Gondolom David Tibet számára roppant terhes (de az is lehet, hogy tévedek, és magasról tesz az egészre, maximum csak mulat rajta), hogy a legtöbb fórumon a rajongók unos-untalan a "hőskorszakot" (kb. a Black Ships... albumig, de inkább csak a Sleep Has His House-t emlegetik sokan) sírják vissza, viszont véleményem szerint ez messze nem alaptalan. Az alapművek egész sorát alkotó, stílusokon messze túlmutató és azok felett átívelő albumok sokasága által a rajongók soha nem múló érdeklődése ugyan kissé talán már megkopott, de még most is esemény egy-egy újabb album csatasorba rendezése, így van ez jelen kritikám tárgyával is, amely ugyan ismét csak nem lesz a szívem csücske, de azért a kukába sem kerülhet egyértelműen. David egyik alapvető jellemvonása (sokak szerint rejtett hiányossága) a szerteágazóan zavaros, "mindenből egy kicsit" összefonódása. Jól megvan nála egy nagy olvasztótégelyben a tantrikus buddhizmus, a crowleyanus eszmék, kereszténység, okkultizmus és még sorolhatnám. Ezek a kicsapongások természetesen a CURRENT 93 szövegvilágában a megfelelő módon le is csapódnak, bizonyos körökben nem kis derültséget okozva, habár volt idő, amikor Davidet (illetve magát a csoportot is) gyakorlatilag a megtestesült gonoszsággal azonosították több fórumon. Volt, aki metafizikai igazságokat keresett a sorok között, sokan használták ideológiai iránytűként a csoportot, és voltak, akik mindössze a zenét figyelték és a gyakorta sületlenségektől hemzsegő maszlagot gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták. Én magam is ez utóbbi csoportba sorolom magam, habár azt el kell ismernem, hogy van egyfajta mágia, ami így is megérint a CURRENT 93 munkássága kapcsán, és az elmúlt kb. 10 évben David ideológiai bakugrásai is mintha egy kissé háttérbe szorultak volna, továbbá a dp-motiv zenei oldal, és az ezen túli szellemi háttér közvetítése, magyarázása, véleményezése nem tartozik a profilunkba, még ha alkalmanként futólag érintjük is azt. David Malajziában született és ott is nőtt fel, majd néhány éven belül végleg Angliába költözött és ott rögtön beszippantotta az a zenei, kulturális és vallási katyvasz, amely az akkori és ottani spirituálisnak vélt underground színteret jól jellemezte. A kezdeti experimentális albumok után "valódi" zenészeket toborzott és klasszis kiadványok egész sorát (Island, Thunder Perfect Mind, Of Ruine Or Some Blazing Starre, Tamlin, All The Pretty Little Horses, Lucifer Over London stb.) jelentette meg, majd némi kísérletezgetés után a szélrózsa minden irányába távoztak az addig többé-kevésbé stabilan a csoport gerincét alkotó zenészek, és David szinte lemezről-lemezre változó felállásban rögzítette a felvételeket (a kép teljessé tételéhez azt is meg kell jegyeznem, hogy hősünk gyakorlatilag antizenész, bevallottan teljesen béna a hangszerkezelés bármely területén).

Aktuális értékelésem tárgya a tavalyi évben megjelent I Am The Last Of All The Field That Fell címmel ellátott korong kb. olyan, mintha Angelo Badalamenti eddig fel nem használt ötleteit gyűjtötte volna egy csokorba David, hogy fele részben amatőr, a hangszerekkel még csak ismerkedő zenészpalántákkal, másodrészben már vén csont "mindent látott" öreg rókákkal (lásd például John Zorn szaxofonmágus) játszassa fel a korong zenei anyagát. Komolyan, nem ritkán kísérleti free jazzbe hajló improvizációs orgiákkal kell szembesülnünk (például a két részre bontott Those Flowers Grew - Stone Witness I), hogy utána egy tipikusabb zongorás merengés következzen (Kings And Things) az indulatokat némileg lecsillapítva, természetesen csupán átmenetileg, hiszen a kezdeti álmoskás téma végül itt is diszkrét hangorkánba torkollik, David érzelemtől fűtött hangjával koronázva meg. A With The Dromedaries továbbra is a zongorára épül, egyértelműen a kiadvány egyik csúcspontját jelenti számomra. A véleményem szerint nem kicsit túlértékelt Antony Hegarty (habár az I Am A Bird Now lemez nem volt rossz) ismét szerepet kapott a lemezen, de számomra az ő hangja többnyire inkább viszolygást keltő, nincs ez másképp most sem. A Stone Witness II második részében elhangzó Why Did The Fox Bark? jelenti szerintem a lemez abszolút ékességét. A zajos előjátékból egy nagyon szép, zongorára épülő darab kerekedik ki, amely akár a Soft Black Stars album egyik lemaradt szerzeménye is lehetne, a hangulatát tekintve. Az I Remember The Berlin Boys zeneileg egy önfeledten vidám táncra késztető szerzemény, szövegét tekintve azonban már messze nem vagyok ennyire lelkes, természetesen. Összességében szerintem túl sok újdonsággal nem szolgál lényegében ez a korong sem, mindössze kijött egy újabb (talán picit felesleges) album. Aki szereti a legújabbkori CURRENT 93 kiadványokat, az megveheti ezt is nyugodt szívvel, én azonban maradok inkább a klasszikus korongok társaságában, azokat mindig jó szívvel veszem le a polcról.

