A körülbelül 633 különböző kiadvánnyal rendelkező, ezerrel kollaboráló japán géniusz(?) Masami Akita, valamint a hozzá képest nyugdíjas tempóban alkotó svéd Henrik Nordvargr Björkk (ő az életművét tekintve "mindössze" a töredékével dicsekedhet, ha szigorúan a darabszámot vesszük figyelembe) megalkotta, majd az angol Cold Spring által rögvest piacra is dobta közös szériájuk immáron harmadik darabját. Lehet örülni...
Felütésként azonnal szeretném tisztázni, hogy soha nem voltam igazán elájulva a MERZBOW munkásságától, és ha már a japán zajról beszélünk én inkább a HIJOKAIDAN - AUBE vonalat erőltetem, de kinek mi, ugyebár... A korong a ritka trükkös címmel felvértezett Heterotic String Hybrid című kompozícióval indít (klasszikus értelemben vett zenéről természetesen továbbra is dőreség lenne beszélni), amely egy váratlan fricskával máris a hangfalak elé szegezheti a gyanútlan rajongót, hiszen meglepően letisztult hangzásával (bizonyos formai kereteken belül természetesen), karcos, mégis némileg barátságos megszólalásával felettébb visszafogott étvágygerjesztőnek bizonyul. Csörgés, zörgés, zúgás persze akad itt is bőséggel, de mindez ebben a szűk 8 percben kissé öregurasan, a fékre határozottan rátaposva gördül tova lassan, de biztosan. A Lorentz Covariance-ben azért már megrázzák magukat az urak és hisztériás potméter csavargatásba kezdve fel is vonultatják a strukturált káosz (milyen is az?) egyértelmű jeleit. A legszebb harsh noise hagyományok szerint peregnek a percek, ellenben különösebb izgalomnak még csak jele sincs továbbra sem, sajnos. Az album szerkezetében itt egy jelentős változás áll be, hiszen az első két dal Kamrat Nordvargr szerzeményeként Akita san stúdiós ügyködésével került rögzítésre, míg a fennmaradó két tételnél pozíciót váltanak és cserélnek az urak. A Submaton Color Pt. 1 ennek megfelelően már közelebb is áll a klasszikus harsh noise vonulathoz, amit mégiscsak a japánok nyomtak igazán tökélyre fejlesztve elsősorban a múlt század 90-es éveiben. Monoton zakatoló zajmassza, hosszan kitartott, gerjesztett hangokkal, örvényló fortyogássá fejlődve. Az absztrakt zaj irányába húzva zárja le az albumot a Submaton Color Pt. 2, hogy miután elhal az utolsó ezüst korongba égetett hang is, szinte fájdalmas legyen a csend, ami körbeöleli a hallgatót. A megszokottakhoz hűen ez a szűk 47 perc is ritka nehéz hallgatni való anyag, nálam is ritka vendég lesz a lemez a lejátszómban.
A 2013-as, 22. lipcsei Wave Gotik Treffenre emlékezve következzen pár fotó a számunkra érdekes előadók fellépéseiről, ezúttal is két nap terméséből válogatva. Az első részben a pénteki nap fellépői láthatók a Volkspalast kupolacsarnokából és kantinjából. A képeket Riesenberger Mónika készítette.
A negyedik Focus Abyssi-est alkalmával különleges nyárzáró neofolk eseményen vehetünk részt. A nem mindennapi programsorozat igen messze áll a hétköznapi szórakoztatás egydimenziós világától, természetes tehát, hogy most is a legfinomabb underground specialitások lesznek terítéken.
Durván megkésve, de az alábbiakban egy rövid összefoglaló keretében a tavaly decemberi prágai DEATH IN JUNE koncertről ejtenék néhány szót.
