Valódi underground zenei kavalkád várt ezen a nyárias májusi kedd estén mindazokra, akik ellátogattak a budapesti belváros szívében rejtőző apró, de hangulatos Trafik klubba, hogy a 11 országot érintő ALUK TODOLO / LUSSURIA (itt megspékelve a honi SCIVIAS formációval) turné magyar felvonásán részt vegyenek.

Az előzetes információk szerint kapunyitás 20 óra, koncertkezdés 30 perccel később... Ebből természetesen semmi nem lett, megjegyzem felesleges is lett volna, hiszen a közönség ritka ráérősen csordogált a Trafik felé, oktalanság is lett volna időben kezdeni a mulatságot, és így legalább volt lehetőségem senkitől sem zavartatva tüzetesen megszemlélni a merch-pultot.

Az amerikai Luftwaffe a két tag között fennálló személyes okok miatt idén abbahagyta a közös munkát ezen a néven. A zenekar utolsó nagylemeze Dissension címen jelent meg az olasz Old Europa Café kiadónál. A felvételeken közreműködik Axel Menz (Hekate), Art Abscon és Erin Powell (Awen). Ahogy korábbi lemezeknél is előfordult, most is szerepel egy feldolgozás a cd-n, mégpedig a Little Black Angel a Death in June-tól. Az új anyag melletti idei másik megjelenésként a német Lichterklang kiadó újra megjelentette a zenekar nagyszerű bemutatkozó anyagát, a Trephanus Uhrt, a normál digipak verzió mellett egy limitált példányszámú speciális változatban is, mely egy fémdobozban tartalmazza a normál digipakos cd-t, egy válogatást a zenekar korai felvételeiből cd-r-en, valamint a szokásos "apróságokat" (matrica, képeslap). A zenekar vezetőjének tekinthető b9 InViD Et Nihil néven folytatja a zenélést. Mivel ő írta a Luftwaffe-dalok nagy részét, élőben továbbra is játszani fogja azokat, új szerzeményekkel karöltve. Szeptember 7-én fellép a Sonne Hagal és az Awen társaságában Frankfurtban, Németországban, mely eseményre egy speciális CD EP is megjelenik, melyen az első hivatalos Et Nihil-felvétel is hallható lesz.

A körülbelül 633 különböző kiadvánnyal rendelkező, ezerrel kollaboráló japán géniusz(?) Masami Akita, valamint a hozzá képest nyugdíjas tempóban alkotó svéd Henrik Nordvargr Björkk (ő az életművét tekintve "mindössze" a töredékével dicsekedhet, ha szigorúan a darabszámot vesszük figyelembe) megalkotta, majd az angol Cold Spring által rögvest piacra is dobta közös szériájuk immáron harmadik darabját. Lehet örülni...

Felütésként azonnal szeretném tisztázni, hogy soha nem voltam igazán elájulva a MERZBOW munkásságától, és ha már a japán zajról beszélünk én inkább a HIJOKAIDAN - AUBE vonalat erőltetem, de kinek mi, ugyebár... A korong a ritka trükkös címmel felvértezett Heterotic String Hybrid című kompozícióval indít (klasszikus értelemben vett zenéről természetesen továbbra is dőreség lenne beszélni), amely egy váratlan fricskával máris a hangfalak elé szegezheti a gyanútlan rajongót, hiszen meglepően letisztult hangzásával (bizonyos formai kereteken belül természetesen), karcos, mégis némileg barátságos megszólalásával felettébb visszafogott étvágygerjesztőnek bizonyul. Csörgés, zörgés, zúgás persze akad itt is bőséggel, de mindez ebben a szűk 8 percben kissé öregurasan, a fékre határozottan rátaposva gördül tova lassan, de biztosan. A Lorentz Covariance-ben azért már megrázzák magukat az urak és hisztériás potméter csavargatásba kezdve fel is vonultatják a strukturált káosz (milyen is az?) egyértelmű jeleit. A legszebb harsh noise hagyományok szerint peregnek a percek, ellenben különösebb izgalomnak még csak jele sincs továbbra sem, sajnos. Az album szerkezetében itt egy jelentős változás áll be, hiszen az első két dal Kamrat Nordvargr szerzeményeként Akita san stúdiós ügyködésével került rögzítésre, míg a fennmaradó két tételnél pozíciót váltanak és cserélnek az urak. A Submaton Color Pt. 1 ennek megfelelően már közelebb is áll a klasszikus harsh noise vonulathoz, amit mégiscsak a japánok nyomtak igazán tökélyre fejlesztve elsősorban a múlt század 90-es éveiben. Monoton zakatoló zajmassza, hosszan kitartott, gerjesztett hangokkal, örvényló fortyogássá fejlődve. Az absztrakt zaj irányába húzva zárja le az albumot a Submaton Color Pt. 2, hogy miután elhal az utolsó ezüst korongba égetett hang is, szinte fájdalmas legyen a csend, ami körbeöleli a hallgatót. A megszokottakhoz hűen ez a szűk 47 perc is ritka nehéz hallgatni való anyag, nálam is ritka vendég lesz a lemez a lejátszómban.