Idén immáron 10 esztendős a Békéscsabáról indult neofolk-industrial LARRNAKH zenekar. Ebből az alkalomból kerül hamarosan kiadásra egy a jubileumot illő módon köszöntő 7"EP, amelyen egy múltidéző, újra rögzített korai szerzemény és egy vadonatúj, a jövőbe mutató felvétel kap szerepet. A korong 110 példányra limitálva kerül kiadásra a Far From... és a Steinklang Industries összefogásában, a hivatalos megjelenés 2015. májusában várható.

Az idei tavasz, úgy tűnik, régóta várt csapást tartogat a svéd mizantróp-sátánista-zajőrült-indusztrialista trió (nem is olyan ritkán hasonló paraméterekkel bíró) híveinek. 2011 márciusában Londonban egy Cold Spring kiadós jubileum alkalmából állt színpadra a jeles csapat (Nordvargr, Drakh és Ulvtharm), hogy koncertet adjanak, mi több, a produkciót rögzítsék is, majd röpke 4 év múlva meg is jelentessék. A Hekatomb névre kersztelt korong első körben 6 paneles, 14 "dalt" szűk 60 percben magába foglaló digipak CD alakjában ölt testet Justin cége által, de komoly meglepetést jelentene, ha itt meg is állna az angol kultkiadó. A jelenleg még nem teljesen hivatalos megjelenési dátum március 2.

 WGT-s képgalériánk harmadik, befejező részében a hétfői nap dark ambient/industrial fellépői vonulnak fel a Volkspalast kupolacsarnokából és kantinjából.

Elöljáróban le kell szögeznem, azt gondolom, hogy többnyire nincs könnyű dolga a jóindulatú (mi több, jó szándékú) tollforgatónak, klaviatúrakoptatónak, ha kísérleti zajjal fűszerezett dark ambient lemezről kell hosszasan értekeznie, esetleg méltatnia. Az effajta hangulatfestő zenék gyakorta nagyszerű építőkockái például filmeknek, esetleg kiállításoknak és egyéb audiovizuális mutatványoknak, ahol kép és hang olvad egybe, jó esetben a megfelelő ízléssel, de némileg nehéz róla hosszasan értekezni úgy, hogy ne fulladjon az önismétlés tengerébe, illetve ne váljon szárazzá, oktatóanyag-hangulatúvá. Hosszan kitartott hangok, 20 Hz közeli morajlások, fémes csattanások, váratlan sercegések és még sorolhatnám a végtelenségig a műfaj kelléktárát. A Lutz Rach által irányított THO-SO-AA ismert és elismert név az industrial-ambient szcénán belül, a 90-es évek közepe óta készíti lemezeit töretlen elszántsággal, olykor diszkréten kollaborál is, többnyire már bejáratott nevekkel (lásd például Wilhelm Herich, de dolgozott már a :GOLGATHA: zenekarral is), így nem is annyira meglepő, hogy kb. 5 éve a német Tesco Organisation egyengeti az útját, ha kiadványairól van szó. Korábban a szintén nem kis népszerűségnek örvendő Art Konkret istállójához tartozott a csoport. A Sleeping Explorer már a hetedik nagylemez, nekem tetszik is (minél többet hallgatom, annál jobban), de ez az a fajta zene, amit inkább "csak" hallgatni kell, írni róla elég nehéz, és gyakorlatilag nincs is rá szükség, a zene eladja önmagát.

