A Peter Andersson és Tobias Larsson által irányított STRATVM TERROR talán kevésbé ismert csoport, mint például az ide is köthető RAISON D’ÉTRE, de azért messze nem pályakezdő és az indusztriális zenei világban igen komoly tiszteletnek örvend. Természetesen nem is véletlenül.

A Love Me Tender Or I Will Cause Pain az a fajta lemez, amit csak egyben érdemes hallgatni, azonban ezzel párhuzamosan nem könnyű megfelelő figyelemmel összpontosítani rá, hiszen igen komoly zajmennyiséget kap a hallgató, zaklatott és vészterhes tortúra ez a bő 52 perc, csak a valóban edzett és felkészült alany képes ezt megfelelően feldolgozni. Ami nekem feltétlenül kiemeli a STRATVM TERROR életútját és konkrétan ennek a lemeznek a jelentőségét a nem ritkán posványban dagonyázó noise színtér eszement labirintusából, hogy minden extremitása ellenére itt valóban dalokat lehet hallani többségében. Van szerkezet, karakter és jól érezhetően komoly törődéssel megalkotott dalok. Ez nem pusztán eszetlen kaszabolás, ebben az albumban (és többségében a komplett diszkográfiában) minden hangnak és minden zajnak helye és szerepe van, bármennyire is furcsán hat mindez. Én személy szerint ugyan ezek után sem leszek az elszánt követőjük és rajongójuk, mert a STRATVM TERROR terepe nem feltétlenül az én világom, de ha esetleg lesz még a jövőben további kiadványuk, arra is kíváncsi leszek. Az elektronikával bőségesen nyakon öntött, ezzel párhuzamosan fémesen vagdalkozó industrial zene egyik jelenkori zászlóshajója nálam ez a duó. Különös módon, szerintem (ha még létezne) az egykoron alkotó MENTAL MEASURETECH gárdája utazna ezen a síkon. Valamiért rendre az ő nevük (és az extrémebb arcuk) villant be a Love Me Tender Or I Will Cause Paint hallgatva, pedig a német csoport összehasonlíthatatlanul emészthetőbb formában tálalta a  mondanivalóját. 

Nem titkolom, korábban csupán minimális ismereteim voltak a Claudio Frassine által vezetett MADEMOISELLE BISTOURI csoportról, a harsh noise nem feltétlenül az én terepem, inkább csak néhány úttörő, klasszikus előadó munkásságát követem figyelemmel. Ettől függetlenül, futólag, említés szintjén több alkalommal is belebotlottam a MADEMOISELLE BISTOURI névbe, és amikor alkalmam nyílt a beszerzésre, meg is rendeltem a Deconstruction Of Perversion CD-t, amiben azért komoly szerepet játszott Henrik Nordvargr Björkk hathatós szerepvállalása. Nos, a korongon minden meglepetést mellőzve sistergően karcos harsh noise hallható, de az esetlegesen fellobbanó lelkesedést máris le kell hűtenem, véleményem szerint tömény unalomba fulladva pörög a korong a lejátszóban. Négy tétel, szűk egy órában, de részemről még a fele is sok lenne belőle, minden kapaszkodó és a kívülálló hallgató számára minden meglepetés nélkül telnek a percek, értékelhető megoldások nélkül. Minimális izgalomra adhat okot, hogy a záró Pulsating Injections Of Anon Penet darabot az MZ.412-főnök maga vette kezébe egy röpke keverésre, de ha nem tévedek, a komplett lemez maszterelésében is aktívan közreműködött a svéd géniusz. Sajnos azonban nálam ez sem menti meg az összképet, a Deconstruction Of Perversion sajnos részemről még véletlenül sem lépi át a feleslegesnek minősíthető kaszabolás fogalmát és nincs benne semmi művészi érték, és ahogy utánanéztem, a komplett életmű során felvonultatott szexuális kilengések, mentális és fizikai torzulások, túlzás nélkül aberrációk inkább hatnak röhejesen pojácáskodásnak ebben a formában, mint komolyan vehetően. Ezt a zenét mások már számtalan alkalommal megfogalmazták, értékelhető és minőségi módon, ebben az esetben véleményem szerint inkább csak az ötlettelenség palástolására alkalmas a zenei extrémitás.  Nyilván ennek a zenének is megvan a maga célközönsége, akik talán még értékelni is képesek az efféle megnyilvánulásokat, de nekem ez a felesleges és unalmas kategória, és úgy vélem, így még diszkrét visszafogottsággal nyilatkoztam. Tömény rosszindulatból (ugyan dehogy), aki elsőként jelentkezik nálam, annak ajándékba adom ezt a korongot, valaki más talán képes lesz értékelni. 