A napokban jelent meg az olasz Spiritual Front legújabb kiadványa, az Open Wounds, ezúttal is a német Trisol kiadó gondozásában. A dupla cd-n 21 dal található, új felvételek, de nem új szerzemények: korábbi dalok újraértelmezései, átdolgozásai, témavariációi. A 2000 példányra limitált kiadás tartalmazza a két lemezt kemény kötésű könyv formátumú csomagolásban, 40 oldalas booklettel, valamint a rajongói kiadásban még egy póló is található. A két változat 29,99 és 45,99 euróért vásárolható meg a kiadó hivatalos terjesztőjénél, az 
A tavalyi, rendkívül sikeres bemutatkozó esemény után idén ismét megrendezésre kerül a Rites fesztivál az osztrák fővárosban. A DJ Eraserhead (alias Herr Werner) által életre hívott esemény idei felhozatala ugyan egyértelműen halványabb a tavalyi tükrében, azonban még így is egy roppant érdekes és (előzetesen bizalmat szavazva) élvezetes este élményét gyűjtheti be az, aki veszi a fáradtságot és legyőzve ezt a kevéske távolságot, elzarándokol a sógorokhoz. Az eseményt az osztrák/amerikai HECATE (ezt miért kellett?) formáció fogja nyitni, az infólap szerint tömény dark ambient és sado noise orgiát zúdítva a nézőtéren felsorakozókra. Ezt követően a magyar LARRNAKH csoport próbálja megidézni a neofolk-industrial palackba zárt szellemét ropogósan friss, eddig máshol soha be nem mutatott és néhányak számára talán már ismerősen csengő régebbi szerzeményeket vegyesen csatarendbe állítva. Az olasz ONIRIC (habár ők erőtlenül, de tagadják) egyértelműen a honfitárs SPIRITUAL FRONT nyomdokain haladva szerez magának egyre jelentősebb elismertséget (a jól sikerült Cabaret Syndrome-album ékes bizonyítéka ennek) és ennek a folyamatnak lehet egy fontos építőköve ez a bécsi koncert is. A véleményem szerint (nem) kissé túlértékelt svéd martial-dark-pop STORMFAGEL folytatja a sort, előkészítve a terepet a francia military pop zászlóshajójának, a DERNIÉRE VOLONTÉ zenekarnak. A Geoffroy D. által irányított, kezdetben karcos power industrialba hajló, majd lépésről lépésre dallamosodó, énekcentrikus military dance-be torkolló csapat sok éve Budapesten is bizonyította, hogy érdemes koncerten is látni, hallani őket (továbbá 
Még az utóbbi időben is úgy hivatkoztunk a Fire+Ice eleddig utolsó anyagára, a Birdkingre, mint az "új lemez". Pedig ez az album 2000-ben jelent meg, tehát idestova 13 éves. Viszont a tavalyi év során új, valós értelmet nyert az "új lemez" kifejezés, hiszen 12 év után megjelent a zenekar legújabb kiadványa, a Fractured Man. A Fire+Ice mindig is Ian Read énekes-szövegíró-rúnamágust jelentette, és a kezdetektől különféle vendégzenészek segítették a zenék elkészítésében; voltak, akik csak alkalmanként, voltak, akik hosszabb ideig, de megkövesedett zenekari felállás soha nem alakult ki. A vendégeskedés a Birdkingen csúcsosodott ki, ahol Michael Cashmore központi szerepe mellett rengeteg közreműködő szerepelt (többek között Douglas P. a Death in June-ból, Michael Moynihan és Annabel Lee a Blood Axisből, Joseph Budenholzer a Backworldből vagy Richard Leviathan az Ostarából). Ehhez képest az új anyagon csökkent a közreműködők köre, a dalokat két jelentősebb csoportra oszthatjuk, egyrészt vannak az amerikai Michael Laird, az Unto Ashes vezére által írt és előadott szerzemények, másrészt pedig a német Sonne Hagal és Vurgart kettőse által készített dalok. Michael Moynihan és Annabel Lee ezúttal is jelen van, ők esetenként mindkét csoportosulásba bekapcsolódnak