A kiadó szerint a germán Asmus Tietchens óta nem közelített ennyire hitelesen senki az absztrakt zaj és a legmélyebb ambient felé, mint a THO-SO-AA, ez számomra költői túlzás, de ugye a kiadónak az a dolga, hogy eladja a portékát, még azon az áron is, ha olykor orbitális marhaságokkal igyekszik pénztárcanyitogatásra bírni a gyanútlan érdeklődőket. Nos, jelen esetben azért annyira nem vészes a helyzet, a Sleeping Explorer ugyanis egy nagyon jó lemez, de azt le kell szögeznem, véleményem szerint messze nem korszakalkotó vagy kirívóan különleges, nem hoz semmi újat a zene világába, de nem is mindig kell, azt hiszem. A már jól ismert panelekből építkezik (megjegyzem, határozottan ügyesen) ennek ellenére hosszasan sorolhatnám a műfajon belül azokat az előadókat, akik szerintem érdekesebb, jobb, ízlésesebb anyagokat tettek/tesznek le az asztalra, a múltból és a jelenből vegyesen, a teljesség igénye nélkül én azért messze többre tartom a LUSTMORD, MUSLIMGAUZE, TROUM csoportokat például. A THO-SO-AA itt tárgyalt dupla lemeze egy kellemes hallgatnivaló, de messze nem kötelező a beszerzése. A koncepció az album címe alapján nem meglepő módon az alvás és különböző aspektusai, valamint a közben gyűjtött és tapasztalt élmények összegzése. Nekem ez egy kicsit kusza így, és nem is tudom, mennyire hiteles (már anno a Nordvargr-féle Sleep Therapy anyagot is erősen szemfényvesztésnek éreztem), de szerintem nem is ez számít igazán, hanem az, hogy kellemes hallgatnivaló (az Xplrr 4 például kivételesen szép darab, valódi gyöngyszem) és az átlag dark ambient mezőnyből azért mégiscsak ki lehet emelni. Aki esetleg megveszi, csalódni biztosan nem fog, ám ha kihagyja, akkor sem történik semmi helyrehozhatatlan hiba.

A Sol Invictus "középső” korszakának talán legjobb lemeze, az In The Rain 2015-ben ünnepli megjelenésének huszadik évfordulóját. Ebből az alkalomból a zenekar az idei lipcsei Wave Gotik Treffenen előadja a teljes lemezt, Jo Quail csellista közreműködésével, valamint gitárosként visszatér Clive Giblin (Alternative TV) is, aki a The Blade lemez idején már játszott a Sol Invictusban. Kétségkívül izgalmas eseménynek ígérkezik.

A klasszikus neofolk második hullámának egyik ma is aktív és egyben legjelentősebb csoportjának tartom a német SONNE HAGAL zenekart, ennek megfelelően a dp-motiv segítségével próbáljuk is megfelelő módon támogatni a hazai népszerűsítésüket. A több mint 15 éve létező formáció kiadványok egész sorát tudhatja magáénak, ennek ellenére az Ockerwasser mindössze csupán a harmadik sorlemez, de személyes véleményem szerint az átlagban többé-kevésbé 5 évente megjelentetett albumok közé elszórt kislemezek, mini albumok, közös anyagok (továbbá a ritkán adagolt, ámde eseményszámba menő koncertek) így is folyamatosan Oliveren és zenekarán tartják a figyelmet, megfelelő ízléssel és minőségben. Személyes favoritjaim a bemutatkozó Helfahrt korong, illetve a 2005-ben megjelentetett Nidar mini album (valamint az Only Echoes Remain címmel felvértezett koncertlemez), de általánosságban és összességében is roppant szimpatikus a csendben, mégis elhivatottan dolgozó, minden felesleges felhajtást nélkülöző mentalitás, ami egyértelműen a csoport egyik védjegye.

