után visszatérő olasz Ordo Equitum Solis, vagy a német Thorofon. Ezeken kívül is várható talán még egy-két érdekesség, és ha a szervezőknek sikerül jól beosztani a fellépések időpontját és helyszíneit, akkor számos élménnyel gazdagodhatnak az arra fogékonyak.

Az újabb megerősített neveket a rendezvény honlapján lehet nyomon követni, és természetesen még mi is visszatérünk a témára a továbbiakban, valamint idén is várható részletes ajánló a fesztivál előtt nem sokkal.

Az amerikai BLOOD AXIS csoport soha nem kapkodta el a munkát az albumkészítés terén, különösen ha sorlemez rögzítésére szánták el magukat, nevezetesen lassan húsz esztendős pályafutásuk során mindössze két ilyen korong látott napvilágot (The Gospel Of Inhumanity és Born Again). Volt még több megosztott, közös munka különböző formációkkal (a teljesség igénye nélkül például az amerikai IN GOWAN RING, a társzenekarnak is tekinthető WITCH HUNT, az osztrák legenda ALLERSEELEN, vagy a kultusz-státusznak joggal örvendő francia LES JOYAUX DE LA PRINCESSE társaságában). A koncertekkel sem fukarkodtak (az elmúlt évezred végén Budapesten is megfordultak a már említett ALLERSEELEN társaságában, a budapesti Articsóka étteremben produkáltak egy felejthetetlen műsort), bejárták Európát keresztül-kasul, sőt egy időben a szomszédos Ausztria fővárosában, Bécsben vert tanyát a Moynihan-klán asszonyostul, gyerekestül... Egy időben rendkívüli gyakorisággal bukkantak fel a zeneileg igen széles skálán mozgó válogatáskiadványokon is, sajnos nemritkán korábban már publikált, egyéb kiadványokról kimásolt kompozíciókkal. A tavalyi év folyamán a nyári európai koncertek előtt jelent meg Ultimacy címmel az említett bakelites kiadványokról, lézerkorongokról összegyűjtött válogatáslemezes dalokat tartalmazó gyűjteményes anyag, gyakorlatilag az első (szűken mért) két évtized összegzéseként.

A Looking For Europe válogatásról (is) ismert The Ride indítja a lemezt. Lassan előregördülő, de megállíthatatlanul menetelő szerzeményről van szó, megfelelően előkészíti a terepet a folytatáshoz, ami az egyik legnépszerűbb BLOOD AXIS-szerzemény, a Wir Rufen Deine Wölfe képében érkezik a Friedrich Hielscher válogatásról. Michael Moynihan írfolk-imádata itt a tetőfokára hág és ereje teljében tündököl, mindössze a némileg giccsként értékelhető "kihagyhatatlan" farkasvonyítás rontja el a végeredményt, de ez legyen a legnagyobb probléma. A folytatásban a "fantom" ALRAUNE (Annabel Lee formációja) pillanatai következnek a Mandragora által, de természetesen a BLOOD AXIS által formába öntve, majd a The March Of Brian Boru pattogó ritmusai biztosítanak talpalávalót a táncosabb lábúak részére, füstös kocsmák, veszett tivornyák képét idézve. A Follow Me Up To Carlow következik a (szintén) fantom a Radio Local Shakedown második részéről, továbbá a Der Gefallene Engel az Ignoto Deo válogatásról, amely ékes példája a pofátlanul összelopkodott, arcátlanul piacra dobott kiadványoknak, ami persze nem feltétlenül a zenekar hibája (sőt!), de ennek taglalásától ezúttal inkább eltekintek, annál is inkább, mert ekkor következik a talán legismertebb, legmeghatározóbb, leg-leg BLOOD AXIS-szerzemény a Herjafather, amely eredetileg az 1998-ban a Stephan Pockrandt által irányított német Eis und Licht kiadó égisze alatt napvilágra hozott, felülmúlhatatlan Cavalcare La Tigre összeállításon csendült fel első ízben. Erről a dalról felesleges bármit írnom, szerintem a dp olvasói között nincs is olyan, aki ne hallotta volna már ilyen vagy olyan verzióban. Ez a kompozíció maga a megtestesült BLOOD AXIS esszencia. Lényegében elmondható, hogy a hátralevő dalok (összesen 14 szerzeményt pakoltak a korongra) is szinte kivétel nélkül igen magas színvonalú darabok, bármilyen vonatkozásban szemléljük is őket, én azért még a híres-hírhedt Walked In Line feldolgozást emelném ki a JOY DIVISION-től, illetve a The Storm Before The Calm álomszerű zongorás merengését az Im Blutfeuer válogatásról az idejekorán jobblétre szenderült, az önmaga számára még életében kultusz-státuszt kivívó Cthulhu Records gondozásában. Alapvetően egy érezhetően nosztalgikus felhangokkal kísért és tarkított időutazással, múltba révedéssel ér fel ez az összeállítás, feltétlenül gesztus értékű célzattal a hosszú évek óta kitartó rajongók felé, érdemes tehát a pénztárcák után kapkodni és beruházni erre a nem mindennapi összeállításra.

A lemez gyakorlatilag az összes jelentősebb európai terjesztőnél kapható, a beszerzése tehát nem ütközhet jelentősebb nehézségekbe a nagyközönség számára.