A HERR gárdája a hozzávetőlegesen 15 év hallgatást követően unta meg az állóvíz fojtogatását és a saját kezébe ragadva az irányítást, saját kiadásban jelentette meg vinylen a Vondel’s Lucifer: Second Movement albumot. A 2000- es évek elején teljességgel magával ragadott a munkásságuk, különösen a 2004-es The Winter Of Constantinople album varázsolt el igazán, azt a lemezt (ahogy mondani szokták) annak idején rongyosra hallgattam. Így tehát az idei esztendő elején, amikor meghallottam, hogy új albumot adnak ki, egy pillanatig sem haboztam a rendelés kapcsán.
A 2006-ban megjelent First Movement is gyakori vendég volt nálam és az első hallgatást követően nem túlzás kijelentenem, a második felvonást is több alkalommal elő fogom még venni. Habár a HERR által lobogóra tűzött neoclassical műfaj soha nem volt a kiemelt terepem, de mindig akadtak (akadnak) kivételek és kellemes meglepetések és nálam a Vondel’s Lucifer: Second Movement  is ebbe a halmazba tartozik, példának okáért  feltétlenül meg kell említenem, hogy a Forward Ye Hosts! máris klasszikussá nemesedett, a műfajon belül legalábbis kétségtelenül, nem is meglepő, hogy komolyabb promóciós szerepet is kapott. Összességében nekem egy kicsit furcsa a lemez hangzása és hangszerelése, de ez nem is meglepő a csoport vonatkozásában, a kezdetektől fogva fogékonyak voltak az általánosságban elfogadott szokásoktól történő elrugaszkodásra és ez alól az új album sem kivétel. Nem szólnak rosszul a dalok, csupán kicsit furcsán, és idővel meg lehet szokni, sőt, el is lehet fogadni, meg is lehet kedvelni a picit sistergősen, parázsló dinamikával felvértezett hangokat. A kiválóan komponált dalok mellett véleményem szerint a szépen megvalósított (esetenként akár több szólamú) vokálok is feltétlenül említést érdemelnek, ennek okán is emelhetem a kalapomat a gárda előtt, és akik egy ilyen minőségi visszatérést produkálnak ennyi év hallgatás után, valamint ennyire az ösvényen maradva teszik a dolgukat, azok nálam feltétlenül bizalmat érdemelnek. A Vondel’s Lucifer: Second Movement egy nagyon jó lemez.

Ahogy korábban is említettem, a HERR nem várt senkire, saját kiadásban jelentették meg a vinylt 100 kézzel számozott példányban, zöld-sárga korongon. Érdemes igyekezni a rendeléssel! 

A 2024-es CURRENT 93-dömpinget (részünkről) lassan lezárva elérkeztünk az Emblems méltatásához, ami ezúttal sem friss anyag (maximum eddig kevésbé ismert verziók szerepelnek rajta), de szokás szerint erősen javasolt kiadvány, és a formáció legszebb hagyományait idézi fel a hőskorszak forgatagából. A nagyon korai zajos struktúrák itt már sokat finomodtak, a felvételen közreműködő zenészek is többségében megfelelően uralják a hangszereiket és a mágia természetesen mindent elborít, miközben David eksztázisban tobzódó, önmagából kivetkőzött papként harsogja és okádja a nagyérdeműre a fizikai léten túli megfoghatatlan, szénfeketén ragyogó kincseket. A Maldoror Is Ded Ded Ded Ded örvénye egy csipetnyit sem engedve a lélekfacsaró szorításból már a korong elején egyértelművé teszi, hogy a delejes vonzás szorításából ezúttal sincs menekvés. A gitárok nagyon szépen, de kicsit karcosan szólnak, lásd például a közelmúltban az oldalunkon már említett Michael Cashmore-alapvetés Hooves vagy a brilliáns Our Lady Of Horsies esetében, de az efféle markánsabb megoldások mindig is közel álltak a CURRENT 93 világához. A varázslat ott van minden elhangzó sóhajban és felcsendülő dallamban, a misztikum átitat mindent, vokális téren itt a spoken word-szerű megoldások teljesen a háttérbe szorultak, ezzel együtt a szenvedélyes kirohanások és az elvágyódó líra uralja a vokális munkát. A Legbelső Éj porhüvelye már érezteti jelenlétét, örömmámor és bánatos eltévelyedés a They Return To Their Earth meseszép perceiben, az In Sadness Sang pedig (minden idők egyik megfoghatatlanul legszebbje) kéjmámorba temetkezik, ezek a hangok a végtelenbe kísérnek, hogy megjárjunk mennyországot és poklot, majd újra visszaköpjenek a rideg hétköznapokba a sóvárgás bugyraiba. 