Felütésként a The Shapes Of Things To Come szól, káprázatosan eltalált nyitány, a puritán, de érzelemgazdag neofolk zene alfája és omegája, egyszerűen képtelenség szavakba önteni, amit ez a dal a zene nyelvén megfogalmaz, már az első meghallgatásnál magával ragadott. Kiváló szerzemény, melynek értékét csak tovább növeli, hogy vendégként Kim Larsen és Matthias Krause is felbukkan a dalban, némi háttérvokál által. Az ezt követő Morpheus a Blake-rajongó Bo Rande trombitájával indít, az ORDO EQUITUM SOLIS formációból ismerős Leithana énekével és a szokásos gitáros akkordozással. Csodálatosan szép darab, Oliver hangja ugyan itt egy kissé háttérbe szorul, de ez semmi problémát nem jelent, egyértelmű szándékosságot gyanítok ennek okán az alkotók részéről. Sajnálatos módon azonban az Of Dissembling Wordstől kezdve némi színvonalbeli romlás, hanyatlás tapasztalható a dalokat tekintve. Kicsit olyan íze van, mintha az első két dalban lett volna elsütve minden puskapor, és a lemez hátralévő részében egyfajta töltelékdalok kaptak volna szerepet. A félreértések elkerülése érdekében hangsúlyoznom kell, hogy nem rosszak ezek a dalok (a neofolk színtér 99 százaléka a fél karját adná, hogy ehhez hasonlatos "gyengébb darabokat" komponálhasson), csupán a SONNE HAGAL mércéjével kissé ötlettelennek tűnnek, nincs bennük fantázia, talán úgy írhatnám le, hogy tisztességes iparosmunkák, az isteni szikra nélkül. Ezúttal is felbukkannak a csoportra jellemző megoldások - effektezett gitárok, zajos betétek, néhol kissé stílusidegen megoldások, mechanikus ütemek stb. Tipikus német neofolk az After The Rain, talán még itt (illetve a hangulatos gitárbontásokra épülő Black Spring esetében) érezni az albumot indító varázs bizsergető érzését, de egy hangyabokányival azért elmarad még így is a Shapes/Morpheus párostól. Méltóságteljes visszafogottsággal csordogálnak a dalok, ahogy azt már a SONNE HAGAL esetében megszokhattuk, nincs is velük komolyabb hiba (lehet, hogy többszöri meghallgatás szükségeltetik), de azért 50 perc nekem ezúttal egy kicsit soknak bizonyult, legalább két dalt szerintem minimum lehagyhatott volna Oliver a korongról (a kommentek közé jöhetnek a tippek, hogy melyik két dalra gondoltam - úgysem tippel majd senki, vagy maximum esetleg B, de neki meg lehet, hogy egészen más a véleménye és szőröstül-bőröstül tetszik neki az Ockerwasser). A Silence egy a címének megfelelő darab, Bo Rande itt is remekel, ilyen szívfacsaró módon megszólaló trombitát eddig csak a DEATH IN JUNE korai albumain lehetett hallani, igaz ott néha szintetizátor által megszólaltatva.

Összességében az Ockerwasser egy nagyszerű album, mindössze az vet rá némi halvány árnyékot, hogy még ennél is többet vártam tőle (én kis telhetetlen), de a kortárs neofolk mezőnyből így is magasan kiemelkedik, további plusz pont, hogy ugyan részben Koppenhágában (valamint a tengerentúli New York városában) készült a felvétel, a "mindenhol ott vagyok és szerepelek ha kell, ha nem" Thomas Bojden még a stúdió közelébe sem lett engedve.

Az album három különböző verzióban (CD, CD + LP, CD + blue LP 250 példányban) látott napvilágot, mindhárom verzión ugyanazzal a 11 dallal, bónusz felvétel tehát ezúttal nincs.

Való igaz, soha nem voltam elkötelezett rajongója a húsz éve alapított, a klasszikus gitárok és különböző autentikus népi hangszerek használata miatt előszeretettel a neofolk-neoclassical közegbe terelt német EMPYRIUM csoportnak, de kisebb-nagyobb intenzitással azért próbáltam követni a pályájukat, gyakorlatilag a megalakulásuk óta. A Where At Night The Wood Grouse Plays és a Weiland albumok véleményem szerint vitathatatlan gyöngyszemek, ezen túl akadt még néhány kompilációs korongon elszórt mesteri darab, de a "maradék" számomra jó, ám nem kiemelkedő, metál zenei közegből érkező fiatalok érdekes kísérlete mindössze. A kiadványaikat mindig nagyon jól megkomponálták, figyeltek a részletekre (belbecs és külcsín tekintetében egyaránt), a hangszereiket több mint kielégítő módon kezelik, de valahogy mégsem ragadtak magukkal igazán (de azért például Németföldön roppant népszerűek természetesen), a katarzis valahogy mindig elmaradt. Így volt ez a 2011-es debütáló, lipcsei WGT-s koncertjükig. Jelen esetben tehát párhuzamosan írhatnék a 2013-ban megjelentetett CD, illetve DVD/Blu-Ray kiadványokról, valamint fűszerezhetném az élőben megtapasztalt varázs élményével (ezt korábban meg is tettem a lipcsei beszámolónál, így akit érdekel, bátran el is olvashatja), azonban mégsem fogok, következzék inkább egy információval, technikai paraméterekkel diszkréten fűszerezett, kissé megkésett ajánló.