és van saját daluk is, valamint természetesen Douglas P. sem maradhat ki, ő két szerzeményt jegyez. Ahhoz képest, hogy a Birdkinget sokkal többen készítették, megszólalásában, hangzásában egységes benyomást keltett, a Fractured Man esetében viszont hallható különbségek vannak a különböző műhelyekben készült szerzemények között - ha zeneileg nem is annyira, hangzásban mindenképp. Elsőre még kimondottan zavaró volt ez, aztán több, figyelmes hallgatás után ez kezdett finomodni, tisztulni, most már nem annyira zavar ez a hangzásbeli különbség, jobban tudok a dalokra magukra figyelni. Ebben persze az is közrejátszhat, hogy a sok hallgatás során megszerettem ezeket a dalokat. Elsőször még azt mondtam, hogy a Fire+Ice két csúcslemeze az első és az (eddigi) utolsó, a Gilded by the Sun és a Birdking, ezeket nem tudta meghaladni a Fractured Man. Ezt továbbra is fenntartom, azzal a megjegyzéssel, hogy azért a Fractured Man is ott van a legjobb Fire+Ice-lemezek sorában, szinte az összes dal remekül sikerült szerzemény. Zeneileg az Unto Ashes felvételei a legjobban hangszereltek, náluk több különféle húros, vonós, ütős hangszer is felbukkan, és megszokott módon Douglas szerzeményei a legegyszerűbbek, szinte csak egy szál akusztikus gitár (ami persze nem egy gitár jelent, mert több sávon lett rögzítve, a telt hangzás érdekében - ebben Douglas nagyon jó, egyedül tud olyan hangzást létrehozni, amire mások csak több hangszerrel képesek). A Caratacus című dal (ha lehet így nevezni) esetében ez ténylegesen csak gitárt jelent, mert ebben a rövid, alig két perces töredékben egyetlen gitártéma szól végig, ének (és bármi egyéb) nélkül. Hangszerelés tekintetében a Sonne Hagal-Vurgart kettős sem marad el sokkal az Unto Ashestől, náluk azért értelemszerűen jobban az akusztikus gitárra épülnek dalok, akkordozós és akkordbontásos témák egyaránt megtalálhatók a dalokban, billentyűs és fúvós hangszerekkel színesítve. A lemezen szerepel egy feldolgozás is, az angol Lykes of Yew nevű alternatív rockzenekar 2010-es kislemezéről a Mr. Wednesday című dal egyedi átdolgozása (a zenekar tagjai írták át saját szerzeményüket). Az eredeti, torzított gitáros szám különféle akusztikus hangszerekre lett átültetve, a tempó is jelentősen lelassult, egy nagyszerű, jellegzetes folkos dal született a nem túl érdekes eredeti rockszámból.
A vasárnap ismét a neofolké (meg persze a kapcsolódó stílusoké), az impozáns Volkspalastban, azon belül is két helyszínen, a kupolacsarnokban és a kantinban, felváltva, hét zenekar hét óra alatt, megállás nélkül. Akit csak a zene érdekel, csak a koncertek miatt jött, az itt jó helyen jár, mert ilyen tempóban nincs is idő másra, csak egyik koncert befejezése után a másikra sietni, és akkor még arra is figyelni kell (a népszerűbb zenekaroknál), hogy jó helyet szerezzen az ember. Tehát ha valakit az összes fellépő érdekel, akkor ne is tervezzen egyebet, csak állást és zenehallgatást, más nem fér bele ilyen körülmények között.
Látszik, hogy mostanában kicsit kiestem a körforgásból, már nem jut el hozzám minden hír idejében. Most is a teljes meglepetéssel hatott rám pár héttel ezelőtt, hogy már meg is jelent egy vadonatúj ORE-anyag, a többértelmű, játékos 4Play címmel. Egyrészt négy szám található ezen a kislemezen, másrészt egyfajta előzetesként (előjátékként) szolgál a hamarosan megjelenő új nagylemezhez (de ezek a dalok állítólag nem lesznek rajta az új albumon, csak itt hallhatók).