 Az 1993-as dupla CD-s verzióhoz képest  az elhangzó dalokon (a gitáros darabok kerültek terítékre) túl jelentős eltérések mutatkoznak mind a külcsín, mind a belbecs területén is. 500 példányban a kiadótól már megszokott üres fekete tokban jelent meg, a borító egy pőre betétlap, a lap hátoldalán az album címével, egyes példányokat David Tibet szignójával a jobb alsó sarokban. Hiba kihagyni. 

Ismét egy kisebb kalandozás zajlik az időben, hiszen a dán Kim Larsen által vezetett formáció itt tárgyalt kiadványa nem a legfrissebb, de a kuriózumértéke úgy gondolom, hogy kellően jelentős és a dp-motiv szabályait (nagyrészt) mi írjuk, vagyis (szinte) bármit lehet, ha nekünk az tetszik. Márpedig ez tetszik. Többé-kevésbé... 

Tehát... A neofolk műfaj berkein belül talán csupán visszafogottan elterjedtnek mondható, hogy koncertfelvételek jelennek meg hivatalos formában és én nem is preferálom őket igazán, de azért az esélyt mindig szívesen megadom számukra, és vannak kiemelten hatásos megjelenések is. Így azonban egy kicsit inkább tényszerűen írok erről a megjelenésről, csipetnyi szubjektivitással fűszerezve. 

Az OF THE WAND AND THE MOON az Amerikai Egyesült Államokban rögzített egyik koncertfelvételét adta ki Kim házi kiadója, a Heiðrunar Myrkrunar kazettán, 100 példányra limitálva. A blogunkat olvasók csekély számú tábora nyilván tisztában van a csoport eddigi munkásságával és megkérdőjelezhetetlen jelentőségével, hiszen ez a formáció régi és stabil pillére már a színtérnek, a korai vádakat (DEATH IN JUNE-kópia) nagyrészt le is vetkőzték már régebben, szerintem nincs ember a vonatkozó területen, aki ne ismerné a lemezeiket és nem látta még őket színpadon. A Los Angelesben rögzített esemény programja szépen össze lett állítva, megfelelően szemezget a 2023-ig megjelent kiadványokról, de azért természetesen nem lehet mindenkinek tökéletesen a kedvére tenni, így például én azért hiányolom a szalagról a számomra kiemelt kedvenc Gal Andát, vagy a gigasláger Summer Solstice-t, de azért így is sem lehet okunk a panaszra, hiszen a teljesség igénye nélkül elhangzik a Viper Soul, a Lucifer, a Tear It Apart, az Absence, a Lost in Emptiness és az I Crave For You is.  Kim Larsen itt egyedül állt színpadra, feltételezéseim szerint elsősorban financiális okokból, de ez sem probléma, diszkrét elektronikával, effektekkel a háttérben is szépen szólnak ezek a dalok, csendes intimitással, mégis határozottan, érezhető törekvéssel arra, hogy Kim alkalmanként megkapó megbicsaklásokkal még inkább érzelmi síkra terelt vokális munkája a megszokottnál színesebben szóljon, bő 1 órában. 

Ahogy korábban említettem, a kazetta 100 példányban jelent meg, matricázott kazettatesttel, kihajtható borítóval, kicsit erősítve ezzel az underground hangulatot, de természetesen csupán már aukciós oldalakon érhető el alkalomszerűen és borsos áron, de összességében azért ennyi pénzt szerintem nem ér, inkább csak az elhivatottabb, elvakultabb gyűjtők számára. 