A kezdés (a rövid introt követően) egy frissebb darab (The Day Before The Fall) képében túlzás nélkül fergetegesen magával ragadó, valódi extázis. Ez a dal ugyanakkor még csupán megjelenésre várt (habár a Whom The Moon A Nightsong Sings címmel ellátott kiadói válogatáson már szerepelt egy korai verzióban), a közönség mégis azonnal a produkció hatása alá került. Egy hegedűs, egy csellista, három gitáros, egy basszusgitáros, egy billentyűs és egy dobos felállásban adják elő dalaikat, valamint hárman vokáloznak is a hangszerek kezelése mellett. A dalok egészséges szórásban adagolva kerültek kiválasztásra, csaknem a komplett eddigi életművet bemutatva a kezdetektől egészen napjainkig. Az 5 kamerával rögzített képanyagra panasz nem lehet, ízléses és szépen megkomponált vágásokkal dobja fel Ronald Matthes rendező (és egyben operatőr), így végig magas színvonalon peregnek az események az elhangzó daloktól függetlenül is. Olykor ugyan némileg mesterkélten drámai póz jellemzi a zenészeket (különösen igaz ez az egyik őstagnak számító Markus Stock esetében), de nem túl zavaró módon szerencsére, a giccstől ez még elég távol áll.

A kiadvány természetesen messze nem adja vissza azt a túlzás nélkül mágikus élményt, amit a lipcsei Pantheon kupolatermének színpadán produkált a zenekar és tapasztalhatott meg élőben az a néhány száz szerencsés (köztük jómagam és még jó néhány magyar - az unatkozó, ámde szemfüles jelenlévők akár keresgélhetik is önmagukat a DVD-n, hiszen elég gyakran pásztázzák a kamerák az egybegyűlt tömeget), ellenben korrekt kiadvány és becsülettel összeállított, megszerkesztett anyag.

A Prophecy egyik nagy dobása volt ez a csomag 2013-ban, a hírek szerint a vártnak megfelelően veszik is az érdeklődők a mai napig, és a három különböző verzió (CD, DVD+Blu-Ray, CD+DVD+Blu-Ray) az előzetes kétkedő hangokat elcsendesítve megfelelő arányban került a terjesztők, majd a rajongók birtokába. Én ugyan még így is hiányolom kicsit a különböző extrákat, amikkel talán még inkább fel lehetett volna dobni a csomagot, de ez természetesen mit sem von le az összességében páratlan élmény harmóniájából.

A Henry Möller és Marten Björkman által életre keltett svéd ARDITI több mint 10 éve a martial industrial szcéna stabil vezéralakja. Az idei évben első körben kazettán 222 kézzel számozott példányban a nagyközönség elé vetett Imposing Elitism immáron a hatodik komplett album a sorban, mellette azonban számos EP, közös anyag, illetve válogatás is napvilágot látott már, általában stabil színvonalat képviselve, de azért kisebb-nagyobb minőségbeli ingadozások esetükben is előfordultak természetesen. Véleményem szerint az ARDITI elsősorban a sorlemezeken teljesedik ki igazán (ide sorolhatjuk még nagyvonalúan a kiválóan sikerült SIGNE INFERRE formációval közös megosztott anyagot is), a kislemezek nem mindig hozzák a várt vagy remélt színvonalat, de a kis méretű bakelit korongok között is akadnak valódi gyöngyszemek. Személy szerint nálam az első két soralbum (Marching On To Victory és Spirit Of Sacrifice), valamint a már szintén említett Statues Of Gods viszik a prímet, de roppant erősnek találom a 2011-es Leading The Iron Resistance korongot is, ellenben az aktuálisan tárgyalt kiadványt megelőző, ATOMTRAKT formációval közös 7"EP valódi mélypontként funkciónál nálam jelenleg is. Ennek fényében kérőjelekkel sűrűn tűzdelt aggodalommal vártam a szóban forgó hanganyag megjelenését, különösen annak fényében, hogy a Templets Heliga Härd mindkét anyagon felbukkan.