A 2013-as, 22. lipcsei Wave Gotik Treffenre emlékezve következzen pár fotó a számunkra érdekes előadók fellépéseiről, ezúttal is két nap terméséből válogatva. Az első részben a pénteki nap fellépői láthatók a Volkspalast kupolacsarnokából és kantinjából. A képeket Riesenberger Mónika készítette.

Ahogy legutóbb említettük, várható volt még pár név a WGT-re, ami számunkra is releváns. És arról is szó volt, hogy az előzetes hírek alapján lesz köztük pár örömteli is. Az egyik meg is van: a magyar ACTUS is fellép 22. Wave Gotik Treffenen, a pénteki nap főzenekara lesz a Volkspalast kupolacsarnokában (Kuppelhalle), ahol Essence című jubileumi műsorukat mutatják be. A másik nagyon várt előadó fellépése sajnos nem jött össze, de megkaptuk helyette az élőben nem mindig meggyőző olasz Camerata Mediolanensét, a hozzá kapcsolódó Northgate-et, valamint a szintén olasz, élőben is nagyszerű Ianvát. Az éteribb zenék szerelmeseinek itt lesz a görög Daemonia Nymphe, az ambient-rajongóknak pedig a brit Contrastate. A neofolk kedvelői az angol-német Twa Corbies és a német Stein fellépésének örülhetnek: a Twa Corbiesnak a nevéből sejthetően van valami köze a Sol Invictushoz: Tony Wakeford alkotja a zenekart a német Gernot Musch társaságában, akit a Piloriból és a :Golgatha:-ból ismerhetünk, a Stein pedig a Dies Natalisból és a Seelenthronból ismert Norbert Strahl köré épül.
 
Ahogy az várható volt, az idei év felhozatala meg sem közelíti a tavalyit, de azért idén is talál magának látnivalót, aki ezt a zenei vonalat szereti (még ha nem is olyan töményen, mint a tavalyi két napban).

A részletes program megtalálható a fesztivál honlapján.

Durván megkésve, de az alábbiakban egy rövid összefoglaló keretében a tavaly decemberi prágai DEATH IN JUNE koncertről ejtenék néhány szót.

Az út viszontagságait nem részletezve (pedig volt ott hófúvás miatti dugó az autópályán, valamint egy helyi rádióban bömbölő, cseh nyelven előadott Gyöngyhajú lány átdolgozás az OMEGA zenekartól, a továbbiakról nem is beszélve) annyit kell megjegyeznem, hogy enyhe csúszással ugyan, de még időben és Túró Rudival bőségesen felszerelkezve érkeztünk meg a K4 klubhoz. Gyors beállás, evés-ivás, ajándékok kiosztása, majd "rohantunk" megtekinteni a cseh STOR dark ambient trió produkcióját. Ez volt a negyedik alkalom, hogy színpadon láttam őket és ez volt az eddigi leghatásosabb előadásuk, amivel előrukkoltak. Az énekes hölgy ULVER pólóban feszítve ordította végig a röpke 25 percet, a hangja természetesen ez alkalommal is a felismerhetetlenségig széttorzítva szólt. Nem is emberi hangnak, inkább egyfajta torz bugyborékolásnak hatott, de az erő és az elszántság így is "átjött", kellően meggyőzőnek bizonyult. A néhol kissé power noise-ba húzó zene nem mutat ugyan igazán eredeti vonásokat, mégis kellően magával ragadónak és felkavarónak bizonyult ezen az estén. Jó lenne egyszer magyar színpadon látni, hallani őket.