Ismét egy évtizedekkel ezelőtt, minimális mennyiségben (eredetileg 2004-ben CD-R formátumban, 25 példányban, The Hostess Twinkie Mixes 1 - 25 címmel) kiadott és most újra megjelentetett NURSE WITH WOUND-kiadvány, aminek talán a legnagyobb érdekessége, hogy a Stapleton család (az eredeti megjelenés idején még) ifjú sarja, Lilith hangja is hallható rajta. Nem én vagyok a legnagyobb NURSE WITH WOUND-rajongó, az ismereteim hiányosak az életmű terén, az itt tárgyalt kiadvány sem lesz kiemelt kedvenc nálam soha, de feltétlenül érdemesnek tartom arra, hogy említést tegyek róla, és az általam ismert vonatkozó megjelenések közül a Tainted Creampuffs feltétlenül az élvezetesebbek közé sorolható. A NURSE WITH WOUND maga a megtestesült és leírhatatlan, zabolázatlan kísérleti zene, nyaktörő és logikai bakugrásokkal fűszerezett kakofónia, folyamatosan pulzáló és lüktető lávafolyam, ami ugyan esetenként kihűl, hogy karcosan sebezhessen, felzaklasson, majd újfent követhetetlen kakofóniába torkolljon. Józan ésszel nincs, aki ezt az életutat precízen kövesse és megfelelő affinitással fel is dolgozza, majd befogadja, de nem is hiszem, hogy erre lenne bármilyen törekvés vagy igény Steven Stapleton részéről. Csilingelő dallamokat szakítanak meg karcosan sistergő zaklatott zakatolások és befogadhatatlannak tűnő, egymásba facsarodó zajok, a vezérfonál több síkon fut, folyamatosan távolodva egymástól, hogy paradox módon időről időre mégis összeakadjanak. A hang vibrál és az általa alkotott megfoghatatlan kép minduntalan cafatokra szakad, mintha a centripetális erő absztrakt zenét alkotna egy végtelen közönnyel táplált hitehagyott ünnepség alkalmából. Kémiai képletekkel, fizikai kölcsönhatásokkal írható le igazán ez a zene, ami ellentmond minden eddigi muzikális ismereteinknek, mégis működik, immáron közel ötven esztendeje, de részemről borítékolható, hogy évek telnek majd el, mire ismét végighallgatom ezt a korongot. Ez így ellentmondásos? Talán inkább érdekes. 

Nehéz igazán helyénvaló bevezetőt írni ehhez a beszélgetéshez (amit a magam részéről az egykoron Budapesten pulzálva létező Last Exit hanglemezbolt, majd idővel szellemi bázis alapítóinak - Sütő Judit és Sütő Gábor - ajánlok a legmélyebb tisztelettel), de talán szükségtelen is, hiszen az interjú alanya mindent elmond, amit érdemes közölni a neofolkon innen és túl. A múlt, a jelen és a jövő egybeolvad.

- Üdv, Michael! Mielőtt belevágunk, szeretném megköszönni, hogy eleget teszel a kérésemnek, nagy megtiszteltetés, hogy lefolytathatjuk ezt a beszélgetést.

 - Számomra öröm, köszönöm az érdeklődést.

-  A tavaly megjelent kiadványok közül szerintem a The Snow Abides Completely az egyik legjobb, leginkább figyelemre méltó, csodálatos harmóniáival és fantasztikus zeneiségével. Kérlek, mondj róla néhány szót!

 - Köszönöm! Tavaly december 13-án végre először teljes egészében megjelentek a The Snow Abides felvételek dupla LP-n. Az eredetileg kiadott The Snow Abides EP minden dala itt van Anohni (Antony and the Johnsons) szereplésével, valamint öt, korábban kiadatlan felvétel is, amiken David Tibet énekel, és amiknek a szövegeit én írtam. Az instrumentális nyitódalhoz, a "My Eyes Open"-hez Bill Fay írt egy dalszövegverziót. 

A zeneszerzéskor, illetve a szövegek írásakor depresszióban szenvedtem. Nagyon szégyenlős voltam, és olyannyira nem volt önbizalmam, hogy a saját szavaim keltettek bennem szégyenérzetet, nem is bírtam kiadni az anyagot. Csak most, jó tíz év elteltével tudtam megjelentetni a teljes felvételt, miután az isteni szeretet és pozitivitás segítségével át tudtam alakítani a személyiségemet, és le tudtam győzni korábbi gátlásaimat.

Az idei esztendő őszén (a legendás Schwarzer Herbst fesztivált is ünneplő módon) érkezik a szárnyait bontogató, mindazonáltal mégis már jelentősebb múltra és hagyományokra visszatekintő Flammenlieder válogatás következő etapja. A neofolk zenék szerteágazó útvesztőinek több árnyalatát és megközelítését felvonultató összeállítás ezúttal az AIN SOPH, a DER ARBEITER, a LARRNAKH, a LEGER DES HEILS és a STORMFAGEL dalai által csendül fel, a legnemesebb zenei tradíciókat ápolva. A kiadvány az eddigi tervek szerint 300 digipak CD és 200 példányos vinyl formájában fog megjelenni, póló és kitűző kíséretében a német Only The Sun Knows és az Aristae kiadók által. A tervek szerint korlátozott példányszámban mindkét verzió elérhető lesz Magyarországon is. A megjelenés időpontja: 2025. október 31. 