Az esztendő egyik legkellemesebb meglepetése számomra az Imposing Elitism, ezt már az elején le kell szögeznem. Olyan dühtől feszített erő és örvénylő lendület hallható ebben a bő 41 percben, amire már régóta nem volt példa sem a martial industrial berkeiben, sem konkrétan a svéd mizantróp duó életművében. Ezt az anyagot bátran az első két album mellé lehet helyezni, minden tekintetben (csak halkan kockáztatom meg, egy hangyányival talán még túl is szárnyalja azokat). Ritkán érzem ezt, de azt hiszem, aktuális lelkendezésemben semmi túlzás nincs. Ezen a kiadványon olyan erővel tör előre a formáció, olyan jól megszerkesztett és annyira ízléses a komplett mű, hogy innen továbblépni, nos, vérbeli kihívás lesz az elkövetők számára. A címadó és egyben nyitó tétel klasszikus martial industrial dobpergéssel, méltóságteljesen beúszó hangfüggönyökkel, a szokásoknak megfelelő módon szerkesztett loopokkal, harcias atmoszférával, de a felsorolt jelzők lényegében a komplett anyagra érvényesek. Az ezt követő Heroic Age dühödten dörömbölő dobokkal és alatta tulajdonképpen továbbra is a már megszokott zenei panelekkel rombol, és paradox módon mindeközben épít magának utat egy képzeletbeli diadalmenethez. A sorban következő, korábban már említett (leszólt) Templets Heliga Härd önmagában, a komplett egészből kiragadva ugyan valóban igen soványnak tűnt a kislemezen, de itt a többi dal közé beágyazva valahogy új értelmet nyer, és kevésbé érzem feleslegesnek. Az Order Of The Black Sun valódi monstrumként temeti maga alá a pillanatokra felbukkanó nyugodtabb pillanatokat, melyekből egyébként is viszonylag kevés található ezen a nagyszerű kiadványon. A "B" oldalt indító The Earth Shall Tremble Under The Tramp Of Our Feet és a Sturm Auf Die Zukunft kéz a kézben vezet tovább egy szürke és mégis rendkívül színes hangkavalkádban, pihenő itt is csak pillanatokra jár a hallgatónak. A Dawn Of A New Mythos filmzenéket idézően feszes és nagyívű, természetesen kellően kifacsart módon. A végéhez közeledve érezhetően tudatosan csendesedik a produkció, habár a Förfäders Dygder esetében ismét dübörögnek a harci dobok, de az Ashes Scattered In A River már egyértelműen hozza magával a diadalérzet utáni megnyugvást.

Összegezve, az ARDITI esetében már megismert klisék ismét csatarendbe lettek állítva, újdonságokról tehát most sem kell beszámolnom, de a svéd urak ebben az esetben (is) ezt olyan kifogástalan ízléssel adagolták és gyúrták egy komplett egésszé, hogy egy pillanatra sem tűnik erőltetettnek vagy unalmasnak a produkció. A kiadvány formátuma ugyan némileg szemöldökráncolásra késztetett (nem vagyok kimondottan kazettarajongó), de megnyugtató hírként a portugál Equilibrium Music év végi közleményében jelezte, 2015 elején érkezik a CD- illetve bakelitverzió is. Úgy legyen, én biztosan meg fogom venni.

Örömteli, hogy nem csak a szűken vett "körön belüliek" szerveznek koncerteket olyan zenekarokkal, melyek ehhez a közeghez tartoznak. Most a New Beat stábja hozza el aktuális, Giddy Carousel Tour névre hallgató Európa-turnéja keretében a stílus mondhatni legnagyobb zenekarát, alapítóját, a Death in June-t. 2002 és 2012 után harmadjára látogat hozzánk Douglas P., remélhetőleg ezúttal is nagyszerű koncertet adva.
A vendég ezen az estén a Cawatana lesz. Szinte napra pontosan 8 és fél év (és két speciális akusztikus műsor) után lép fel a zenekar ismét Budapesten a "normál" programjával. Rövid, de (szó szerint) ütős műsoruk ezúttal a 15 éves évfordulóra megjelentett Again EP dalain alapul, kiegészítve egy-két régebbi és újabb szerzeménnyel.

