A körülbelül 633 különböző kiadvánnyal rendelkező, ezerrel kollaboráló japán géniusz(?) Masami Akita, valamint a hozzá képest nyugdíjas tempóban alkotó svéd Henrik Nordvargr Björkk (ő az életművét tekintve "mindössze" a töredékével dicsekedhet, ha szigorúan a darabszámot vesszük figyelembe) megalkotta, majd az angol Cold Spring által rögvest piacra is dobta közös szériájuk immáron harmadik darabját. Lehet örülni...

Felütésként azonnal szeretném tisztázni, hogy soha nem voltam igazán elájulva a MERZBOW munkásságától, és ha már a japán zajról beszélünk én inkább a HIJOKAIDAN - AUBE vonalat erőltetem, de kinek mi, ugyebár... A korong a ritka trükkös címmel felvértezett Heterotic String Hybrid című kompozícióval indít (klasszikus értelemben vett zenéről természetesen továbbra is dőreség lenne beszélni), amely egy váratlan fricskával máris a hangfalak elé szegezheti a gyanútlan rajongót, hiszen meglepően letisztult hangzásával (bizonyos formai kereteken belül természetesen), karcos, mégis némileg barátságos megszólalásával felettébb visszafogott étvágygerjesztőnek bizonyul. Csörgés, zörgés, zúgás persze akad itt is bőséggel, de mindez ebben a szűk 8 percben kissé öregurasan, a fékre határozottan rátaposva gördül tova lassan, de biztosan. A Lorentz Covariance-ben azért már megrázzák magukat az urak és hisztériás potméter csavargatásba kezdve fel is vonultatják a strukturált káosz (milyen is az?) egyértelmű jeleit. A legszebb harsh noise hagyományok szerint peregnek a percek, ellenben különösebb izgalomnak még csak jele sincs továbbra sem, sajnos. Az album szerkezetében itt egy jelentős változás áll be, hiszen az első két dal Kamrat Nordvargr szerzeményeként Akita san stúdiós ügyködésével került rögzítésre, míg a fennmaradó két tételnél pozíciót váltanak és cserélnek az urak. A Submaton Color Pt. 1 ennek megfelelően már közelebb is áll a klasszikus harsh noise vonulathoz, amit mégiscsak a japánok nyomtak igazán tökélyre fejlesztve elsősorban a múlt század 90-es éveiben. Monoton zakatoló zajmassza, hosszan kitartott, gerjesztett hangokkal, örvényló fortyogássá fejlődve. Az absztrakt zaj irányába húzva zárja le az albumot a Submaton Color Pt. 2, hogy miután elhal az utolsó ezüst korongba égetett hang is, szinte fájdalmas legyen a csend, ami körbeöleli a hallgatót. A megszokottakhoz hűen ez a szűk 47 perc is ritka nehéz hallgatni való anyag, nálam is ritka vendég lesz a lemez a lejátszómban.