A klasszikus német neofolk utolsó és hosszabb távon legstabilabbnak mondható bástyája (Uwe Nolte mellett, de az ő története mégis más egy kicsit, és természetesen rajtuk kívül is akadnak még momentumok, de talán kevésbé jelentősebbek) szilárdabb, mint valaha, a nem feltétlenül és minden aspektusában támogató külső körülmények ellenére is. Habár a kedvezőtlen széljárás és a nehezített terepviszonyok a DARKWOOD gárdáját sem kímélik, Henryk Vogel csapata mindezek ellenére is töretlen elhivatottsággal és kreativitással teszi a dolgát úgy, ahogyan arra csak kevesen képesek. A Verlorene Welt nem szolgál meglepetéssel vagy bárminemű újdonsággal a DARKWOOD-ot már eddig is ismerőknek, "mindössze" a legmagasabb szinten fogalmazza meg a 2000-es évek elejére kivirágzó, majd kérészéletű, de teljes pompájában tündöklő német neofolk esszenciáját (DIES NATALIS, FORSETI, SONNE HAGAL és így tovább) úgy, hogy az mindenféle bágyadt nosztalgiától tökéletesen mentes, sőt, inkább friss és aktuális, a tradíciók magas fokú tiszteletét azonban szem előtt tartva.
 
A Verlorene Welt anyagát felesleges hosszúra nyújtott kéretlen kritikával, egymás után hányt elismerő szavakkal méltatni, ez a tíz dal önmagáért beszél és minden körülmények között tiszteletet parancsol, ezt az albumot egyszerűen csak hallgatni és méltányolni kell. Olyan tisztaságú és magas fokú érzelmekben gazdag, egyszersmind intelligens zene ez, amely egyszerűségében pompázik teljes dicsfénnyel, és érzelmi rezonanciák egész tárházát vonultatja fel, hallgatni is büszkeség, igazán káprázatos élmény, ahol a csoport által megfogalmazott gondolatok szerint az élet lényegében álomnak tűnik, de a halál és a kétségbeesett vágyakozás rémálmává változik át, ezzel együtt a túlélés mítosza örök bűntudatot hordoz. Az album CD és LP formában is elérhető, legalább az egyik verzió beszerzése fokozottan ajánlott, mert valóban a neofolk egyik legnemesebb küldetése és a létfenntartás gesztusa szólal meg a Verlorene Welt szerzeményei által. 

Az elmúlt esztendő vonatkozó dömpingjében számomra az egyik legkülönlegesebb megjelenés kétségtelenül a The Long Shadow Falls box volt, és dicséretes módon ezúttal nem csupán a külcsín okán. Hovatovább a belbecs ezúttal feltétlenül kiütéssel győzött ambivalens módon olyan formában, hogy a zeneanyag ugyan kiemelten érdekes mégis talán kevésbé jó (inkább felkavaró), a hagyományos értelemben legalábbis feltétlenül. Ez így kissé zavaros? Nem csodálom, de rögtön meg is magyarázom.

A CURRENT 93-kör egyik sajátossága a rendkívüli, a megszokottól gyakran igen messzire rugaszkodó megoldások formába öntése, legyen szó akár a zenéről, akár a fizikai formáról. Itt mindkettő pompásan megvalósul ugyan, de a zene vonatkozásában fokozottan jelentkezik. Ez a hét CD-t és egy vinyl kislemezt felvonultató gyűjtemény ugyanis nem csupán szemet gyönyörködtetően impozáns látvány, de az alaposabb ismerkedés vele komoly kihívás is. A The Long Shadows Fall ugyanis összegyűjti és bemutatja azt a 41, mindezidáig hivatalosan és szélesebb körökben nem bemutatott, újrakevert verziót (valamint a Why Can't We All Just Walk Away? kompozíciót), amit ez a legnemesebb értelemben vett bolondos társaság készített. Nyilván, amikor David fékezhetetlen és nem ritkán kontrollját vesztett kreativitásához csatlakozik Andrew Liles hasonlóan követhetetlen ötletarzenálja, akkor olyan megfoghatatlan és szavakba nem önthető energiák szabadulnak el és fel, amikről felesleges hosszabban értekezni, inkább hallgatni kell és elmerülni benne visszavonhatatlanul. Mindez természetesen végtelenül messze áll a hagyományos zenehallgatástól, de persze ez eddig is a CURRENT 93-család egyik elsődleges jellemzője volt, most "csupán" még rátettek sok-sok lapáttal az eddig is nehezen befogadható és értelmezhető, sokrétű művészeti kavalkádra, aminek a befogadásához komoly elkötelezettség és nem is ritkán tolerancia szükségeltetik, hiszen összességében ritka felkavaró élmény mindez, a The Long Shadow Falls ugyanis a spirituális élményen túl személyes vonatkozással is bír, David lelkének rezdülései, a múlt esetenként elszabaduló és nem ritkán fékevesztett árnyai csapnak össze egy valahol nem is annyira mélyen bent lakozó kisfiú álomvilágának kivetüléseivel egy útkeresés folyamán, ahol David Tibet nem csupán alkot, küzd és többségében győzedelmeskedik, de fel is nő, majd groteszk módon hetyke csörgős sapkáját hanyagul felcsapva halad tovább a legbensőbb fény világában.