A napokban jelent meg az olasz Spiritual Front legújabb kiadványa, az Open Wounds, ezúttal is a német Trisol kiadó gondozásában. A dupla cd-n 21 dal található, új felvételek, de nem új szerzemények: korábbi dalok újraértelmezései, átdolgozásai, témavariációi. A 2000 példányra limitált kiadás tartalmazza a két lemezt kemény kötésű könyv formátumú csomagolásban, 40 oldalas booklettel, valamint a rajongói kiadásban még egy póló is található. A két változat 29,99 és 45,99 euróért vásárolható meg a kiadó hivatalos terjesztőjénél, az InfraRotnál.

Erősen közeleg az idei Wave Gotik Treffen időpontja, de a hivatalosan bejelentett fellépők listája még korántsem teljes. Egyelőre úgy tűnik, hogy a tavalyi, töménynek nevezhető kétnapos "neofolk ünnep" idén nem fog megismétlődni (ez eddig is így volt az utóbbi időben, minden második évben van kéttermes neofolk nap a Volkspalastban, a köztes években kisebb helyszíneken kevesebb kapcsolódó zenekar lép fel). Az idei kínálatból mindenképp kiemelhetjük a Darkwood fellépését, akik nyolc év után játszanak újra a WGT-n. Visszatér a Magyarországon is többször megfordult amerikai Lux Interna is, és nagyjából ennyi is a jelenlegi kínálat neofolk terén. Az industrial/noise/experimental színtérről megemlíthetjük a veterán brit Sutcliffe Jügendet, valamint a 10 év szünet után visszatérő német Predominance-t.

Ezek tehát a hivatalosan bejelentett zenekarok. Nem hivatalosan a "bennfentesektől" közszájon forognak különböző zenekarnevek, közte kimondottan érdeklődésre számot tartóak és örömteliek is, de ezzel várjuk meg a hivatalos bejelentést.

A tavalyi, rendkívül sikeres bemutatkozó esemény után idén ismét megrendezésre kerül a Rites fesztivál az osztrák fővárosban. A DJ Eraserhead (alias Herr Werner) által életre hívott esemény idei felhozatala ugyan egyértelműen halványabb a tavalyi tükrében, azonban még így is egy roppant érdekes és (előzetesen bizalmat szavazva) élvezetes este élményét gyűjtheti be az, aki veszi a fáradtságot és legyőzve ezt a kevéske távolságot, elzarándokol a sógorokhoz. Az eseményt az osztrák/amerikai HECATE (ezt miért kellett?) formáció fogja nyitni, az infólap szerint tömény dark ambient és sado noise orgiát zúdítva a nézőtéren felsorakozókra. Ezt követően a magyar LARRNAKH csoport próbálja megidézni a neofolk-industrial palackba zárt szellemét ropogósan friss, eddig máshol soha be nem mutatott és néhányak számára talán már ismerősen csengő régebbi szerzeményeket vegyesen csatarendbe állítva. Az olasz ONIRIC (habár ők erőtlenül, de tagadják) egyértelműen a honfitárs SPIRITUAL FRONT nyomdokain haladva szerez magának egyre jelentősebb elismertséget (a jól sikerült Cabaret Syndrome-album ékes bizonyítéka ennek) és ennek a folyamatnak lehet egy fontos építőköve ez a bécsi koncert is. A véleményem szerint (nem) kissé túlértékelt svéd martial-dark-pop STORMFAGEL folytatja a sort, előkészítve a terepet a francia military pop zászlóshajójának, a DERNIÉRE VOLONTÉ zenekarnak. A Geoffroy D. által irányított, kezdetben karcos power industrialba hajló, majd lépésről lépésre dallamosodó, énekcentrikus military dance-be torkolló csapat sok éve Budapesten is bizonyította, hogy érdemes koncerten is látni, hallani őket (továbbá itt a dp-motiv oldalain egy interjú is olvasható), a csalódás esélye így velük kapcsolatban csaknem kizárt. Az élőzenés produkciók előtt, közben és után pedig egy DJ-trió gondoskodik majd a talpalávalóról.

