A nagyszerű bemutatkozó kislemez (Triumph, 2004) és a jól sikerült, széles (megérdemelt) közönségsikert eredményező két nagylemez (Ars Militaria, 2005; Piece Heroique, 2006) után a harmadik nagylemezzel (Muse in Arms, 2008) kezdett kicsit halványulni a Triarii csillaga, az a lemez már nem volt annyira átütő, mint elődei, a kifáradás jelei mutatkoztak rajta, egy-két jobban eltalált darab mellett nagy átlagban eléggé középszerűnek volt mondható (nem volt rossz önmagában, csak az előzmények után többet várt volna az ember a martial industrial mondhatni vezető zenekarától). Három év után (ami az eddigi legnagyobb szünet volt a formáció történetében) itt egy új anyag, az év utolsó napján megjelent Exile, és mindenki kíváncsian várta, hogy most mire volt képes Christian Erdmann, merre megy tovább a Triarii. Nos, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy ott folytatta, ahol legutóbb abbahagyta. Olyannyira, hogy korábbi motívumok szinte egy az egyben visszaköszönnek ezen a cd-n is. Már a nyitó Monstranz című tételben is vannak dallamok, komolyzenei darabokból átvett futamok, melyek a korábbi anyagokat idézik, de mindez leginkább a második számban, a lemez slágerének szánt/tekinthető Emperor of the Sunban csúcsosodik ki. Ebben az előző lemezről ismert Europa című dal idéződik elég erőteljesen meg, mind zeneileg, mind az ének szempontjából, az ember szinte várja, hogy az első sor után megszólaljon az a markáns, fékcsikorgásszerű effekt, ami oly jellemző az említett számra, és nem is kell nagyot csalódnia, mert bár az első sor után nincs ott ez a hang, de az első versszak végére már meg is érkezik, hogy aztán még többször visszatérjen (szintúgy a következő dalban, az ismét egy korábbi darabra emlékeztető, címadó szerzeményben, ahol még sűrűbben is felbukkan, mint az Emperor of the Sunban - úgy látszik, Christian kedvenc hangmintája ez). Ez ezt követő Iron Fieldsben pedig a jellegzetes fuvoladallam lehet ismerős korábbról, és még hosszan lehetne sorolni a példákat. Mégis azt mondom, hogy mindezek ellenére is kimondottan jól sikerült ez az anyag, jól szerkesztettek a dalok, élvezetes a hangszerelés, tökéletes a megszólalás, minden a helyén van, nincs olyan üresjárat, mint a Muse in Arms esetében volt. Ez persze annak is köszönhető, hogy sikerült jól eltalálni a formátumot egy hétszámos, félórás minialbum képében, ami nem engedi, hogy unalmassá váljon az anyag, mintegy a Triarii esszenciáját tartalmazza, töltelékszámok, mellékvágányok nélkül. De hogy áldozzanak a mennyiségben hívők oltárán is, az utolsó szám végére másfél perc csendet tettek, hogy ezzel elérje a lemez a 30 perces hosszt (persze ez csak a látszaton segít, és akár ellenkező hatást, csalódottságot is kiválthat). A 6-paneles digifile cd 2000 példányban jelent meg, úgyhogy attól nem kell félni, hogy hamar elfogy, de aki eddig szerette a Triariit, az mindenképp szerezze be, mert nem fog csalódni. És a zenekarral ismerkedőknek is ideális lehet ez a lemez, benne van minden, amiért a Triariit szeretni lehet, nem túl hosszan, elsőre is könnyen befogadható formában.

http://www.triarii.de
http://www.eternal-soul.de