A Sol Invictus 21. századi története nem egy sikertörténet - legalábbis ami a lemezmegjelentetéseket illeti. A 90-es évek legjelentősebb neofolk zenekara a kétezres évekre kissé megfáradt, vesztett fényéből. Sokan a négy Matt Howden-es lemezt (Blade, In A Garden Green, The Hill of Crosses, Thrones) tartják a mélyrepülés kezdetének, különösen a két utóbbit szokás utálni, az In A Garden Greent még sokan szeretik, és valóban nem rossz lemez (ráadásul én még a két következő lemezt is szerettem, minden furcsasága ellenére). Ezután volt egy kis törés, szünet a zenekar pályafutásában (3 év, ami akkoriban olyan soknak tűnt, ma meg az a normális két nagylemez között, ha nem több), Matt Howden távozott, majd megjelent a The Devil's Steed, rajta pár remek szerzemény, de összességében az sem volt egy kiemelkedő album. Majd újabb szünet, ezúttal 6 év, de az már nem is tűnt olyan soknak, mert már nem várt annyira új lemezeket az ember egy ilyen régóta pályán lévő, sikerei csúcsán rég túl lévő zenekartól. Aztán az előző nagylemezt, a The Cruellest Month-t felvezető kislemez, a Good Luck Bird újból reményre adott okot, mert a címadó dala nagyon jól sikerült (a B oldal meg nem volt annyira rossz). De utána a teljes nagylemezt meghallgatva kiderült, hogy ebben a kislemezben volt a zenekar minden ereje, nagyjából ez az egyetlen igazán jó dal az albumon, a többi a bosszantó, az unalmas és a hallgatható között mozgott.
Az új anyagot megelőző kislemez, a Mr. Cruel esetében fordított volt a helyzet, nem sok jóval kecsegtetett a későbbiekre nézve, ehhez képest kimondottan kellemes meglepetés a Once Upon A Time, már első hallgatás után az az érzése az embernek, hogy meg kell hallgatni újra (és nem azért, mint az előző lemeznél, hogy hátha megszereti, felfedez valami "rejtett értéket", amit először nem vett észre). Ahogy már a kislemezen is, itt is szerephez jut Don Anderson, a népszerű amerikai "neofolkos metalzenekar", az Agalloch gitárosa, akinek elektromos gitárja nagy hangsúlyt kap a lemezen. A dalok nagyrészt lendületesek, változatos hangszerelésűek, az akusztikus és elektromos gitár mellett szerepet kap a jól bevált hegedű, fuvola, basszusgitár, valamint az egyik dalban még a kissé stílusidegen szájharmonika is felbukkan. Egyes számok között hangulatos, helyenként bizonyos szempontból kísérletinek is nevezhető, instrumentális átkötések, felvezetések hallhatók - ezek talán a lemez legérdekesebb, legizgalmasabb pillanatai, tételei. De a "normális" dalok is teljesen rendben vannak, az utóbbi idők "nélkülözései" után jó újra egy remek passzban lévő Sol Invictust hallani, még ha nem is éri el a csúcskorszak lemezeinek szintjét, de talán azt már nem is várja el senki, örülünk a megbízhatóan jó színvonalnak is.

Szűk 1 hónappal ezelőtt adtunk hírt a német martial industrial legenda, a Sven Bussler vezette WAPPENBUND aktuális csatakiáltásáról, az első körben kazettán 2009-ben, majd később 2013-ban CD formájában megjelentetett Licht Ist Leben című produkciójáról. Akkor még csak előjegyezhető volt, most azonban a szerencsés és villámgyors érdeklődők már a kezükben is tarthatják a három különböző verzióban (75 példányos fehér lemez, fehér lemez vörös csíkozással 25 példányban, valamint 100 példányos "heavy oxblood" korongok) megjelentetett bakelitek egyikét. Elvetemült esetben akár mind a hármat. A zene mélyebb boncolgatásától ezúttal eltekintek (akit érdekel a csoport, az már úgyis meghallgatta/beszerezte évekkel ezelőtt), annyit azonban feltétlenül meg kell említenem, hogy a CD-verzión található 2 bónusz dal itt is szerepet kapott, valamint messzemenőkig szubjektív módon megítélve, itt hallható a komplett életművet tekintve is az egyik legerősebb, legfelkavaróbb Bussler-szerzemény, nevezetesen a Licht Ist Leben I. Érzelmileg ez a kompozíció a valaha (Valhalla) a nagyközönség elé vetett legtekintélyesebb martial industrial alapvetések közé sorolható egyértelműen. Általánosságban a WAPPENBUND-tól megszokott zenei megoldások jellemzik a korongot (én a 100 példányos heavy oxblood verziót rendeltem meg, mert szerintem az a legszebb). Harcias, szikár dobok, hosszan kitartott, többségében pofonegyszerű szintetizátorok, kórusok, bombasztikus megszólalással, helyenként nagyívű női vokállal, illetve torzított férfi üvöltésekkel, archív beszédekkel kiegészítve.

A vöröses-barna, ezüstösen szürke és fehér színeket kombináló kihajtható puha tok szemet gyönyörködtető, ellenben az ilyen esetekben megszokott (sokak által megkövetelt) sorszámozás hiányzik a csomagolásról.