Érdekes és változatos tehát a kínálat ezúttal is, és bár a tavalyi évet ugyan szinte borítékolhatóan nem fogja felülmúlni az idei esemény, azonban így is vétek lenne kihagyni ezt a kisebb fesztivált az erre fogékonyaknak.

Még az utóbbi időben is úgy hivatkoztunk a Fire+Ice eleddig utolsó anyagára, a Birdkingre, mint az "új lemez". Pedig ez az album 2000-ben jelent meg, tehát idestova 13 éves. Viszont a tavalyi év során új, valós értelmet nyert az "új lemez" kifejezés, hiszen 12 év után megjelent a zenekar legújabb kiadványa, a Fractured Man. A Fire+Ice mindig is Ian Read énekes-szövegíró-rúnamágust jelentette, és a kezdetektől különféle vendégzenészek segítették a zenék elkészítésében; voltak, akik csak alkalmanként, voltak, akik hosszabb ideig, de megkövesedett zenekari felállás soha nem alakult ki. A vendégeskedés a Birdkingen csúcsosodott ki, ahol Michael Cashmore központi szerepe mellett rengeteg közreműködő szerepelt (többek között Douglas P. a Death in June-ból, Michael Moynihan és Annabel Lee a Blood Axisből, Joseph Budenholzer a Backworldből vagy Richard Leviathan az Ostarából). Ehhez képest az új anyagon csökkent a közreműködők köre, a dalokat két jelentősebb csoportra oszthatjuk, egyrészt vannak az amerikai Michael Laird, az Unto Ashes vezére által írt és előadott szerzemények, másrészt pedig a német Sonne Hagal és Vurgart kettőse által készített dalok. Michael Moynihan és Annabel Lee ezúttal is jelen van, ők esetenként mindkét csoportosulásba bekapcsolódnak és van saját daluk is, valamint természetesen Douglas P. sem maradhat ki, ő két szerzeményt jegyez. Ahhoz képest, hogy a Birdkinget sokkal többen készítették, megszólalásában, hangzásában egységes benyomást keltett, a Fractured Man esetében viszont hallható különbségek vannak a különböző műhelyekben készült szerzemények között - ha zeneileg nem is annyira, hangzásban mindenképp. Elsőre még kimondottan zavaró volt ez, aztán több, figyelmes hallgatás után ez kezdett finomodni, tisztulni, most már nem annyira zavar ez a hangzásbeli különbség, jobban tudok a dalokra magukra figyelni. Ebben persze az is közrejátszhat, hogy a sok hallgatás során megszerettem ezeket a dalokat. Elsőször még azt mondtam, hogy a Fire+Ice két csúcslemeze az első és az (eddigi) utolsó, a Gilded by the Sun és a Birdking, ezeket nem tudta meghaladni a Fractured Man. Ezt továbbra is fenntartom, azzal a megjegyzéssel, hogy azért a Fractured Man is ott van a legjobb Fire+Ice-lemezek sorában, szinte az összes dal remekül sikerült szerzemény. Zeneileg az Unto Ashes felvételei a legjobban hangszereltek, náluk több különféle húros, vonós, ütős hangszer is felbukkan, és megszokott módon Douglas szerzeményei a legegyszerűbbek, szinte csak egy szál akusztikus gitár (ami persze nem egy gitár jelent, mert több sávon lett rögzítve, a telt hangzás érdekében - ebben Douglas nagyon jó, egyedül tud olyan hangzást létrehozni, amire mások csak több hangszerrel képesek). A Caratacus című dal (ha lehet így nevezni) esetében ez ténylegesen csak gitárt jelent, mert ebben a rövid, alig két perces töredékben egyetlen gitártéma szól végig, ének (és bármi egyéb) nélkül. Hangszerelés tekintetében a Sonne Hagal-Vurgart kettős sem marad el sokkal az Unto Ashestől, náluk azért értelemszerűen jobban az akusztikus gitárra épülnek dalok, akkordozós és akkordbontásos témák egyaránt megtalálhatók a dalokban, billentyűs és fúvós hangszerekkel színesítve. A lemezen szerepel egy feldolgozás is, az angol Lykes of Yew nevű alternatív rockzenekar 2010-es kislemezéről a Mr. Wednesday című dal egyedi átdolgozása (a zenekar tagjai írták át saját szerzeményüket). Az eredeti, torzított gitáros szám különféle akusztikus hangszerekre lett átültetve, a tempó is jelentősen lelassult, egy nagyszerű, jellegzetes folkos dal született a nem túl érdekes eredeti rockszámból.