Ahogy az várható volt, előbb-utóbb csak kiadásra kerül a legutóbbi Death in June-album, a Peaceful Snow "eredeti verziója" is. Tartva a megjelenés sorrendjét, előbb a Peaceful Snow/Maverick Chamber kislemez jött ki Totenpop verzióban (tehát akusztikus gitáros megszólalásban), március-április környékén pedig jön a teljes nagylemez The Snow Bunker Tapes címmel. Ezek azok a felvételek, melyeket Douglas 2009 decembere és 2010 júliusa között rögzített a bejáratott ausztrál Big Sound Studiosban, és ezt adta aztán oda Miro Snejdrnek, hogy elkészítse belőle a zongorás átiratokat, ami végül a Peaceful Snow nagylemezen jelent meg 2010 novemberében. És most majd mi is hallhatjuk, hogyan szólaltak meg ezek a dalok hagyományos Death in June-hangszerelésben. Bár azt hozzá kell tenni, hogy abból a szempontból nem a megszokott Death in June-hangzást kapjuk, hogy itt hiányoznak a jól bevált effektek, hangminták, egyéb apróságok, amelyek általában színt visznek a Death in June felvételeibe, ez az anyag tényleg csak egy szál gitárt és éneket tartalmaz, stúdióban felvéve, de mindenféle különösebb utómunka nélkül.
Az utóbbi időben meglehetősen aktívvá vált Kim Larsen a legutóbbi nagylemez, a Lone Descent megjelenése után sem tudott nyugton maradni, így az albumhoz kötődő felvezető kislemezek után ezúttal egy "levezető" kiadványt jelentett meg, szintén bakeliten, ezúttal 10" formában, valamint CD/DVD verzióban is. A címe alapján azt gondolná az ember, hogy koncertlemezről van szó, de ez nem teljesen igaz. Még ha a dalok élőben lettek is eljátszva, de azért többé-kevésbé stúdiókörülmények között, a sötétben (ahogy a reklámszöveg mondja, és ahogy ez a dvd-n lévő videókban is megfigyelhető). A kiadvány nagyrészt a Lone Descent és a kapcsolódó kislemezek dalaira épül, és ahogy a nagylemezzel távolodni kívánt a korábbi zenei világtól, új hangzásokkal kísérletezve, úgy tér most vissza ugyanoda, a jól megszokott lecsupaszított, akusztikus gitáros térbe. Két gitár, billentyűs hangszerek (orgona, melodika, harmonika) és ének, mindenféle variálás, túldíszítés nélkül. Az öt újkori dal mellett szerepel még itt egy ősi klasszikus is, az I Crave For You újabb verziója, valamint ráadásként egy eddig kiadatlan szerzemény, amely a Lone Descent idejében készült, de a lemezre nem került fel. Ez utóbbi az A Cancer Called Love címet viseli, és hangulatában tényleg a Lone Descent dalainak sorába illik, nem lógott volna ki onnan, nagyjából azokat a megoldásokat tartalmazza, mint a nagylemez (akusztikus gitár, visszhangosított gitárpengetések, trombitadallamok, elmosódott női vokál a háttérben), de nem is sok vizet zavart volna, nem sokat tett volna hozzá, szenvtelen énekbeszédével nem egy slágeres darab, de azért nagy baj sincs vele, ahogy a lemezen is van egy-két jellegtelenebb tétel, ami nem bánt senkit, ezt is el lehet viselni, háttérzenének kellemes. Az akusztikus verziók viszont kimondottan jól sikerültek, kiválóan bemutatják, hogy a nagylemez komplexebb hangszerelésű dalai egyszerűbb megfogalmazásban is megállják a helyüket (az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy főleg olyan darabokat választottak, amelyek eleve egyszerűbb felépítésűek voltak, mint pl. az Immer Vorwärts, a Hold My Hand vagy a Watch The Skyline Catch Fire). Mindenesetre aki egy kis nyugalomra vágyik, az nyugodt szívvel meghallgathatja ezt a lemezt, alig 20 percével soha nem válik unalmassá, rajongóknak meg egyenesen kötelező darab.
A sajnálatos módon törlésre kerülő szeptemberi Focus Abyssi-est pótlása némileg módosított (megerősített) felhozatallal november második felében kerül megrendezésre.