Röviden összegezve: ez egy pompás anyag, érdemes rá vadászni, de az aukciós oldalakon máris kúszik fel az ára.

Az első drezdai és a második lipcsei alkalom után idén is Lipcsében maradt a Runes+Men fesztivál, a tavaly jól bevált helyszínen, a Theaterfabrikban került lebonyolításra az esemény. A szintén lipcsei WGT mellé a Runes+Men kezd felnőni hasonló kaliberű eseménynek, ha a tágabban vett neofolk színteret nézzük, bizonyos tekintetben néha túl is nő rajta, tavaly például jobb volt a felhozatal a R+M-en, mint a WGT-n. Idén ez nem jelenthető ki egyértelműen, de most sem kell szégyenkeznie az Equinoxe csapatának. Mondjuk azért az jellemző a fesztiválra, hogy az első alkalom fellépői közül öt is ott volt az idei eseményen is.

Mivel sok olyan fellépő volt, akiről már többször is szót ejtettünk korábban, nem mindig van már mit mondani róluk, ezért nagyrészt csak pár szóban a benyomásokról.

Már előrendelhető (mindössze néhány példány hever már csak gazdátlanul) a MACELLERIA MOBILE DI MEZZANO Nylon Crimes címmel felruházott 100 példányra limitált LP + CD-R kiadványa, amely koncepcióját tekintve ezúttal mélyen megmerítkezve lubickol a 80-as és 90-es évek olasz perverz power elektronikájában, elsősorban kollaborációkra építkezve (ATRAX MORGUE, MURDER CORPORATION, SADO VISION stb.). Az album ezen kívül egyfajta tisztelgésként is felfogható a szerelem, a gyűlölet és romlottság iránt, miközben mind a bakelit, mind a CD-R tartalmaz exkluzív, csak itt megtalálható szerzeményeket.

Valódi tengerentúli sztárparádét vonultat fel a THE MUSKETS Allegiance To No Crown 10"-es bakelitlemeze a brit Andrew King közreműködésével. Thomas Nola (színész, filmrendező és nem utolsó sorban a Douglas P. nevével fémjelzett Doctor narrátora), a zenész, író, színész és filmrendező b9InVid (egykoron a LUFTWAFFE, jelenleg az ET NIHIL oszlopos tagja), Erin Powell a texasi AWEN soraiból, a többek között a kollaborációiról elhíresült David E. Williams (a 90-es évek közepén a legendás német Cthulhu Records adta ki I Have Forgotten How To Love You címmel talán máig legsikeresebb lemezét) és nem utolsó sorban a már korábban említett Andrew King egyesítte erejét ezen a bakelit lemezen. A korong piros 10"-es vinilen került forgalomba, elegáns, összecsukható tokban, 300, kézzel számozott példányban. Akusztikus pszichedelia, zajos harci pop és sok-sok sötét hátterű kórus jellemzi a lemezt.

Október végén érkezik még továbbá az UNCODIFIED Hardcore Methodology albuma, valamint kibővített, friss verzióban, dupla lemezen jelenik meg a RAISON D'ÉTRE klasszikus Metamorphyses albuma, az első lemezen a már régi ismerős anyag újrakeverve, bónuszokkal feltöltve, míg a kettes lézerdiszk eddig publikálatlan élő felvételeket fog tartalmazni többek között a budapesti koncertről, de itt lesz még Salzburg, Szófia, Gent és egyebek. Az iméntieken felül 1 hét múlva már rendelhető lesz az UNCODIFIED/WERTHAM split kiadvány, az ANARCOKS Desert Rose című albuma és az új AWEN lemez is Grim King Of The Ghosts címmel, egyenként 300 példányos digipak CD formátumban.

 www.oldeuropacafe.com

Kiemelt figyelmet követelő aktualitások a belga Neuropa kiadó égisze alatt! A német martial industrial legenda, a WAPPENBUND első körben kazettán 2009-ben, majd később 2013-ban CD formájában megjelentetett Licht Ist Leben című produkciója a kazettához képest két bónusz dallal (akárcsak a lézerlemezen) kiegészítve lát hamarosan napvilágot limitált 75 példányos fehér lemezen, fehér lemez vörös csíkozással 25 példány, valamint 100 példányos "heavy oxblood" korongokon. A horzsolóan szikár, mindeközben epikusan szárnyaló neoclassical dallamok mellé a már korábban védjeggyé vált harci dobolás társul ezúttal is. Tökéletes társ az utolsó utazáshoz a Fény felé, az ősi kultúrák ösvényén.

www.neuropa.be