A kiadvány borítója, a booklet, a CD-borítók és a kislemez mind David Tibet The Long Shadow Falls című, Channelled Hallucinatory Shadowed FoundFotograph sorozatának képeit tartalmazzák, tökéletes harmóniát alkotva az audioélménnyel. Összességében nehezen befogadható és értelmezhető, de véleményem szerint kihagyhatatlan kiadvány, feltétlenül a polcon van a helye. 

A kilencvenes évek elején egy ismerős ajánlása alapján rendeltem meg a Mason Jones vezette tengerentúli Charnel Music gondozásában megjelent Arrhythmia válogatást, ami szűk egy hónap viszontagságos utazást követően érkezett meg hozzám, és már az első meghallgatást követően a rabjává is tett. Ez az összeállítás rántott bele (többek között) igazán a kísérleti zajzenék világába, amely érdeklődés és rajongás ugyan az évtizedek során rengeteget csiszolódott, formálódott, de a szerelem mégis tart töretlenül, napjainkban is. A fent említett válogatáson találkoztam első alkalommal a DISSECTING TABLE nevével, és így vált ez a japán formáció már ifjonc koromban hatalmas kedvencé.
 
A DISSECTING TABLE (és természetesen a mögötte álló, a UPD Organization kiadót is életre hívó Ichiro Tsuji) számomra mindig több és egyértelműen jobb volt a pályatárs és műfajazonos japán noise színtér jelentős többségénél. Különösen a kezdeti időkben a klasszikus industrial zene gyöngyszemeit szállította szinte futószalagon (Between Life And Death, Zigoku, Human Breeding és még hosszasan sorolhatnám tovább) elképesztő tempóban és vehemenciával. Ezekben az időkben a DISSECTING TABLE vitathatatlanul minden szempontból a csúcson volt, idővel azonban a kiadványok drasztikus szaporodásával véleményem szerint némileg megkopott a hőskorszak fénye és ugyan kétségtelenül megfelelő karaktert és struktúrát hívott életre szakadatlanul a kreativitást mindig szem előtt tartva, talán némileg vastagon és bőkezűen szórva a zene nyelvén megfogalmazott áldást, persze sebaj, ez legyen a legnagyobb bűne, de azért néha valóban nyirbálhatná (és nyirbálhatta volna) kicsit a megjelenéseit, hiszen esetenként azért a mennyiség a minőség torkának esik, a végtelenbe vesző CD-R és DVD-R kiadványoktól pedig a hideg kiráz.

A Heavy Bleeding From The Ear a klasszikus japán harsh noise vonalat erősíti, hiszen ezúttal kevesebb a DISSECTING TABLE-re egyébként fokozottan jellemző industrial kaszabolás, nincsenek végtelenbe vesző, csattogó ütemek, inkább az idegőrlő, helyenként idegtépő zajmassza jellemzi az uralkodó széljárást, amiről (nem tehetek róla) mindig a klasszikius HIDEG RONCS kazettagyáras története jut eszembe, éljen tehát a gyanútlanság! Az I Will Die From Despair és a Day Of Reckoning során Ichiro megvillantja acsarkodó vokálmunkáját is (a kettő közé beágyazva szól az Obscure, mintegy megnyugtatásul), ami ugyan közelebb áll egy drogfüggő, amatőr grindcore énekes rosszabb pillanataihoz, de ebben a zenei környezetben egészen bájosnak is mondható. Részemről ugyan továbbra is a kezdeti évek mesterművei jelentik a csúcsot, de manapság, ha elvétve japán zajzenére támad gusztusom, többségében a DISSECTING TABLE életművét fésülöm át.
A kiadvány (szerintem) legnagyobb hibája, hogy ugyan mindössze 43 példányban látott napvilágot, de ezt három különböző verzióban álmodta meg és engedte útjára a művész úr, ami persze érdekes és komoly kihívást is eredményezhet, de nálam a 100 darab gyári CD egészségesebb útnak tűnik, de így leírva, talán éppen ezért paradoxon. A ZAJ legyen velünk! 