A kezdeti (főleg a hangzás miatt meglévő) ódzkodásom jó pár hallgatás után átcsapott lelkesedésbe, és bár még kicsit mindig van bennem emiatt egyfajta furcsa érzés (ami lehet, hogy nem múlik el soha), de most már úgy gondolom, zeneileg kiemelkedő alkotás született, a 2012-es év egyik legjobban sikerült akusztikus gitáros neofolk lemeze.

A vasárnap ismét a neofolké (meg persze a kapcsolódó stílusoké), az impozáns Volkspalastban, azon belül is két helyszínen, a kupolacsarnokban és a kantinban, felváltva, hét zenekar hét óra alatt, megállás nélkül. Akit csak a zene érdekel, csak a koncertek miatt jött, az itt jó helyen jár, mert ilyen tempóban nincs is idő másra, csak egyik koncert befejezése után a másikra sietni, és akkor még arra is figyelni kell (a népszerűbb zenekaroknál), hogy jó helyet szerezzen az ember. Tehát ha valakit az összes fellépő érdekel, akkor ne is tervezzen egyebet, csak állást és zenehallgatást, más nem fér bele ilyen körülmények között.

Látszik, hogy mostanában kicsit kiestem a körforgásból, már nem jut el hozzám minden hír idejében. Most is a teljes meglepetéssel hatott rám pár héttel ezelőtt, hogy már meg is jelent egy vadonatúj ORE-anyag, a többértelmű, játékos 4Play címmel. Egyrészt négy szám található ezen a kislemezen, másrészt egyfajta előzetesként (előjátékként) szolgál a hamarosan megjelenő új nagylemezhez (de ezek a dalok állítólag nem lesznek rajta az új albumon, csak itt hallhatók).
Zeneileg az előző lemez irányvonalát viszik tovább, ugyanazok az elemek itt is megtalálhatók, mint pl. a popos alapok, az orkesztrális hangszerelés, az élő gitár és basszusgitár a háttérben, a dallamos, fogós énekek és refrének. Helyenként a TriORE hangulata is megidéződik (pl. a nyitó From Copenhagen With Love című dalban), de csak rövid időre, nem ez válik elsődlegessé. Kicsit (nem nagyon) kilóg a sorból a harmadik tétel, az I Am The Sweetest Of Devils, legalábbis annyiban, hogy ez a dal akusztikus gitárra épül (persze a megszokott hangszerelési finomságokkal), ami az utóbbi pár évben már nem annyira volt jellemző az Ordónál, főleg a korábbi anyagokkal összehasonlítva. Kellemes színfolt még a több dalban is megjelenő kemény, szikár dobütések, valamint egy "sztárvendég" is színesíti a hangzást. Volt egy időszak úgy 10 évvel ezelőtt, amikor minden második neofolk lemezen felbukkant Matt Howden (Sieben), hogy hegedűjével hol jobban, hol kevésbé szétzenélje az adott anyagot. Aztán egy időre a vendégeskedések száma mintha kissé lecsökkent volna (a csúcskorszakhoz képest mindenképp), és bár azért még mostanában is megjelenik itt-ott, úgy látszik, ő is tanult a korábbiakból, az idő haladtával ő is rájött, hogy néha túl sok volt, amit csinált, mert az utóbbi szerepléseinél már nem annyira domináns a jelenléte, szépen megbújik a háttérben. Itt például három dalban is jelen van, de ha nem olvastam volna a nevét a közreműködők listájában, akkor egyáltalán nem is tűnt volna fel, hogy ő is itt van (és ez pont így jó). A dalcímek és a szövegek a szokásos témákat járják körül, ezt, azt hiszem, nem is kell különösebben kiemelni vagy sokat beszélni róla, ez semmit nem változott a zenekar közel húsz éves története során.
Nem elsőre ható anyag a 4Play, de harmadik-negyedik hallgatásra már beérik, élvezetessé válik, és akinek tetszett a Songs 4 Hate & Devotion, az ebben a kislemezben is örömét fogja lelni, és kíváncsian várhatja az új nagylemezt is, ami nem ígérkezik (nagyon) másnak, mint az elődje, de a jó dalok várhatóan ott is megjelennek majd, mint ahogy ez a négy szám is jól eltalált lett.

Ahogy a tavalyi fesztivál után megfogadtam: idén csak akkor látogatok el a 21. Wave Gotik Treffenre, ha a zenekarok választéka (és beosztása) olyan lesz, hogy megérje elmenni. Tavaly is voltak jó zenekarok (ha nem is sok), de sok volt az ütközés, és sok volt az üresjárat is. Így hát idén kivártam egész addig, míg a részletes program rendelkezésre állt (ez másfél héttel a fesztivál előtt volt). Átnézve a programot, azt kellett megállapítanom, hogy most sikerült jól összerendezni a fellépőket, az érdekes zenekarok egy helyen voltak, két napra besűrítve, szinte holtidő nélkül. Így a tizedik WGT-mre úgy mentem, mint eddig soha: nem az egész rendezvény időtartamára, csak erre a két napra. És nem bántam meg.

Ahogy az várható volt, előbb-utóbb csak kiadásra kerül a legutóbbi Death in June-album, a Peaceful Snow "eredeti verziója" is. Tartva a megjelenés sorrendjét, előbb a Peaceful Snow/Maverick Chamber kislemez jött ki Totenpop verzióban (tehát akusztikus gitáros megszólalásban), március-április környékén pedig jön a teljes nagylemez The Snow Bunker Tapes címmel. Ezek azok a felvételek, melyeket Douglas 2009 decembere és 2010 júliusa között rögzített a bejáratott ausztrál Big Sound Studiosban, és ezt adta aztán oda Miro Snejdrnek, hogy elkészítse belőle a zongorás átiratokat, ami végül a Peaceful Snow nagylemezen jelent meg 2010 novemberében. És most majd mi is hallhatjuk, hogyan szólaltak meg ezek a dalok hagyományos Death in June-hangszerelésben. Bár azt hozzá kell tenni, hogy abból a szempontból nem a megszokott Death in June-hangzást kapjuk, hogy itt hiányoznak a jól bevált effektek, hangminták, egyéb apróságok, amelyek általában színt visznek a Death in June felvételeibe, ez az anyag tényleg csak egy szál gitárt és éneket tartalmaz, stúdióban felvéve, de mindenféle különösebb utómunka nélkül.

A kiadvány vinilen és cd-n is megjelenik, a szokásos dombornyomásos kivitelben. A dupla 10" vinilből lesz átlátszó, picture disc és sárga "fröccsmintás" verzió is, kétoldalas poszterrel, szivárványos Totenkopf és fekete nap felvarróval (ez utóbbi csak a sárga vinil esetében), elég borsos áron (a sárga például 60 euró lesz, de a legolcsóbb, átlátszó is 38).

Előrendelést a Neuropa oldalán lehet feladni, amíg a készlet tart.