Ugyan ez a 2007-es koncertek felvételeiből összeállított hanganyag megjelent már korábban két alkalommal is CD alakjában, az igazi ünnep pillanatai azonban csak 2024-ben következtek be, amikor az egy tőről fakadó The Grey Area / Mute páros elérkezettnek látta az időt, hogy vinylen is útjára bocsássa ezt a mesterművet, amit az idősebb, keményvonalas rajongók is jelentős arányban a csoport egyik legfontosabb alapvetésének tartanak és persze ki vagyok én, hogy ezt vitassam? De máris lelövöm a lényeget, nincs is semmi okom erre, ez a dupla korong vegytiszta (nagyrészt) elektronikus, kísérleti ipari zenei esszencia.
A meglepő megoldásokkal, érzelmi töltetekkel sűrűn tűzdelt, ritmikus kísérleti indusztriális zenei úttörői mindent tudnak, amit tudni érdemes az experimentális megoldások palettájáról, igazi tapasztalt vén rókák (elnézést, Christine Carol!), akiknek minden rezdülésük aranyat ér. A The Third Mind Movements kifogástalan dalválasztással lett felépítve, kifogástalanul előadva és kifogástalanul rögzítve. Érezni ugyan, hogy az egykoron szilaj vadság némileg átalakult a csoport zenéje kapcsán, de távolról sem veszett el, inkább arról van szó, hogy akárcsak a jó bor, a korral nemesült. Ezek a zenei megoldások egy fokozottan terjedelmes életpályát ölelnek át, amiből zenei csoportok serege merített inspirációt a legmélyebb undergroundtól kezdve az értékelhető mainstreamen át, elég csak a Mute-istálló katalógusára tekinteni, de konkrétan akár egyetlen DEPECHE MODE album sincs, ami nem tiszteleg bármilyen módon a klasszikus kvartett előtt. Még a visszafogottabb pillanatokban is olyan energiák feszítik ezeket a dalokat, hogy kimagasló élmény hallgatni őket, a hangok eredményezte hideg fuvallatok pedig folyamatos borzongást biztosítanak a hallgató számára. Micsoda élmény lehetett egy ilyen esemény a helyszínen megtapasztalva! A THROBBING GRISTLE évtizedeket átölelve, a múltból felbukkanva és esetenként oda vissza is nyúlva képes meghatározó üzeneteket közvetíteni a mában és garantáltan még majd a távoli jövőben is, mert az életművük örökérvényű. Not That I Am, értsd, ahogy akarod!

A Sober Maal az első találkozásom a DE MANNEN BROEDERS gárdájával, ami nem is annyira meglepő, hiszen egy viszonylag friss formáció bemutatkozó korongjáról írok, a korábban már említett Colin H. Van Eeckhout érdekeltségi körébe tartozik ez a formáció is, de az úriember ezúttal egy komplett zenekar tagjaként ontja a hallgatókra ötleteit, amiben Broeder Dieleman és Pim van de Werken vannak a segítségére.
Az alap trió önmagát experimental folk zeneként definiálja, ami szerintem meg is állja a helyét, igazán új és friss megoldásokkal ugyan távolról sem szolgálnak, de például a merengős, terjengős megoldásaik szépen viszik magukkal a hallgatót, és amikor kórusban énekelnek (amiben egy öt tagú hölgykoszorú siet az urak segítségére), egészen magával ragadó perceket produkálnak. Ami kevésbé tetszik, hogy néhol (szerencsére csak rövid ideig) kicsit "spoken word" (lásd például Van Licht Ontdaan), vagy éppen minimal music a hangulat, ezekben a pillanatokban számomra egyértelműen ellaposodik a Sober Maal, ezáltal kicsit hullámzik a színvonal, ami természetesen nem javít az összképen, de igazán súlyos problémát mégsem okoz. Ami még kevésbé tetszik, hogy például a Verteere Heel során nem is kicsit bazári óbégatásba hajlik az ének, nem is igazán tudom mire vélni, az efféle megoldásokat a jövőben talán határozottabban gyomlálhatnák az urak, de mivel nem is feltétlenül én vagyok a DE MANNEN BROEDERS kiemelt célközönsége, így az sem kizárt, hogy másnak esetleg tetszik az ilyesmi. A Grafschrift ellenben egy egészen hangulatos, merengős szerzemény, ez a vonal már sokkal inkább kedvez nekem, nagyon szépen felépített és komponált darab, ahol az általam eddig nem ismert Pim van de Werken segíti az alaptriót orgonán és zongorán, részemről örömmel fogadnék több hasonló megoldást. Összességében tehát részemről erősen felemás ezen album megítélése, de ahogy fentebb is említettem, nem biztos, hogy feltétlenül nekem szól ez a zene, a kiadó elégedett a Sober Maal anyagával és állítólag a kasszáknál sem teljesít rosszul,  összességében tehát azt gondolom, hogy feltétlenül érdemes megismerkedni vele és legalább egy esélyt adni ennek a bő 44 percnek.
 
Ahogy korábban a CHVE kritikám során is említettem, a Relapse ezúttal sem aprózta el a megjelentetést, hiszen a CD mellett négy különböző vinyl is elérhető, konkrétan White [Bone] And Green [Olive] Custom Merge, Custom Galaxy [Black And Electric Blue], Coke Bottle Green With Bone White, Olive Green And Black Splatter és Coke Bottle Green (micsoda elnevezések...) lemezeken került forgalomba és talán nem vagyok túl (vagy éppen eléggé) cinikus, de amíg ezt leírtam, akár egy elfogadhatóbb DE MANNEN BROEDERS dalt is össze lehetett volna barkácsolni. 

Jelen állás szerint szépen lassan akár át is keresztelhetnénk motiv : 93-ra szerény blogunkat, de nincs mit titkolni ezen, az elmúlt egy-két esztendő olyan szinten bővelkedett CURRENT 93-megjelenésekben, hogy egy darabig biztosan nem érünk a végére és akkor a 2025-ös dömpingről még szót sem ejtettünk. Sebaj... Amíg a mennyiség mellé minőség is társul, addig szép az élet, de azért például egy valódi, ropogósan friss sorlemez lenne az igazi, ellenben, amíg arra várunk, addig is tobzódunk az egyéb megjelenésekben. Márpedig az itt tárgyalt kiadvány (ami lényegi újdonságot ugyan továbbra sem jelent) a tavalyi esztendő során útjára engedett kiadványok közül szerintem talán a legjobb és legértékesebb.

Egy 2003-as lisszaboni koncert felvételét csodálhatjuk ezen a korongon, ami nagyrészt a kitűnő Soft Black Stars album dalaiból összeállított programot jelent, kiegészítve például az A Sadness Song mágikus pillanataival, de elhangzik az All The World Makes Great Blood és az Alone újragondolása is. A Maja Elliott-féle Dreams Of Elyssia zongoradarab indítja a korongot, majd következik a Soft Black Stars-blokk négy mágikus erővel bíró dallal és ezt zárja le a fentebb említett záróetap. Az egész felvétel megfoghatatlanul intim és varázslatos, hangulatában és az előadás minőségében is határozottan tartja a lépést a lemezes felvételekkel, sőt, néhol versenyre is kel velük. Soha nem voltam keményvonalas Antony Hegarty-rajongó, de itt ahogyan énekel a Whilst The Night Rejoices Profound And Still során, az egészen egyszerűen káprázatos, csordultig tele érzelemmel és átéléssel. A dalok közötti szünetek során a közönségzaj le van keverve, csupán a végső hangok elcsendesedésével harsan fel az ováció, de ez engem cseppet sem zavar, az már inkább, hogy sajnos nem lehettem jelen a helyszínen, hihetetlenül intim a teljes felvétel hangulata, az átélés teljes metamorfózisa erre a szűk 39 percre az egyébként nem kicsit bizarr színekben (citrom- és narancssárga) pompázó korongot lejátszva is tetten érhető, el sem tudom képzelni, hogy mit élhettek át a helyszínen jelen lévő szerencsések. Ahogyan Antony és David duettje szól, arra szavak sincsenek, de a könny feltétlenül kicsordul, zenészek és művészek kiváló előadása ez a kiadvány, a szó legnemesebb értelmében és minden vonatkozásában, pazar és pompázatos.
 
Kiemelten és feltétlenül ajánlott lemez, talán a legjobb koncertfelvétel a CURRENT 93-életműből, amihez eddig szerencsém volt. 

Május 2-án jelenik meg az új DARKWOOD stúdióalbum, a "Verlorene Welt / Lost World" CD és LP formájában. A Drezdában székelő kortárs, mégis klasszikus német neofolk alappillére fáradhatatlanul alkot, mindeközben színpadon is igen aktívnak mondhatóak. A napokon belül elérhető anyag második előfutára a "Maienlied", amely továbbra is a színtiszta neofolk mellé teszi le a garast, kizárt tehát a meglepetés, a magas színvonalú, a végletekig elkötelezett zene azonban feltétlenül garantált.